Csodák Világa II. - A Sátán és a papnő

1. fejezet
Az esküvő, és Sátán érkezése

Új napra virradt Lirien csodálatos városa. Harry lassan nyitotta ki a szemét, élvezte a lustálkodás örömeit, amit már jó régen nem élvezhetett, hiszen volt munkája bőven. Két év telt el a Lirieni háború lezárása óta: azóta, hogy Necron visszatért a jó oldalra és, hogy a vámpír Meriel Derendet megölték, eléggé unalmasan teltek a napok. Természetesen az Aranyharsona tovább működött, miután a várost rendbe tették, így volt dolog bőven. Harry unokatestvére Daniel, és Victorine Derir esküvője viszont elég okot szolgáltatott a lustálkodásra, végül is a fiatal férfinak nem volt semmi, de semmi dolga.
- Harry! - szólt be egy lágy hang. Diane hangja volt. A fiatalember elmosolyodott, majd felült az ágyban.
- Nyitva, bejöhetsz! - szólt ki, mire a szoba ajtaja kinyílott, és egy fekete, enyhén hullámos hajú, csodaszép lány lépett be rajta. Mikor meglátta a fiút az ágyban elmosolyodott, majd odasétált, és leült mellé.
- Még fel se keltél? - kérdezte kuncogva. Rajta már egy vörös selyemruha volt, hiszen az esküvő délben kezdődött. - Lassan tíz óra, Vic és Dan mit fognak szólni?
- Jaj, Dia! Élvezem az élet lusta oldalát! - szól Harry, majd felült, és megcsókolta a lányt. - Nem szabad?
- De igen – sóhajtott Diane, és felállt. - Tíz perc múlva várlak odalent. Kész a reggeli – mondta, majd kisurrant az ajtón, maga mögött becsukva azt. Harry kikászálódott az ágyból, felöltözött egy elegáns ruhába, majd lebaktatott az étterem részlegbe. A Beauti Café már nem volt a régi, sokkal jobb volt. Panzióként és étteremként is működött most már, így, mivel Diane és Harry ismerték Lizzyt, ingyen szállhattak meg az esküvő ideje alatt, ugyanis a két fiatal nem Lirienben lakott egy ideje.

Diane az egyik asztalnál ült, és a reggelijét fogyasztotta. Szűk volt az idő, ezért voltak már ünnepi ruhában. Tíz óra tizenötre mentek fényképezkedni a menyasszonnyal és a vőlegénnyel, így csak gyors reggelire futotta. Mondjuk, ha időben felkelt volna... Harry leült Diane mellé, majd nekikezdett a reggelinek. Egy szó nem hangzott el köztük, csak néha egymásra mosolyogtak, mint a cinkos társak. Azok is voltak, boldog, szerelmes cinkosok. A reggeli után a sietve elindultak a főtérre, ahol már Victorine és Daniel felöltözve rájuk vártak. A menyasszony elpirulva elmosolyodott. Nagyon boldognak tűnt. Daniel az ünnepi druida ruha ujját igazítgatta, majd elvigyorodott, mikor az unokatestvére hozzá lépett köszönni.
- Hát ez is eljött – mondta Diane. - Jaj, úgy örülök! - tette hozzá.
- Hát még én! - mondta Vic. - Amikor Daniel megkérte a kezem a nyakába ugrottam. Annyira boldog vagyok!
- Hát még nekünk mekkora volt a meglepetés. Négy nappal ezelőtt kaptuk meg a meghívót.



Kedves Diane és Harry!


Szeretettel meghívunk titeket a május 28-án tartott esküvőnkre. Szállás a Beauti Caféban ingyen. Egy nappal előbb gyertek, hogy tudjunk beszélni.


