Carpe Diem 5.rész

Másnap, Giselle telefonjára ébredtem. A háló ajtaja nyitva volt, így tisztán hallatszott a földszintről érkező zaj. A fejemre húztam a párnám remélve, hogy Giselle végre kimászik az ágyból és lenémítja. Már másodjára szólalt meg, amikor nem bírtam tovább, a párnám alól Gisellehez szóltam.
- Giselle, ébredj!
- Öhm… - halk nyögés hallatott.
- Csörög a kurva telefonod! – mondtam, várva, hogy felébred.
Semmi reakció nem követte a mondandóm. Mérgesen ledobtam a párnám a földre, kikászálódtam az ágyból, lementem a földszintre és előhalásztam Giselle kabátzsebéből a reggelem elrontóját. Meg sem nézve, hogy ki keresi, felsiettem az emeletre és odatartottam a füléhez. Kegyetlen módszer volt, de a saját telefonom csörgését is alig tudom reggel elviselni, nemhogy a másét.
- Hé – nyöszörögve ébredezett. – Mi ez? – kérdezte az egyik szemét résnyire nyitva.
- A rohadt telefonod, ami percek óta csörög – mondtam mérgesen, majd letettem mellé, aztán elfordultam a fejemre húztam a takarót és reméltem, hogy vissza tudok aludni.
Miközben minden erőmmel az alvásra koncentráltam, Giselle fogadta a hívást, majd az anyanyelvén társalgott valakivel. Mivel a francia tudásom csak arra terjedt ki, amit Giselle üvöltött egy-két alkalommal, amikor éppen elélvezni készült, ezért nem sokat értettem a beszélgetésből.
Miután befejezte a beszélgetés, próbálta lehúzni rólam a takarót, nem sok sikerrel.
- Hagyj, aludni akarok! – mondtam zsörtölődve.
- Ne duzzogj már – válaszolta, miközben nevetett rajtam.
Látva, hogy nem adom meg magam, stratégiát váltott. Az ő oldalán bebújt a takaró alá és úgy próbált megközelíteni. Amikor már éreztem a leheletét a tarkómon, megszólalt:
- Szóval, bújócskázni akarsz? – közben apró csókokkal cirógatta nyakam és bal kezem. A fejemmel még mindig az ellenkező irányba nézve feküdtem. Így nem látta az arcomra fokozatosan kiülő mosolyt és izgatottságot, bár amennyire sejtem tudta, hogy milyen hatást fog kiváltani. – Még mindig haragszol, amiért felébresztett a telefonom? – folytatta.
- Nem – fordultam felé nevetve -, azért haragszom, mert egy lusta dög vagy, aki hallottam, hogy csörög, de nem mászott ki! – erre már ő is csak egy mosollyal reagált.
- Most mit mondjak, kényelmes az ágyad – válaszolta csábosan és közben megcsókolt, a jobb kezével pedig mellem simogatta.
- Tessék, azt hiszed, sexszel mindent meg tudsz oldani?! – kérdeztem gúnyolódva, persze élveztem keze minden apró mozdulatát.
- Hát, ha nem is lehet megoldani, azért meg kell próbálni – válaszolta csábos hangon, közben kezével a mellem gyúrogatta, hüvelyk és mutató ujja közzé fogva a bimbóm.
Már nem válaszoltam, csak magamra húztam. Ledobta a takarót kettőnkről, mostanra már enyhén megizzadtunk mindketten alatta.  Jobb kezemmel a hajába túrtam, míg a szabad kezemmel végig karistoltam az oldalát, néhol kicsit jobban megkarcolva a körmeimmel. Ezt elfojtott nyögéssel díjazta. Mosoly jelent meg az arcomon, miközben ajkait elszakította az enyémektől, és nyakam szívogatta. Ágyékát az enyémnek préselte, amikor mindkét kezemmel a vállainál fogva még közelebb húztam magamhoz, kényszerítve, hogy újra megcsókoljon. Néhány pillanat múlva megnyalta az alsó ajkam és egy kaján mosoly kíséretében megcsókolta az állam, a nyakam, aztán a szájába vette a jobb mellem. A bal kezével gyengéden feltolta a fejem fölé a jobb, majd a bal kezem is, óvatosan leszorítva és ott tartva azokat. Jobb kezével gyengéden cirógatta először a hasam, aztán egyre lentebb haladt. Ösztönösen szétnyitottam a lábaim, amikor jobb combom simogatta kézfejével. Kínzó lassúsággal haladt egyre közelebb a célja felé, és amikor már azt hittem, hogy nem fog tovább kínozni, finoman körözött a bejáratom körül - ami egyre hangosabb nyöszörgéseket váltott ki belőlem-, aztán keze átvándorolt a másik combomra. Nemtetszésem kifejezése képen, rosszallóan rámorogtam. Erre csak nevetve felnézet rám, aztán sokat mondóan kacsintott.
