Családi kötelék

Emily a lehető legóvatosabban csukta be maga mögött az ajtót, ahogy belépett lakásába. Fáradt, mély sóhaj szakadt fel belőle, majd megköszörülte torkát, mosolyt erőltetett arcára. Belenézett az előszobafalon függő tükörbe, és amit abban látott, nem csak az iménti kényszeredett grimaszt törölte le arcáról, de kis híján el is sírta magát. Régóta nem találta már egykori önmagát, de most úgy érezte, a tükörképe is hazudik. Annak az erős, életvidám nőnek nyoma sincs, aki egykor volt. Egykor sötétbarna, a napfény játékától függően olykor mélyvörösbe hajló tincseit szoros kontyba kényszerítette, de annak a néhány, az utóbbi időben felfedezett ősz hajszálnak köszönhetően mostanra már eredeti hajszínének is búcsút mondott. A mostani, feketétől alig valamivel világosabb barna árnyalat csak még inkább öregítette őt. Egykor élénkzöld írisze most fásultságról, kimerültségről árulkodtak. A szemei körül sötétlő karikák csak erősítették ezt a benyomást.
Abban is biztos volt, hogy a férje sem látja már benne azt a szépséget, derűt és bájt, aminek egykoron rabja volt. Teste is jócskán megváltozott, miután a lányuk, Victoria megszületett. Akkor azonban ez zavarta a legkevésbé, lánya többet ért számára mindennél.
Makacsul megrázta fejét, táskáját leejtette a kis asztalka mellé, elfordult a tükörtől. Levette csizmáját, kabátját, majd miután felakasztotta az előszoba fogasára, színlelt jókedvvel elkiáltotta magát:
– Megjöttem! – pár pillanattal később apró lábak dobogása hallatszott az emelet felől, majd a lépcső irányából.
Ha más nem is, ez képes volt halovány, de tiszta, őszinte mosolyra fakasztani Emilyt. Hátát az előszoba boltíves ajtajának döntötte, hagyta, hogy lánya szinte feldöntse őt, hozzáfúrja magát. Ő is viszonozta az ölelést, és nem is engedte, hogy a kislány kibontakozzon belőle. Egyszerűen felemelte őt.
Ekkor már a lépcső alján ácsorgott Tina is, félszegen mosolyogva, bátortalan integetéssel köszönve Emilynek. Általában iskola után ő vigyázott Victoriára. Emily nem lehetett neki eléggé hálás, amiért soha nem mondott nemet, akármikor kérte, hogy felügyeljen néhány órát a kislányra.
– Hiányoztál, anya. Olyan későn értél haza. Azt ígérted, hogy ma hamarabb hazaérsz… – kezdett bele a kislány, álmosan dörzsölgetve szemét.
És igaza volt. A nappaliban függő falióra azt állította, hogy este tíz is elmúlt már.
– Tudom, kicsim. De tovább benn kellett maradnom az irodában. Dolgoznom kellett…
–… hogy megadhass nekem mindent, amit szeretnék. Tudom. – fejezte be Vicky a mondatot anyja helyett. – De nekem te hiányzol. És apa… Az, hogy együtt legyünk, úgy, mint régen.
Victoria fáradt hangja, szavai súlya, könnyeket csalt anyja szemébe. De nem hagyta, hogy akár egyetlen csepp is kicsorduljon, akárhogy mardosta, égette őt belülről.
Végigsimított a kislány puha, szőke tincsein, melyet Declantól, az apjától örökölt, ugyanúgy, ahogy arcának minden vonását, íriszei átható, kékeszöld színét és makacs természetét.
Emily Tinához fordult, mielőtt a lányának válaszolt volna.
– Kérlek, ne haragudj, amiért elraboltam a péntek estédet… Azt hittem, korábban itt leszek.
– Ugyan! – legyintett Tina – Mindig szívesen vigyázok Vickyre.
Emily hálásan biccentett, majd lányával a karján kikísérte a lányt az előszobába. Pénzt kotort elő a táskájából, majd még egyszer megköszönve a segítséget, elköszönt Tinától.
