Christin története 3.

Felnézett, de nem látott semmit. Szemei a messzi, ismeretlen távolba révedtek, haja csapzottan hullott az arcába, nagyokat lélegzett, de nem vette észre, még csak nem is érzékelte a körülötte lévőket. Olyasmit érzett, amit korábban soha. A hideg körülölelte szívét, megfogta s nem engedte jeges rabságából. Az éjszaka beszűrődő fényei visszatükröződtek halovány arcát, ziláltan kapaszkodott a még valós, kézzel tapasztalható életbe.

Aztán elmúlt. Mintha soha nem is érezte vagy érzékelte volna. Megsemmisítő erejéből csak egy apró utóérzés maradt, mely nem hagyta nyugodni se éjjel, se nappal. Ehhez képest apjával kapcsolatos problémái mind eltörpültek.

…

Két nappal a Dan-nel való beszélgetése után kopogtattak az ajtaján. Mielőtt a vaskos ujjak hozzá értek volna a tölgyfából készült míves ajtóhoz, Christina felállt, hogy kinyissa David Parker előtt az ajtót, aki még csak nem is sejtette, hogy üldözöttje sejtené közeledtét. Pedig tudta, de még mennyire. Chris fagyosan köszöntötte:

- Szia. Kerülj beljebb.

David egy szót sem tudott szólni, mikor lányát megpillantotta az ajtóban. A kék szemű csoda nem csodálkozott, nem őrjöngött, nem védekezett, nem kiabált, nem sírt, de még csak nem is volt kétségbe esve. Pedig erre alapozta az egész párbeszédet. Kényszeredetten beljebb lépett, s körülnézett, felmérve nem túl sok jóval kecsegtető esélyeit. Rájött, hogy a lány birodalmában nem viheti túl sokra, bár ezt maga előtt sem merte bevallani. Kezét keresztbe tette mellkasa előtt, kihúzta magát és mennydörgő hangon elkezdett beszélni. A választól teljesen meghökkent.

- Nos, ifjú, naiv lányom. Ami azt illeti, igazán örülök, hogy látlak. Nem is tudod, mibe került nekem ez… - folytatta volna, de Chris közbevágott.
- Ó, persze. El tudom képzelni. Alig kapsz levegőt a boldogságtól, ami a találkozással jár. A szíved majd kiugrik a helyéről, gratulálsz, hogy milyen sokra is vittem. Igen, te tényleg örülsz. – mindezt olyan megvetéssel mondta, hogy Parker kibillent a magabiztos szerepéből. Nem tudta pontosan mivel is fog járni ez a találkozás vagy mi lesz a vége. Nyugalmat erőltetett magára és elég gyenge érvekkel meg is győzte magát, hogy ez a pisis lány csak a félelemtől zagyvál jobbra-balra.
- Haza fogsz jönni.
- Komolyan? És ezt ki mondta?
- Én, az apád. – David megemelte a fejét a dráma kedvéért. Ezzel Emmát is meg tudta félemlíteni. Csak nem ismerte félre a lányát? Áh, az nem lehet. A nők csak a gyerekszülésre jók, leszámítva, ha lány lesz a dologból… Mint ahogy a neje is elrontotta a dolgot.
- Még hogy az apám!! – Christin tettetett nevetéssel ült le a nappaliban egy kényelmes fotelba. – Nem gondolod, hogy elkéstél egy kicsit? Ha apai aggódás okán jöttél (amit erősen kétlek), akkor felejtsd el. Ha meg akarod fizettetni a neveltetésem költségeit, hát rajta! Van rá pénzem, ne aggódj. Egyébként meg már nem hatsz rám. Felnőttem, nem fogsz elnyomni. Többet érek, minthogy szerencsétlen bábod legyek egy előre legyártott játszmában. – amíg beszélt arcán semmiféle érzés nem látszódott, csak a hangja árulta el, még mindig tart apjától. - Remélem megértettél. Azt hiszem kívül tágasabb. Egy azon levegő kevés nekünk.
- Na és anyád? Rá nem is gondolsz?
- Jellemző. Ha más nincs a legundorítóbb dolgokat műveled. Undorodom tőled, ezt jobb, ha tudod.

David még csak elképzelni sem tudta mitől lett ilyen határozott nő az ő lányából. Felülmúlja még a sokszor makacs anyját is. Amint kisétált megaláztatása helyszínéről, azon gondolkodott mit is mondd majd az asszonynak. Az utóbbi pár évben alig beszéltek. Ha igen, az is csak üzlet volt, és akkor is mindig neki, Mr. Parkernek volt igaza.

Aztán eszében jutott egy sokkal korábbi esemény. Egy mondat. Emma akkor még elismert és híres történész volt, s meghívást kapott egy országos történelmi szemináriumra, ahol a téma az elnyomók és elnyomottak volt. Emma beszédében kijelentette, hogy előbb vagy utóbb, de minden diktátor elbukik. Igaza volt. David most, életében először döbbent rá, hogy kígyót melengetett a keblén. Arra sohasem számított, hogy a saját családja lesz az, aki megtagadja. Ezt nem hagyhatja! Hát ez nevetséges! Még hogy egy nő! Körberöhög majd mindenki. Képtelenség.