- Nagyon türelmetlen vagy – mondta, elszakadva a mellemtől, majd feljebb emelkedett és vadul megcsókolt.
- Szemét – válaszoltam egy pillanatra elengedve az ajkait.
Miközben folytattuk nyelvcsatánkat, keze visszatért a bejáratomhoz, aztán pedig egy határozott és gyors mozdulattal belém mélyesztette a mutató ujját. Nyoma sem volt az előző kínzó lassúságnak. Ütemesen mozgatta bennem az ujját, aztán megszólalt:
- Ez már jobban tetszik?
- Határozottan – válaszoltam zihálva, majd megpróbáltam a kezeim kiszabadítani.
- A-a, azok ott maradnak – mondta, aztán belém tolta még egy ujját, a hüvelyk ujjával pedig csiklóm izgatta.
Ahogy növelte a tempót, úgy éreztem, hogy egyre jobban közelebb járok az orgazmushoz.
- El fogok menni – nyögtem szaggatottan.
- Az a cél bébi – válaszolta könnyedén, aztán még erőteljesebben ujjazott.
Ezt már nem tudtam elviselni, és hangos nyögések közepette elélveztem. Közben elengedte a kezeimet, és amíg az utolsó rángás is el nem hagyta a testem, gyengéden cirógatott. Végül lihegve és izzadtan nyúltam el az ágyon.
Pár perccel később tértem magamhoz. Valószínűleg elszenderedtem, az iménti akciónk után. A fürdőszobából vízcsobogás hallatszott. Felkeltem és elindultam a zuhanyzó Giselle felé. Háttal ált nekem, a csempe felé fordulva. Óvatosan kinyitottam a zuhanyzókabin ajtaját, beléptem és bezártam magam mögött. Utóbbit meghallva megrezzent, majd megszólalt, még mindig a csempe felé fordulva:
- Már azt hittem kiütöttelek egész napra – hallható volt szavaiból a jókedv.
- Valaki, nagyon sokat képzel magáról – mondtam miközben mögé léptem és óvatosan megcsókoltam a nyakát, kezeimmel pedig a melleit simogattam.
- Tudod, hogy mennyire szeretném, de ha folytatjuk, rohadtul el fogok késni – válaszolt, próbálva felém fordulni.
- Akkor majd gyors leszek.
Nem engedtem, hogy megforduljon, nekitoltam a csempének, kezeit kifeszítettem, majd közel hajoltam a füléhez:
- Most jön a visszavágó. Meg ne merj meg mozdulni!
Közben már a nyakát csókolgattam, kezeimmel elengedtem a kifeszített kezeit, remélve, hogy tényleg nem fog elmozdulni. Jobb kezemmel megfogtam jobb mellét és finoman gyúrogattam, a bal kezemmel megtartottam az éppen mozdulni készülő csípőjét, míg a számmal továbbra is apró csókokkal hintettem be a testét. Pár másodperc után lejjebb haladtam a mellét markoló kezemmel, először az oldalát, aztán az ágyékát simogattam. Gyengéden széttoltam a lábait, amit egy nagy nyögés kíséretében engedelmesen meg is tett. Ütemesen közel húztam magamhoz, az ágyékát simogatva, majd enyhén eltoltam a csempe irányába.
- Most ki a szemét?! – zihálta, kezeivel még mindig a csempének feszülve.
- Már nem sokáig - válaszoltam, tudva, hogy már én sem bírok magammal.
Elengedtem a csípőjét és az ágyékát, majd lehajoltam magam felé húzva a testét. Eleinte a hátához hasonlóan, apró csókokkal borítottam be a szeméremajkait, aztán egyszer megnyaltam a járatát. Nyelvem egyszerűen siklott végig a síkos résen. Hangos nyögés hagyta el a torkát, aztán valamit franciául mondott, az intenzitásból ítélve káromkodhatott.
- Mit mondasz? – kérdeztem kaján vigyorral az arcomon.
- Azt, hogy egy mocskos ribanc vagy és ne kínozz tovább! – közben még mindig engedelmesen nekifeszült a csempének.
- Ha már ilyen szépen kérted – válaszoltam, aztán rávetettem magam a szeméremajkaira.