Majd Vickyvel együtt lerogyott a kanapéra, néhány pillanatig elgyönyörködött lányában, egyetlen kincsében. Nemrég töltötte be a hetet. Az a fajta kislány volt, aki mindig is kilógott a kortársai közül. Érettebb, komolyabb volt náluk, s néha Emily is elgondolkozott azon, hogy honnan fakad lánya tekintetéből az a bölcsesség, amely a legtöbb idős, rengeteget megélt emberek sajátja.
– Mit szólnál, ha holnap elmennénk kirándulni? Apával együtt. Csak mi hárman. – kérdezte, felvonva szemöldökét, mintha nem lenne teljesen biztos lánya válaszában.
Élvezettel szemlélte a Victoria arcán megszülető mosolyt, s azt, ahogy egyre terebélyesebbé válik, íriszei ragyogóbbá élénkülnek. Összecsapta két tenyerét, hirtelen izgatottá vált. Kipattant anyja öléből, kevés választotta el attól, hogy ugrándozni kezdjen örömében. Édes gyerekhangon felnevetett.
– Igen, igen, nagyon szeretném! Hívjuk el apát, most rögtön! Kérlek! Kérlek! Mielőtt azt mondhatná, hogy nem ér rá…
Szóval még Declan sem ért haza. Gondolta Emily fanyarul, de igazából nem lepődött meg rajta. Valószínűleg ezért találta lányát még mindig ébren: várta, hogy legalább egyikük hazaérjen. Ismét összeszorult a szíve. A péntek volt az egyetlen nap, amikor megengedték Victoriának, hogy addig maradjon fenn, amíg csak szeretne, ha ő vagy Declan nem érnek haza időben. Ez pedig sűrűn előfordult.
Declan a belváros egy elegáns szállodai szobájában állt, a hatalmas üvegablaknak dőlve a város éjszakai fényeit figyelte.
Gondolatban azonban egészen máshol járt. A családjánál. Emilyre gondolt, arra a gyönyörű lányra, akit az egyetemi évei alatt ismert meg. Felidézte törékeny, karcsú alakját, hosszú, édesen csigásodó tincseit, szinte érezte ujjai alatt puha tapintásukat. Még emlékszik arra a könnyű, fűzöld ruhára is, amiben először megpillantotta őt. Ami olyannyira kiemelte élénkzöld íriszeit, hogy képtelen volt elfeledni a lány tekintetét. Olyan részletgazdagon látta maga előtt Emily arcát, mint soha eddig. Mosolyát, telt ajkait, íves szemöldökét, orra vonalát, az általa csak „szépségpöttyöknek” nevezett anyajegyeket az arcán.
A férfi ökölbe szorította kezét, homlokát a hűvös üvegnek nyomta. Lehelete párája elhomályosította a város ezernyi fényét.
Azt sem feledheti el, hogy a lány mennyire utálta őt kezdetben. Azt a harsány fiút, aki mindig is a társaság és a bulik középpontjában volt. Nem létezett olyan lány, aki neki ellenállt volna. Napszítta szőke tincsei, kreol bőre, magas, izmos alkata és nem utolsó sorban kék íriszei olyan összhatást kölcsönöztek megjelenésének, melynek köszönhetően nem sokat kellett tennie azért, hogy a legtöbb nőt az ágyába csábítsa. A kisfiús mosoly és az annak nyomán megszülető gödröcskék folyton borostás arcán csak fokozták mindezt. Azonban Emilyt ez mégis hidegen hagyta. Csak azért is magának akarta őt. Hosszú évek kellettek ahhoz, míg a lány elfogadta közeledését, de mire megszerezte a diplomát, már a lány is az övé volt. Újabb évek kellettek ahhoz, hogy rájöjjön: amit ő férfiként szerelemnek hitt, nem volt más, csupán birtoklási vágy. Ám addigra már feleségeként, egyetlen gyermeke anyjaként ébredt minden egyes reggelen Emily mellette.
Declan érezte, hogy őszintén, tisztán egyetlen nőt képes igazán szeretni: a tulajdon lányát. Bármit megadott volna azért, hogy Victoriát boldognak lássa. Azonban rá kellett jönnie: immáron nem csak férjként, de apaként is kudarcot vallott.
