Csillagtalan - II. rész

Csend. Mély és hallgatag. Nem szól, nem mond semmit, mint ahogy annak a tücsöknek a cirpelése is idegen majdnem mindenki számára, aki most kezdi dalát. Az éji zenész cirpelése mennydörgésként robban a csendbe, hogy nem sokkal később elhallgasson a gyenge, érezhetetlen dobbanások hatására, melyek hatalmas tappancsok keltenek, s a könnyed mozgású testtel ellentétben e test súlya alatt nem csak a fűszálak hajlanak meg, de a föld is besüpped. Láthatatlan, érzékelhetetlen árnyék száguld át a kis téren a panelházak között, hihetetlen sebességgel - egyetlen apró neszt sem keltve. A tücsök rémülten kapja szét recés lábait, mert ő apró érzékelőivel érzi a föld dobbanását. Ismét csend. Mély. És hallgatag. Valahol messze két éjszakai sofőr tülköl egymásra, s üvöltenek saját, békésnek és meghittnek tartott fészkükben a volán mögött káromkodásokat a másikra. Mert természetesen mindig a másik a hibás...

A terület igaz kicsi, mégis élvezettel tölt el. Méretes talpaim alá nedvesen merev fű símul, nem törik, csak hajlik. Dobbanások, melyeket én keltek. Még óvatlanul mozgok. Tapasztalatlan vagyok, s bizonytalan. Ugyanakkor élvezem a testemet átjáró energiát, s ezen a kis, füves területen gyengén bár, de megkapom az első jelet.
Gaia... a Fölyanya itt körbeölel, lágyan cirógatja testemet, még ha nem is valós erdő, hanem betondzsungel az, ami körbevesz. Itt, ezen az alig ötven méter átmérőjű, füves területen... átjár Gaia ereje. Felpislantva a teliholdra ismét megértek valamit - és mégsem értem. Vonyítani akarok... ölni, hajtani a vadat. Kéjes élvezettel vetni rá magát, amikor oldalra dől... a kimerültségtől. Látni szemének villanását, amint tudja, hogy eljött érte a Halál. Olyan alakban, amit sosem hitt volna...

Egy vérfarkas. Mégis, bár szívem, lelkem vérre vágyik, a vadászat izgalmára, tudom... pontosabban csak érzem, hogy nem tehetem meg. Akárkivel nem... Egyszerűen képtelen lennék arra, hogy egy ember vérét ontsam. De azt is tudom... érzem, hogy van ebben a városban valami, ami nem ide való.
Igen. Én sem vagyok idevaló...
De a vad sem.
Átugorva egy kerítést, beleveszek a sötétségbe. Közeledik a hajnal, ideje hazatérni...

- Szóval egy újabb...
- Igen, Mester! Valószínűleg most esett át az első átalakulásán. Tapasztalatlan még. Most kellene elkapni, amíg...
- Nem kértem a tanácsodat, alattvaló!
A két bőrkabátos alak egy térden állva, fejüket lehajtva, az alázatosság eme ősidők óta használatos pózában, ha lehet, még lejjebb hajtották fejüket. Az a két alak volt, akik felbukkantak a vérfarkas nemrég elhagyott leshelyén, s - természetesen miután véres étvágyukat csillapították - azonnal a Tanács elé siettek, jelenteni az esetet. Az, ki rendreutasította a katonát, elterpeszkedve ücsörgött trónján - egy díszes, ámde ókorban divatos karosszéken. Testét vékony selyemruha fedte, színes és élettel teli, tökéletesen ellentétben állva mészfehér arcával. E kontúr kiemelte fekete szemét, mely alatt vértelen ajka pompázott. Állát jobb kezének hüvelykujján tartotta meg, mutató- és középső ujja szája két oldalán meredt srégen felfelé. Könyökét az egyik denevérfejet mintázó karfán nyugtatta, felsőtestét kicsit oldalra döntve támaszkodott meg, s fürkészte két szolgáját.

