Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
kortárs, epika, próza, kispróza, novella, elbeszélés
Az előző folytatása! Köszönöm mindenkinek, hogy/ha elolvasta az előzőt! <br />
kortárs, epika, próza, kispróza, elbeszélés, novella
Még mielőtt elkezdeném a történetet szeretném leszögezni, hogy nem teljesen az én fejemből...
kezdő író vagyok szóval minden tanácsot el fogadok hamarosan jön a fojtatás
Friss hozzászólások
laliboy: Már többször elolvastam, de mi...
2018-11-11 19:53
laliboy: Jó volt! Izgató, részletes.
2018-11-11 19:14
JuS: Azt még nem olvastam, de majd...
2018-11-10 00:39
JuS: Ezzel találkoztál már? Gondolo...
2018-11-10 00:36
Lilith999: viszont pornónak nem rossz
2018-11-09 13:28
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Dark salvation. /1 fejezet./

Porcelánfehér bőr, sziporkázóan kék szemek. Ez volt az a két fő tulajdonságom, amivel mindig is kitűntem a tömegből. Mind az emberek, mind a vámpírok terén. Amikor még emberként éltem, elviselhetetlen volt a kín, amit a kirekesztettség miatt éreztem.  Sose sérültem meg úgy igazán, és ha mégis a sebeim pár nap alatt begyógyultak, mintha ott sem lettek volna. Betegségeket sem kaptam el soha. És ez csak még több okot adott az embereknek, hogy éreztethessék velem a különcségem. 
Egy napon mindez megváltozott. Azon a napon, mikor megtudtam, hogy ki is vagyok én valójában.  Azon a napon, mikor Austin berobbant az életembe. És bár Ő elfogadott olyannak, amilyen voltam, ez sem változtatott sokat a helyzeten. Ugyanúgy kirekesztett voltam a félvérségem miatt.
 
 
 
Elgondolkodtatott, hogy vajon miért pont most jutott ez újra eszemben, miközben Párizs egyik lepukkant negyedének macskaköves utcáit koptattam. Több éve már, hogy utoljára találkoztam Austin-al. Sokat köszönhettem neki, ami miatt mindig is hálás leszek, és ezt Ő is tudta, de nem várhattam el, hogy megértse, hogy miért választottam ezt az utat, hogy miért álltam az árnyak közé. Szerinte csak menekültem. Menekültem Nataniel elől, pedig ez nem igaz. Én csak el akartam kerülni a vele való találkozás lehetőségét is, és árnyként ezt meg is tettem. Sosem töltöttem annyi időt egy helyen, hogy rám találhasson. Ez volt az árny élet legnagyobb előnye. Sőt, talán az egyetlen. 
Miért tűnik ez így kimondva számomra is menekülésnek?  Megráztam a fejem, hogy megtisztítsam a gondolataim. Most a feladatomra kell koncentrálnom. Árnyként egy apró figyelmetlenség is könnyen az életembe kerülhet, pedig nem könnyű megölni.  Nagy nehezen sikerült kiürítenem a gondolataimat, és a környék feltérképezésére összpontosítani. Minden kihalt volt, bár tekintve, hogy jócskán elmúlt már éjfél ez nem volt meglepő.  Megérkezve a kis könyvesbolthoz lekanyarodtam egy szűk sikátorba, majd magamban számolni kezdtem a macskaköveket.  Pontosan az 52-ik volt az, amire nekem szükségem volt, és ami levitt a katakombák egyik titkos alagútjába. Amint sikerült rálelnem kiemeltem a helyéről, majd ujjamat a kis panelre helyeztem. Igazán lenyűgözött ennek a kis szerkezetnek a mechanizmusa. Képes volt megkülömböztetni az emberi vért a vámpírok testében lévőtől.  Arcom meg sem rándult, ahogy a tű mélyen a bőröm alá hatolt. Az árnyként töltött éveim során megtanultam elviselni a fájdalmat. Amint a kis tű visszahúzódott, és az ellenőrzéshez szükséges vér is megvolt elemeltem ujjam a paneltől, majd számhoz emelve nyaltam le róla a még kiserkenő vért.  Mire a mozdulat végére értem a szúrásnyom már el is tűnt, és a bejárat is feltárult előttem. 
- Kezdődhet a móka. – Indultam el, miközben fejembe húztam fekete szövetkabátom csuklyáját. 