Néhány pillanat múlva áttértem a már nedvekben tocsogó járatára. Egy ideig csak nyaltam egyre gyorsabban, aztán látva, hogy közel jár bedugtam a nyelvem, az eddig a csiklóját izgató, mutató ujjam kíséretében. Megismételtem még párszor, majd a nyelvem helyét átvette középső ujjam, a bal kezemmel pedig megfogtam újra a csípőjét, látva, hogy már nem sokáig bírja. Három-négy gyors és erős lökés után éreztem, hogy néhány pillanat múlva elélvez, ezért felegyenesedtem. A jobb kezemet kihúztam belőle – amit megrovó sóhaja követett -, aztán hátulról átölelve, újra ujjazni kezdtem, két ujjal. Közben óvatosan harapdáltam a vállát. Néhány ütemes és erős mozdulat után, pár francia káromkodás kíséretében elélvezett. Egy ideig még tartottam és csókolgattam a vállát, majd a nyaka hajlatát, aztán felém fordult. Kezeit a nyakamra köré fonta, aztán hosszan megcsókolt.
- Így nem fogok soha elindulni – mondta.
- Ennyire sietős? – kérdeztem, újra megcsókolva.
Eltolt magától, elvette a mellettünk lógó szivacsot, tett rá egy kevés tusfürdőt, aztán bedörzsölte vele a nyakam, a melleim, majd megállt a köldökömnél és megszólalt:
- Már reggel be kellett volna mennem, amikor hívtak – nevetett.
- Hát, akkor nagyon nagy késésben vagy – válaszoltam.
Nem válaszolt, csak a köldökömnél álló kezét nézte.
- Igen, ha azzal lejjebb haladsz, akkor ma nem fogsz beérni – jó kedvűen szólaltam meg.
- Akkor azt hiszem, jobb lesz, ha külön-külön tisztálkodunk meg. Kifelé – intett játékosan a kabin ajtaja felé.
- Ez most komoly? Kizavarsz a saját fürdőszobámból? – kérdeztem sértettséget színlelve.
- Nem, csak a zuhanyzódból – mondta hatalmas mosollyal, még mindig a kijárat felé mutatva.
Puffogva kiléptem, behúztam az ajtót és neki dőltem a kádnak. Aztán felpattantam egyből. Hideg volt, az előbbi meleg gőzhöz képest.
Néhány perc múlva Giselle lépett elém, most már tisztán.
- Bemehetsz - intett maga mögé, közben nyelvével megnyaltam az ajkaim.
- Megengeded? – kérdeztem, aztán ajkaimat az övére tapasztottam.
- Most már tűnés! – mondta ellentmondást nem tűrően, elszakadva a számtól.
- Oké főnök! – válaszoltam játékosan, aztán beléptem a vízsugár alá.
Zuhanyzás közben, még egyszer kinyitotta a kabin ajtaját, és azon beszólva elköszönt. Röpke fél óra után én is tisztára mostam magam, aztán rendet raktam a hálóban. Jobban élveztem, ha nála voltunk, olyankor nem nekem kell takarítani. Végezve a hálóval, lementem a konyhába és hűtő előtt állva, zsörtölődve fogadtam, hogy elfelejtettem bevásárolni. Éppen győzködtem magam, hogy rendelek valamit, szombaton úgy is nagy tömeg van a bevásárlóközpontokban. Utálok ilyenkor vásárolni. Várjunk csak, szombat van. Meglepetten jöttem rá, hogy meg sem kérdeztem Gisellet, hogy miért kell szombaton bemennie. Pár pillanat múlva elhessegettem a gondolatot, mivel rá tartozik és nem is igazán foglalkoztatott. Elindultam a napaliba, hogy visszakapcsoljam az itthoni telefonomon a hívásfogadást. Imádtam a némító funkcióját, főleg az olyan napokon, amikor aludni szerettem volna egész nap. Ilyenkor az üzenetrögzítő fogadott minden hívást. Láttam, hogy van három üzenetem. Elindítottam a lehallgatást.
„Szia, Scarlett vagyok! Ha végre el tudsz szakadni az ágyadtól, akkor hívj fel. Csinálhatnánk valamit, unatkozom. Szia!”
Mosolyogtam a tényen, hogy megfogadta, amit nem rég mondtam neki arról, hogy nyugodtan hívhat ő is, ha unatkozik. Elindítottam a második üzenetet. Meghallva a hangot, rögvest lefagyott a mosoly az arcomról.
„Hali Becca! Visszaértem a szüleimtől. Ha újra Bécsben vagy, hívj fel! Tényleg szeretnék veled beszélni! Szia!”
Jól tudta, hogy nem kell megmondania a nevét, nagyon is fogom tudni, ki ő. Hanna hangjának hallatára teljesen oda lett a reggeli jó kedvem. Kétségbeesetten gondoltam rá, hogy bármit is fogok Giselle-lel kezdeni, az soha nem fog akkora hatást gyakorolni rám, mint Hannának egy rohadt üzenetrögzítős üzenete. Közben elindítottam a harmadik üzenetet is, reménykedve, hogy ez már nem Hannától lesz.
„ Szia Morgó! Remélem mostanra már kialudtad a mérged és éppen valamelyik szépség elcsábításával töltöd az időd. Jelentem Anna meg van, a körülményekhez képest jól. Luck mindent kézben tart. Marie üdvözöl! Majd hívj! Jah, Will voltam!”
