Bukott Földek - Prológus

Prológus

Csöndes hajnal volt. Az ég körbeölelte Dutest, és eggyé vált vele a láthhatár szélén. Egy fuvallat se zavarta meg a végtelen kékséget, sehol egy redő. Az éjszakai köd már bontakozni kezdett, egyik hátramaradt felhőfoszlányból egy fényes hajótest siklott elő.

A Kék Madár egy Kitishez képest nagy volt. Még az előző király, Gyors Janos megrendelésére építették Folyamvárban. A legénysége alig tett volna ki egy finomasztalt, és a legtöbbjük még puskaport se szagolt. A hajót már csak a Salitas és Óváros közötti kommunikálásra használták. Habár a hajó kifogástalan állapotban volt, mégis rendkívül bizzar látványt nyújtott ahogy a mélykék síkság körbevette a folyamokra épített Kitist.

A fedélzeten puha léptek hallatszottak. Egy igen furcsa páros rótta a deszkákat, egy legfeljebb 14 éves fiú, egy megnőtt mantikhar hátán. A lényt nem zavarta az ember közelléte, nyilván emberek között, fogságban született. A fiúról lesütött, hogy Kertek szülötte, olajos bőre, csillogó barna szeme, és ébenfekete haja volt. Vonásai teltek, arca nyugalmat, és magabiztosságot áraszt. A duó szemmel láthatólag jól kijön egymással,  a fiú utasításait a mantikhar pillanatnyi tétovázás nélkül végrehajtja.

Újabb kopogás hallatszott, ezúttal egy durva csizma hangja csatlakozott a mantikhar lábának zajához, nyilvánvalóan a Bohves lépett ki a fedélzetre.

-       Ilyen hamar ébren uram? – kérdezte a fiú.

-       Nem aludtam az éjjel. A Kar-Bohvesnek készülő jelentést írtam. De neked sem most lenne az őrséged.

-       Cseréltem Spallal, uram. A tenger ilyenkor a legszebb.

-       Nem azért van itt fiam, hogy a tengerben gyönyörködjön. Az őrség egy komoly feladat, amit pontosan végre kell hajtani.

-       Legnagyobb tisztelettel, mi elől kell őrködni uram? Már túl idős vagyok hogy higgyek a dajkák meséiben szereplő tengeri lényekben. Ezen a vidéken kalózok se akadnak. Ami Tenebrist illeti, már 100 évek óta lakatlan. Már nem él senki aki még emlékezne lakóira.

-       A bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka. Nem kell gondolkoznia, csak cselekedje a feladatát. Világos, fiam?

-       Igenis, uram! – hangzott a felelet. A csizmák újból elindultak, majd elhallgatak.

Miután a Bohves visszament a termébe, feltámadt a szél. Nem sok, csak annyi hogy összezavarja a vizet. A legénységi terem ajtaján egy idősebb vízjáró lépett ki, a sokat látott Retsa. Ő volt az egyetlen a hajón (a Bohvesen kívül) aki látott már csatát. Sarasban szolgált amikor a felkelés kitört. Bár hamar leverték, egy generációnyi fiatalnak mutatta meg, milyen kegyetlen és értelmetlen lehet egy háború. Sarasnál harcolt a jelenlegi uralkodó, az akkor még névtelen Tárgyaló Hasto.

-       Reggelt, kölyök!

-       Jó reggelt, Retsa. Milyen időnk lesz ma?

-       Délről fúj a szél, ez vihart jelent. – mondta a veterán hajós.

-       Azt hittem a déli szél szerencsés.

-       Északon Belihis, és az Átjáró felé talán igen, de itt lenn a déli vizeken, ha a szél az Üres földek felől fúj, sok jóra ne számíts.

-       Te voltál már az Üres földeken?

-       Az Üres földekre lehetetlen eljutni. Északról, magas, sziklás hegység, délről mindig viharos tenger védi. Csak legendák terjengnek az Üres földekről és lakóiról.

-       És a Tenebritákról szóló kegyetlen történetek igazak?

-       Azt én nem tudom kölyök, de egyet jegyezz meg, olyan dolgok vannak melyeket te elképzelni sem tudsz. Vannak északon olyan mély barlangok, amikbe ha lemész, földig érő szakállal jössz csak ki. Rakratos erdejében egyes helyeken soha nem süt a nap, és ha valaki azt mondaná nekem, hogy Amartes túlsó partján hószörnyek hadakoznak tűzlényekkel, nem hitetlenkednék, mert ez a világ nagyobb, semmint te vagy én, vagy akárki emberfia felfedezze minden csodáját. Én nem tudom, hogy ki vagy mi rakott minket ide, de egyvalamiben biztos vagyok: Túl nagy hatalma van, semminthogy én szembeszálljak vele.

-       Már megint történetekkel tömöd tele a gyerek fejét? – lépett oda hozzájuk Juhs.

-       Nézd csak! Nevet kap, és már is hatalmasnak képzeli magát! Én a nevemet a csatamezőn kaptam, vérel borítva és acél csengésével a fülemben, nem egy  palota főtermében bársonnyal, és illatolajjal beborítva.

-       A háborúnak viszont már vége. Acél csengését már csak a kapák és a kaszák készítésekor hallani, és vér helyett tintával hadakoznak az urak. Lásd be öreg, a te időd lejárt.

-       Pimasz kölyök! Ha majd a világod megomlik, és az ég a vállaidra szakad, majd megtanulod, mennyit is ér a tinta tudománya! – Retsa magában forrongva elballagott.

-       Szegény vén kötélhúzó! A harcban nevezettek nem tudnak meglenni békeidőben, és ez emészti belülről. – fordult a fiúhoz Juhs. – Legjobb lesz ha békén hagyjuk, hogy magában dörmögjön a régmúltról.

-       Spal talpon van már? Most már őneki van a sora, megbeszéltük.

-       Itt vagyok – szólt egy, a fiúnál alig idősebb, de jóval termetesebb suhanc. – Mehetsz szabadon, de ma te ellenőrzöd a vásznakat, ezért én a helyedben nekilátnék.

A gyerek mantikharjáról leszállva elindult a hátsó pózna felé, amikor egy foltra lett figyelmes.

-       Spal, ideadnád a látcsövedet?

-       Persze – nyújtotta át társa. A fiú a szeméhez igazította, és a megfelelő állásba csavarta a lencséket. Egy hajót látott, de sem a formája, sem a jelzése nem volt ismerős.

-       Bohves uram! – kiáltott a fiú. A Bohves odasietett. - Mit látsz fiam? – kérdezte. A fiú átnyújtotta az eszközt.

-       Milyen hajó az ott a naptól balkéz felé?

A Bohves egy ideig csavargatta a lencséket, majd hátrahőkölt.

-       De hiszen ez... Ez lehetetlen!

-       Mi a probléma uram?

-       Mindenki, hajót megfordítani! Samalsba megyünk teljes sebességgel!

-       Mit látott uram?

-       Egy Tenebrisi Hódítót.