Digitális Kommunikáció

A szél erősebben fújt, mint valaha, a köd még nem szállt föl teljesen az utcából de már imitt-amott megjelentek a fények. Győr ébredezett. Kósza kocsik tébolyogtak errefelé. A nap még nem kelt fel. Az utcában, ahol az egyetemek vannak lassan kezdődik a nap mivel nemsokára hat óra és ilyenkor hétfőn már érdemes fölkelni hiszen hétkor kezdődik a tanítás az egész országban. A nagy épülettömb, amely körülbelül 20 egyetemet foglalt magába kimagasodik az utca alacsony házai közül. Ezek az egyetemek között található az Országos Művészeti Főiskola. Ebbe az iskolába sok különös ember jár, sokan festőnek akarnak menni, sokan írónak, és mostanában jelent meg a digitális kommunikáció művészete, amely már legalább 50 éves tudomány, csakhogy eddig nem tanították felsőoktatásban. Hiszen a gyerekek elsőben megtanulják a digitális kommunikációt, viszont a kormánynak volt egy olyan javaslata, hogy milyen lenne, ha a digitális kommunikációt tanítanánk magasabb fokon is, mivel elég parlagias a nyelvezete a mai embereknek. A kormány szerint jó lenne visszatérni a régi kommunikációs módokra.

Az óra hatot ütött és minden szobában megszólaltak az ébresztőórák. Márk, aki már elég régóta foglalkozott a digitális kommunikációval, nagyon nem szerette a reggeleket. Mivel ő hamar felébredt álmaiból és nem kellet neki sok idő ahhoz se, hogy felöltözzön, ezért általában egy félórát üldögélt a kávézóban, ahová szépen fokozatosan szivárogtak be az emberek utána. Ma sem volt másképp, az órán megnyomta a ki gombot és feltápászkodott. Szépen lassan kinyitotta csipás sötétbarna szemét és megdörgölte azt. Amikor kimászott az ágyból, belebújt papucsába és fölötözött. Nem telt el 5 perc se az ébredése óta, már nagyban sétált a folyosón és nézegette a számára idegennek tűnő modern falakat. Sosem értette, miért kell neki egy olyan kollégiumban élnie, ami úgy néz ki, mintha össze akarna dőlni. Ő ezt nem nevezte modern művészetnek. Mindenhol csövek oszlopok dőlőnek tűnő falak. Az egyetlen hely, ahol szeretett lenni, az 35 emelettel lejjebb volt, mint ahol most sétálgatott és várta a liftet.
A lift kisvártatva megjött és Márk beszállt. Megnyomta a nulla jelű gombot és a lift teljesen zaj és rezgés mentesen megindult lefelé nem telt bele 1 másodperc se és már lent is volt. Szépen kisétált a liftből és szeme elé tárult az áhított hely.

A kávézó más néven „társalgó” egy szép nyugodt hangulatú helyiség volt. A falak vörösek az ablakok keskenyek és magasak a fény arany színűre festi a falat és mindenhol fa asztalok sorakoznak. Az asztalokon egy-egy kis beépített monitor és egy billentyűzet. Itt általában sokan vannak szünetekben de most még az alvó portáson kívül senki nem volt itt. Márk odament a portáshoz és fölébresztette azt.
- Csá, az újságomat szeretném elkérni és egy kávét – írta Márk.
- Csá, ok! – jött a válasz.
Az újság egy olyan dolog, amit csak olyan emberek olvastak, akik otthontalanok. Ellenben Márk mindig elolvasta a tegnapi híreket, hiszen az áramot csak fél hétkor kapcsolják be ezért a számítógépek nem üzemeltek és neki nem volt más tenni valója. Márk leült a nyolcas számú asztalhoz, ami mindig is a kedvence volt. A kávé pillanatokon belül felugrott az asztalára egy kis csövön keresztül. Az újság is társult hozzá. A kávé még gőzölgött, pedig ultragyorsan forralták, és utána hűtötték, aminek a kombinációjával akkora füstöt csináltak hogy a konyhában most valószínű senki nem lát. Az újság a tegnapi újság. A Magyar Nemzet nevezetű hírlap szilveszteri kiadása volt és a címlapon:

Ismerd meg a digitális kommunikáció multát!- Márki mindig elolvassa csak a hecc kedvéért a dátumot. 2247. 12. 30. volt felírva, amit ő pontosan tudott de sosem akarta elhinni. Egyszerűen nem boldogult a világgal. Nekilátott hogy elolvassa a címlapon nagy betűkkel hirdetett cikket. Előtte még kortyolt párat a kávéjából és kinyitotta az újságot a 6. oldalon.

