Csak mi ketten

Már mindjárt hat óra és megérkezik az első vonat a Willoi vonatállomásra. A padról- melyen lassan egy órája ülök- felálltam és nyújtózkodni, ásítozni kezdtem. A gyomrom is megkorgott mikor megéreztem a mellettem frissen készült édes cipók illatát, melyek elvegyültek a levegőben. Rajtam kívül öt-hat ember lehetett az állomáson, kik álmos szemüket dörzsölték vagy éppen gőzölgő kávéjukat itták. Az állomás hatalmas volt, a mennyezet üveggel volt fedve, melyen jól lehetett látni a hajnali eget, ahogy lassan eltűnnek az utolsó csillagok a nap enyhe sugaraiban. A szél a hatalmas boltív alatt lágyan fújja a sínekre az épp leeső faleveleket, melyek a földön megpihennek, majd a következő sodrással arrébb szállnak. A sínek felett hosszasan lógott lefele egy digitális tábla, melyen az óra átváltott hat órára. A vonat időre pontosan közeledett és fékezett, az emberek a biztonsági csík mögött kezdtek felsorakozni és várták az ajtók nyílását. Egy kislány futásából lassítva állt meg mellettem, épp oly gomborrú babájával, mint amilyen az övé volt. A hosszú szőke loknija lófarokba volt kötve, így látható volt ég kék szeme és hozzá passzoló piros ajkai. A futástól fehér kerek arca vörösre színeződött. Az ajtók nyílni kezdtek és a kislány szája mosolyra húzódott, mikor meglátta az ajtóban álló nőt, akinek pontosan olyan volt a haja színe, mint a kislányé- biztos az anyukája volt az- a nő ölbe kapta a kislányt és elmentek. Felszálltam a vonatra és végigsétáltam a folyosón, melynek a jobboldalán végig telt kabinok voltak. A folyosó végére érve megkönnyebbülten pillantottam meg egy kabint, ami szinte üres volt, csak egy szőke hajú fiú ült az ablak mellet. Az ajtó nyitva volt, ezért bementem rajta és megszólítottam:
-    Elnézést, szabad még ez a hely? – ahogy meghallotta a hangomat felém nézett és bólintott egyet. A szemei enyhén karikásak voltak, féltem, hogy épp álmából vertem fel szegényt. Leültem vele szemben az ablak mellé és kényelmesen elhelyezkedtem, majd a táskámból előkerestem a telefonomat.  „ Szia, anya már a vonaton vagyok, és majd nyolc óra környékén érkezem Boosanba.” elküldtem anyának az üzenetet majd eltettem a telefont. A vonat kis rángással elindult. A fiút nem tudta kikerülni a tekintetem, annyira jól nézett ki. Szőke haja néhány tincse a homlokára omlott, melyet időként hátra simított, de azok rendetlenül visszaomlottak. Mogyoróbarna szemében csillogott a kora reggeli nap fénye, melytől résre húzta szemeit, hunyorgott kifele az ablakon. Az alkata sportos volt, nem látszott rajta a mozgás hiánya. Jól állt rajta a fekete csőnadrág, és a kék, kockás ing, ami ki volt gombolva rajta, alatta egy szürke atlétát viselt. A szürke tornacipője talpával időnként a padlón ütemeket kezdett verni, hosszas szünetekkel. Jobb oldalával az ablaknak dőlt és kezével támasztotta a fejét. A táskámból elővettem egy magazint és lapozgatni kezdtem. Rátaláltam a Fiatal sztárok világa című rovatra, melyet már érdeklődve olvastam.  „ Manapság már teljesen átlagos, ha egy fiatal fiúból egyik napról a másikra a lányok kedvence válik, csupán édes arca és vadító tekintete miatt. Ez történt a 18 éves Aaron Tonkin nevű mára már több millió rajongóval rendelkező énekessel is. – Sosem szerettem volna ilyen életet, de az biztos, hogy a rajongóimat soha nem utasítottam volna vissza, jobban esik őket barátoknak hívni, mint rajongóknak. Jó őket látni, jólesik a támogatásuk és tanácsadásuk élőben és internetes honlapomon egyaránt. Ha aznap nem megyek el meghallgatásra, nem hinném, hogy ma ennyi barátom lenne szerte a világon.– mondta Aaron a magazinnak. A fiúról a következő oldalon található egy fotó, amihez átlapoztam és kikerekedett szemekkel vizsgáltam meg. Nem hittem a szememnek, nem hittem a valóságnak, hisz az előbb említett Popcsillag éppen előttem bambul ki az ablakon. Próbáltam megőrizni az eddigi nyugodtságom, de mintha karót nyeltem volna úgy ültem az ülésen. Beletemettem az arcomat a magazinba és csak néha leskelődtem az újság felett, hogy szemügyre vegyem Aaront. A fiúnak mintha feltűnt volna, hogy figyelem – amit nem igazán tartottam lehetetlennek- felém fordult és fáradtan kifújta a levegőt.