Emily, ráébredve a valóságra, önmagát kezdte ostorozni: úgy érezte, Declan azért választ helyette mind egyre újabb és újabb nőket, mert ő már kevés… nem az a lány már, akibe beleszeretett. Az igazság az volt, hogy mindennél jobban becsülte a feleségét, amiért az a nő volt, aki az életét, a fiatalságát áldozta rá. Azonban soha nem szerette őt.
– Szép kislány… le sem tagadhatnád… – törte meg ekkor a csendet egy fiatal, női hang. Stacey-é. Néhány hete, hogy a férfi és ő találkoztak egy bárban, s az óta még néhányszor. A lány szinte még gyerek volt, Declan abban sem volt biztos, hogy betöltötte a tizennyolcat.
Ám ahogy hátrafordulva megpillantotta az ágyon heverő pénztárcáját és az abból kiszedett fotókat Victoriáról, elemi düh kerítette hatalmába.
– Mégis, mit képzelsz magadról? – két lépéssel az ágy mellett termett és durván kitépte a lány kezéből a képeket.
– Őőő… ne haragudj, Dec. Annyira elgondolkodtál, hogy még azt sem hallottad, amikor szólongattalak. Unatkoztam nélküled… Gondoltam, elfoglalom magam. – búgta a lány túlzott édességgel, amitől Declan most csak még idegesebb lett.
– Takarodj innen! Többet nem találkozunk! – vakkantotta durván, lekezelőn, majd a ruháit kezdte összeszedni a szőnyegről, ágyból, fotelból.
Érezte, ahogy nadrágja zsebében rezegni kezdett mobilja, de egyelőre nem foglalkozott vele.
– Mi? Ezt most mégis miért…? Mert hozzáértem a kurva tárcádhoz…? Azt persze soha nem bántad, ha a farkadat tapogattam, te szemét! Vagy mert láttam a kölyködről egy képet? Eddig is tudtam, hogy…– azonban ebben a pillanatban az arcán csattanó pofon elhallgattatta. Ijedten kapott arcához, mintha hirtelen nem is értette volna, mi történt pontosan.
– Azt mondtam: ta-ka-rodj! Ha még egyetlen szót szólsz a lányomról, nem kínálom fel ezt a lehetőséget sem!
Emily hosszan csörgette Declan mobilját, míg sikerült elérni őt. A férfi hangja idegesnek, zaklatottnak tűnt. Emily kérdéseire is csak kurta tőmondatokban válaszolt, de a közös kirándulás ötletétől nem zárkózott el kapásból, nem hozott fel kifogásokat sem, így egy kis győzködésnek és a háttérből Victoria könyörgő hangjának hála sikerült végül rávenni a dologra.
– Apa nemsokára hazaér… és holnap is ráér. Szóval, már csak ki kell találni reggel, hogy hova is menjünk pontosan. – újságolta Emily, s meglepetten vette észre magán, hogy bizony most már ő is várja a holnapot.
A kislány is boldog volt, mosolya még álmában is ott ült arcán: Emilynek sikerült ágyba parancsolnia és egy rövid mesével elaltatni őt.
Homlokon puszilta és betakargatta lányát, mielőtt kilépett a szobából.
Azonban Victoria a legkevésbé sem szenderedett álomba. Nagyon is éber volt. Ahogy anyja becsukta maga mögött a gyerekszoba ajtaját, óvatosan kinyitotta szemét, magához szorította az egyik plüssállatkáját. Túlontúl izgatott volt ahhoz, hogy elaludhasson.
– Anya és apa újra szeretni fogják egymást! – suttogta boldogan – Úgy, mint azokon a képeken…
Victoria látta már néhányszor szülei esküvőjén készült fotókat, néhányat még korábbról. És a változás még a kislánynak is feltűnt. A felhőtlen boldogság szinte sugárzott azokról a képekről. A valóságban is látni akarta, ahogy apja ugyanúgy szorítja magához anyját, ugyanolyan tekintettel néz rá. Csak rá. Senki másra.
Emily a hálószobájukból nyíló fürdőszobába sietett. Megnyitotta a vízcsapot, a biztonság kedvéért az ajtót is magára zárta. Fogalma sem volt arról, hogy Declan mikor fog hazaérni, igazából már nem is érdekelte. Az egyetlen, amiben még bízni mert, hogy a férfi Victoriának nem akar csalódást okozni, így reggelre talán valóban itthon lesz.
