Címtelen, utazás Budapestre, kis szerény lázadás

Ha elmulasztott volna egy szökést, azzal egy életet mulasztott volna el. Így gondolkodott K., mert már el is indult. Hiába gondolta volna meg magát, a lényeg a szeme előtt kellett, hogy lebegjen: mindent meg kell változtatnia maga körül, amiben már igazán önmaga lesz, és nem lesz rá hatással senki más, tehát ha elszúrja, legalább tudni fogja, hogy Ő a hibás. Így másokat hibáztatni,16 éveshez méltó gondolkodásmóddal, könnyű volt, ezt a hibás környezetet elhagyni meg még könnyebb. A kis falujából Debrecenig ment biciklivel, majd blicceléssel buszon, onnan pedig Budapestig szóló vonatjegyét kiváltotta, ami diák kedvezménnyel éppen az ár fele volt, és ami ironikus, mert önmagát már rég nem tartotta diáknak.
Előfordul az emberrel, hogy dühében nem tudja, mit vágjon a földhöz, és két lehetősége van: jól, vagy rosszul dönteni. K.-nak nem volt sok értéke, amit szívesen földhöz vágott volna, mással nem is próbálkozott, nem aprózta el a dolgot, ha dühének kifejezéséről volt szó, elhagyta a színt, a legközelebbi tömegváros felé ment, amikről az a hír terjengett, hogy elfogadóbb, mint az ő mezővárosa.
Bár a düh olyan érzelmeket lobbant fel, amikről meglepődhetünk, hogy léteznek, és mire elhinnénk, hogy ilyenek-olyanok vagyunk, már meg is nyugodtunk, és meggondoltuk magunkat, hogy elszökjünk, például Budapestre, K.-nál az a bizonyos pohár minden elképzelhető módon telt be, és csak telt és telt.
A Nyugati pályaudvaron leszállva magába szívta az imádott rossz szagot, gondolva, hogy ez az a bizonyos "minden kezdet nehéz" illat, amiből ha majd elindul, tudja mondani, hogy "Igen, ő egy ezer forintossal indult útnak, és az az ezer forint is éppen a jegy kedvezményéből származott." A szállása felől voltak kételyei, de mivel fiatal agya arra biztatta, hogy csellel meg fogja oldani a problémát, már indult is a vegyesboltba ihletért. Az első, ami az útjába került, a gyenge biztonsági rendszer volt, így sikerült egy pár tábla csokit, és egyéb a testalkatához idomuló ételt magához vennie potom pénzért, pontosabban a bevásárlókocsi áráért, a 100 Ft-ért, amit aztán vitt is magával oda, ahol nem látták. Miután megtöltötte a hasát, fogta a bevásárlókocsit, és elvitte egy másik üzlethez. Itt 200 forintossal működött a kocsi, és egy nem túl szemfüles vásárlónak felajánlva kedvesen, hogy odaadja a kocsit, elkérte a 200 Ft-ot és odaadta az Ő száz forintos kocsiját. A csőbehúzott fél biztosan csak mosolygott egyet, mikor észrevette a csalást, hogy milyen cseles ez a kislegény, a megjelenéséből ítélve legalábbis nem úgy tűnt, mintha törődne ilyesmivel, a legényünknek viszont éppen annyira jól jött. Most 1100 forintja volt, és ez a következő egy órában még négy ugyanilyen akcióból 1500-ra növekedett. Amikor a hatodik üzlet előtt volt, megtalálta az isteni szikrát, a szállásközvetítőjét: egy cég éppen belekezdett a toi-toi WC-k gyártásába. Kezdő ajánlata volt, hogy ha rengeteget rendelnek, az egyik már ingyen lesz. Fantasztikus ajánlat is volt, minden kőműves, és fesztiválozó álma egy ilyen toi-toi WC, mert különösen kék, és műanyag volt, kihagyhatatlan ajánlatnak tűnt. De ami a legkecsegtetőbb volt: a dátum. Március 14.-i dátum állt a papíron, onnantól kezdve lehetett WC-ket rendelni. K. pedig még a március 15.-i nyolcórai csipát törölte ki a szeméből, és ekkor ötlött az eszébe, hogy pont ezeket a WC-ket látta az egyik csinos kis építkezés mellett. Valóban csinos építkezés volt, mert olyan kacifántos úton lehetett oda bejutni, hogy senki észre nem vette volna, ha ő bemegy egy WC-be, vagy ha elvisz egyet. Mivel a különleges ajánlat miatt volt ott minimum tizenöt, és ezeknek görgős alja volt, nem tudni miért, de neki ez aztán éppen kapóra jött, na meg ez volt az egyik megkülönböztető jel a többi fajtától, a hatalmas plakáton kívül, ami a március 14.-i akciót reklámozta. Benézett az egyik WC-be, hogy az elvárthoz hasonlóan tiszta-e, és olyan élményben volt része, amilyenben annyi embernek volt eddig, mint ahány toi toi a világon van. Szaga az persze volt, de semmiféle szennyeződés miatt, éppen csak az olcsó műanyagszag volt érezhető, de amint el akarta ezt hessegetni, ott volt az illatosító, és csak fújnia kellett egyet, máris jázminillat lengte be a dobozt. Szétnézett benne, hogy miféle hasznokat rejt még, így látta meg például a pár liter ingyen vizet, amiből kezet moshatott, vagy megtölthette az üres energiaitalos üvegét, na meg szerencséjére, és valaki másnak a szerencsétlenségére talált benne egy zsákot is. A zsák zsákszerűsége abban merült ki, hogy táskának nevezni túlzás lett volna, de virágkorában bizonyára az volt. A tartalma pedig aránytalanul értékes volt a külsejéhez képest. A pénztárca természetesen bele volt téve, hogy a kőműves, a tulajdonos nehogy elhagyja a nagy munka közben, és volt is benne 5000 Ft egy kis apróval együtt. Ez már elég is volt neki, hogy felhasználhassa a másik értéket, amit talált: egy jegyet valamiféle jótékonysági bálra.