Sokan voltak. Ezen az isten háta mögötte helyen legalább tucatnyian. Az elmúlt ötven évben három garou - ahogy magukat nevezték a vérfarkasok - bukkant fel eme déli városban, s ők egyetlen harcost sem vesztettek a harcok során. A gondolat elégedett mosolyt csalt a Hadúr arcára... az évszázadok óta tomboló háború, vámpírok és vérfarkasok között, eleddig felfedetlenül pergett az emberek "figyelő" tekintete előtt, s mégis olykor iszonytató és véres csatáit senki sem vette észre...
- Közeledik az együttállás. - Recés hangja a hosszú csend után meglepett mordulásokat csalt elő a Tanács tagjaiból. A két bőrkabátos egyszerre kapta fel a fejét, és meredt tiszteletlenül a Nagyúr szemébe - hogy aztán észbekapva szakadt fehér liliomként hullajtsák fehér arcukat a földre.
- Arra gondolsz, Nagyúr...
- Arra. Három hónap, és állítólag - csendült megvetés a Nagyúr hangjában - a Csillagtalanok megtisztítják a városokat.
- Ostoba garou legenda!
- Lehet. Mindenestre keressétek meg - és öljétek meg bolhás barátunkat. - Kegyetlen mosoly villant a vámpír arcán, ahogy kimondta a szavakat.

Érdekesnek tartottam, hogy csak akkor alakultam vissza, amikor ijedtemben arra összpontosítottam, hogy ember akarok lenni. Felkelt a nap, a Luna sápadag fénye elhagyta a nyugati égbolt peremét, s keleten nagyjából egy időben kelt fel a Magnius. Ha eszemen vagyok a szűkölő félelemtől, talán érdekes gondolatokat ébresztettek volna bennem a dolgok. Luna... Magnius...Gaia...
Honnan a francból veszem én ezeket a neveket?
A Magnius fénye azonban utat tört rémült gondolataim közé. Ember akarok lenni - gondoltam, s kusza agytevékenységeim közül ez előre tört, mint valami díjnyertes mén a kopott, csontig fogyott gebék közül. Ember...
Megtörtént. Mire észbekaptam, krinosz alakból glabroba fordultam. Lám, ismét két idegen szó... melyekhez homályos fogalmak kötődnek. Karmaim visszahúzódtak, agyaraim fogakká sorvadtak, testembe visszahúzódott a szőr, izmaim elfonnyadtak, súlyom, magasságom visszanyerte eredeti nagyságát. Döbbenten álltam pizsamámban a szoba közepén, majd végignéztem magamon...

A ruhám egyben volt. Nem kellett levedlenem, s nem repedt szét a metamorfóziskor. Az átalakulást a tudatommal és fajtám eredendő, ősi dühével irányítottam... én!?
Az ágyhoz botladoztam, majd végigvetettem magam rajta. Mire észbekaptam, már el is aludtam. Kusza rémálmaim voltak. Vérfarkasok - garouk, ugrott be a név álmomban - harcoltak valami megfoghatatlan, láthatatlan ellenséggel. Idegen szavak bukkantak elmémbe, hogy egy eleddig feltáratlan rekeszében elhelyezkedjenek, gyökeret verjenek. Olyan gyökeret, mely egy több évszázados, talán évezredes fa egy mellékágának hajszálgyökerei voltak csak; mégis, sokkal erőteljesebben maradtak ott és kapaszkodtak meg elmém puha, képlékeny talajában, mint azok az ismeretek, melyeket tanítanak nekem...
Elmúlt dél, mire felébredtem. Kinyíló szemeim az ablakon keresztül egy fa lombjára estek, mely csendesen suhogott a szélben, idült és régen elfeledett nótákat susogva felém. Más nem értette, én igen. Még emberként is értettem Gaia-t.
Mert ő volt az. Ő volt Gaia. Az a fa. A bokor a fa alatt. A bokor alatt nedvesedő, zöld fűpárna. És én is Gaia voltam. Bennem élt.
Garou voltam. És mindent tudtam fajtámról...
Mindent.
És a vámpírokról is...