Mobilja kijelzőjére sietve egy számot pötyögött, s a telefonba kisvártatva egy mély férfihang szólt bele.
– Már vártam, hogy hívj! Valami baj történt, szépségem?
– Ugyan, dehogy! Mostanra sikerült elaltatnom Vickyt. Viszont… megígértem neki, hogy holnap együtt leszünk.
– Együtt? – kérdezte a férfi élesen.
– Együtt. Vicky, én… és Declan. – vallotta be töredelmesen a nő.
Utálta, ha Oliver ilyen hangon vonja kérdőre azért, mert a férjével és a lányával merészel tölteni egy kis időt ahelyett, hogy vele lenne.
– Aha. – válaszolta tömören a férfi, mire Emily dühösen fújtatott egyet.
– És mikor akarsz neki beszélni rólunk? – hozta fel a témát a mai nap során legalább századszorra a férfi.
Emily sokszor úgy érezte, hogy Oliver gyerekesebb a tulajdon lányánál. Ugyanis kapcsolatuk nem éppen a vállalható kategóriába tartozott, ezzel mindketten tisztában voltak. A fiú jópár évvel fiatalabb volt a nőnél, ami még nem lett volna akkora katasztrófa. Emilyben akkor sem ébredt egy cseppnyi bűntudat sem, ha arra gondolt, hogy azokban a pillanatban, amikor Oliver ágyában múlatja az időt, egy fikarcnyival sem jobb Declannál. Azonban, ha arra gondolt, hogy ezzel együtt minden este hazudik lányának, legszívesebben arcul csapta volna saját magát.
Oliver csak egy gyakornok volt annál a cégnél, ahol Emily is dolgozott. Most még. Azonban egy nap valószínűleg ő fogja örökölni a teljes vállalatot, ugyanis az apja a tulajdonos. Emily tisztában volt azzal, hogy ezen a napon, ő már Oliver emlékei közt sem igen fog létezni, de most még… a fiú közelsége nélkül úgy érezte, megbolondul. Ő táplálta benne a törékeny hitet, hogy még valóban megőrzött valamennyit régi szépségéből, teste még mindig formás és kívánatos, hogy az idő mégsem múlik olyan rohamosan. Valójában emlékeztette őt arra az egykor volt Declanra, akihez fülig szerelmesen, örömmel ment feleségül. Sok-sok évvel ezelőtt.
– Oliver, ezt már megbeszéltük! – csattant fel Emily dühösen, a legkevésbé sem vágyva arra, hogy újabb vitába bonyolódjanak. Egyszerűen lecsapta a telefont. Érezte, ahogy könnyei végigperegnek arcán és ő nem nyúlt oda, hogy letörölje őket. Hangtalanul sírt, csak teste rázkódott meg néha.
Mégis, mit művelek?
– Emily, odabent vagy? – a karcos, rekedtes férfihang az ajtó túloldaláról szólt.
A nő jól emlékezett azokra az időkre, mikor ez a hang képes volt megborzongatni egész bensőjét, tüzet szítani testében. Most csupán összerezzent a hallatán. Már-már megjegyezte férjének: „Korán hazaértél, drágám.” Valóban nem számított rá, annak ellenére sem, hogy azt állította, már úton van hazafelé.
– Igen, Declan. – kapkodón letörölte könnyeit, noha tudta, hogy a férfi akkor sem tudna rányitna, ha akarna.
– Vicky alszik már? – érkezett az újabb kérdés.
– Azt hiszem. De nézz be hozzá. Nagyon várt téged.
Minden este lezajlódó beszélgetés ez. Vagyis, azokon az estéken, melyeket Declan méltóztat itthon tölteni. A lányuk az egyetlen az életükben, aki miatt még egy fedél alatt élnek, fenntartva a látszatot.
Emily elzárta a vizet, elfordította az ajtó zárját, de nem lépett ki rajta. Levetkőzött, elmerült a forró vízben.
Minden este abban reménykedett, hogy Declan, az a férfi, akit annyira szeretett, benyit azon az ajtón. És minden ugyanolyan lesz, mint amilyen egyszer volt…