Belépve a katakombákba megcsapott az a jellegzetes hűvös levegő, amiben a vér szaga terjengett.  Ez a hely olyan volt a vámpírok számára, mintha egyesítenénk egy  templom „ menedékjogát” valamint egy gyors menzát.  Ami azt jelentette, hogy a vámpírok söpredékének is a legalja tanyázott itt. Nem is igazán az a megfelelő kifejezés, hogy menedékjogban részesültek az itt feltűnő alakok. Sokkal jobban körülírja az, hogy eltekintve attól, hogy ember vagy vámpír az illető, aki ide téved, vagy túl hülye, vagy túl merész ahhoz, hogy felmérje a helyzet veszélyességét.  Azt hiszem én magamban egyesítettem mind a két tulajdonságot. Hisz nem kevés merészség kellett az árny életmódhoz, és nagy hülyének kellett lenni, hogy valaki önként beálljon közéjük.  Az árnyalakulatok embereit többnyire olyan vámpírokból állították össze, akik apróbb bűnöket követtek el a vámpírtársadalom ellen.  Ritka volt az olyan, mint én, aki önként vállalta magára ezt a küldetést. Mondhatni mi voltunk a vámpírvilág fejvadászai.  Kemény kiképzést kaptunk, ami lehetővé tette, hogy bárkit, tartozzon akármelyik fajhoz, felkutassunk, és ha szükséges végezzünk vele.  Annyi előnye volt csupán a dolognak ,hogy egyfajta törvényen kívüli létet kaptunk érte cserébe.  Azt tettük, amit a Tanács parancsolt, cserébe magunk választhattuk a feladat elvégzésének a módját.  Igyekeztem kerülni a kíváncsi pillantásokat, míg végighaladtam a folyosón, a megfelelő termet keresve.  Sikerült rejtve maradnom, míg meg nem leltem a keresett helyet.  Körbenéztem, hogy nem figyel e valaki, de mivel minden átkozott nyomorult senkiházi el volt foglalva a magad dolgával, így észrevétlenül surrantam be a helyiségbe.  Körbenézve elfogott a hányinger.  Az egész szobát átjárta a vér és a halál szaga, valamint az átható bűz, amit a szétszórt, rothadó szemét okozott.  Hogy tud valaki így élni? Visszanyeltem a vacsorám, és próbáltam keresni valami eldugott helyet, ahol megvárhatom, míg a kiszemelt áldozatom visszaérkezik lakhelyére.  Végül az egyik sarokban találtam meg menedékem, ahol a jótékony sötét eltakart. Össze kellett szednem magam, hogy eltüntethessem az erőm. Nem akartam, hogy idő előtt felfedezzenek. Ez volt a legnehezebb dolog az egészben. Hogy rejtve maradhassunk egy ilyen helyzetben meg kellett tanulnunk blokkolni az erőnket, mivel sokminden leleplezhet minket.  A szagunk, aminket körülvevő aura, és az erőnk, amit minden valamire való vámpír fel tudott mérni egyetlen pillantásból, vagy rosszabb esetben látatlanban voltak képesek észlelni.  Mire sikerült teljesen blokkolnom eltelt jópár perc, de áldozatom még mindig nem tért vissza.  Unottan próbáltam meg távol maradni a mellettem elterülő szeméthalomtól, miközben azon kattogott az agyam, hogy milyen módszert válasszak a likvidálásra. Mivel a kiszemelt csupán egy ember volt, ezért nem kívánt túlzott erőfeszítést a meló, de gyorsan és körültekintően kellett cselekednem, hiszen a friss vér idevonzhatja a vérszívókat seperc alatt.  Az pedig tekintve a létszámukat elég nagy kockázatot jelentene. Na nem mintha nem tudtam volna lerendezni őket, de nem ez volt a parancs. Az az átkozott mozgó büféasztal jópárszor beleköpött a Tanács levesébe, ezért fogja ma bevégezni.  Csak vele volt dolgom, a többiekkel nem.  Már kezdtem elunni a várakozást, mikor egy hang furakodott a fejembe.
„Kim…”
Csupán csak a nevem volt, mégis heves reakciót váltott ki belőlem.  A gyomrom görcsbe rándult, és a levegő is kiszorult a tüdőmből. Miért? Miért pont most? Már hónapok óta felhagyott avval, hogy kapcsolatba lépjen velem, azt hittem végleg feladta. De ezek szerint nem. Tekintve a köztünk lévő kapcsolatot képes volt erre, de azt hittem az, hogy állandóan kizárom a fejemből ráébreszti, hogy nem vagyok rá kíváncsi.  Most is azt terveztem, hogy kizárom, de mielőtt ezt megtehettem volna ismét meghallottam hangját.