Határozottan jobb kedvem lett. Ugyan még mindig mérges voltam Annára, de azért örültem is, hogy van, aki vigyáz rá. Erőt vettem magamon, előkerestem Hanna számát és elindítottam a hívást. Megígértem, hogy keresem, amint visszaérek, hogy megbeszéljünk egy találkozót. Már nem halogathattam tovább. A negyedik csörgés után felvette.
- Szia!
- Hello! – mondtam.
- Örülök, hogy hívtál. Mikor értél vissza? – kérdezte egyszerűen, mintha a csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy mi ketten beszélgetünk.
- Az végül is mindegy – mondtam szárazon, remélve, hogy észreveszi magát. – Ha ráérsz, találkozhatnánk ma.
- Ráérek. Mikor és hol szeretnél? – kérdezte.
- Egy óra múlva, a Wieden Bräuban?
- Rendben.
- Oké. Szia!
- Szia!
Vettem pár mély levegőt és próbáltam megnyugtatni magam. Mindenféleképpen, nyilvános helyen akartam vele találkozni, remélve, hogy így nem ingok meg, mint legutóbb, amikor kettesben maradtunk. Nehéz volt elengedni és elfogadni, hogy már nem vagyunk együtt, de nem szerettem volna visszatáncolni. Talán mind a mai napig az egyik részem elkeseredetten győzködi, a másik részem arról, hogy nem engedhetem el. Mintha csak mindennap várnám, hogy hátha másképpen döntök. Nem tudtam, hogy lehet valakit ennyire akarni és viszolyogni is tőle. Hátradőltem a kanapén és próbáltam rendezni a gondolataimat. Végül arra az ötletre jutottam, hogy megbeszélek két órával későbbre egy találkozót Scarlett-tel, máshová, így kényszerítve magam, hogy ne töltsek a szükségesnél több időt Hannával. A még mindig kezemben lévő telefonon előkerestem Scarlett számát, és már hívtam is.
- Szép napot! – szólt bele kedélyesen.
- Neked is! Szia! – próbáltam vidáman beszélni én is, ám kevés sikerrel.
- Mi a helyzet? Csak nem felébredtél? – kérdezte kedvesen.
- De-de már felébredtem. Este volt még egy látogatóm – mondtam, most már őszintébb mosollyal az arcomon.
- Látogató?
- Giselle átugrott. Nem rég ment el – válaszoltam.
- Értem – mondta nevetve. – Akkor igazán jól sikerült az estéd.
- Igen, de nem erről szerettem volna veled beszélni.
- Hallgatlak – mondta nyugodt hangon.
- Nincs kedved kb. három óra múlva meginni valamit? – kérdeztem.
- Van. De miért olyan lényeges a három óra múlva? – kíváncsiskodott, rátapintva a lényegre.
- Most beszéltem Hannával, már egy ideje ígértem neki, hogy leülök vele beszélni.
- És aztán bánativást szeretnél, vagy csak be akarod magad biztosítani, hogy nem esetek újra egymásnak? – a kérdés végére elnevette magát.
- Te meg … - már nem fejeztem a be a kérdést. – Anna – mondtam zsörtölődve.
- Tudod, hogy ha nem vagy ott, nagy téma vagy mostanság - ugratott. – Aggódnak érted. - folytatta, mentegette a mindenbe belekontárkodó barátaimat.
- Ha-ha, nagyon vicces. Egyébként pedig a válaszom: is-is.
- Rendben, akkor nem egész három óra múlva az Americanban?
- Köszönöm Scarlett! – mondtam őszinte hálával.
- Mégis mit?! Hogy szeretnél inni, és közben vigyáznom kell az erényedre Hannával szemben? Ezen igazán nincs mit megköszönni! – váltott ironikus hangnemre.
- Tudod, jobban szeretem, amikor „jól nevelt ötéves” vagy! – válaszoltam megrovóan.
- De vicces itt valaki! Jó legyél! Szia!
- Szia!
Letettem a dohányzóasztalra a telefonom és felmentem az emeletre készülni. Nem sokkal több, mint húz perc alatt elkészültem, aztán lementem a földszintre, felvettem a kabátom, leakasztottam a kulcsaim, zsebre tettem a telefonom, majd pedig elindultam ki, a felhajtón álló kocsim felé.
