Búvár

Beköszöntött a jégkorszak és befagytak az óceánok is. Egy sárga overálos férfi korcsolyázik szélsebesen a végtelen jégmezőn, a tükörképét keresi, de nem találja.
Vegytiszta kék az ég és gyilkosan vakít a nap, a férfi nem bírja tovább. Megáll. Keservesen liheg, a fejét kínzó lüktetés és meleg önti el. Lerogy a földre. Kezébe temeti az arcát, érzi, hogy muszáj sírnia. De próbál ellenállni, egy férfi nem sírhat. A rideg jégpáncélra veti a tekintetét és a magány korcsolyázásának annyi évszázada után, meglátja önmagát. Igaz kicsit torz, kicsit elnyújtott, de ő az. Tudja. Pontosabban érzi.

Ekkor a jég repedezni kezd alatta, hirtelen sok kis apró tűszúrás éles fájdalmát érzi a testén. Elnyelte a víz. A víz, ahol elefántok, zsiráfok hada él,rajtuk bohócok lovagolnak. Minden mozgalmas, ugyanakkor békés. Már nem fáj semmi, levegőre sem szomjas. Váratlanul egy köldökzsinór tekeredik rá, s húzza felfelé ellentmondást nem tűrve. A tüdejébe újra betör levegő, szinte szétfeszíti, kimondhatatlanul fáj. A csatornalé barnás rengetegéből húzzák ki. Maláriás sárga fény fogadja. Az intimbetétek moszatként körülölelik, szinte már fojtják. A bűz, az élet bűze. Orrfacsaró. Nem, velőtrohasztó. Egy foghíjas napszítta ember fogadja, akin már végigment néhányszor az élet. - Na milyen volt a kéjutazás - és nevet.