Dilis vagy.

- Ahjj… a francba…
- Mi a baj?
- Megint rákezdett.
- Esik?
- Az nem kifejezés. – felsóhajtottam. Az ottlétem alatt nem első alkalommal.
- Akkor maradnod kéne még egy kicsit… - és nem is az utolsóval.
- Bassza meg…
- Mit mondtál?! – a hangján színlelt megbotránkozás hallatszott. Tulajdonképpen az egész beszélgetés egy olcsó kis színjátéknak tűnt.
- Semmit. Csak megjegyeztem, hogy mennyire megfogalmazhatatlanul boldog vagyok, hogy tovább hallgathatom a társkereső szolgáltatásaid ajánlatait és a térítő beszédeidet. Már nem is emlékszem… volt olyan, hogy nem erről szóltak a beszélgetéseink? Ha itt lenne Apa...
- Ő most dolgozik, tudod, olyat tesz, ami előrébb viszi a társadalmat.
- Köszi, Anya. Ez jól esett…
- Másrészt meg én egyáltalán nem térítgetni akarlak. Szó sincs róla. Csak abban reménykedem, hogy majd megváltozik az álláspontod. Nem egyik percről a másikra, hanem szépen lassan.
- Ne gyere ezzel megint. Ez nem az álláspontom, nem is betegség vagy akármi, aminek a begyepesedett társadalmi réteg hívja. Nem én döntöttem így. Így születtem, szóval, ha hibáztatsz valakit, akkor magadat hibáztasd, mert ha nem csal a memóriám te szültél. – a jéghideg ablaküvegnek támasztottam a fejemet és figyeltem, ahogy versenyeznek egymással a vízcseppek.
- De legalább látnám, hogy próbálsz változtatni a dolgon. Szeretnék még unokákat is ebben az életben és ezzel csak neked akarok jót.
- Ha tényleg jót akarnál nekem, akkor megpróbálnád elfogadni, hogy én így vagyok boldog. Mert tényleg az vagyok.
- És szerinted egy férfi nem tehetne még ennél is boldogabbá?  Hidd el nekem…
- Jaj! Most, hogy így mondod… tényleg nagyon kecsegtető, amikor a szemem láttára hűl ki az állítólagos szerelmetek egymás iránt. Ha erre vágyom, akkor azt ugyanúgy megkaphatom egy nem annyira nekem szánt nőnél. Nem tudok beleszeretni egy srácba se. Ezen nem tudok változtatni. Tudod néha elég makacs ez a szexuális orientáció…
- De… - és ennyi volt. Nem tudott mit kitalálni. Szótlanul állt, beszédre nyitott ajkakkal, de egy fél hang se jött ki a száján.
Elismerem, nagyon szeretem a csendet, de a kínos, feszültséggel telt csendet ki nem állhatom. Így hirtelen elhatározástól vezérelve sarkon fordultam és a lehető legkimértebben és legnyugodtabban kisétáltam az előszobába, felhúztam a cipőmet, felvettem a dzsekimet és a bukósisakom megnyugtató társaságában kiléptem az ajtón. Mindeközben szakadt az eső. Felpattantam a robogómra és anélkül, hogy visszanéztem volna elrobogtam.
Kicsit felvágósnak érzem magam emiatt, de elégedett voltam magammal, ugyanis az ilyen fontosabbnak mondható családi perpatvaroknál mindig én győztem, és hiába a sértő megjegyzések, csak addig a másodpercig tartottak, amíg kimondták. Utána nem is emlékeztem rájuk.
Nem volt nagy forgalom, aminek kifejezetten örültem, ráadásul az eső is kezdett elállni lassacskán. Gondoltam egy pár órára kiszabadulok a városból, főleg azért, mert egész héten dolgoztam és természetesen azért is, mert a friss, eső illatú levegőnél nincs is jobb. Az árufeltöltés nem egy álommunka, és nem is tűnik annyira megterhelőnek, de azért abban is el lehet fáradni, na meg legalább magamat és a mocimat el tudtam tartani a fizetésemből.
Egyből felszabadultam, ahogy a város széléhez közeledve, a felhők mögül előbújt a Nap. Az arcomba hasító szél is kifejezetten jól esett, úgy éreztem, hogy kitisztít. Nagyon jó kedvem volt. Körülbelül 10 percnyire a várostól, megálltam egy erdei ösvényen. Magamba szívtam az életkedvet, és aztán rágyújtottam. A faágakról csöpögtek még a vízcseppek, és a ritkás lombkoronán besütött a napfény, egyből lehámozva rólam a dzsekimet. Minden zöld volt és megnyugtató. Sehol egy idegesítő „főnökúr”, vagy agyi szinten visszamaradott „kolléga”. Csak én, a cigim, a mocim és a tökéletes zöld.