-    - Csak nem rólam olvastál?- kérdezte unott arccal. Pislogtam egy nagyot mikor meghallottam azt a lágy és kellemes hangját. Nem jutott szó a számra ezért csak bólintottam egyet, a fiú erre mosolya húzta a száját.
-    - Akkor már szerintem be sem kell mutatkoznom, mert már tudomást szereztél a nevemről. Ezzel ellenben a te nevedet nem tudom. – nyeltem egyet, hisz az eddig összegyűlt gondolatok a számban voltak és csak arra vártak, hogy szemtelenül kiessenek ajkaim közül.
-    - M- Moly Frewen. – nyögtem ki szégyenlősen. A fiú egy pillanatra összeráncolta homlokát és nézett.
-    - Nyugi, nem eszlek meg. – enyhén felnevetett, majd újra a tekintetemet kereste.
-    - Bocsáss meg, de nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy olvasok egy hírességről és az ott ül előttem és beszélgetünk… - egy apró mosolyt engedtem magamnak, mert nem akartam, hogy fapofának nézzen. A fiú hátradőlt és megdörzsölte a szemét.
-    - Akkor feledd el, hogy híresség vagyok, ilyen egyszerű. Elvégre nekem is jól esne a saját korosztályommal beszélgetnem, nem mintha nem szoktam volna, de ők tudják, hogy énekes vagyok. Ismerik szinte minden mozdulatom minden szavam és minden tulajdonságom, ami eléggé rémisztő, mert én ő róluk semmit nem tudok. – Aaron szavai csak az igazságot mutatták meg nem a gúnyt. Együtt éreztem vele és próbáltam nem foglalkozni az előbb olvasottakról, próbáltam elzárni a fejemben jó mélyen.
-    - Ne aggódj, nem ismerlek, lehet, ha ma nem szállok be ebbe a kabinba, akkor még legyintettem volna rád, hisz engem nem vonzanak az ilyen lány kedvenc csillagocskák. elgondolkodtam, amit mondtam és rádöbbentem mit csacsogtam össze.
-    - N- nem bántásból mondtam, félre ne érts.  - Aaron tekintete rám szegeződött és meglepődve bámult. Egy idő után mosolygott egyet és fejét az ablaknak támasztotta.
-    - Tudod, legalább te őszinte vagy és megmondod a dogokat. Tudom, hogy sokan fújnak rám, hisz mindig kell valamilyen elfoglaltság az embernek. Ne aggódj, nem vagyok beképzelt és nem szórom két kézből a pénzt drága boltok előtt és nem csábítom el a rajongóimat, hogy aztán szívfájdalmuk legyen miattam. – Aaron szavai úgy hangzottak, mintha neki nem lett volna beleszólása abba, hogy híressé változzon mintha ezt az álommunkát utálta volna, de mivel ilyen nagy sikerű nem hinném, hogy abba hagyná. A vonat lassít, és meglepődve vettem észre mennyire eltelt az idő. Aaron felállt és a kezembe nyomott egy papírt, felpattant az ülésről és kibámult az ablakon, mintha keresne valakit.
-    - Nekem sietnem kell, ezen a papíron van az elérhetőségem. – a fiú rám mosolygott, majd kiment a kabin ajtón. Ott álltam és a papírt szorongattam a kezemben, nem tudtam gondolkodni, csak egy kérdés kavargott a fejembe: Miért? Zsebre tettem a papírt és én is leszálltam a vonatról. A Boosani vonatállomás jóval kisebb a Willo-i hoz képest, ez sokkal, de sokkal szűkebb is, a nagy tömeg ellenére sikerült kiszűrnöm anya vörösesbarna hajkoronáját. Odasiettem hozzá és máris karjaiba vetettem magam.
-    - Jaj, anya, annyira jó hogy látlak!- mondtam és magamba szívtam az illatát, mely mindig is olyan volt, mint a vattacukoré.
-    - Ne is mond, úgy megnőttél! Na, menjünk végre haza. - Boosan ezen a nyáron is ugyan olyan barátságos és káprázatos, mint régen. Itt nevelkedtem, itt jártam ki az általánost, de ennek ellenére a boldog időknek hamar vége lett, hisz anyáék hosszú házasságuk ellenére is beadták a válást és így apával Willo-ba költöztem a hatalmas városközpontba.