Victorine, Daniel



- Elhiszem – nevetett Vic, majd körbefordult a tengelye körül. - Mit szóltok? - Egy hosszú, vajszínű ruhában állt előttük. Buggyos ujja és ráncos szoknya része volt. A lány kezét kesztyű fedte, haja széles szalaggal volt felkötve. Daniel ezzel szemben kevésbé ünnepinek tűnő druida ruhában állt mellette, vigyorodva. Vörös ingszerűséget, rajta szürkésbarna tógát hordott. Sötétbarna nadrágja és fekete csizmája volt. Volt egy köpenye is, mely szintén vörös volt és a földig ért. Vicnek nem volt fátyla, de arca nem mutatott csalódottságot emiatt.
- Nagyon szép vagy! - csapta össze a kezét Diane, majd a lirieni templom órájára nézett. Pont negyed tizenegy volt. - Hol vannak a többiek?
- Itt - válaszolt egy kissé lihegős hang. Harry és Diane megfordult. Daisy, Anett és Írisz állt mögöttük. Távolabb feléjük tartott Harry apja és Daniel apja is.
- Sziasztok! - ölelte meg Harry a szüleit és Daisyt. - Rég láttalak titeket! - Diane is köszönt, ő is megölelte Daisyt, majd elkezdtek Vic ruhakölteményéről, majd egymás kinézetéről beszélni.

Harry pár szót váltott Erikkel, majd elindultak a főtér közepén lévő szobor felé, mivel ott volt a fotózás. Először a menyasszonyt és a vőlegényt fotózták le, majd sorban mindenkivel készültek képek. Mire befejezték őket dél felé járt az idő. A papnő már megérkezett a templomba és a vendégsereg is elkezdett befele áramlani. Harry és Diane kéz a kézben leültek a templom legelső sorába, majd mosolyogva várták a folytatást. A templom most fel volt díszítve, nem úgy, mint Lizzy esküvőjén, de most sokkal többen is voltak ám, mint akkor, és nem Diane tartotta a szertartást, bár a lány azóta teljesen kiképzett papnő volt. Victorine tanúja, az édesapja, még nem volt bent, mivel ő vezette az oltárhoz as lányát, ellenben Daniel és az ő apja ott álltak már a fehérbe öltözött papnő előtt. Harryék mellett ott ült Daisy és Írisz. A nő már könnyei törölgette egy rózsaszín zsebkendővel. A fiú és a két lány ezért összemosolyogtak. A másik sorban ültek Victorine rokonai. Az édesanyja, Mrs Derir elragadtatva nézte a gyönyörű templomot, ő nem volt a Világba való, és még sose járt Lirienben. Mindent a lány apja végzett el, amit itt kellett. Mrs Derir nagyon hasonlított a lányára. Hosszú szőke haja, sugárzó szeme és szép arca volt, még így idős korában is. Vic bátyja mellette ült és mosolyogva nézte az oltár előtt álló papnőt. Nem lehetett tudni, hogy a papnő vagy az ünnepi hangulat fogta-e meg a lelkét.

Harry körbenézett. A templom hátsó részében volt az orgona, az előtt egy fiatal pap ült, és várta a jelt. A jelt, hogy a lassú zene megkezdődjön, és, hogy a menyasszony bevezessék. Azt meg is történt. Mindenki elcsendesedett. Egy lassú, de vidám, ünnepélyes zene hangzott fel az orgonasípokból, majd a templom végében megjelent a menyasszony az apjába karolva, boldogan mosolyogva és elindult az oltár felé. Diane és Harry összemosolyogtak és úgy nézték tovább az eseményeket. A menyasszony lassan az oltár mellet álló Danielhez ért. A lány apja átnyújtotta lánya kezét a vőlegénynek, aki felsegítette Victorine-t a három lépcsőfokon az oltárhoz. Ezek után a tanú a helyére állt. Teljes csend lett. A papnő elkezdte a szertartást.

- Tisztelt vendégeink, drága Istennőm! Itt most két ifjú, lángoló szív szeretné életét örökre egymásnak ítélni. Ha eme szalagot... – S felmutatott egy vörös bársony szalagot, olyat, amivel több, mint két éve Diane kötötte össze Lizzy és Herold életét. –… összekulcsolt kezetekre kötöm, akkor már csak a mi szeretett Istennőnk teheti semmissé a köteléket. Victorine Derir, megértetted és elfogadod?
- Igen, papnő! - mondta határozott mosollyal Vic. A papnő most Danielhez fordult.
- Daniel Wilson, megértetted és elfogadod? - kérdezte. Daniel a menyasszonyára mosolygott, majd bólintott.
- Megértettem és elfogadom! - mondta. Innentől kedve vége volt a beszédnek. A papnő a két szerelemes fiatal kezét összekötötte a vörös bársonnyal.
- Most már férj és feleség vagytok! - mondta, majd hátrébb lépett. A vendégek elkezdtek tapsolni és felálltak. Daniel pedig megcsókolta a feleségét...