Egész előtt pár perccel értem a Wieden Bräu elé, kerestem egy közeli parkoló helyet, elrendeztem a parkoló jegyet, aztán pub felé vettem az irányt. Mielőtt beléptem kifújtam a levegőt, és tudatosítottam magamban, bármi is legyen, nem kezdem újra Hannával. Beléptem és szememmel körbe futottam a helyiségen. Nem voltak sokan. Kellemes meleg volt bent, és a hangulat is jó volt. Halk ír zene szólt a zenegépből. A terem jobb sarkában megláttam a háttal ülő Hannát. Bárhol fel tudtam volna ismerni, azt a gyönyörű szőke haját és kecses tartását. Elindultam felé, majd mellé érve megtorpantam. Megcsapta az orom, az a bizonyos ismerős orgonaillat. Megrezzent, amikor meghallottam lépteimet, aztán felém fordult, és rám nézet. Egy pillanatig csak néztem a zöld szemeit, majd erőt véve magamon, megszólaltam:
- Szia!
Ekkor felpattant és nyakamba vetette magát.
- Annyira hiányozol! – mondta.
Óvatosan lefejtettem magamról a kezeit. Legszívesebben közelebb húztam volna, de nem tehettem. Ez a hajó már elment. Fölösleges szenvedés lenne mindkettőnknek. Egy lépést hátráltam tőle, aztán újra megszólaltam:
- Hanna, kérlek! Megígértem, hogy beszélünk, de semmi több.
Csalódottság villant a szemeiben. Kényszerítettem magam, hogy elfordítsam a tekintetemet és leüljek a vele szemben lévő székre.
- Tehát akkor, semmi esély sincs rá, hogy adj még egy lehetőséget? – kérdezte könnyes szemmel.
Nyeltem egyet, majd egy sóhajtás kíséretében válaszoltam:
- Nincs. Semmi.
- Annyira sajnálom! Nem akartam elrontani, nem gondolkodtam. Mindennap hiányzol és a közös életünk is – tovább próbálkozott a lelkemre beszélni.
- Hanna kérlek, ne nehezítsd meg! – válaszoltam könnyes szemmel.
- Úgy látszik, nekem már csak ez marad – mondta, majd idegesen felnevetett.
Próbáltam válaszolni, de félbeszakított.
- Had fejezem be! Tudom, hogy én rontottam el, de attól még szeretném, ha tudnád, hogy nem azért tettem, mert nem szerettelek, vagy mert még ne szeretnélek most is. Egyszerűen nem gondolkodtam, aztán pedig már csak azt vettem észre, hogy nem vagy mellettem – erre már elsírta magát.
Gyengéden megszorítottam a kezét.
- Ketten kelletünk hozzá, hogy ideáig jusson a kapcsolatunk – mondtam vigasztaló hangon.
Meglepetten rám nézett. Bizonyára arra számított, hogy majd mindent ráhárítok és őt teszem felelőssé.
- De akkor ketten helyre is hozhatjuk – mondta a könnyeit nyelve.
Elengedtem a kezét és némán megráztam a fejem. Csak egy igent kellett volna kimondanom, és rögvest véget érne három hónapnyi rémálom. Olyan lenne, mintha csak egy kicsit szüneteltünk volna. Viszont egyetlen egy dolog nem engedte, hogy kimondjam. Ugyanaz az egy dolog, ami nem engedte, hogy az elmúlt három hónapban megkeressem, és kibéküljek vele. A bizalom.
- Miért? – kérdezte, kierőszakolva, hogy kimondjam.
- Mert már nem tudnék megbízni benned. Hidd el, én is gondolkodtam rajta, hogy kezdjük újra, de nem megy. Hanna, nem tudok megbízni benned, így pedig teljesen értelmetlen.
- Akkor vége?
- Ennek már az előtt vége lett, hogy megcsaltál – mondtam nyugodtan, elismerve, hogy én is hibás vagyok. Kissé megkönnyebbültem.
Nem válaszolt, csak könnyes szemmel felállt és elindult felém. A két keze közzé fogta az arcom és megcsókolt.
- Vigyázz magadra Becca! – suttogta a számba, majd megfordult és a kijárat felé vette az irányt.
Meg voltam lepődve. Nem számítottam rá, hogy ilyen könnyen viseli majd, sem arra, hogy végre ki tudom mondani neki is, hogy nem csak az ő hibája volt.

***

Nem egész két órával később már az Americanban ültem Scarlett-tel. Miután beszéltem Hannával és lenyugodtam kicsit, felhívtam, hogy hamarabb végeztem, és ha tud, induljon el korábban.
- Ha ennyire megvisel, akkor miért nem békülsz ki vele? – kérdezte, látva, hogyan nézek ki.
Meglepődtem a kérdésén. Mindenki egyetértett abban, hogy Hanna a „fő gonosz” és semmi esetre sem békülhetek ki vele.
- Mi az? – folytatta – Meg vagy lepődve – mondta nevetve.
- Tudod, nem pont erre a kérdésre számítottam.
- Miért?
- Mert, ha a többiek meghallják mit kérdeztél máglyán fognak elégetni – válaszoltam gúnyosan.
