Csodák Világa (16.)

16. fejezet
Megszólal a Harsona

Bármit, amit kérnek. Ez volt az egyesség, és a Cal-Castriaiak be is tartották. Az Akadémia könyvtárában volt nyomtató, így elkezdődött a terv megvalósítása. A terv, hogy egy akkora sereget hozzanak össze, amekkora szembe szállhat Necronnal és Meriel úrnővel. Lirienért. Harry kiadta az utasításokat, mindenki tudta a dolgát. Éjt és nappalt nem kímélve dolgoztak, míg a megérkezésük óta eltelt harmadik héten készen lett az első Cal-Castriában kiadott Aranyharsona. Luthine elégedetten vette kezébe az első kész nyomtatványt.
- Itt van! - emelte fel, mikor a többiek odaértek. A többihez képest ez más volt. Arany lapokra lett nyomtatva, és több mint 2000 példányban kezdték el másolni. 2000 példány, mely a Csodák Világának minden városba el fog jutni. - Kész. Holnapra meglesz az első 500.
- Remek – szólt Elli, és elvette az újságot. - Nyolcan vagyunk. Ebből öten holnap útra kelnek. De hogyan?
- Lovakkal, természetesen – tette csípőre a kezét Emili. - Én a csapattal megyek. Én leszek az egyik.
- Én a másik – szólt James.
- Akkor mi ketten is megyünk, ugye Dan? - kérdezte Victorine.
- Igen. És ki lesz az ötödik?
- Akkor majd megyek én – szólt a lány, kezében az újsággal. - Száz-száz példány. A Csodák Világának ö városába. Luth, Daisy és Harry maradnak?
- Felügyelünk mindent – bólintott az egyik megnevezett. - És összeszedjük azokat, akik innen segítenének.
- Rendben – bólintott Emili. - Akkor azt ajánlom, térjünk nyugovóra.

Másnap az öt vándor korán kelt fel, hogy elkészítsék az útra való dolgokat. Élelmiszer, ruha, és a száz-száz nyomtatvány. Elli, James, Daniel, Victorine és Emili már a napfelkeltekor egy-egy lovon ültek útra készen. Luthine, Daisy és Harry álmosan búcsúzott el tőlük, és nézték, ahogy az öt barátjuk eltűnik a pusztaságban. Egészen a határig együtt lovagoltak, míg el nem érték azt a rész, amit már mind ismertek. A határ után megálltak, hogy lovaik megpihenhessenek., és eldöntsék, hogy melyik öt városba induljanak. A térképen a legközelebbi öt város Northern, Allanston, Greenpoint, Elanor és Calmcacil volt.
- Melyikről mit tudunk? - kérdezte Emili.
- Northern tele van csavargókkal és banditákkal. Rossz népekkel, akik állítólag gyűlölik Necront, így jól jöhetnek, de oda férfi menjen – válaszolt Victorine.
- Akkor én vállalom – szólt James. - Allanston egy emberek lakta város. Ott működik egy jó nevű akadémia druidák számára. Sok jó harcos van, de mondom főleg druidák.
- Akár Cal-Castria. Akkor Allanston az enyém – szögezte le Emili. - Greenpoint?
- Greenpoint? Harcosok és tolvajok városa, majd oda én megyek – rántotta meg a vállát Dan. - Vic, te menj Elanorba. Ott van néhány remek varázsló.
- Akkor nekem maradt Calmcacil – bólintott Elli, majd felállt és felült a lóra. - Akkor találkozzunk itt egy hét múlva.
- Rendben. - Elli megrántotta a kantárt, mire a ló gyors vágtatásba elindult Calmcacil felé.

A város egy napi lovaglásra volt attól a helytől, ahol megpihentek. Szürke kőfalai nem emlékeztettek Lirienére, se a város. Az egész teljesen egyedi volt. Nagy fekete égetett bükkfából készült kapui nyitva voltak, de előttük két-két sötétlila uniformisba öltözött, kardos őr állt. Mikor Elli lova az őrökhöz ért megállt. A lány leszállt a lóról, majd bevezette az állatot. A négy őr nem állította meg, és nem kérdezett tőle semmit. A város sokkal kisebb volt, mint amit a lány megszokott. Valamivel kisebb Cal-Castriánál, és sokkal kisebb, mint a szép Lirien. A házak szegényesek voltak, kis kőépületek, sötétbarna teraszokkal, már amelyiknek volt. A főutca talán egy kilométer hosszan vezetett, s a lány könnyedén ellátott a végéhez. A főtér a város közepén volt, kör alakban. A házak ehhez képest szintén koncentrikusan helyezkedtek el. Elli a főtérre vezette a lovát, majd a kocsma előtt lévő hosszú rúdhoz kikötötte. Szétnézett. A kocsma mellett volt a templom, mellette egy igencsak szép épület, ami nem illett bele a többi, puritán ház közé. Cidrás teteje, aranyozott szegélyei voltak, fehér falai vakítottak a főtéren. Aminek a közepén a piac helyezkedett el, ahol sok utcagyerek, koldus, és más szegény is volt, nemcsak az árusok. Az egyik utcakölyök Ellihez lépett.