„Tudom, hogy hallasz… Szükségem van a segítségedre…”
Ezt olyan elkeseredetten mondta, hogy egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy életében először őszintén beszél hozzám. De aztán felvillant bennem azon emlékek képe, amikor hasonló dolgokat használt fel, csakhogy elérje, hogy felkeressem. És ez kijózanított. Dühösen rúgtam bele az előttem lévő falba. Bár a fájdalom egy pillanatra átsuhant a testemen, én ügyet sem vetettem rá. Túl dühös voltam hozzá, hogy ilyen kis apróságokra koncentráljak.
„Tudom, hogy nem akarsz látni…Tudom, hogy haragszol rám...De segítened kell. Szükségünk van rád Amy miatt. ”
Mégis ki a frász az a Amy? Nathaniel nem bír el a legújabb kiszemelttel? Azt hiszem ha ez megtörténne, akkor tényleg befagyna még a pokol is...
„ Amy még csak egy gyerek Kim. Éppen ezért nem teheted meg, hogy figyelmen kívül hagysz. Segítened kell az Isten szerelmére. „
Lassan hatolt el a tudatomig, hogy mint is mondott, de amikor felfogtam az agyam csak még jobban leblokkolt.  „Ő még csak egy gyerek” Mégis mire akart kilyukadni evvel? Hogy kerül hozzá egy gyerek?  Pont hozzá, aki kerül mindenféle kötöttséget. És egy gyerek mindenképpen ezt jelenti.  Hideg borzongás futott keresztül a gerincemen, ahogy felfogtam, hogy valaki volt olyan idióta, hogy egy gyerek közelébe engedte.
„ Ha úgy döntenél, hogy segítesz nekünk, akkor gyere Stamfordba. Elm strees 25. Kétlek…szükségem van rád…szükségünk van rád…”
Szóval többen vannak. Ez némiképp megnyugtatott avval kapcsolatban, hogy Nathan közelében van egy gyerek.  De avval kapcsolatban nem, hogy hihetek e neki. Annyiszor vert már át, és én annyiszor sétáltam már bele a kisded játékaiba… Ekkor viszont beugrott valami. Az elmúlt időben felreppent egy pletyka…Egy pletyka, miszerint valaki átváltoztatott egy kislányt… Mégis miféle elvetemült szörnyeteg lenne képes ilyenre?  De ha ez igaz, akkor…akkor Nathaniel igazat mondott. De mégis miben lehetnék én evvel kapcsolatban a segítségére? Nekem sincs több tapasztalatom a gyerekekkel, mint neki.  Nem volt több időm rágódni rajta, hogy mi ez az egész, mert nyílt az ajtó, és belépett rajta a várt személy.Az előbb hallottakat elraktároztam az agyam egyik hátsó zugába és ismét csak a feladatomra koncentráltam. Nem hibázhattam, és ha nem figyelek eléggé, az akár végzetes is lehet.  Hátrább húzódtam, hogy biztos takarásban legyek, majd megvártam, míg a kis féreg bebotladozik, és leveti magát a kopott, vizeletszagú fotelba, ami a szoba közepén kapott helyet. Úgy döntöttem gyors, és tiszta munkát végzek.  Túl sok dolog kavargott a fejemben ahhoz, hogy most itt szöszöljek ezzel a rohadékkal.Teste ernyedten terült el a fotelban, üres tekintete valahová az előtte lévő falra tapadt. Egyetlen gyors mozdulattal mögötte termettem, majd mielőtt bármit is reagálhatott volna kezemet nyaka köré fontam, majd rántottam rajta egyet. Felhangzott a jellegzetes reccsenés, ami a csontok törését jelezte, majd áldozatom élettelenül rogyott össze. Ez a szemét sem fog már több embert bántani.Dolgom végeztével kifelé vettem az irányt. Halk, de gyors léptekkel jutottam el az ajtóig, amit aztán résnyire nyitottam, hogy felmérhessem a folyosót. Kinn csak egyetlen ember ácsorgott, aki a falnak támaszkodva próbált talpon maradni. Tudtam, hogy ember, és azt is, hogy részeg. Ha kell vele gyorsan leszámolok, úgyhogy nem tekintettem rá kockázatként.  Magabiztosan léptem ki az ajtón, mire a férfi érdeklődve kapta fel a fejét.  