Ez eszébe juttatta, hogy fiatalként ez lenne a legfurább dolog, amibe belemegy, mert mint frissen nagyvárosba költöző, a bulizásokra, egyéb vad estékre szánta rá magát, és semmi olyanra, amit bálnak tituláltak. De mégis jelnek kellett, hogy vegye, ha már ennyire kiszolgáltatott egy helyzetnek, miért ne hagyja az egyetlen lehetőséget az ölébe hullani? Volt egy belépője valahová, ami olyasmit nyújthatott neki, ami jó. Vagy más esetben olyat, ami nem az, de annál lejjebb, mint ahová az utazása vezette, nemigen kerülhetett, így szerzett magának zakót egy turkálóból.
Éppen annyira volt rá nagy, hogy aláférjen az esetleges zsákmány, persze csak olyan apróságok, mint asztalon hagyott telefonok, és pénztárcák, persze az iratok és bankkártya nélkül. A sötét farmerja még új volt, felé vette fel használtan vett zakóját, ami lezseren állt rajta, de kis túlzással fiatalos eleganciának is betudhattuk. A jótékonysági bál meghívóján egy kisgyerek rajza állt, alá az volt írva: Az eredeti lábbal festve. Ez már megmutatta az összejövetel minőségét, bizonyára tele lesz felajánlásokkal, és többnyire felnőttekkel, az iskola diákjainak szüleivel. Ezek a szülők pedig sosem tudják igazán ki is az a bizonyos, aki úgy tűnik, mintha ismerné őket, ezért mindenki kedvesen mosolyog a másikra, amíg meg nem szólal, hogy x, vagy y anyukája-e. K. pedig majd besétál azzal a látszattal, hogy bár szüleit nem, őt nagyon is érdekli ez a bál, ezért megy. A szülők pedig gondolják majd, hogy valaki biztos tudja ennek a családnak a hátterét, mire meg néhányan összesúgnak mögötte, már szent meggyőződésük lesz róla, hogy tudják mi a helyzet.
A bál napja március 16. volt, így már másnapra fel kellett keresnie azt a helyet, ahol meg lesz tartva az estély. Az éjszakát egy csendes utcában tartotta, egy igazi gazdag környéken, ahol éppen felújítás zajlott a játszótéren. Hajnaltájban tolta oda a toi-toi WC-t, és így mindenki, aki eljárt ott, nyugtázta, hogy végre folytatódni fog a felújítás, ha a WC már ott van. Az előző fél évben ugyanis csak a feltúrt föld utalt erre. Tehát jó kis szerzemény volt ez számára, inkább a hely, ahová tehette, mint maga a WC, de így együtt meg teljesen privát kis elszigetelt helyet tudhatott magának, még arról is elfantáziálgatott, ahogy felvisz magához egy lányt. Aztán arról, ahogy együtt mennek egy bálba, ahol az ő fizetéséből engedhetnek meg maguknak luxuscikkeket. Mikor ezekbe mélyedt bele, már mély álomban volt, és teljesen kipihenve ébredt, a toi-toi WC jázmin illatsugarára, mert ahogy fordult egyet, benyomta az illatadagolót, így jókora rákkeltőt tudhatott magában ébresztő gyanánt. Bár érzett már rosszabb szagot toi-toi WC-ben, mint az erős jázmin, ez mégis elborzasztotta attól, hogy tovább maradjon.