Éppen hogy eldobtam és eltapostam a csikket, megcsörrent a mobilom. Előbányásztam a zsebemből és felvettem.
- Szia, Apa! Mondd!
- Voltál nálunk?
- Igen…
- És valami áttörés?
- Arra várhatok, még két évet. Nem tennéd meg, hogy hosszabban elbeszélgetsz vele?
- Eddig is próbáltam, ezután is fogom, ne aggódj…
- Jól van, köszi.
- Most muszáj mennem. Óvatosan motorozz, állandóan látom a motoros baleseteket, úgyhogy figyelj oda, oké? Csak semmi cigi, meg telefonálás menet közben.
- Értettem, Kapitány! Szia, és jó hétvégét!
Kinyomtam a telefont, majd a motoromat egy eléggé eldugott helyre rejtve, sétáltam egyet. Az utóbbi időben kicsit megkavarodtak, de nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget. Volt valami abban az erdőben, ami miatt mindig odajártam. Talán a különleges, öreg fái… Vagy csak az, hogy ott teljesen egyedül voltam.
Még volt bőven időm nyolcig, de gondoltam, hogy talán el kellene ugranom némi alkoholért az esti buli előtt. Nem rajongtam annyira az ötletért, de Chloe rábeszélt, mert szerinte jót fog tenni egy kis lazítás és neki nem mondhatok nemet. Ő a legjobb barátnőm három éves korom óta. Neki mondtam el elsőnek, hogy a lányokat szeretem és életem első csókja is neki volt köszönhető. Ő persze 100%-ig heterónak vallotta magát, ennek ellenére lefeküdtünk. Nem csak egyszer. Nem is tudtam igazán, hogy mit érzek iránta, kicsit zavaros volt. Ha felvetettem magamban a kérdést, az lett a vége, hogy ő más tészta, nem lehet besorolni. Ugyanis nagyon szoros kapcsolat alakult ki köztünk és minden olyan tevékenység, ami jóval a „legjobb barátnő” kategórián kívül esett, csak még jobban megerősítette ezt. Régebben felvetettem neki, hogy lehetséges-e, hogy belészeressek és talán ő is belém, de órákon át tartó egymás karjaiban történő filozofálás után, mindig ott lyukadtunk ki, hogy ez képtelenség. Bár én nem hittem annyira ebben, mégis úgy gondoltam, hogy igaza lehet.
Végig gondoltam, hogy megéri-e most elmenni és jól berúgni. Legrosszabb esetben felszedek valakit, ami meglehetősen lehetetlen ötletnek bizonyult, mivel nemmeleg-bárban melegekkel összefutni ritkaság számba megy, de próba-szerencse, meglátom, hogy milyen lesz a kínálat.
Sétáltam még egy darabig, élveztem, hogy csend van körülöttem és teljesen lenyugodhatok.
Majd visszasétáltam a mocimhoz és berobogtam a városba. Miután hazaértem lezuhanyoztam és elvégeztem minden olyan teendőt, ami után nyugodt szívvel befeküdhetek bárkinek az ágyába. Egy kis időbe beletelt, mire kiválasztottam, hogy mit vegyek fel, de végül felfedeztem a tökéletes párosítást egy sötétszürke nadrág és egy halványkék, kockás ing tárgyában. Abban az ingben Chloe szerint „csontleszbi”-nek nézek ki. Két és fél órám maradt, úgyhogy elindultam beszerző körútra. Vettem két üveg töményt és egy rekesz sört, ugyanis volt egy elő-buli Blake haveromnál és természetesen ezen a héten én voltam az, aki az alapmennyiséget szállítja 5 főre, és ennyiben egyeztünk meg még évekkel ezelőtt.
Aztán megszületett az újabb gondolat a fejemben, úgyhogy a pia társaságában elindultam Chloe lakása felé. Éppen csengetni készültem, amikor kiabálásra lettem figyelmes.
- Te hülye fasz! Takarodj a lakásomból!
- Nyugodj már le!
- Te nyugodj le, baszdmeg! De előbb húzz el, mert esküszöm, hogy megöllek! – Chloe hangján hallatszott, hogy mindjárt eltörik a mécses, még 4 emelettel lentebbről is. Egy kicsit arrébb mentem és nem sokkal ezután kivágódott a bejárati ajtó és a hülye fasz jelzővel ellátott srác viharzott ki rajta.
- Idegbeteg kurva… - morogta félhangosan. Legszívesebben utána mentem volna, de Chloe-t ismerve arra gondoltam, hogy egy kicsi túlzás lehet a dologban és ezt a túlzást azért feltételeztem, mert amikor negyedik alkalommal is le akart velem feküdni, enyhe halláskárosodást szenvedtem… Azt mondta előtte h ő többet nem kezd pasikkal, és amikor nemet mondtam neki felkapta a vizet, lekurvázott és elküldött egy melegebb éghajlatra.