Gyors, de cseppet sem fenyegető léptekkel indultam meg az alak felé. Nem volt célom bántani őt, hisz nem tartozott a feladatomhoz, de ha rám támad, nem kímélem. Amúgy is elég ramaty lett a hangulatom.  Érdeklődve méregetett, de volt egy olyan érzésem, hogy amilyen részeg, még azt is nehezen állapítja meg, hogy fiú vagyok e, vagy lány.  Elhaladva mellette csábosan rákacsintottam, majd mutatóujjamat szám elé emelve formáltam ajkaimmal egy halk, elnyújtott S betűt. A pasi elhitte, amit el akartam hitetni vele, és nyávogó nevetést hallatott. Valójában inkább hasonlított egy sérült lamantin szenvedéséhez, de nem álltam meg, hogy ezt neki is megjegyezzem. Minél hamarabb ki akartam jutni innen.  Gyors ütemben hagytam magam mögött a katakombák ezen részét, valamint a lepukkant kis utcát is. Rákanyarodtam a megfelelő utcára, majd a Hotel Du Louvre felé vettem az irányt, ahol megszálltam, hogy jelentést tegyek Damonnak a sikeres küldetésről, és megbeszéljek vele valamit, amit pár perce határoztam el.
 
Pár nap múlva…
 
Végigmentem a Jones Hill Road-on, majd rákanyarodtam a South streetre, aminek következtében közvetlenül a tengerparton kötöttem ki. Kerestem egy félreeső helyet, majd leállítottam a kocsit, és kiszálltam.  A szél belekapott hajamba, és ártatlan játékot kezdett vele.  Egy nagyot sóhajtva indultam el a víz felé.  Cipőmet levéve sétáltam el egészen a part végéig, majd hagytam ,hogy a hullámzó tengervíz lágyan cirógassa bőröm.  A felkelő nap aranysárgára festette a horizontot a fénysugarak pedig meg-meg csillantak a tiszta vízfelszínen. Az egész látvány olyan megnyugtató volt, én mégsem voltam nyugodt. Hátrább léptem, ahol már nem tudott elérni a víz, majd leültem a puha homokba. Mégis mi a jó francot művelek én itt? Önként sétálok bele ebbe az egészbe, holott már jó előre tudom, hogy nem fogok épen, és sértetlenül kisétálni, miután vége.  Nem tudom meddig ültem ott, a homokban, de azt igen, hogy jó sok idő telt el, mire rá tudtam venni magam, hogy felkeljek, és tovább induljak.
 
 
Eközben az Elm street-en.
 
A szedett vetett kis társaság gondterhelten helyezkedett el a nappaliban. Mindannyian elvoltak a saját gondolataikkal, így nem is nagyon beszélgettek, míg meg nem jelent az ajtóban egy  szökés barna hajú kislány.  Arca azonnal felderül, mikor meglátta a 30-as éveiben járó férfit, majd odafutott hozzá, és mosolyogva a nyakába ugrott.
 
- -Végere itt vagy. - Mosolyodott el angyalian. 
- - Igen, itt vagyok. Siettem vissza hozzád hercegnő. - Mosolyodott el a férfi is, majd védelmező karjait a gyerek köré fonta. Pár hónappal ezelőtt még nem gondolta volna, hogy valaha is apai szerepet fog vállalni, azt pedig főleg nem, hogy  ennyire sokat fog jelenteni neki a rá bízott kislány. Mert sokat jelentett neki, ebben biztos volt. Ha nem így lett volna, akkor nem aggódott volna a fennálló helyzet miatt, és nem tett volna meg mindent annak érdekében, hogy elpusztítsa az Amy-re veszélyt jelentő alakokat. Mert hogy voltak akik veszélyt jelentettek rá. Hiszen egy vámpír kislányról volt szó, ami nem gyakran fordult elő. Egyfajta ereklyének számított, amit sokan meg akartak szerezni, de csak kisebb része jelentett igazi fenyegetést. Viszont volt egy illető, aki bármi áron meg akarta szerezni magának. És Ő jelentette a fő gondot. Valamint az, hogy a kilétét homály fedte. Most is épp egy felderítő út miatt voltak távol. Sikerült egy darabig követniük a rejtélyes idegen egyik emberét, de aztán sajnos szem elől tévesztették.