Ott jóval több barátom van, mint itt – a boltos néni és a postás bácsin kívül Boosanba nem igazán ismerek mást- és talán már a terepet is jobban ismerem. Mikor elhagytuk a központot egy hosszasnak ígérkező útra fordultunk, melyet fák és vadvirágok vesznek körbe. Jobboldalt a hatalmas tisztáson a magas fűből néhány nyulat is látni lehet, ahogy ugrik egyet. Baloldalon a fák között nyílik egy kis kőút melynek a végén a mi palotánk áll. Ahogyan véget ér az út a fák sűrűje kettéválik és körbeveszi a házat és annak környezetét. Anya a kocsival beparkolt a garázs elé az udvarra ahol a feljáró bézsszínű téglával van kirakva. A ház lambériája hófehér a cserepes tető pedig bézsszínű, mint a tégla. Az ablakok és a bejárati ajtó boltívben végződnek, a lépcső pedig felvezet a teraszra, melyen egy hatalmas párnázott hintaágy akaszkodik, majd mikor az erősebb szél megfújja, meglebben, mintha valaki lökne rajta. A ház mellett gyümölcsfák és bogyós gyümölcsök vannak, melyet az öntözőrendszer lassú sugara hűsít, a másik oldalban, pedig zöldségek találhatóak, a nagy fóliasátorban. Anya kinyitja a bejárati ajtót, én, pedig mint akár egy gyerek berohantam rajta és végigjártam a lakás minden egyes zekét - zugát. A nappaliban az ablak alatt még mindig ott áll az a sok szobanövény, mely feldobja a helyiség hangulatát. A nappali és a konyha között hosszasan nyúlik fel egy csigalépcső, mely az emeletre vezet. Úgy szaladtam fel rajta, mintha futna valaki mögöttem, a szobámba érve lassítottam és beszívtam az itthoni illatot. A szobám pisztácia színű falain poszterek és különféle fényképek lógtak. Az ágyam középen volt, vele szemben egy barátságos kis fotel figyelt. A jobboldalt olyan volt a fal mintha egy ötszöget félbevágtak volna, középen egy hatalmas ablak, mellette egy erkély ajtó állt, melyet hosszú, selymes függöny takart el. A szőnyegen középen a még tavalyi mamuszom hevert, mely egy hófehér tappancsot ábrázolt. Leültem a fotelbe és a zsebemben lévő papír megzörrent. A laza félig fekvő, félig üllő helyzetből kiegyenesedtem és elővettem a papírt. E-mail cím, telefonszám. Mikor hívjam fel? Mert ha lehetne, már most felhívnám. A papírt letettem a fotel mellet lévő díszszekrényre, majd felálltam és kimentem anyához. Ahogy leértem a lépcsőn a gyomrom korogni kezdett, mikor megéreztem anya házi cipóját. Az étkezőasztalra, egy tálcára ki volt téve egy közepes méretű cipó, mely felett kígyózva szállt el a gőz, ki a terasz ajtaján, melyen anya jött be egy kosár bogyós gyümölccsel a kezében.
-    Gondolom már éhes vagy. – anya alaposan megmosta a gyümölcsöket és az asztalra tette.
-     Az nem kifejezés! – mondtam és letelepedtem az asztal egy székre és csipkedni kezdtem a cipó szélét. Miután bőségesen megreggeliztem segítettem anyának a kertben gondozni a növényeket.
-    Na és mi újság a fiukkal? – érdeklődött anya. Mélyen belebámultam a rózsabokor közepébe és kivágtam egy száraz gazt, majd gondolkodtam mit is mondjak.
-    Hát…- Aaron tüstént eszembe jutott, de valahogy nem jutott szó a számra, csak az arcom váltott vörösre, melyet az épp gondozásom alatt álló rózsák megirigyelhetnének. Anya nem nyaggatott, annak ellenére sem, mennyire kíváncsi volt, szerettem volna neki elmondani mindent, de valahogy úgy éreztem, ami még nem teljes, arról ne beszéljünk.
Délutánra rendesen elfáradtam, végigdolgoztam anyával az egész napot, észre sem vettem mennyire elszaladt az idő. A táskámból kipakoltam a cuccaimat és elpakoltam őket.  A magazin, amit a vonaton olvastam, Aaronnál volt kihajtva, a poszternél, melyen annyira jól nézett ki. Szőke haját éppen hátratúrja, másik kezével pedig fekete bársony öltönye alatt lévő fehér inget gombolja. Mogyoró barna szemeit hunyorogva tartotta és homlokát enyhén összeráncolta, ajkát csábítóan megharapta. Mikor éreztem, fülig vörösödöm a magazint összecsuktam és eltettem. Fáradtan kifújtam a levegőt, mintha valami nyomná a lelkemet, talán ez nem is volt lehetetlen, csak éppen a szívem sajgott, de az nagyon.