Egy darabig még ácsorogtam, majd beírtam a lakás kódját. Felsiettem a negyedikre és a nyitva hagyott ajtó előtti tétovázásom után az előszobán keresztül a nappaliba mentem. Chloe a földön ült és zokogott.
- Hé héé… gyere ide… - végül is én mentem oda hozzá, az alkoholcsomagomtól megszabadulva. Melléültem és megöletem. Hozzám bújt, ami természetesen jó érzés volt…
- Elegem van… Miért történik velem ez állandóan? – az arcát a vállamba fúrta. Éreztem, ahogy a könnycseppek átáztatják szépen lassan az ingemet.
- Mi történt?
- Semmi… Utálom… Idejön azzal, hogy félrekúrt… Egy napja sincs, hogy mondtam neki, hogy szeretem… Miért teszi ezt velem? – felültettem a kanapéra, elláttam zsebkendővel és azon voltam, hogy megnyugtassam. – Zoey… én ma nem megyek sehova. Felhívnád Blake-et?
- Ugyan… biztosan jó lesz. Majd leisszuk magunkat és felszedünk neked egy faszit, aki úgy helyre tesz, hogy elfelejted ezt a senkiházit.- próbáltam feldobni valahogy, de nem a legjobb módszert választottam.
- Nagyon jó ajánlatnak tűnik… de most tényleg semmi kedvem ehhez… de nektek azért jó bulizást. Aztán te se fogd vissza magad. - a könnyeit törölgetve rám mosolygott.
- Áá… nélküled nem jó. Inkább itt maradok veled… ha nem baj.
- Reméltem, hogy ezt mondod... Nem tudom, hogy mi lenne velem nélküled…- a szeméből látszott, hogy ezt akarta elérni, de emellett elég hálásnak tűnt.
Először könnyűnek indult az este, miután Blake-t felhívtam és röviden elmagyaráztam neki, hogy szükségünk van az alkoholcsomagra, mert akkor még csak filmet néztünk és csak sört iszogattunk. Aztán valahogy elkezdett fogyni a vodka is és 11-re már nagyon jó elvoltunk. Chloe agyromboló parti zenéket rakott be és arra táncoltunk másfél órán keresztül. neki is egyre jobb kedve lett és vadul vonaglott. Aztán az egyik szám végekor megállt, közelebb lépett hozzám, a szemembe nézett és furán elmosolyodott. Egyre közelebb hajolt hozzám és csak akkor fogtam fel, hogy mi is történik, amikor a nyelve már rég a számban volt. Reflexből beletúrtam a hajába, a másik kezemet pedig a hátán végig csúsztatva a fenekén helyeztem el. Hevesen csókolt, ami rögtön beindított és mivel soha sem voltam ellenére egy kis játéknak nem próbáltam meg tiltakozni. Tudtam, hogy mire vágyik, ismertem minden egyes mozdulatát. Egy kicsit próbáltam lassítani a tempón, de ekkor finoman az ajkamba harapott. Így hát a hálószoba felé vettük az irányt, az ágyához toltam és egy másodpercre sem voltam hajlandó elengedni. Felhúztam a felsőjét, ő pedig válaszként erre, becsúsztatta a kezét a bugyimba. Lefagytam.
- Biztos vagy… hah… oké, meggyőztél. – hát igen. Tudta jól, hogy mit csinál. Ennek ellenére, mégsem hagytam neki. megragadtam a kezét, majd az ágyra löktem és átvettem az irányítást. Nekem mindig is ez állt kézre. Megszabadultunk a felesleges ruháktól és lassan végigcsókoltam felhevült testét. Amikor a combjánál jártam egyszer csak megremegett és elkezdett sírni. Gyorsan lemásztam róla és melléfeküdtem. Az oldalára fordult velem szemben és hozzám bújt.
- Szeretem őt… - suttogta.
- Tudom. – Valamiért rossz érzés tört rám, ahogy kimondtam. Magunkra húztam a takarót, megpusziltam a homlokát és kicsit eltolva magamtól a szemébe néztem. Pár másodperc után elengedte a tekintetemet és elaludt a karjaimban. Egy csepp fáradtságot sem éreztem, így egész éjszaka figyeltem. Tanulmányoztam az arcvonásait, a saját érzéseim megfejtésének reményében. Végül 7 óra körül feladtam, kibújtam az ágyból, felöltöztem, egy kicsit rendbe hoztam a lakást és ezután hazasétáltam.
