Csak egy álom-prológus

Csak egy álom
1. rész- avagy prologue


Minden olyan gyorsan történt számomra, bár valójában igen hosszú volt /azt nem tudom mennyi, mert aludtam/. Az egész napomat egy rejtvénnyel töltöttem, amit egészen lefekvésig nem tudtam elfeledni, ám amint fejemet a párnára helyeztem, agyam kiürült, testemet pedig átadtam a pihenésnek. Nem éreztem a végtagjaimat, nem is tudtam mozgatni azokat, de nem is érdekelt. Képek jelentek meg szemeim előtt, melyek némelyikére ráismertem a múltamból, míg néhányon igaz, hogy rajta vagyok, de sosem tettem meg, amit ábrázolt. Hamarosan ráébredtem, nagyon nehézzé vált a légzés, mintha minden egyes levegővétellel egy tonna súlyt tennének rám. Már azt hittem, nem bírom, de a következő pillanatban tiszta érzés kerített hatalmába, teljesen megszabadultam a létezés gyötrelmeitől. A képek sokasodtak, de hirtelen fehér fény jelent meg azok között, majd elborította körülöttem a teret. Egy erőteljes hang szólalt meg a fejemben, de nem értettem, mit mondott. Próbáltam benne logikát találni, de lehetetlen volt, csak különböző szavakat tett egymás mellé. Néha megismételt néhányat, de semmilyen közös mondatrész nem volt mellettük. Fél perc múlva abbahagyta, majd újra megszólalt:
- Keresd!

Amint ezt a szót meghallottam, szívem egyre hangosabban kezdet dobogni, s kis idő múlva már olyan hangos volt, akárcsak a hang, ami beszélt hozzám. Pulzusom növekedett, és lassan a fehér fény eltűnt, helyét pedig egy szív vette át, körülötte egy elmosódott világgal. Bármerre is néztem, a középpontban mindig az a szív volt, akárhogyan fordultam, mindig ott volt. Kezdtem összezavarodni, nem tudtam, mit tegyek. A szív még mindig csak egyre dobogott. Erei fokozatosan kifehérültek, meghalni készült már, de nem hagyhattam. Kezemmel felé nyúltam, de nem értem el. Meg próbáltam ugrani érte, de nem sikerült. Már kezdtem feladni a reményt, mikor közelíteni kezdett hozzám. A mellkasomban erős, szúró fájdalom keletkezett, a szív pedig eltűnt. A fájdalom egyre csak nőtt, hirtelen fekete erek és vonalak keveréke jelent meg testemen, akárcsak egy tetoválás. Karjaimon és lábaimon az erekből szemek körvonalazódtak, amiket villámok és lángok követtek. Vállaimon két tárgy alakja látszódott, egyikük egy pengére, másikuk egy tollra emlékeztetett, de a vonalak súlyát nem bírtam. Egyre csak szenvedtem, miközben minden végtagom elzsibbadt, ólomgolyóknak éreztem az ereimen keresztülhaladó vért. Le kellett hunynom szemeimet, majd egy selymes, viszont határozott női hangot hallottam, amely ezt mondta:
- Érdemes vagy rá!

Felébredésem első tapasztalata négy, a nyakamba csimpaszkodó szemfog volt. Lassan felfigyeltem a szemfogak tulajdonosára, aki láthatólag élvezettel marcangolt, fájdalmakat mégsem okozott. Miközben csurgó véremet nyalogatta, arcát is megfigyelhettem a megvendégelt személynek. A lány bőre holdfehéren csillogott, csak néhol piszkította be vér a száját és fogait. Barna szemeiben volt valami félelemgerjesztő, őrültség fénye csillant benne. Hosszú barna haja csak egy tincsben lógott előre, mellyel eltakarta egyik szemem. Lassan elengedett, majd mégegyszer belém harapott. Lassan vonaglani kezdett, melyet egyre erősebb harapás követett. Szinte éreztem mosolyát az arcán, de ez már nem az az önelégült mosoly volt, mint az előbb, inkább fáradtnak tűnt.

Hirtelen erősen tépni kezdett, mintha ki akarná húzni ereimet. Karomon fokozatosan eltűntek a vonalak, egyre kevesebb volt látható. Márcsak a kard és a toll nyoma látszott, mikor a lány nagy csattanást hallatott fogaival, és kitépett belőlem egy fekete húsdarabot. A húsdarabot jobb kezében fogta, majd mosollyal nyúlt egy, a falon található fáklyáért, és elégedetten égette el a húsdarabot. Miután elengedett, körülnézhettem a szobájában is, de nem volt szép látvány: a padlót vér mocskolta be, mely valószínűleg az enyém volt, míg a falak csontszárazon álltak. A csillagokon kívül csak gyertyák fényei világították be. A szoba egyik sarkában asztal volt, rajta fegyverekkel.

Felém fordult. Mérlegelte áldozatát, majd így szólt:
- Tudod, hogy miért jöttél?
Válaszként nem tudtam, mit is mondjak. Csak figyeltem, amint arcán kiteljesedett haragja. Száját kinyitotta, de nem hallatott hangot, sem beszédet, csak némán tátogott, közben arcvonulatai egyre mélyültek. Már elveszítette emberi vonásait, de minduntalan folytatta, csak szemeinek csillogása maradt a régi. Barna szemein szinte láttam a sikolyt, amit hamarosan el is engedett. Annak erőssége kibírhatatlan volt, de nem tudtam ellene tenni. Azt hittem, hogy a lelkemet is elfújja annak magasságával, mégis végig tiszta maradt. A hangot félelmetes szélvihar követte, mely egy falhoz szegezett és csak egyre erősebbé vált. Hirtelen vágások jelentek meg rajtam, melyek a semmiből jöttek, de ugyanolyan sebességgel is tűntek el. Igaz, hogy fájt, de nem szenvedtem komolyabb sérülést. A lány látva, hogy támadása mit sem ér, csak még dühösebb lett. Egy kést kapott elő az asztalról, amit egyből karomba is dobott. Ekkor történt meg velem a legfurcsább dolog eddig, testem folyékony masszaként kerülte el a fegyvert, míg az a sarokba mélyülve végezte a sétarepülést. A lány arcának mélyülései hamarosan felszívódtak, helyét újra hamvas és sima bőr vette át. Felém fordult, majd újra megszólalt:
- Megérintetted a szívet, hogy beléd költözött?
- Nem, ő érintett meg engem - válaszoltam.
Nem tudtam többet mondani, mert testemet nagyon fáradtnak éreztem, lábaimat sem éreztem, nem voltam képes már mozogni, de szemeim nyitva maradtak.

Folyt. köv. Made by Hex