- Segíthetek kisasszony? - kérdezte vékony gyerek hangján.
- Köszi nem – válaszolt a lány, majd a lova hátára kötött táskát levette, kivett belőle egy batyut, az kinyitotta és a kisfiú kezébe nyomott három érmét. - Azért ez a tied.
- Isten áldja kisasszony! - ugrott fel örömmel a gyerek. - Bármikor segítségre lenne szüksége Rod vagyok!
- Rendben, Rod, köszönöm – köszönt el egy mosollyal, majd a cidrás ház felé vette az útját. A kapukhoz érve az őrök megállították. Ők is sötétlila uniformisban álltak az ajtó előtt, csak az ő ruhájukon sok aranyozott dísz lógott.
- Hét te! Állj csak meg! - kiáltott az egyik őr, majd kihúzott kardját a lány elé tartotta.
- Kikérem magamnak, hogy mer tegezni? Megengedtem? - kérdezte a lány tettetett dühvel. - Én Elli Hetch vagyok. Lirieni lovag, csak most civilben. Ha nem engedsz be megízlelheted egy lovag kardját!
- Bocsásson meg Lady... - Erre felé így nevezték a lovagokat. Az őr eltette a kardját, majd kinyitotta a kaput. - Az Úr a folyosó végén lévő szobában van.
- Köszönöm – lépett be, majd elindult a folyosón. A ház belseje sem volt különb a külsejénél. A vörös drapériával borított falakon képek lógtak, és egy egy oldalon öt-hat ajtó nyílt, míg el nem érte a legvégét, ahol egy faragott, aranyfüsttel díszített kétszárnyú ajtó állt. Bekopogott. Pár másodpercre rá, egy monoklit viselő, frakkos úriember lépett ki. Végignézett Elli szedett-vedett öltözékén, majd fennhangon, lenézően kérdezte.
- Ki jelenthetek be?
- Elli Hetch, lirieni felszentelt lovag... izé civilben. - a férfi még egyszer végignézett a lányon, majd eltűnt. A következő pillanatban mid két szárny kinyílt, és a lány bebocsátást nyert. A szoba belő része elbűvölte a lányt. A szoba végén egy óriási ablak állt, előtte függönnyel. A falakat itt is vörös drapéria borította, de itt előttük hatalmas, két emelet magas könyvespolcok álltak. Az ablak előtt volt egy íróasztal, rajta gyertyák, papírok, tinta, toll és egy-két könyv. A szobában volt még egy barna égetett kandalló, előtte medveszőr, és egy kényelmes kanapé. A szobához tartozott az a lépcső, és emelet, ami a könyvespolcok előtt húzódott, és megsegítette a legfelső könyvek levételét. Az Úr az ablak előtt állt, kibámult az ablakon és nem fordult meg.
- Köszönöm Arthúr, elmehet! - szólt a monoklisnak, aki meghajolt, majd távozott. Mögötte halkan csukódott be az ajtó. Az Úr csak ekkor fordult meg. Hosszú lóarca volt, de a szakáll, és a rövid bajusz jóképűvé tették. Barna haja rövidre volt nyírva, barna szemei fürkészőn nézték a lányt. Láthatóan tetszett neki a lovag. - Tehát Lady Hetch-hez van szerencsém?
- Igen. Bár Lady nem vagyok. Csak egy egyszerű lovag – válaszolt a lány, majd közelebb lépett az asztalhoz, ami mögé az úr leült.
- Ó, nálunk a lovagok Sir és Lady megnevezést kapnak. Csodálom, hogy Lirienben nem.
- Akkor sem viselném a Lady megnevezést, ha Lirienben használnák – válaszolt a lány.
- Foglaljon helyet. Lord Mayroom vagyok. - Elli leült az Úrral szemben, aki jól megnézte a lányt. - Minek köszönhetem a látogatását, itt Calmcacilban? - a lány felemelte a táskáját, és kivett belőle egy példányt az Arany Harsonából, majd átnyújtotta.
- Ebből szeretnék száz darabot szétosztani a városban, persze az engedélyével. - Lord Mayroom átvette az újságot, majd elolvasta az elejét.
- Aranyharsona, vészhelyzeti külön kiadás. - kinyitotta, majd beleolvasott pár címbe. - Segítséget Liriennek, Összefogás Necron ellen. Hm. Önök ezt komolyan gondolták?
- Ha az emberek segítenek, akkor igen. Kétezer példány készül ebből. Húsz városban osztunk szét száz-százat. Most az első öt kerül sorra. Calmcacil, Greenpoint, Elanor, Northern és Allanston. Négy barátom a másik négy városban van. Az engedélyét kérem, Lord Mayroom, és a segítségét, hogy sokszorosítsuk, hogy a város minden lakója el tudja olvasni. Cal-Castria nem tud annyit nyomtatni. Nem tudom mennyit hallott arról, hogy Lirien elesett. Én ott voltam, és az Akadémiát, a város kiürítésében segítettem. Ha a húsz város, ami még szabad összefog a volt főváros régi fényében tündökölhet. A lirieni emberek Cal-Castrián keresztül eljutnának. Hatalmas sereg elég lenne megállítani Necront és Merielt.
- Megadom az engedélyt, és ha ezt a példány nálam hagyja, akkor két nap múlva minden kézben lesz egy ilyen újság. A főtéren toborozhat. Kap szállást, itt nálam, élelemet, és segítséget a katonáktól.
- Köszönöm uram, remélem, minden barátomnak ilyen szerencséje van.