Másfél óráig álltam a zuhany alatt és próbáltam rendbe szedni a gondolataimat. Teljesen normális volt, hogy így reagált, jellemző volt rá, de valamiért mégis zavart. Nem tudtam, hogy miért, úgyhogy eltereltem a gondolataimat más irányba, azzal nyugtatva magamat, hogy majd később úgyis benézek hozzá és akkor rájövök, hogy mi a gond. Felöltöztem, megint. Rendet raktam a lakásban és eszembe jutott, hogy terveztem valamit aznapra. Erősen kellett gondolkodnom, de nem jutott eszembe. Körbe-körbe járkáltam a nappaliban, megálltam az ablak előtt és, mint egy robbanás, eszembe jutott. Randim van 7-től. Ez a tény egyáltalán nem villanyozott fel, kifejezetten nem volt hozzá kedvem. Vettem egy nagy levegőt és ezzel arra jutottam, hogy elmegyek, de az ellenszenves felemet bemutatva, így talán gyorsan túl lehetek rajta és utána irány Chloe. Briliáns ötletnek tűnt.
Volt még időm, úgyhogy leültem egy kicsit pihenni. Aztán elkészültem, felpattantam a mocimra és elrobogtam a találkozóhelyre, ami tulajdonképpen az étterem volt.
A hihetetlenül kreatív tulajdonosoktól származott a „Tóparti étterem” elnevezés, ami kívülről nem tűnt találónak. Egyrészt, mert egyszerű, hétköznapi kocsmának nézett ki, másrészt pedig azért, mert minkét oldalán házak voltak és a közelben nem volt tó. De aki belépett az egyből megértette az név okát. A bejárat után egy lépcsőn kellett lemenni, majd egy függöny után egy galériára jutottál és egyből alattad volt az étterem teljes pompájában. Az étterem este 6-tól hajnali 3-ig volt nyitva, így mindig félhomály volt, hiába voltak óriási üvegablakai. Minden asztalon mécsesek világítottak, lámpák csak az épületen kívül voltak az elnevezés okával együtt. A hatalmas ablakokon túl terjeszkedett egy - városi viszonylatokhoz képest – nagy tó, amibe belenyúlt a külső rész terasza, ahol szintén asztalok voltak és az egyiket le is foglaltam pár héttel korábban, aznap estére. Úgyhogy bejelentkeztem, kimentem, leültem az asztalhoz és vártam. Még volt 15 perc a megbeszélt időpontig.
Természetesen világítottak a lámpák, de elég halvány fényük volt, így ezzel megőrizték a kellemes összhatást. A tavat körben, 10-15 méterenként, napelemes lámpák világították ki. Ez a hátsó kertrész és a tó jóval az utcaszint alatt volt és ez annak volt köszönhető, hogy évekkel ezelőtt megsüllyedt a talaj. De kreatív építészeknek köszönhetően nem ment kárba a földterület, sőt nagyon ötletesen megoldották a helyzetet.
Elkalandoztak a gondolataim, nem tudtam, hogy mire vagy kire számítsak. Annyit tudtam, hogy az egyik barátomnak Harrietnek a leszbikus ismerőse, akivel nem régen találkozott és egyből arra gondolt, hogy össze kéne hoznia minket. Az egészben csak azt furcsálltam, hogy Harriet-et legfeljebb fél éve ismertem és józanul nagyon keveset beszéltem vele, de csak azért, mert akárhányszor összefutottam vele mindig pont buliba tartott, vagy buliból jött. Vagy buliban volt. Persze jó fejnek ismertem meg, de ennyit tudtam róla is, meg „a lány”-ról is.
18:58… utálok várni... Már az asztalon doboltam és a tóba ugrás lehetőségén agyaltam, amikor megjelent az üvegajtóban egy kifejezetten szép és csinos lány. Elindult az asztal felé, úgyhogy kicsit megkönnyebbülve jobban szemügyre vettem. Mellig érő, szőkés barna, hullámos haja volt, fantáziát megmozgató alakja és ragyogó szemei, amikből értelem sugárzott. Felálltam, ahogy az asztalhoz ért.
- Szia! Kimberly vagyok. Nagyon örvendek. - a hangja még egyet dobott vonzerején. Három puszi szemkontaktus… Nagyon szép, világosbarna szemei voltak.
- Zoey. Örülök, hogy eljöttél. – mosolyogtam a legelragadóbb mosolyommal. – Foglalj helyet!
- Milyen udvarias. – mondta, miközben leült és viszonozta a mosolyomat. - Az igazság az, hogy amikor lejöttem nem emlékeztem, hogy kint vagy bent foglaltál asztalt, úgyhogy a benti 4-eshez indultam el. De ahogy közeledtem az asztalhoz egyre gyanúsabb lett dolog, ugyanis egy ötvenes, nagyszakállú pasas ült ott. Megfordult a fejemben, hogy talán szereted a szerepjátékokat, vagy te vagy a szakállas nő, de szerencsére kinéztem, úgyhogy még időben irányt tudtam változtatni. És nagyon jóérzéssel tölt el, hogy nincs szakállad!