-- Annyira hiányoztál. -   Nyomott egy hatalmas cuppanóst a kislány a férfi arcára, majd újra visszabújt karjaiba.
- Te is nekem. - Adott egy puszit a férfi is Amy hajára. - Jól megvoltál Nathan bácsival, míg nem voltunk itthon? Ugye nem idegesített sokat? - Mosolyodott el újra a férfi. Az említett épp ezt a pillanatot választotta, hogy csatlakozzon a nappaliban ülő társasághoz. 
- Nem. Sokat játszott velem. De tegnap előtt magában beszélt. - Hajolt közelebb a kislány, hogy az utolsó mondatot a férfi fülébe súghassa. Nem mintha evvel előbbre lett volna, tekintve, hogy a szobában mindenki szuperérzékeny hallással rendelkezett.
- Jutottatok valamire? - Kérdezte a többieket Nataniel, remélve, hogy a tématerelés meghozza a hatását, és senki nem fog avval foglalkozni, amit Amy  Eric fülébe súgott. Nos...sajnos ez nem jött be.
- Nem. Az a mocsok meglépett. De mi ez a magadban beszélős dolog? - Szaladt a magasba Max szemöldöke.
- Semmi...- Rándította meg a vállát Nathan.
- Az emberek nem szoktak csak úgy magukban beszélni. - Kötötte az ebet a karóhoz Max.
- Semmi olyan, ami rátok tartozik. - Szűrte a fogai között Nathan. Látszott rajta, hogy kezd kijönni a sodrából, amit a másik kettő nem értett. Eric-nek eszébe jutott egy régebbi eset. Nathan akkor ugyanúgy magában beszélt, mint ahogy most, és akkor is kiakadt, mikor erről kérdezte. De nem feszegette a dolgot, mert nem akarta tovább hergelni az esetek többségében nyugodt barátját. Helyette a karjaiba kapaszkodó kislányra nézett. 
- Ahogy látom most keltél fel, úgyhogy irány reggelizni kishölgy. - Állította talpra a kislányt, majd a konyha felé vezette. A többiek követték őket, és mind letelepedtek a pult köré. A felnőttek palackozott vérrel csillapították éhségüket, Amy pedig rendes ételt kapott. Mivel egy gyerek szervezetével rendelkezett, ezért nem egészen úgy hatott rá az átváltozás, mint ahogy egy felnőttre. Egyenlőre továbbra is elég volt, ha emberi ételeket evett. Attól is kellőképpen jól lakott. Hogy a későbbiekben mi lesz, azt egyikük sem igazán tudta. Már majdnem végeztek a reggelivel, mikor Nathan hirtelen felkapta a fejét. Beleszimatolt a levegőbe, majd arca szokatlanul komor lett. Körbelötykölte a kezében szorongatott borospohárban levő piros folyadékot, majd poharát az asztalra tette.
- Nahatn minden rendben? - Kérdezte Eric, akinek először feltűnt furcsa viselkedése. Nathan minta meg sem hallotta volna bámulta tovább a poharát. Már a többiek érdeklődését is sikerült magukra vonniuk, de Nathan még mindíg nem reagált. Mikor újra megszólalt váratlan dolgot mondott, és nem tudták pontosan, hogy kihez is beszél.
 
 
  Kim.
 
  - Nem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz. - Szólalt meg Nathaniel, miközben a helységben tartózkodó többi személy értetlenül meredt rá. 
- Te kihez beszélsz? - Kérdezte az egyik, majd körbenézett. Úgy éreztem itt a pillanat, hogy végre felfedjem magam. Valójában már azóta figyeltem őket, mióta a konyhába léptek, de úgy gondoltam nem árt, ha előtte kicsit felmérem a terepet, hogy mire számítsak. De sajnos nem nagyon beszélgettek, szóval semmi új információ nem derült ki a számomra. Végig csak a kislány csacsogása töltötte be a helyiséget. Legalább Nathaniel ebben nem hazudott. Jézusom egy vámpír gyerek! Ez a hír még számomra is sokkoló volt... Pedig sok mindennel találkoztam már, mióta csatlakoztam az árnyakhoz.
