Egy csillag hamvaiból

Ahogy kiléptek a templom ajtaján, az összes fegyver rájuk szegeződött. Dárdák, kardok, kések, vetőhálók, kaszák, ásók és kalapácsok, amiket a falusiak és a katonák hirtelenjében összeszedtek.
- Ugyan Lutanus! Valóban harcolni akarsz? – kérdezte a lépcső tetején álló férfi a katonák vezérétől, közben lassan kihúzta kardját.
- Tedd azt el Caleb! Esélyetek sincs. – közölte a kérdezett.
A fekete hajú férfi társnőjére villantotta zöldes szemeit, mire a lány előhúzta ostorát és rövid pengéjű kardját.
- Figyelmeztetlek! – kiáltotta Lutanus – Börtönbe zárunk és az Uralkodó engedélyével kivégeztetünk benneteket!
- Az Uralkodó elméjét egy zsarnok uralja! –vágta rá a lány és elfintorodott – Mellesleg mi a vád?
- Többszörös gyilkosság! – üvöltötte valaki a tömegből.
- Csalás!
- Szemfényvesztés!
- Tolvajok!
- Ez elég komolyan hangzik – dörmögte Caleb.
- Hívjam? – vonta fel a szemöldökét a lány, de a férfi a fejét rázta – Megússzuk harc nélkül, ne aggódj!
- Nos tolvajszökevények? Hogy döntöttetek? – kérdezte kihívóan Lutanus – Megadjátok magatokat önként?
- Nem – felelte higgadtan a lány.
- Akkor elismeritek, hogy bűnösök vagytok! – hangzott a tömegből, s válaszul a helyeslő morajlás.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük – ásította Caleb.
- ELKAPNI ŐKET! – üvöltötte Lutanus.

A felbőszített tömeg egy emberként indult meg a két magányos alak felé, csatakiáltásokat ordítva, vagy állatias üvöltéseket hallatva. Caleb és társnője nem vették fel rögtön a harcot, átlendültek a lépcsőkorláton és a templom hátulja felé igyekeztek.
- Megússzuk, mi? – vigyorgott a lány futás közben, ám mosolya el is tűnt, mikor észrevette, hogy bekerítették őket.
- Már harcolni is gyávák vagytok? – kiabálta Lutanus a falusiak sorfala mögé rejtőzve.
- Emeld a kardod! – suttogta Caleb – Meglepjük őket.
A férfi intésére belevetették magukat a képzettebbnek látszó, kardokkal felszerelt katonák közé. Egyrészt, mert erősebb ellenféllel izgalmasabb a harc, másrészt ott volt a leggyengébb a sorfal. Kardok csendülésétől és a meglepettek üvöltésétől lett hangos a templomtér. Caleb az első rohamban rögtön három katonával végzett és hősiesen védekezett a magához tért túlerő ellen. A lány ügyesen kaszabolta ellenfeleit, ám az ő célja nem a gyilkolás, csupán a harcképtelenné tétel volt. Elvágott és eltört lábú katonák roskadtak össze, vérben úszó karok ejtették el fegyverüket, s a táncos léptű fruska minduntalan úgy irányította a harcot, hogy ha nagyon megszorongatták, a katonák egymást nyársalják fel.

Hiába hevert a lábaik mellett több halott, mint szerették volna, hiába próbáltak a háztetőkön menekülni, kitörni nem tudtak. A túlerőtől nem féltek, tudták, játszva elintézhetnék a falusiakat, de az értelmetlen gyilkolás lett volna.
- Chasity! – üvöltötte Caleb egy elkeseredett pillanatban – Most hívd!
Chasity bólintott, hátravetette szőke haját és helyből ugrott a templom korlátjára, magukra hagyva az eddig vele évődő kaszás pásztorokat. Végigszaladt a keskeny peremen és felkapaszkodott az oszlopsort díszítő angyal hátára. Gyors mozdulattal egy fényes energiagömböt hajított a csatázók közé. A fényhullám elvakította és fellökte a parasztokat, mindemellett kis időt nyert Calebnek.