- Ahogy nézem, most nincsenek itt, és amúgy is ez egy szabad ország, elmondhatom, amit gondolok.
- Jogos – bólogattam. Megmosolyogtatott Scarlett, eddig vagy nem figyeltem rá igazán, vagy elkezdte egy új arcát is megmutatni.
- Szóval? – kérdezte, visszatérve az előző kérdéséhez.
- Nem tudnék újra megbízni benne, úgy pedig fölösleges lenne újrakezdeni.
- Ezt meg tudom érteni – mondta, enyhe kesergéssel a hangjában.
- Csak nem tapasztalatból? – kérdeztem.
- De, sajnos – válaszolta.
- És melyik fél voltál?
- A szenvedő – válaszolta fájdalommal a hangjába.
- Sajnálom, nem akartam olyasmit bolygatni, amit nem kellene – mondtam szabadkozva.
- Semmi gond, csak elég nehéz róla beszélnem. Le tudja rombolni az ember álom világát, ha az a valaki, akivel szándékoztál leélni az életed, egy új és meglehetősen durva arcát mutatja meg.
- A durva … - elharaptam a mondatom végét, nem gondolkodtam mielőtt megszólaltam volna. Bocsánatkérően néztem Scarlettre, ebbe már igazán nem kellett volna beleártanom magam.
Kedvesen elmosolyodott, aztán megszólalt:
- Semmi baj, igen azt jelenti – jelentette ki természetes hangon.
- Sajnálom! – válaszoltam.
- Én elkövettem azt a hibát, amit te nem.
Kíváncsian néztem rá, aztán folytatta:
- Miután először rajtakaptam, megbocsátottam neki és belementem, hogy folytassuk. Persze minden, amit ígért, hazugság volt. Egyre többször fordultak elő a rúzsfoltok az igén és túlórák. Aztán egyik alkalommal, amikor éjfélig túlórázott, miután haza ért nagyon kiborultam, üvöltöttem vele. Nem tudta kezelni a helyzetet, nem tudott megnyugtatni, és amikor már teljesen elszállt az agya, felpofozott.
- Ez undorító! – csattantam fel. – Nem lehet férfinak nevezni, ha képes megütni egy nőt!
- Nem, nagyon nem – válaszolta szomorkás hangon. Láttam rajta, hogy az események emlékei megviselik. – Én még szerencsésnek mondhatom magam. Az első alkalommal, amikor megütött, elrohantam hazulról és egyenes az egyik barátnőmhöz mentem. Lilynek köszönhetem, hogy nem adtam több esélyt Felixnek. Sok nő esik bele, abba a csapdába, hogy minden alkalom után visszafogadja azt a szemetet, aki bántalmazza, a végére teljesen megtépázva saját önértékelését.
- Örülök, hogy volt, aki melletted állt – mondtam, próbálva a dolog pozitív részére terelni a beszélgetést.
- Én is. Tudod, még ha nem is ugyanolyan körülmények között, de Lily nekem olyan, mint neked Anna. A legrosszabb napjaimon kirángatott az ágyból, ha sírtam megvigasztalt, ha pedig annyira hiányzott Felix, hogy elkezdtem magam okolni a történtek miatt, akkor helyre rakott.
- Igen, egy-egy ilyen ember értékes tud lenni, az életünkben- közben hálával gondoltam  Annára. – De akkor, ha jól sejtem, Felixnek nagy szerepe volt abban, hogy Bécsbe költözz? – kérdeztem.
- Igen, túlzottan is. Túl könnyű lett volna, ha egyszerűen elfogadja, hogy vége- válaszolta idegesen felnevetve.
- Zaklatott?
- Közvetlenül nem. Túl okos volt hozzá. De a közös barátainkon és a családomon keresztül igen. Senki sem értette, hogy miért bontom fel az eljegyzésem, a tökéletes férfival.
- Lilyn kívül nem mondtad el senkinek?
- Eleinte nem, aztán már nem bírtam az állandó békítőket és elmondtam a családomnak.
- És mit reagáltak?
- Anyámmal azóta sem beszélek. Szerinte ez csak egy apró bökkenő volt, a Felixszel való közös életünkben.
- Hogy az az! – azt hittem lefordulok a székről, amikor meghallottam.
- Ugye? – kérdezte nevetve. – Én is így reagáltam.
- És édesapád? – reméltem, hogy tőle több támogatást kapott.
- Tőle főleg nem volt mit várni, édesanyám az évek folyamán tökéletes papucsot csinált belőle.
- Hát ez, azért durva- mondtam megbotránkozva.
- Azért annyira nem vészes, a nagyszüleim a világ legaranyosabb emberei. Az öreg Graham, amikor meghallotta, hogy mit tett Felix, rögvest a vadászpuskájáért indult. A nagyanyámmal alig tudtuk megállítani.