- Rátapintottál a lényegre. Gondolkodtam rajta, hogy szakállt növesztek, de akkor szerinted nem állna annyira jól, igaz?
- Sajnálom, hogy nekem kellet közölnöm a rossz hírt.
- Hát… nehéz lesz feldolgozni, de majd segítesz.
- Haha, milyen biztos itt valaki a dolgában. Egyébként te mióta ismered Harriet-et?
- Fél éve.
- Én egy hete. Nem semmi a csaj…
- Nem kispályás… de inkább mesélj magadról.  Mindent, amit fontosnak tartasz.
- Ez minden álmod?
- Igen. Ahogy elnézlek, nagyon izgalmas életed lehet. – vigyorogtam rá és ezt viszonozta is. – Zavar, hogyha rágyújtok közben?
- Dehogy is. Ami azt illeti… jobb ötletem van. – Elővett egy tárcát a táskájából, majd az asztalra rakta.
- Rosszat sejtek.
- Benne vagy?
- Hülye kérdés. Persze! Bár megfogadtam magamnak régebben…
- Kivétel erősíti a szabályt. – kivette a tárcából a füves cigit és a lehető legnyugodtabban meggyújtotta. Azt, ahogy kifújta a füstöt valamilyen oknál fogva nagyon szexinek találtam. Átnyújtotta és természetesen én is beleszívtam. Az agyamba tolultak a középiskolás emlékeim. Észrevettem, hogy az ajkaimat nézi, miközben kifújom a füstöt. Kölcsönös vonzalom pipa. Visszaadtam neki és innentől kezdve összemosódtak a dolgok. Nem is ételt rendeltünk, hanem egyből alkoholt. Elmesélt rengeteg nagyon vicces sztorit, amikre másnap nem emlékeztem. Én is meséltem neki, valószínűleg ő sem tudta volna feleleveníteni. Ami megmaradt az az, hogy rengeteget nevettünk és csináltunk egy két dolgot. Például elég mennyiségű pia után valamilyen felindíttatásból beugrottunk a tóba ruhástól. Háromszor körbeúsztuk, utána a tulaj kidobatott minket. Víztől csöpögő ruhában körbemotoroztuk a várost, aztán megálltunk az egyik játszótéren hintázni és libikókázni. Nagyon megkedveltem Kim-et és úgy éreztem, hogy ő is engem.
Elmentünk egy szórakozóhelyre táncolni és órákon át táncoltunk, pontosabban ugráltunk, de ez jó pár ember számára idegesítő volt, és így onnan is kiraktak minket. Végül egy társasház tetején kötöttünk ki és egymás mellett hanyatt fekve csillagokat bámultunk.
- Egyszer kijutok majd az űrbe! Higgy nekem! – mondtam, alig felfogva a szavakat. – Összehozok, majd egy nagy bulit és mindenkit meghívok. Az egész Földet.
- Azt majd megnézem. – hirtelen felült. - Szerinted ez… nem túl nyálas?
- Mi? – követtem a példáját.
- Csillagokat nézünk. – elkezdtünk nevetni.
- Befüveztünk, szóval nem. – felém fordult és a szemembe nézett. Egy pár másodpercig csak néztük egymást némán.
- Kitágult a pupillád. – jegyezte meg, szinte suttogva.
- A tied is.
- Olyan… - valamivel közelebb hajolt hozzám. Lepillantott az ajkaimra, aztán ismét farkasszemet néztünk.
- Milyen…? – csökkentettem a köztünk lévő távolságot, szépen lassan, növelve a körülöttünk lévő feszültséget.
- Nedves vagyok. –elröhögtem magamat. Morcosan nézett rám és közben visszafojtotta a nevetést. – Nem úgy értettem…
- Persze, értem én… - mondtam egy mosoly kíséretében. Megint csönd lett. Visszatért a vibrálás a levegőbe, miután újból találkozott a tekintetünk. Folytattam a közöttünk lévő tér megcsonkítását és eközben éreztem, ahogy felgyorsul a pulzusom. Már csak pár centire volt az arca az enyémtől, egyre jobban vágytam arra, hogy hozzám érjen. Éreztem a leheletét az arcomon, de mielőtt véget vetettem volna az őrjítő érzésnek, még tovább húztam és elindítottam a kezemet. Óvatosan a nyakára csúsztattam, kitapintva az ütőerének lüktetését. Lehunyta a szemeit én pedig nem haboztam. Megcsókoltam. Ennek hatására alig hallhatóan felnyögött. Finoman áttoltam a nyelvem a szájába, mire ő viszonozta ezt. Minden más megszűnt létezni.