- Ne bízd el magad. - Löktem el magam a szekrénytől, amivel felfedtem tartózkodási helyem. -Nem miattad jöttem. - Mire a mondat végére értem egy test csapódott az enyémnek, és karjaimat satuként tartva lökött neki a falnak. 
- Ki vagy Te? - Jött a cseppet sem kedves kérdés. Valójában a kérdéssel semmi gond nem volt, de a hangsúly, és ahogy a férfi szinte köpte felém a szavakat egy kicsit feldühített. Fel voltam készülve erre a fogadtatásra, épp ezért nem is védekeztem, de az, hogy ilyen hangot üt meg, azt már nem tudtam lenyelni. Egyetlen laza mozdulattal szereltem le, majd ügyet sem vetve rá megkerültem, és a kislányhoz léptem.
- Szóval Te lennél Amy? - Mosolyogtam rá gyengéden. A kislány megszeppenve nézett rám, majd némán bólintott, hogy nem tévedek, tényleg Ő az. - Szia. Én Kim vagyok. - A következő pillanatban az előbbi férfi ismét támadásba lendült. Egy szempillantás alatt köztem és Amy között termett, ezzel eltakarva előlem a kislányt. Arcom akaratlanul is megrándult, ahogy próbáltam visszafojtani mosolyom. Volt egy olyan érzésem, hogy végképp betenné a kaput a pasinál, ha a képébe röhögnék. Tudtam, hogy támadni fog. Testtartása elárult minden egyes lépést, amit tervez. Nem haragudtam rá, amiért ezt tervezi. Csak Amy-t akarja védeni. Erre már az első pillanatban sikerült rájönnöm. Mégsem hátráltam volna meg, ha nekem esik. Végül mégsem került sor viaskodásra, mert Nathan az utolsó pillanatban a férfi elé lépett.
- Eric hagyd abba. - Mondta, majd ugyan úgy közénk állt, mint az előbb a férfi közém, és Amy közé. Egy pillanatra fájdalom nyilalt a szívembe, de gyorsan rendeztem magam, és gúnyosan Nathanra mosolyogtam. 
- Ugyan már. Tudom, hogy szívesen nézted volna végig, ahogy egy kicsit eltángál. De legnagyobb sajnálatodra közölnöm kell, hogy nem sikerült volna neki. - Kacsintottam rá, majd egy szempillantás alatt kerültem meg őket, és álltam meg az ajtóban.
- Nathan mi ez az egész? - Nézett farkasszemet a férfi Nathaniellel. 
- Srácok had mutassam be nektek... - Nem tudta folytatni, hisz szigorú hangom felcsendült a fejében.
" Csak egy feltétellel maradok, az pedig az, hogy egyiküknek sem mondod el, hogy ki vagyok" 
- Szóval bemutatod nekünk...Kit is? - Kérdezte a harmadik férfi, miközben érdeklődve mért végig. 
- Kim-et...Egy régi barátomat... - Válaszolta Nathaniel kurtán, kerülve a szemkontaktust mindenkivel. 
- Nos...Úgy látszik Nathaniel nem igazán említette az érkezésem. Úgyhogy hagylak titeket trécselni a további sorsomról. - Kacsintottam rájuk, majd magam mögött hagytam a konyhát, és a nappaliban lévő bőrkanapén táboroztam le. Valójában azt sem bántam volna, ha végül amellett döntenek, hogy nem tartanak igényt rám, de tudtam, hogyha megkérnek, hogy maradjak és segítsek nekik, akkor megteszem. Ha másért nem is, Amy-ért mindenképp. Elbűvölő kislány volt, és már egyből levágtam, hogy Nathan nem azért hívott ide, hogy bébicsőszködjek. Sokkal komolyabb volt a dolog, mint vártam. Érdekelt, hogy mi is pontosan ittlétem oka, ezért reméltem, hogy hamar befejezik a vitaszakkört, és közlik a döntést. Megtehettem volna, hogy hallgatózok, hisz szuperérzékeny hallással rendelkezem, de úgy döntöttem, hogy az nem lenne illendő, ezért kizártam minden zajt, ami a konyhából jött. De tudni kell rólam, hogy csak egy bizonyos pontig vagyok türelmes. Szóval ha nem végeznek negyed óra múlva, akkor nem leszek ilyen jólnevelt. Fejemet hátradöntöttem a kanapé támlájának, majd lehunytam a szemeimet. Az elmúlt pár napban nem igazán volt időm pihenni. El kellett intézem pár dolgot, mielőtt tegnap késő délután felszálltam a gépre. Landolás óta pedig egyfolytában vezettem, hogy ideérjek. Csak a parton álltam meg, de ott sem igazán tudtam elengedni magam. Így most jól esett, hogy kicsit magamban lehettem, és pihenhettem.