Nyugtázva, hogy a férfi pillanatnyilag megmenekült szorult helyzetéből, az ég felé fordult és suttogni kezdett. Pillanatokon belül sötét árnyék jelent meg a felhők között, s a falusiak legnagyobb rémületére egy ébenfekete sárkány csapott le a magasból. Szemeiben zöld tűz égett, pofáját kitátotta és felperzselte a magasabb házak tetejét. Egy fordulat után Chasity mellé ereszkedett, hogy a lány ostora segítségével felkapaszkodhasson a hátára.
- Ijesszünk rájuk kicsim – suttogta Chasity, mire a sárkány hatalmas dobbanással földet ért. Farkénak egyetlen csapásával romba döntött két kisebb házat, s tűzgolyókat böffentve tartotta távol a katonákat és falusiakat Calebtől.
- Köszönöm Nix – biccentett a férfi és a lány mögé ült.
- Semmiség – felelte a nősténysárkány és kitárta hatalmas szárnyait. Az emberek körülötte mind a földre lapultak, csak Lutanus különösen vékony hangja hallatszott a közelből:
- Szemfényvesztők! Csalók! Elkapni őket! Rajta!
- Add fel Lutanus! – torkollta le Caleb – Soha nem kapsz el.
A férfi rövidet füttyentett, mire gondosan ápolt szürke ló csörtetett keresztül a tápászkodó embereken, s nem mulasztotta el fellökni a katonák vezérét.
Nix finoman a karmai közé kapta a csődört és már szárnyaltak is, el a messzeségbe. Hamarosan már csak apró, fekete pont voltak a látóhatár fölött.

---------------------------------------------------

- A fél birodalom templomait végigjártuk már és még semmi! – fakadt ki Chasity – Kezdem azt hinni, hogy nem is létezik az a virág!
- Ne légy kétkedő – csitította Nix – Hamarosan megtaláljuk. Meg kell találnunk.
- De hamarosan az időből is kifutunk – dühöngött Caleb, majd lovához fordult – Ha valakinek tudnia kéne, hol rejtették el azt a virágot, az Arlo. Hiszen az Őrzők leszármazottja! – Arlo azonban csak nézett rá nagy barna szemeivel és legelni kezdett.
A forrás halkan csobogott mögöttük. Néhány varázslatos pillanatig úgy érezték, a lágy hang az agyukat is felfrissíti, könnyebben gondolkodnak, s mint egy villám, úgy vágódott elméjükbe a következő úti céljuk.
- A Forrás Temploma! – nyögte Chasity – Hát persze! Hogy nem jutott eszünkbe rögtön az elején!
- Forrás… igen – vakarta az állát Caleb – Mindennek a kezdete… ha ott nem lesz, akkor sehol! Arlo! A Forrás Templomában van a virág igaz?
A csődör helyeslően nyerített.
- Mennyivel egyszerűbb lenne, ha te is tudnál beszélni – sóhajtotta sajnálkozva Nix és a levegőbe emelkedett Chasityvel. Caleb és Arlo a földön vágtázva követték.
Chasity repülés közben még egyszer, utoljára felidézte a jóslatot, ami a különös kalandra csábította őket.

Álomképek tengerén
Sötét varázs rejtekén
Egy van csak, mi megsegít
Ébredj hát, ha itt a vég!

Szent kövek közt él a szív
Messze, minden kezdetén,
Őrzője a láng, a szél,
Kőszikla és szoborjég.

A szív, amiről a vers szól valójában egy növény, egy földre hullott csillag hamvaiból született virág. Nekik adatott a feladat, hogy megkeressék, harcoljanak érte és legyőzzék a királyukat fekete álomba bódító gonosz mágiát.
Nem telt el hosszú idő azóta, hogy a három kiválasztott találkozott, mégis több kalandon, veszélyen és csatán vannak már túl, mint amennyit egy átlagos kalandor egész élete során átél. És talán most készülnek a legnagyobbra. Könnyen lehet, hogy nem élik túl. De meg kell próbálniuk.

Arlo magabiztosan suhant a Forrás Temploma felé. Tudta az utat, a vérében volt, s Caleb nem csalódott benne. Nem telt el két nap, s megérkeztek a mások által messziről elkerült romos, félelmetes építményhez. A templom csúcsai, mint megannyi hegyes lándzsavég törtek a magasba, leszakadt ajtószárnyai közt tátongó feketeség, ablakai rosszalló tekintetekként meredtek rájuk.
Nix egyetlen tűzcsóvával utat nyitott a bejáratot torlaszoló tüskés indák között, Chasity a keze ügyébe készítette teljes fegyverarzenálját, Caleb pedig biztonságba helyezte Arlo-t a fák között. Ezután a Kiválasztottak óvatosan fellépkedtek a töredezett lépcsőfokokon, s egy sóhajtás kíséretében a templom sötétjébe vetették magukat.