De aztán hirtelen eltávolodott tőlem, gyorsan ellökte a kezemet, felállt és mielőtt felfoghattam volna, hogy mi is történt eltűnt a lépcsőn. Kezdtem feleszmélni és kijózanodni, felálltam és rohantam le a lépcsőn. De már késő volt. Nem láttam sehol sem. A ház mellet hagyott motoromra pattantam és elindultam megkeresni. A fél várost bejártam, természetesen sikertelenül. Ezalatt sikerült feldolgoznom, hogy mi is történt. Még az étteremben mondta, nem sokkal a füves cigi elszívása után, hogy most szakított a barátnőjével, akivel másfél éve együtt voltak. Megígértette velem, hogy csak lazulunk és semmi komoly. És én meg is ígértem neki.
Végül is ő kezdeményezte a dolgot… de miért? Miért hagyott ott szó nélkül?
Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Még egy darabig köröket róttam a város utcáin, minden egyes embert megvizsgálva, de csak még reménytelenebb lett a helyzet.
Azon kaptam magam, hogy Chloe lakása felé vettem az irányt. Oda is értem, felsiettem a negyedikre és kopogás nélkül beléptem az ajtón. Nem találtam Chloe-t sem a nappaliban sem a konyhában, úgyhogy bementem a hálószobába. Legyökerezett a lábam. Összeszorult a gyomrom és kirázott a hideg. Chloe egy ismeretlen lány lábai közt tevékenykedett. Rám tört a hányinger. Sarkon fordultam, becsaptam magam mögött az ajtót és menekültem le a lépcsőn. Amilyen gyorsan csak tudtam haza robogtam és magamra zártam a házat. Elkezdtem sírni, mint egy csecsemő, akit elhagytak a szülei. Beleégett az agyamba a kép, és a hangok, amik csak utólag jutottak el az tudatomig. Próbáltam megfejteni, hogy miért is reagálok így. Teljesen felkavart minden, ami az éjszaka alatt történt. A sírást a Kimmel történt dologra akartam fogni, de úgy még nevetségesebbnek tűnt. Nem értettem, hogy mit érzek. Chloe miatt sírnék? Hiszen csak lefeküdt egy lánnyal… nem nagy dolog. Vagy mégis? Mi van velem? Mióta vagyok ennyire érzékeny? Chloe… miért?
Órákon át gondolkoztam. Mintha egy kirakóssal szórakoztam volna. Megpróbáltam tisztázni az összes érzést, amit Chloe iránt éreztem.
Majd elővettem egy üveg whisky-t és szépen lassan felhajtottam a felét. Levetkőztem, bedőltem az ágyamba és, mint akit leütöttek elaludtam.
Másnap reggel szörnyű fejfájással ébredtem, egyből megcéloztam a fürdőszobát. A langyos víz lassan kitisztította a képeket a fejemben. Egyre világosabbá vált, hogy felesleges letagadnom; szerelmes vagyok Chloe-ba. Mindig is az voltam. Gondolatban egy érvek és ellenérvek listát állítottam össze, de valamiért az ellenérvek erőltetetteknek tűntek. Feladtam. Ez ellen nem lehet küzdeni, Chloe ellen nem tudok küzdeni. Neki nem mondhatok nemet. Nyilvánvalóan ezt ő is tudta és ki is használta a sebezhetőségemet, de ezt nem róhattam fel neki. Nem akart elveszíteni, ezért magához láncolt azzal, hogy néha megadta azt, amire tudat alatt vágytam. Nem szándékosan tette, de ez működött.
Régi emlékek jöttek elő, hívatlanul, érzéseket váltottak ki és akaratlanul elmosolyodtam, bár inkább kínomban, mintsem jókedvemből. Fájt… fizikailag fájt. Hogy is lehettem ennyire vak? Ennyire hülye lennék? Vagy csak mindig volt valaki, aki jó volt figyelemelterelőnek?
Felesleges volt már bemennem dolgozni, úgyhogy egy rövid telefonbeszélgetéssel kivettem a betegszabadságomat. Járkáltam a lakásban, különböző pótcselekvéseket végezve, néha bekapcsoltam a tv-t, de mindig azon kaptam magamat, hogy az ablak előtt állok és bámulok a semmibe. Újra és újra bevillant a kép, ahogy a lány… és a hangok… De nem sírtam, visszatartottam és hagytam, hogy belülről emésszen. A whisky másik fele is elfogyott és egy fél doboz cigi is mellé.
Másrészt Kim is a fejemben volt. Mi történt? Legalább a számát megadhatta volna. Próbáltam hívni Harriet-et, de nem volt elérhető. Nyilván másnaposan fetrengett valahol.