Nothern, ahová James ment el egy kis kalyibákból álló terület volt a Nort tó partján. Azt, hogy rossz népek lakják, már az első pillanatban megtapasztalta, ugyanis egyszerre két banda akarta kirabolni, de a fiú szerencséjére összevesztek, így el tudott menekülni. A lovát a tó mellett hagyta és gyalog vágott neki a szörnyű településnek. Mindenhol romos lopott fákból összetákolt fakalyibák álltak, csavargók egymástól loptak élelemet, pénzt, vagy bármit, ami értékes lehetett. Így nézett ki Northern külső városrésze, mely közvetlen a tópartján feküdt. Volt egy másik része is, amit egy magas fafal, és egy kapu választott el. Ide a fiú csak nehezen jutott be, révén, hogy csavargók ide nem tehetik be a lábukat.
- Én varázsló vagyok! És be kell jutnom! - szólt az egyik, koszos, szakadt fekete ruhás őrnek.
- Te is csak csavargó vagy, avagy ami rosszabb, Necron kéme!
- Nem vagyok kém! - sóhajtott a fiú. - Azért jöttem, hogy ellene toborozzak sereget. - azzal elővett egy újságot, és a szabad őr kezébe nyomta. Az kinyitotta, majd értetlenül nézett a társára. - Te tudsz olvasni?
- Hát nem... - csóválta meg a fejét a másik. - Vigyük a főnök elé...
- Úgy is jó! - sóhajtott James, de azt nem gondolta, hogy viszik.

Mármint, hogy ilyen durván, ugyanis az egyik elkapta a két kezét és hátra csavarta, úgy lökdöste előre. A másik elvette a táskáját, és kinyitotta a kaput. Odabent sem volt jobb a helyzet, mint kívül, azon kívül, hogy a rozoga házak nem fából, hanem kőből épültek. Ráadásul össze-vissza, nem volt benne rendszer. Az a ház, amelyikbe beléptek, az is roskadozott a tető alatt. Odabenn egyetlen szoba volt, egy rozoga asztallal, ami mögött egy borostás férfi ült, és egy üvegből, a szoba szagából ítélve, rumot ivott.
- Ki ez? - bökött a fiú felé, kissé részegen.
- Azt állítja, hogy egy varázsló, és hogy sereget akar toborozni Necron ellen. Ezt adta, és ez volt nála. - átadta a zsákot, és az újságot. A férfi elvette, és átolvasta.
- Toborzás Lirien megmentésére? Necron ellen? Ő tette ezt a várossal...
- Hallottam hírét – húzta ki a kezét az őr kezéből a fiú.
- Mit kapunk fizetségül?
- Sok ismerősöm van, akik segíthetnek régi pompájára visszaállítani Northernt. Amúgy James Seitnek hívnak.
- Roger Tumbs – válaszolt a férfi. - Hm. Kevesen vannak, akik még tudnak olvasni itt. A legtöbben meghaltak, de összeszedek pár embert. Majd a tó mellett felolvassák a cikkeket, és jelentkeznek, ha akarnak.
- Köszönöm – hajolt meg a fiú, majd elmormogott egy varázsigét, mitől a ház egyenesbe ugrott. Tumbs kitágult szemekkel nézte az immár szilárdan álló házat. - Egy főnök házának nem szabad roskadoznia.
- Igaza van. És számíthat rám.
- Remek!