- Nem félsz tőlem tökmag? - Kérdeztem csukott szemmel, a pihenésem megzavarójától. 
- Nem igazán. Azthiszem ha bántani akartál volna, már megtetted volna. - Csendült fel mellőlem Amy édes hangja. - De honnan tudtad, hogy én vagyok? - Kérdezte meglepetten. 
- Okos kislány vagy. Mit gondolsz honnan tudtam? - Mosolyodtam el, miközben még mindig csukva voltak a szemeim. Míg Amy válaszára vártam újabb zavaró tényezővel kellett szembenéznem. Mégpedig avval, hogy valaki a fejemben próbált kutakodni. Akármelyikük is volt az, sajnos el kellett keserítenem. Szembesülnie kellett avval, hogy gondolataim között kutakodva csupán egy szívélyes kérésre akad, amiben megkérem, hogy másszon ki a fejemből. 
- Nem tudom. - Válaszolta végül Amy. Fáradtan sóhajtottam egyet, majd kinyitottam a szemeim, és kislányra pillantottam, aki pár lépésnyire állt tőlem, és kíváncsi szemeit enyémekbe fúrta. 
- Csupán csak megérzés volt. Képes vagyok kiszűrni a körülöttem lévő emberek auráját, ha már találkoztam velük. - Válaszoltam neki, majd egy halvány mosolyt eresztettem meg felé.
- Értem. - Mondta, majd mosolyogva közelebb lépett hozzám, és lehuppant mellém a kanapéra. - Fáradt vagy? - Kérdezte hirtelen, amint ismét becsuktam volna a szemeim. 
- Igen. Egy kicsit. - Válaszoltam neki. 
- Akkor nem zavarlak. - Mondta, majd épp készült felkelni, mikor ismét megszólaltam.
- Nem zavarsz. - Mondtam, és komolyan is gondoltam. Kevés ember volt, akinek a közelségét hosszabb ideig önszántamból megtűrtem, de Ő közéjük tartozott. Kislányos bája, és ártatlansága  nyugtatóan hatott rám. Válaszomat hallva elmosolyodott, majd még közelebb ült hozzám, és fejét ölembe fektette. Meglepett, hogy ennyire megbízik bennem, holott nem ismer, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól ez a bizalom. Egy halvány mosoly kíséretében csuktam le ismét szemeim, majd adtam át magam a kellemes zsibbadtságnak. Éreztem, hogy egyre nehezebb ébren maradnom, ahogy azt is, hogy valószínűleg egy kicsit később fogom megtudni, milyen döntésre jutottak a konyhában lévők. Amy egyenletes, halk szuszogása sem segített az ébren maradásban, csak még álmosabb lettem tőle. Mire ismét felocsúdtam volna már késő volt. Egyenletes iramban meneteltem álomország felé, és semmi nem volt a világon, ami felébreszthetett volna....
 
Hasonló történetek
1546
Megálltak és füleltek. Qwâmbii nem hallott semmit. Akárhogy fülelt csak a szélben lengedező ágak leveleinek zörgését hallotta. Ennek ellenére csöndben maradt, hátha a mágusnak jobb a füle. Horiq lassan leguggolt. Qwâmbii utánozta. Hosszú perceket töltöttek így, de nem láttak, és nem hallottak semmit.
- Észrevettek minket! - mondta Horiq gondterhelt arccal - Elvesztünk!
Ahogy ezt kimondta felállt. Abban a pillanatban repült a nyílvessző. A mágus botját találta el. A vashegy...
2105
- Miféle lények az orkok? Északon semmit sem tudni róluk.
- Félig értelmes szörnyetegek. Testüket fekete szőr borítja, pofájukat kivéve. Szemeik aprók, sunyik és gonoszak. Foguk a hullaevéshez szokott. Beszélni nem tudnak, de a gesztusokat jól értik és az értelmesebbek megtanulják érteni a nyelvek némelyikét. Der Zlameyan állítólag démonokkal keresztezett orkokat hoz létre mágiával, ezek már félelmetesen okosak is tudnak lenni...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: