Egy majdnem 18 éves, abszolút gyerek vágyai

Néha olyan jó lenne hatalmas rózsaszín vattacukor felhők habos pille-párnáin ugrálni és elfeledni minden gondot, ami nyomaszt, vagy csak úgy elfelejtkezni a világról. Egy pillanatra megállítani az időt, és a levegőben úszva átadni magad a gyermeki lét édes bizsergető érzésének. Elrugaszkodni a merev realitástól és valóságból bele, a súlytalan gondtalanságba, érdektelenül magad mögött hagyva mindent. Amikor úgy érzed, hogy szabad vagy és legyőzhetetlen és senki és semmi nem áll fölötted. Csak énekelni a kedvenc dalod, vagy csak kiabálni bele a nagy kék végtelen semmibe, aminek a közepén te vagy, te egyes-egyedül. A rettenthetetlen, a hatalmas kisgyerek, akinek zsebében van az egész világ, és aki bármit és bármikor megtehet. Lágyan siklani a habosan selymes gondolatok jóleső közegében, kezedben tartva az ábrándok színes lufijainak rengetegét és elégedetten nyugtázni, hogy ebben az álomvilágban nem pukkannak ki, és nem oszlanak szét az álmok ficánkoló részecskéi.

Megpillantani egy ismeretlen dolgot, átélni egy eddig még nem ismert érzést, rácsodálkozni mindenre, ártatlanul és egy 5 éves gyermek őszinte bámulatával szemlélni a körülötted lévő világot...
Megtagadni az erkölcsöket, kibújni a hatalmas fajsúlyú kötelezettségek terhe alól, önzőnek lenni, leplezetlen rajongást tanúsítani az iránt, akit szeretsz, csak érte élni, és szánalmas emberi lényed minden szerelmével őt szeretni, még ha viszonzatlan is, még ha sárba tipor is. Megverni azt akit utálsz, vagy aki elvette a játékod, vagy aki megbántott, és megölni azt, aki pokollá tette az életed. Sírni, ha megbántottak, vagy ha nem jutott neked is szelet abból a bizonyos tortából, gyengének mutatkozni, ha elfáradtál, lelépni a porondról, ha már nem érzel elég erőt a színjátékhoz. Dacosan és duzzogva elvonulni a világtól, ha nem tetszik valami és várni az engesztelő, kérlelő szívet, amivel tied együtt doboghat, vagy éppen együtt duzzoghat.

Veszekedni a végtelenségig, mégha nincs is igazad, soha el nem ismerni, hogy esetleg tévedtél, makacsnak lenni, fújni az okosabbakra (márha vannak). Figyelmen kívül hagyni a nagy és hatalmas tálentumok bölcsességeit, amiket még ők maguk sem gondoltak komolyan, amikkel próbálnak újabb szabályokat beírni az Útmutató az élethez c. könyvbe, de persze hangoztatják mártírok módjára h nem tudnak ők sem aszerint élni...akkor minek legyenek? Feltenni a kérdést, hogy ha ez az X vagy Y olyan nagy ember és gondolkodó vagy filozófus vagy akármi volt, akkor hogy-hogy nem tud a saját maga által megfogalmazott életbölcsesség szerint élni, és hogy várjuk el, hogy mi, közel sem olyan tehetséges emberek, akik kisszerűek vagyunk és meg kell nekünk magyarázni, hogy hogyan éljünk betartsuk ezeket a szabályokat?

Elutasítani, hogy ezek csak tanácsként szolgálnak, de akkor miért ezekkel példálóznak mindig nekünk a felnőttek, miért hoznak fel igazabbnál igazabb idézeteket, ha nem akarják, hogy befolyásolják, csak segítsék életünket...?
Szóval maradni kell sajnos az élet trambulinján és ugrálni tovább, és tudomásul venni, hogy egyszer fenn, egyszer lenn... de mi van azzal, aki nem tudja ezt megtenni?
Hanem csak egyet akar: NEM FELNŐNI!