- Ez már jobb hozzáállás- nevettem.
- Egy igazi angol úriember az öreg. A végletekig tiszteli a nőket, de gyűlöli a Felixhez hasonló barmokat.
- Végül sikerült megmentenetek Felixet az idősebb Graham haragjától? – kérdeztem viccelődve.
- Nagy nehézségek árán – válaszolta, most már vidámabban. – Azzal nyugtatott minket, hogy az a férfi, aki meg tud ütni egy nőt, nem ember, és mivel éppen vadászidény van, ő megy disznóra vadászni.
Ezen tele torokból nevettem. Szimpatikus lett Scarlett nagyapja.
- Nagy forma az öreg – mondtam még mindig mosollyal az arcomon.
- Az – bólogatott Scarlett, kedvesen mosolyogva.
Közben megcsörrent a telefonom. Előhalásztam a farmerem zsebéből, megnézve, hogy ki keres. Giselle neve világított a kijelzőn.
- Bocsi – szabadkoztam, közben elnémítottam, és az asztalra tettem a még mindig világító telefont.
- Vedd fel nyugodtan – válaszolt kedvesen. – A világért sem rontanám el az estéd végét – kacsintott.
- Ha-ha – gúnyolódtam, közben újra a kezembe vettem a telefonom és fogadtam a hívást. – Tessék – mondtam, most már a vonal másik végén lévő Gisellenek.
- Szia! – válaszolt. – Mit csinálsz?
- Éppen Scarlettel vagyok az Americanban. Miért?
- Most féltékenynek kellene lennem? – kérdezte jó kedvűen.
- Nem állna jogodban – válaszoltam nevetve.
- Miért is?
- Mert nem vagyok a barátnőd. Emlékszel?
Erre kínos csendbe következett, aztán végül megszólalt:
- Két dolog miatt hívtalak – hangjában enyhe sértettség lappangott. – Az egyik, hogy nem lenne-e kedved velem vacsorázni?
- Éppen most toltam be egy adag palacsintát, ha egy fél órája hívsz, igent mondtam volna – válaszoltam kedvesen.
- Kár – mondtam csalódottan.
- És mi lenne a másik dolog?
- Holnap este lesz a szokásos negyedéves bankett nálunk, arra gondoltam, hogy nem lenne-e kedved eljönni velem?
- Hát, meg kell néznem a határidő naplóm – ugrattam.
- Nagyon vicces. Szóval?
- Szóval, rendben. Mennyire kell elegánsnak lennem? – kérdeztem tartva a válaszától. Nem vagyok férfias nő, de azt el kell ismernem, hogy én stílusom inkább a sportos és a kényelmes elegáns, mint tűsarkú.
- Nagyon – válaszolt nevetve.
- Mikor és hol találkozzunk?
- Érted megyek 19:20-ra, így még időben odaérünk.
- Rendben, akkor holnap.
- Holnap- válaszolta. - Szia!
- Szia!
Sóhajtva dobtam le a telefonom az asztalra.
- Valami baj van? – kérdezte Scarlett.
- Semmi, csak holnap el kell kísérnem Gisellet egy céges bulira.
- Oh – mondta vidáman-, nem is tudtam, hogy már hivatalosan is együtt vagyunk.
- De nem vagyunk – válaszoltam meglepetten.
- Jajj, bocsi – mondta zavarodottan.
- Nem kísérhetem el anélkül, hogy nem lenne a barátnőm? – kérdeztem értetlenkedve.
- Ne haragudj, én nem szerettem volna belefolyni. Egy hülye mondat volt, bocsi! – szabadkozott.
- Semmi gond! – válaszoltam.
Aztán témát váltottunk, és egy óra múlva haza indultunk. Scarlett mondata ott motoszkált a fejemben az este további részében. Reméltem, hogy ezt csak ő mondja és gondolja így, hiszen Gisellelel világosan megbeszéltük, hogy ez csak puszta szórakozás.
Hazaérve vettem egy forró fürdőt, majd bebújtam az ágyba. Rosszkedvűen vártam a holnap estét. A vasárnap estéket általában pihenve, nyugodtan itthon szoktam tölteni.

***

Másnap este hét körül járt az idő, amikor már sikerült kezdenem valamit a hajammal, befejeztem a sminkem és két kiterített ruha előtt álltam, az ágyam végében. Az egyik egy fekete néhol flitteres pántos ruha volt, egyik oldalán a combom közepéig felvágva. A másik egy élénkvörös, jóval rövidebb, pánt nélküli ruha. Más estben biztos a feketét vettem volna fel, de valamilyen ötlettől vezérelve úgy, gondoltam, hogy legyen a vörös. Anna beszélt rá a megvételére és azóta se volt rajta. Felvettem a ruhát, aztán megnéztem magam a tükörben, leellenőrizve, hogy minden rendben van-e. Közben háromszori dudálás hallatszott kintről. Megjött Giselle. Lesiettem az emeletről, felhúztam a fekete magas sarkúm, felvettem a kabátom és a táskámmal a kezemben elindultam.