Péntektől vasárnapig minden éjszaka átalakultam. Egyre könnyebben ment, és én egyre messzebb merészkedtem a természettől oly távol álló betondzsungeltől. Ez nem az én otthonom volt. Ez más vadászok területe volt, és én tudtam, hogy valahol itt bóklásznak. Mindenhol ott vannak. Mint a mérges gomba. Tenyészik mindenhol...
A Féreg... a Féreg katonái. Gyilkolásnak és a vérnek élnek egy ősi átok miatt. Éheznek... és enniük kell...
Vámpírok.
Mi pedig? Gaia katonái. Garouk. Farkasemberek, akik titkos képességük miatt képesek arra, hogy metamorfózissal alakot váltsanak. Farkasalakot. Erős, erőteljes gyilkológépek, a Féreg egyetlen igazi ellenségei. Hogy mi miatt vagyunk azok, amik vagyunk, a múlt ködébe vész. Ősi harcunk a vérszopókkal több száz éve tart. A vámpírik a Féreg - az Eredendő Bűn, a Gonoszság, az Ősi Fertő - szolgálatába álltak, mi pedig Gaia, a Természet, a Rend, a Béke védelmében ragadunk fegyvert. Rítusaink és imáink segítségével rejtve tudjuk tartani titkos helyeinket - a caerneket - , de ha mégis felderülne egynek a holléte, számtalan harcos - mint én magam - érkezne a caern védelmére. Gonosz mágusok, vámpírok és Féregjárta garouk keresik e caerneket, hogy kiszipolyozzák ősi mágiáukat, a Féreg hatalmát erősítve ezzel.
Zsongott a fejem a mérhetetlen információtól...a tizenkét törzs... az umbra... az öt holdállás...
De persze, nem csak ebből állt az életem. Tanulnom is kellett... két hét is eltelt, mire újból alakot válhattam, s eddigre - úgy véltem - elült a zsibongás is az agyamban...

- Hol a rohadt életben kószál? Ha megtalálom, élve nyúzom meg, és a bundája a kandallóm előtt fog meleget szolgáltatni a rajta tapodók talpának!
- Maradj már, Janov. Nincs is kandallód.
A - mint neve mutatja - szláv ősökkel büszkélkedő férfi mordult egyet megvetően, majd tovább rótták a város utcáit. Vadásztak... s mindezt úgy tették, hogy két dologra egyszerre. Emberre... vérre éhesen... és farkasra... szimpla gyűlöletből, melyet maguk sem értettek, mégis, ősi ösztön volt, gyilkolni és kitépni egy vérfarkas szívét. Akadályozzák őket csak, nem hagyják élni, és mindenbe beleütik azt a nedves orrukat, amit a kifinomult, elegáns ízlésű vámpírok szentnek tartanak.
- Akkor is...
- Odass! - Mutatott Janov társa az eléjük bekanyarodó nőre. Csinos volt. Rövid szoknyája combközépig ért, harisnyája kiemelte combjának tökéletes vonalát. Magassarkú cípője kecsességet és eleganciát kölcsönzött mozgásának. A hold odafenn megvilágította a nő földöntúli szépségű arcát, folyékony ezüstként folyt végig mély dekoltázsú ruháján, beezüstözve a fehér anyagot magát is, mely kiemelve volt hivatott ruganyos kebleinek izgató, telt játékát. Ruházatával ellentétben nem örömszolgáltatással kereste a kenyerét. Talán valami buliba mehetett. Nem lehetett több tizenhét évesnél. Ami azt jelentette, hogy...
- Zsenge.
- Az ám... - vigyorodott el Janov, és egyetlen lépéssel a lány előtt termett. - Naggggyon zsenge - nyomta meg a hangot. A lány megtorpant, ijedség lobbant tekintetében a két férfi láttán, aztán - mint majdnem minden nő - ő is cselhez folyamodott.
- Sziasztok, fiúk? Pénzetek van?
- Nézd már a kis ribancot. Kurvának adja ki magát. - Röhögött fel az időközben a lány háta mögé került másik vámpír. Janov vele tartott, majd nevetése vigyorrá szelídült.
- Mit gondolsz, Ben? Eljátszadozzunk vele... - itt felsőajkai mögül előbukkantak hosszú szemfogai - ...mielőtt kiszívjuk a vérét?
A lány gyönyörű, rémült őzikeszeme a fogakra meredt, majd felsikoltott, mely sikolynak a vége hörgésbe fulladt. A legközelebbi ajtó mögött lapuló árnyék ezt a pillanatot választotta arra, hogya játékba belefeledkezett vámpírokra rontson.