Az elkövetkező néhány napot Harriet keresésével töltöttem és azzal, hogy megpróbáltam rendbe tenni a gondolataimat. De bármilyen komplikált két ismeretlenes másodfokú egyenletet felírhattam volna, mert mindig ugyanaz jött ki; Chloe. Minden, amit régebben a saját kis hülyeségemnek hittem, most végre megtalálta a helyét a „nagyképben”. Annyira egyértelmű volt minden apró mozdulat, amivel addig nem tudtam mit kezdeni. Hihetetlen volt. Éveken át nem vettem tudomást erről és csak úgy hagytam őket kallódni az agyam süllyesztőjében.
Ott akartam hagyni ezt az egészet. Mintha már évek óta ezzel küszködtem volna, elegem lett belőle. Bármit megadtam volna azért, hogy legalább egy óráig tudjak másra is gondolni. Kivágtam volna az agyamat, és eldobtam volna a memóriaközpontomat… Végül is rá kellett jönnöm, hogy szenvedtem már emiatt; egy-egy olyan este után, ami nem jól sült el, volt, hogy napokig nem volt kedvem semmihez, vagy lebetegedtem.
Esténként hosszabb sétákat tettem a városban, amik tökéletesen lefárasztottak, így miután hazaértem, egyből el tudtam aludni. Az egyik ilyen este utáni reggel csengetés ébresztett fel. kipattantam az ágyból, amilyen gyorsan csak tudtam és rohantam az ajtóhoz. Halványan reménykedtem benne, hogy Chloe az. Egy kis időbe beletelt mire megtaláltam a kulcsaimat és vacakoltam egy kicsit a zárral is, de végül sikerült kinyitni. Lefagytam, talán még a szívem is kihagyott egy másodpercre. Chloe volt, teljes életnagyságban.
- Szia Zoey. Szörnyen nézel ki. Durva buli volt tegnap?
- Ja, persze. Durva volt.
- Beengedsz? – kérdezte bizonytalanul. Pár másodpercig csak álltam és néztem rá, aztán félre álltam az útjából. – Beszélni akarok veled. – egyenesen a szobámba ment, én pedig követtem. Leült az ágyamra és körülnézett. – Öhm, ha nem ismernélek, azt hinném, hogy egy kiégett alkoholista vagy, aki napok óta az ágyat nyomja. Na mindegy… figyelj… - leültem mellé az ágyra. – a múltkori… csak… szükségem volt egy kis érzelemmentes kikapcsolódásra. Nem tudom miért csináltam. Meg akartam bizonyosodni, hogy nekem férfi kell… mert, amikor veled voltam sokszor elbizonytalanodtam. de most már tudom. Ahogy azt is, hogy nem akarok több ilyen kalandot, mert gondolom, hogy neked teljesen mást jelentett, mint nekem és nem akarom, hogy ezek a kísérletek befolyásolják a barátságunkat. Annál azért fontosabb vagy nekem. – egy halvány mosollyal az arcán a szemembe nézett. Valamit megláthatott benne, mert eltűnt a mosolya. – Mi a baj?
- Semmi. Csak… felejtsd el…
- Nyögd már ki. –… Hogy én miért nem tudok neki nemet mondani?
- Olyan volt, mintha… megcsaltál volna, vagyis nem. Félre ne értsd…
- Azt hiszem értem. És sajnálom… de ne, aggódj az én leszbim pótolhatatlan. – oldalba lökött és megölelt. – Úgy hallottam, hogy randid volt. Hogy ment?
- Jól – mondtam némi iróniával.
- Ez elég baljós. Na de ki vele!
- Eszméletlenül jó lett volna. Annyira tökéletesen nyálas volt. Pont jó. De lekaptam…
- Szarul smárolt? – elkezdtünk nevetni.
- Nem… nemrég szakított a barátnőjével… és mondta is, csak szívtunk egy kis füvet, aztán… tudod, hogy milyen vagyok. – mondtam vigyorogva. – Elrohant és még csak a számát sem tudom…
- Fel a fejjel. Előbb vagy utóbb megtaláljuk. De ha nem, akkor szerveztem neked valakit a bulira, ami itt lesz nálad.
- Ezt fel kell dolgoznom… Neee… Mondd, hogy nem az a lány, akit kinyaltál! – mindketten röhögtünk.
- Tök jó fej. Kicsit buta, de azt úgyis szereted…
- Baszd meg… hogy is hívják?
- Sa… San… a mobilomban benne van.
- Szánalmas vagy.
- Mondod ezt te, egy üres whiskys üveggel az ágyad mellett. – hátradőlt és kényelembe helyezte magát. Elvoltunk még egy kis ideig, hülyéskedtünk és Chloe segített rendet rakni a szobámban. Utána elköszönt és hazament. a hét hátralevő része jól alakult, egészen péntekig. Ugyanis akkor beugrott, hogy rendre utasítson:
- Venned kéne 5 rekesz sört és 6 üveg töményet, meg amit még szeretnél. Mindenki belefizetett. – egy borítékot rakott le az asztalra, amiben a pénz volt. – A visszajáróból füvet veszünk.