Minden olyan embernek, akinek nagy hatalom összpontosul a kezében, a legnagyobb rémálma, ha elveszíti az egyetlent, ami igazán fontos neki: azt, hogy mások felett bír, tisztelik, sőt félik. A hatalom megrontja a korábban emberi lelkülettel bírók elméjét, elhatalmaskodik rajtuk a mély önzőség, fontosabb lesz nekik a munka, a pénz, a hatalom, mint tulajdon életük, családjuk vagy barátaik. Akik neki dolgoznak, nem örömből, hanem félelemből teszik. A történelem során sok olyan diktátor, erőskezű uralkodó volt, akik nem ismerték fel, hogy a világért folytatott harcban ők maguk férgekké alacsonyodtak le. Amikor az efféle önző, egoista emberek életében bekövetkezik a törés, mely megváltoztatja futásuk irányát, kétségbe esnek és ijedtükben ostoba, értelmetlen, hasztalan dolgokat művelnek. Amik sokszor végződnek tragédiával – még ha nem is bírnak egy egész ország felett. Csak egy családban van-volt vezető szerepük. A történet kicsinyítettben.

Egy héttel később levelet kapott Chris.

„Kicsikém!

Halottam, hogy hol élsz és mit csinálsz. Két napomba telt, míg apád dühromát csillapítottam. Nem szemrehányásként mondom, csupán tényként. Nem kérem, hogy gyere „haza”, csak üzenem, hogy jól gondold meg, kivel, mit teszel.

Egyébként Mr. Roberts üdvözletét küldi. Ugye, nem baj, ha hírt adtam rólad? Nagyon aggódik és mindenben melletted áll.

(Ha ez a levél eljutott hozzád, apád nem tud róla.) Csókol:

Anyád.”

Chris könnyes szemmel ejtette ölébe a már százszor elolvasott levelet. Kezét ökölbe szorította, homlokára tapasztotta nedves tenyerét, és felzokogott. Fájt, tudta, hogy anyja szenved és hogy apa biztos megverte. Még hogy csillapítottam… Nagyon jól tudta, mit jelent ez a szó az otthoni szótárukban. Utálta magát ezért, tudta, hogy kirohanásával anyját fogja bántani, de már nem bírta a nyomást. Elege volt a zsarnokból, az alávetettségből. Csak a saját életét akarta élni. Olyan nagy kérés ez? Másoknak sikerült, nekem miért nem megy?

Aztán rájött, hogy sírással nem old meg semmit, inkább mozognia kéne, hogy kiűzze fejéből az ilyesfajta gondolatokat. Felment a szobájába, előhúzott egy régi, kopott sportcipőt, amit még a főiskola alatt használt utoljára, majd felvette az edzőruháját, befogta a haját és kiment a lakásból. Sétálni kezdett, majd lépteit szaporázva futni kezdett. Kényelmesen, ahogy jól esett. Keresztülment egy parkon, majd a folyó felé vette az irányt. Valami hajtotta, amire ő sem tudta a magyarázatot. Még.

Megbabonázva nézte a mély, hömpölygő, sebes vízáradatot, mely 20 méterrel a lába alatt egy másik világba kalauzolta. Látta azt, amit más észre se venne; a természet sokszor több kérdésre ad választ, mint bárki is remélhetné. Mindig van egy irány, amerre menj, még ha sokszor nem is te választod meg. A legtöbben magatehetetlenül fuldokolnak, kétségbeesve kapálóznak egy nádszálba, mások átgázolnak a gyengébbeken, majd partra vetődnek s diadalittasan hirdetik: nekik sikerült, nem olyan nagy dolog ez, csak magadra kell gondolnod. Vannak olyan emberek, akik felveszik a harcot a pusztítással, a milliónyi kétségbeesettért, és ha nem is mindenki, de páran egymás segítségével szerencsésen túlélik a próbát. Így tehát három csoport van:

1. A magatehetetlen, gyenge emberek, akik soha nem találják meg a kiutat, mert hiányzik belőlük a tenni akarás. Belenyugszanak a „megváltozhatatlanba”, anélkül, hogy megpróbálnának változtatni.
2. Azok az önző emberek, akiknek csak a saját érdekük a fontos, átgázolnak mások érzésein, életén, nem számolva a kárral, melyet mások lelkében okozhatnak.
3. Végül az a csoport, akik együttes erővel felveszik a harcot, tekintettel vannak a szerencsétlen sorsúakra, szeretettel fordulnak egymáshoz és hisznek az előbbrejutásban.

Chris végül hazament, elővett egy papírlapot, s írni kezdett. A címzett Jack Roberts volt. Elhatározta, hogy felveszi a harcot az élet ellen, s nem adja fel.

Megtette az első lépést a fény felé, mely a sötét alagút végén pislákol.