A nap további részében sétálgatott, szétnézett a városban, beült egy könyvesboltba olvasni, aztán észbe kapott, hogy ír valamit, így elővette a papírt, amit ilyen esetekre tartott magánál, a tollat, és írt egy történetet az eladólányról, aki szimpatikus volt neki, meg a játszótér címét ahol lakik. A „Nádor Károly utca játszótere a te embered helye” megfogalmazás nem tűnt komolynak, a lány arca pedig inkább csak arra utalt, hogy bár fárasztó napja volt, ezért élvezettel olvasta ezt a kis irományt, most ki kell dobnia, és tovább dolgoznia.
Este ügyesen beszivárgott a bálba, öltönyöstül, üres hassal, és kiélesítve a szemét minden lehetőségre. Az első a tombola volt. A tombolaeladó lányok tizennégy év körül lehettek, hárman voltak, és ahelyett, hogy szétszóródva győzték volna meg a népet a tombolavásárlás fantasztikus lehetőségei felől, egy kupacba gyűltek, és nevetgéltek rajtuk, és miegymáson. K. kihasználta a lehetőséget, a mellettük heverő tombolatömböt, úgy ahogy volt elvitte, majd a harmadát kitépve visszatette oda ahol volt. A leányzó semmit nem vett észre belőle.
Az este folyamán senkivel sem beszélgetett, próbált minél jobban elrejtőzni, és amikor jött a tombolasorsolás színre lépett, figyelt, és mivel nagy eséllyel pályázott a nyereményekre, csak azoknál nézte meg, hogy nyert-e, amik tényleg érdeklik. Így nem tudta, hogy a fődíj is az övé lett volna, a drága okostelefon, a könyvutalványoknál viszont annál jobban hegyezte a fülét. Éppen az 50000 Ft értékű utalványt vihette el, és meglepetésére egy jázmin illatú lány adta át a nyereményt. Felnézett rá, gondolva, hogy már ebben a nagyvárosban is talál valakit, akit ismer, aztán rájött, hogy csak az illat volt ismerős, a WC-ből. Furcsa mód, a lányról áradó szag nem tűnt rossznak, sokkal inkább csábítónak, aztán következett az illem-puszi, amit át kellett adniuk egymásnak, mint a nyereményt azelőtt. Ekkor jutott eszébe, hogy a lányt valóban látta már, ő az a könyvesbolti dolgozó.
Visszament a helyére, és a sorsolás végén keresni kezdte az elmulasztott társaságát, ezt a szimpatikus lányt, csakhogy akkor már nem találta. Beletörődve, hogy ez egy véletlen volt, hogy ugyanolyan jázmin illata volt, mint a WC-jének, amiben lakott, hazaandalgott, és reménykedett abban, hogy az ajándékutalvány kiváltásakor még találkoznak a boltban. Aztán amikor a játszótér felé közeledett, hallotta, hogy valaki van a vécéjében. Átfutott az agyán, hogy milyen joggal törné rá az ajtót valakire, hiszen vécéket nem szokott az ember bolygatni, ha azt más ember használja, de ezt a gondolatát csak félig futtatta végig, közben azon gondolkozott, mit csináljon az ember, ha valaki sír az ő tulajdon vécéjében.
Szerencsére ez is egy olyan helyzet volt, ami utazásának első fázisában, a "minden érdekes, mert az új mindig jó" szakaszban érte, találni tehát egy pityergő lányt, ami új volt, csak újabb fantasztikus lehetőségek felé vitték fantáziáját. Férfi emberhez méltán nem csinált semmit, hanem fejben kiszámolta, mennyit illene várnia, hogy mikor lesz bent a lány olyan sokáig, hogy ha benyitna, az természetesnek tűnne. Vette az ő saját tíz lépési ideje és a lány öt szipogási ideje különbségét, majd azt elosztotta annyival, amennyit ő pisiléssel tölt, és mindezt megszorozta a saját maszturbálási idejével. Nem kapott tiszta eredményt. Talán még az is jobb megoldás lett volna, ha a hold fényének egy-egy falevélen való átvilágítását a szél mértékének fényében számolta volna meg, a lényeg úgyis az volt, hogy elterelje valami gondolatait arról, hogy milyen ciki helyzetre készül éppen. Aztán látta, hogy odabentről két-két fényvillanás szűrődik ki, folyamatosan kettő-kettő. Gyorsan hálát adott a sorsnak, és meg is kezdte lépteit a WC felé, amilyen hangosan csak természetesnek, de mégis hangosnak hathatott, és bár nem tudta, mit fog mondani, ennél jobb kifogást, hogy bemenjen valahova, nemigen kaphatott volna.