Ismer meg a digitális kommunikáció multát!
A mai embereknek természetes az, hogy a fülük kicsi a nyakuk vékony és a nyelv szót már csak könyvekben és az Interneten olvassák, mivel nincs nekik olyan. Ellenben gondoljunk bele hogy milyen lehetett kb. 247 évvel ezelőtt. A fülünk sokkal nagyobb lenne a nyakunk vastag és a nyelvünk is meglenne. Eddig a történelemben nem került sor ilyen nagy átalakulásra ilyen rövid idő alatt. Az egész olyan 2000 körül kezdődött, amikor is a mai kommunikációs programjaink őse megjelent. Akkoriban csak alkalmankénti beszélgetésekre használták az emberek és a leghíresebb programok az MSN és a Skype voltak. Ezzel az emberek úgynevezett „csetelést” hajtottak végre, ami lényegében ugyan az volt, mint a mai digitális kommunikáció. Ellenben emellett az emberek bőven beszélgettek hangok kiadásával is.

A kapcsolatok sokkal szorosabbak voltak az emberek között, sokkal bővebben fejezték ki magukat és a tisztelettudás is nagyobb volt, mint ma. Az akkori embereknek az érzelmei is sokkal intenzívebbek voltak. Akkoriban a lényeg az volt, hogy ha nincs más, hát legalább 1 emberrel sokat beszélgessek. Ma, pedig már a sok emberrel keveset elven beszélgetünk. A mai embereknek egy közvélemény kutatás alapján az időből van a legkevesebb ez annak köszönhető, hogy mindenkinek megpróbálják tovább adni a mondanivalójukat, még ha tömören is adják elő magukat, még akkor is ez tovább tart, mint ha csak 1 embernek adnánk át bőven az üzenetünket. Az öngyilkosságok is ezzel kapcsolatban sokszorozódtak meg. Az emberek nincs ideje egymásra ezért, ha valaki szimpatikusnak találja a másikat aki épp 300 embernek meséli el a napi történéseket akkor a nagy beszélgetési hevében nem fog máshogy tekinteni arra az 1-re és ezt nem bírja mindenki ezért általában az utolsó írásuk az hogy: NEM SZERET ENGEM! -és megölik magukat. Ezenkívül ma a népesség tizedére csökkent mivel szerelem sem tud kibontakozni és ezért ma már minden 4. ember gyermek nélkül hal meg. És ha sikerül valakinek egy ilyen kapcsolatot létrehozni, általában akkor sincs több mint 1 gyerekre igény a szülők részéről. És természetesen az előbb említett öngyilkosságok is súlyosan rontanak a helyzeten. Körülbelül 70 éve tűntek el a köztes megoldások amik pl. a némák által használt jelbeszédek. Ezek közül néhány még ma is felfedezhető a nagyon gyors beszélgetések elintézéséhez. „A kormánynak volt egy olyan javaslata hogy milyen lenne ha a digitális kommunikációt tanítanánk magasabb fokon is mivel elég parlagi a nyelvezete a mai embereknek és a kormány szerint jó lenne visszatérni a régi kommunikációs módokra.” –írta az egyik internetes honlap. Csakhogy a kormány arra nem gondolt hogy ennek a vissza fejlesztés valószínűleg sokkal több időbe fog kerülni mint ők gondolják. Mivel a kényelmeshez könnyű volt hozzászokni de vajon milyen a nehézhez…
By: DsZó

Márk eljutott a cikk végére és letette az újságot. A kávéspohár már rég kiürült és szépen lassan beszivárogtak az emberek. Mindenki egy-egy computernél foglalt helyet és nagyban gépelt. A helyiség már nem játszott narancssárga fényekben és az ablakon keresztül jól látszott hogy odakint esőfelhők gyülekeznek. Márk bekapcsolta a kis monitort és megjelent előtte a képernyő, amin betársulhatott már épp folyó beszélgetésekbe, de akár újakat is indíthatott. Márk körülnézett és kiszemelt magának egy magas hosszú, feketehajú, kékszemű lányt, aki a 42-es asztalnál ült gyorsan megszólította és beszélgetésbe bonyolódott volna vele de csak egy: -Bocs elfoglalt vok!- jött vissza.
Márk felállt az asztaltól, oda sétált az ablakhoz, kinézett rajta és csak nézte a levegőben repülő autókat amelyek szélsebesen hajtottak el a kollégium mellett. A kollégium egy fehér falú modern épület, csak 1 épület a nagy épülettömbben. A tömbben, ahol több mint 20 egyetem van. Sok különböző nemzetiségű ember jár ide. A világ különböző pontjairól. Ahol még sok-sok ember él és mind a billentyűket üti… egyszerre… ritmusra… az élet ritmusára...