Elinor volt talán a legszebb az öt város közül. Fehér falak, erős kőkapu védte, és fehérbe öltözött íjászok hada. Ennek ellenére Vicet azonnal beengedték, mihelyt megmondta nevét, és származását. Ez a város hasonlított Lirienre, bár nem egy hegyoldalon, hanem egy sík erdőben feküdt. Házai kedvesek voltak, virágosak. Főutcája a főtérre vezetett, aminek a közepén egy szökőkút foglalt helyet. Jobb oldalon volt a fehér katedrális, melyben a helyi istennek, vagy istennőnek áldoztak. A templommal szemben egy kis fogadó állt, kedves ablakokkal. A kettő között helyezkedett el egy egyszerű épületbe lévő nyomda. Victorine ide tért be. A lovát a főtéren hagyta, majd belépett a kedves épületbe. A benti hangulat az Aranyharsona nyomdájára emlékeztette, de meg kellett találnia a irányítót.
- Keres valakit kisasszony? - kérdezte egy szelíd női hang mögötte. Vic megfordult. Egy ingbe és farmerbe öltözött nő állt mögötte. Barna hosszú haja a derekát verte.
- A nyomda vezetőjét.
- Akkor már meg is találta. Zie Gibson vagyok. - nyújtott kezet.
- Victorine Derir – mutatkozott be a másik lány. - Megkérdezhetem, hányan laknak Elinorba?
- Pár ezren, miért?
- Ennyi példány kellene nekem ebből, mínusz száz. - húzta elő az újságot. Zie elolvasta, majd bólintott. Az üzlet megköttetett.

Allanston és Greenpoint városának nyomdái is nekikezdtek a különkiadás nyomtatásának. Az emberek elolvasták a cikkeket, és a helyi újságokban is megjelentek cikkek: Megszólalt a Harsona címmel. Allanstonba, ahol a druidák éltek, csak nehezen találtak szót, a szintén druida, ellenben magyar lánnyal Emilivel. A város kísértetiesen hasonlított Cal-Castriára. A falak, a házak, minden. Mindamellett, csak nehezen találtak egy varázslót, aki ért a nyelv varázsláshoz. Miután felkutatták a szürke házakat, csak egy került elő a sok druida között. Őt kérték meg a tolmácsolásra. Így a szürke falak között hamarosan százak olvashatták az Aranyharsonát, és jelentkeztek pár napon belül Emilinél.
Greenpoint, Daniel városa, még kemény dió volt. A fekete házakkal ellátott város, melynek még fala sem volt, nem állt kötélnek. Bár utálták Necront, és Merielt, de nem akartak beleszólni egy a Világot megrengető háborúba, így nem akartak beszállni. Daniel minden tudására szüksége volt, hogy a nyomtatványok elkészüljenek, és az emberek nem féljenek megvédeni otthonukat. Végül is a a hatodik nap leteltével az ő papírján is volt pár száz név, aki harcolni akartak a szabadságukért. Amint az utolsó is aláírta a papír Daniel, a többiekhez hasonlóan elindult visszafele a találkozási ponthoz. Mire odaért a többiek már ott voltak. Leszállt a lováról, majd megölelte, és megcsókolta Vicet.
- 400 ember. Greenpoint gyáva város – adta át a papírt. - Három héten belül készek átmenni Elanorba, mivel az a Lirienhez legközelebbi város.
- És Elinor fogad mindenkit. - bólintott Vic. - 1200 ember fog Lirienért harcolni onnan.
- Allanston 1000 druidát ad, akik szintén három héten belül átvonulnak Elinorba. - szólt Emili.
- Northernből 500 embert sikerült besoroznom – emelte fel a papírt James.
- Calmcacil 2000 embert ad – mondta büszkén Elli.
- Az 5100 harcos – sóhajtott lemondóan Emili. - Cal-Castria 3000 harcost tud küldeni, azzal 8100 ember lesz.
- Ne felejtsük el a lirienieket, akik mind készek meghalni a városért. Minden harcra kész ember, akit engedhetünk, az 2-3000 ember. Azzal már 10000 felett vagyunk. - figyelmeztette őket Elli. - Ráadásul Calmcacil kész ostromgépeket adni, de nem rombolókat. Egy faltörőkost, és létrarögzítő szerkezeteket. Sok druida, varázsló, harcos, lovag és pap vesz majd rész ebben a háborúba.
- Igen, és most visszamegyünk Cal-Castriába, vissza a másik világba. Meg kell keresnünk 2-3000 lirieni embert – állt fel Victorine. - Hajrá!