Ismét. Csikorgó karmok, dobbanások. Szagok. Gaia távoli, hívogató hangja és a sebes rohanás. Neszek. Illatok. Ha valaki látott is, a Delírium hatására eszméletét vesztve rogyott a földre. Ennek ugyan kevés volt a valószínűsége. Új ismeretiem tudatában az árnyékok között mozogtam. Ha túl sokan látnak vérfarkast az utcákon, az előbb-utóbb hangos visszajelzést eredményez.
A Delírium az, aminek segítségével mi, garouk, a legendák és mítoszok lényei maradhattunk. Egy ember - egy egyszerű halandó ember - agya nem képes befdogadni a látványt, amit egy majd’ három méteres, krinosz, azaz vérfarkasalakban lévő garou látványa okoz neki. Legjobb esetben - és legtöbbször - csak elájul. Legrosszabb esetben bele is őrülhet a találkozásba. Mikor magához tér, nem emlékszik semmire. Adott esetben megmaradnak homályos képek, amihez aztán tökéletes mesét lehet költeni. Csak egy kutyát látott. Persze... ez a Fátyol. A Fátyol, mely eltakarja a valóságot az emberek elől...
Élvezettel, bár bosszúsan szívtam be a friss levegőt. Az egyik panelépület tetejéről behatoltam a házba. Élvezettel töltött el a gondolat, hogy ennyi ember között járok észrevétlenül. A földszintre érve ki akartam lépni az utcára, mikor szóváltásra lettem figyelmes. Hangos röhögés, vad és féktelen, és...
...dühöt ébresztő.

Meghúzódtam az ajtó mögött. Két alak molesztált egy lányt. Nem értettem a düh okát, de ki akartam rontani leshelyemről...tépni...marcangolni. Tombolni. Apró cafatokra szedni a két alakot! Felsőajkam hátrahúzodott, kivillantva borotvaéles felső fogsoromat, s így csendesen morogva, vicsorogva figyeltem tovább...
A nő - vagy inkább lány? - velem szemben állt. Láttam a rémületet a tekintetében. A megdöbbenést. A hitetlenkedést: ez nem létezik. Ilyen nincs... a Luna visszfényt vert szembogarában, s onnan egyenesen rám vetült... énrám... erőt adón.
Biszergetőn...

Kezem a kilincsre fonódott, morgásom hangosabb lett. A szórakozásba belefeledkezett két alak nem hallotta meg. Emberek, gondoltam megvetően, két lépéssel az első mögött teremve. Talán hatásosabb lett volna, ha karmos-agyaras, élő, 170 kilós bombaként csapódik közéjük, de nem ölni akartam, ösztöneim ellenére sem. Csak elkergetni őket.
Gyors voltam. Mire az első mögé értem, a velem szemben álló akkor nézett fel. Elkerekedett a szeme, majd felsziszegett - és talpon maradt! Felsőajka alól két szemfog siklott elő.
Amikor bal mancsom az első hátán lévő bőrkabátra tapadt, és a levegőbe emeltem... akkor láttam meg a fogakat.
Ugyanebben a pillanatban éreztem meg az édeskés hullaszagot.
A lány ájultan puffant a földön...
Gaia figyelő tekintete megdermedt az égen. Figyelte, hogyan harcol talán legifjabb gyermeke.
Vámpírokkal!