Nem sokkal nyolc előtt értünk oda. A teremben sokan voltak. Egymást felváltva sétáltak el előttünk a más-más színben pompázó estélyi költemények és az elegánsabbnál elegánsabb szmokingok. Mióta kiszálltunk a kocsiból Giselle folyamatosan fogta a kezem, aztán pedig minden hozzánk odajövő és köszönő embernek bemutatott. Ezzel még nem lett volna gond, hiszen mégiscsak ez az illem, de már hangjában rejlő birtoklás, és a gesztusai kezdtek megijeszteni. Nem tudtam, hogy csak amiatt, amit Scarlett mondott, vagy tényleg, de úgy éreztem, hogy Giselle másképpen kezel, mint eddig.
Körülbelül tíz óráig bírtam. Éppen táncoltunk, amikor megszólaltam:
- Nem bánod, ha haza megyek? – kérdeztem, közben a szemében nézve.
- De miért? – meglepődött a kérdésemen. – Nem érzed jól magad?
- Semmi bajom, csak szeretnék haza menni. Te attól még maradj nyugodtan és szórakozz jól – válaszoltam mosolyogva.
- Akkor én sem maradok – mondtam csalódottan.
- Semmi gond, Giselle nem kell egyszerre hazamennünk. Nem vagyunk együtt, maradj és szórakozz – unszoltam, talán túlzottan is kihangsúlyozva a nem vagyunk együtt részt. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg így gondolja.
- Oké – válaszolta szárazon. Majd elengedte a csípőm és lefejtette a kezem a vállairól. Aztán átsétált, a terem másik végében lévő társasághoz.
Nem szóltam semmit, kicsit meglepett a helyzet. El kell ismernem, hogy bunkóság volt tőlem az egész, de megijesztett a gondolat, hogy a mostani laza kis együttléteknél több legyen közöttünk. Átmentem a ruhatárhoz, kivettem a kabátom és a táskám, majd az utca felé vettem az irányt, remélve, hogy sikerül fognom egy taxit.
Kilépve megláttam, hogy nem sokkal odébb parkol egy szabad taxi. Mosollyal díjaztam a szerencsém, aztán elindultam a kocsi irányába. Két lépest sem tettem, amikor meghallottam, hogy valaki a hátam mögül szólít.
- Becca, várj!
Megfordultam, Giselle volt.
- Mi az? – kérdeztem megállva, közben várva, hogy utolérjen.
- Ezt én is kérdezhetném. – mondta. – Furcsán viselkedsz.
- Nem csak én – válaszoltam nyugodtan.
- Mégis mi a bajod? – kérdezte.
Sóhajtottam, aztán úgy gondoltam, hogy jobb, ha elmondom, hogy mit érzek, remélve, hogy csak túlreagáltam.
- Giselle, nem tudom miért, de úgy érzem, hogy ma este nem úgy viselkedsz, mint aki nem akarna tőlem semmi többet – így kimondva elég egoistán hangzott.
- És az olyan nagy baj lenne? – kérdezte, közben mélyen a szemembe nézett.
Megráztam a fejem, aztán válaszoltam:
- Nem, csak én ettől többet nem tudok adni- mondtam.
- Nem tudsz, vagy nem akarsz? – firtatta. Most már teljesen biztos volt, hogy nem csak bemeséltem magamnak.
- Nem tudok – jelentettem ki hidegen.
- Értem – válaszolta, közben megjelent egy könnycsepp az arcán.
Két nap alatt ennyi dráma, sok volt. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.
- Most haza megyek, ha úgy érzed, hogy tudod, hogy mit szeretnél, hívj fel! – közben közelebb léptem, adtam egy puszit az arcára és elsétáltam a taxi felé.
Beszálltam, megmondtam a címet, aztán pedig elmélyedtem a gondolataimban. Viaskodtam magammal, mint az elmúlt pár hónapban megannyiszor, de most nem Hanna miatt. Egyik részem meg akarta adni Gisellenek, amit szeretett volna, de a másik erősebb és dominánsabb felem óva intett egy újabb kapcsolattól. A taxis hangja zökkentett ki.
- Megérkeztünk Hölgyem!
- Mennyivel tartozom? – kérdeztem.
- Tizenkettő harminc lesz.
Odaadtam egy húszast, megköszöntem a fuvart és kiszálltam. Beérve a házba, ledobtam a kabátom, lerúgtam a cipőm, gyorsan levettem a ruhám, majd bedőltem az ágyamba. Csendre és nyugalomra vágytam.