- Nem lesz egy kicsit sok ennyi pia?
- Nem. Még így is hozni fognak egy páran.
- Mit is mondtál, mennyien leszünk?
- Nagyjából ötvenen.
- Háhá… ugye csak viccelsz?
- Miért viccelnék? El fognak férni, ne aggódj…
- Hát rohadtul nem izgat, hogy elférnek-e vagy sem. Kicsit hamarabb is szólhattál volna, hogy benne vagyok-e, vagy sem. Itt lakom… ez az OTTHONOM. Nem vágyom arra, hogy ötven részeg idióta szétbarmolja és összerókázza az egészet.
- Akkor mit akarsz? Mondjam le, vagy mi?!
- Nem érdekel, szervezd át, vagy menjetek el valami szórakozóhelyre, de itt nem lesz buli.
- Kurva jó… utálom, amikor ilyen vagy.
- Persze, ez egyértelműen az én hibám… tudod mit? Nem érdekel… Azt csinálsz, amit akarsz. Nekem erre nincs energiám. – otthagytam, magam mögött nyitva hagyva az ajtót, felszálltam a robogómra és elhajtottam. Nagy volt a forgalom, a semmiért is rám dudáltak, én pedig egyre jobban felidegesítettem magamat. Másfél óra alatt jutottam kellő távolságra a várostól. Sötét volt és hűvös, a legjobb a cikázó gondolataimnak. Egyik pillanatban magamat hibáztattam, a másikban őt, megint azt éreztem, hogy élvezi a helyzetet, hogy kihasználhat és irányíthat kedve szerint. szörnyen éreztem magam. Elegem volt ebből a helyzetből. Elegem volt abból, hogy így élek. Elegem volt mindenből, amiről ő jutott eszembe. túl akartam lenni rajta és azt gondoltam, hogyha elmondanám neki, akkor sikerülne is. Feszített belülről és nem hagyott nyugodni a gondolat… meg kell tudnia, hogy mit érzek. Nem az útra figyeltem, csak reflexből kanyarodtam, de az egyik kanyart nem vettem észre, és túlkésőn kaptam észbe. Teljes sebességgel zúgtam egy árokba. Hirtelen minden elsötétült. Nem éreztem semmit. Nem akartam kinyitni a szememet. Féltem attól, hogyha megteszem, akkor érezni fogok. Mintha órák teltek volna el. Aztán lassan mégis csak rendbe jöttek az érzékszerveim, mert nyomást éreztem a lábamon. Egyre jobban erősödő nyomást. Alig kaptam levegőt a bukósisak miatt, amilyen gyorsan csak tudtam, leszenvedtem magamról és óvatosan letoltam a robogót a lábamról. Nagy nehezen feltápászkodtam, sajogtak a végtagjaim és alig bírtam egyenesen állni. Néhány nagyobb horzsoláson és a kiszakadt nadrágomon kívül nem esett komolyabb bajom. De szegény mocim nem volt ilyen szerencsés. Csúnyán összetört, totál káros lett. Csak álltam felette és elkezdtem sírni. Talán nevetségesnek tűnhet, de nagyon szerettem, rengetegszer éreztem úgy, hogy a szüleimen kívül senki más nincs mellettem, csak az a robogó. Elég volt egy félórás kirándulás a városon kívül és sokkal jobban éreztem magam, sokkal egyszerűbbnek tűnt minden. De ennek vége… a saját pénzemből vettem és ugyanúgy csak évek múlva állnék pénzügyileg, hogy újból megtehessem. Leültem mellé, igaz nem volt egyszerű és felidéztem minden emléket, ami hozzá kötött.
Aztán megpróbálva beletörődni a visszafordíthatatlanba, felhívtam Blake-et, akinek platós kocsija volt.
- Akkor viszem a telepre… - mondta, miután megálltunk a lakásom előtt. – Jól vagy?
- Nem igazán… Ha elvitted, nem jönnél vissza? Aludhatnál nálam, ha nincs más dolgod.
- Jól van. Hozzak valamit inni? Tudod mit, hozok. – Ő volt az egyetlen férfi, Apát leszámítva, akit közel éreztem magamhoz. Mindig számíthattunk egymásra, volt olyan időszak, amikor eljátszotta, hogy a barátom én meg azt, hogy a barátnője vagyok. Természetesen abban a „kapcsolatban” senki sem sérült érzelmileg, ugyanis Blake legalább annyira meleg, mint én.
Lezuhanyoztam, rendeztem a sebeimet, megvártam Blake-et, hogy együtt vacsorázhassunk. Egy üveg Martinival tért vissza.