***

A nap ragyogva bukott alá a horizonton Crystal városának közelében. Az erdő, mely a városka mellett feküdt lassan elsötétedett. A szél fújni kezdett, a levelek zörögtek, kísérteties volt az egész. A Hold felszállt az égen, s kerek tányérja megvilágította az erdő tetejét. Sejtelmes fény vette körül a fákat, mintha a szellemek éjszakja lett volna. A köd leszállt, felhők gyülekeztek a nyári égbolton, de furcsamód a Holdat nem takarta el, de körötte feketítette be a csillagok fényét. Félelmetes volt. A erdőbe, csak a tisztásokon lehetett volna rendesen látni, de a köd mindent eltakart. Semmit nem lehetett látni.

Egy szőke lány a lovával épp a város felé igyekezett. Hátasa kantárját fogva, bátran ment mellette. Nem félt se a ködtől, se az éjszakától. Öve jobb oldalán egy kard lógott, míg az állat hátán egy íj volt, és egy tegez, teli nyilakkal. Felsóhajtott, kék csillogó szeme körülkémlelt, majd felnézett az égre.
- Holdas éjszakánk van, Csillag – mondta a lónak, majd elmosolyodott. - Milyen különös, mintha a felhők félnék a Holdat. Mind körülveszi, de egy sem takarja el! S milyen sejtelmes fénye van most! - A ló megmozdította a fejét, mintha értené gazdája válaszát, majd idegesen felnyerített.
- Ne félj Csillag. Csak a köd... - A lány megállt, majd nyugtatóan megsimogatta lova homlokát. - Nyugalom... - Ekkor egy ág megzörrent. A Hold fénye egyre erősödött az égen, majd hirtelen fénye egyetlen ponton összefonódott, mintha reflektor világított volna a lány előtt lévő tisztásra. A köd egy pillanatra feloszlott, és a lány megdermedt. Három alakot vélt kibontakozni a holdfényből....

A fény hirtelen tűnt el, és sötétség borult az erdőre. A szőke lány még mindig ott állt, hű hátasa mellett, de már érezte, hogy remegett. A sötét, ködös tisztás felől jegyes fuvallatot hozott a szél, nyár közepén, aztán a ködből két alak lépett ki. Egy fekete, hosszú hajú, vörös szemű nő, és egy múmiához hasonlító csontváz szerű lény, melynek csontjain a hús még véresen, cafatokban lógott. A lány felsikoltott, és fel akart ülni a lovára, de az megmakacsolta magát. Megbabonázva nézett a fekete nő vöröslő szemeibe, majd élettelenül összecsuklott.
- Kérem, kérem... - remegett a lány, és kardja felé tapogatózott. - Kíméljék meg az életem! - A nő most a csontvázra nézett, akinek az arcán, a megmaradt bőr vigyorba húzódott, de nem mozdult. Csak visszanézett a nőre, és nemet intett. A nő felsóhajtott, majd megcsóválta a fejét.
- Miért? - kérdezte durcás, csengő hangon. Ami illet is hozzá, révén, hogy gyönyörű volt, eltekintve vörösen izzó szemeitől.
- Az övé! - hangzott a válasz a csontváztól. Az ő hangja túlvilági hang volt. Akár az élőholtaké.
- Kérem, ne bántsanak! - rimánkodott, immár térdre borulva a lány. A nő ránézett. Szeméből kihunyt a vörös izzás, hogy helyet adjon acélszürke hideg tekintetnek.
- Mi nem bántunk. Te Sátáné vagy – válaszolt kelletlenül. Alighogy kimondta eltűnt a köd a környékről. Csak a, szinte tapintható, sötét maradt meg. A lány remegve nézett jobbra-balra, hogy fényforrást találjon, de nem talált. A két alak is eltűnt, mikor felvillant a sötétben két szem. Zöldessárga fényben égő szemek, majd egy fogsor.
- Jézusom, ne!

Crystal város környékének erdejét hatalmas sikítás rázta meg, akkora, hogy még a város házaiban is lehetett hallani, de senki nem tudta mi volt az.