Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Delia már a széles kőoltárra volt kötözve. Cobus szobra fenyegető közönnyel nézett le rá....
Windshear-Szélnyírás
A második balforduló
Bevezető
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai...
Friss hozzászólások
91esfiu: Drága vinzso! Ismét izgalmas d...
2021-11-28 22:05
eliksz13: Nagyon, nagyon, nagyon jó ! In...
2021-11-28 21:49
BURGONYA: TE AKKORA BAROM LEHETSZ, MINT...
2021-11-28 08:30
BURGONYA: NAGYON JÓ! ISMÉT ELSZíVTÁL VAL...
2021-11-28 08:29
Szergejecske: Nem értünk egyet. Vannak olyan...
2021-11-26 15:10
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Az utolsó vonat Ungvárról - 24. 1944. november 13: elválás

István előtt egy pillanat előtt lepergett minden: az otthon, amit elveszíthet, bárhol legyen is az, Ilona és a gyerekek csalódottsága, aki hiába várják, a haza, amit már sohasem láthat viszont…
Az árnyékból kilépett egy orosz katona. A fegyvert nem fogta rá, de látszott rajta, hogy elegendő egy rossz mozdulat vagy szó és máris lelövi.
Csak arra tudott gondolni, hogy a vörösök rájöttek arra, hogy kitudódott a tervük és már azonnal elkezdték összefogdosni a magyarokat. A papírjai első ránézésre rendben vannak, de vajon lesz ideje megmutatni?
A katona odalépett hozzá és a szájára mutatott: - Szigareta!
István értetlenül nézett rá: - Tessék?
- Mahorka! – sürgette türelmetlenül az orosz a kezével a cigizést imitálva. István erre felnevetett. Cigarettát akar csak! Elővette a cigarettatárcáját és a másik felé nyújtotta. Az teljes természetességgel nem egy szálat, hanem a tárcát vette el és elégedetten nézegette. – Harasó.
Ezüstből volt a dobozka, még a feleségétől kapta házassági évfordulójukra, de most nem számított.
A katona zsebre rakta és intett Istvánnak, hogy odébb állhat, az meg csak annyit bírt mondani: - Paszíba, daszvidányia! – és hátra sem nézte eltűnt a sötétben. Közben megfogadta, hogy mindig lesz nála egy doboz cigaretta; a dohányzás szemmel láthatólag a hosszú élet titka.

Otthon a családja útra készen várta. A felesége csak ennyit kérdezett:
- Jól meggondoltad? – majd választ sem várva folytatta: - Minden rendben van?
- Igen, az állomáson már fűtik a vonatot. Akinek tudtam, szóltam. Nem lesz semmi baj – tette hozzá, inkább csak saját magát nyugtatgatva.
- Akkor induljunk – mondta a nő, de mozdulatlan maradt.
István tanácstalanul nézett körbe a lakásban. Csak a legszükségesebbeket vihették magukkal, életük nagy része ott marad. A bútorok, a képek, az evőeszközök… Intett a fiának, felkapták a ládákat és otthagyták a lakást. A lépcsőházban Ilona vissza akart fordulni:
- A villany… A víz. Meg kell néznem, hogy mindent elzártam-e.
- Már nem számít! – szólt rá a férje. – Az már nem a mi lakásunk. Majd a cselédek elintézik.
- De ez mindig az én dolgom volt. Lesz még otthonunk?
- Talán igen. Pesten, a bátyáméknál meg tudjuk húzni magunkat.
- Hát ennyi maradt nekünk. Kegyelemkenyéren húzzuk meg magunkat – sóhajtott a nő és ő is nekiindult.

Az állomásra szerencsésen eljutottak, az orosz járőröket sikerült messziről elkerülniük. Amikor málhás alakokkal futottak össze, egy pillantásból tudták, hogy ők is az életet jelentő vonathoz igyekeznek. A peron tömve volt menekülőkkel.
Ezek lennénk mi, gondolta István. Egy csapat riadt szerencsétlen, akik tülekednek, hogy fel tudjanak szállni a vonatra. Minden civilizációs máz lekopott rólunk, hol van már a „kultúrfölény”, amiről annyit hallottunk régebben? Csak egyetlen ösztön, a túlélésé irányít minket. Engem is, gondolta őszintén. Ha már csak három hely lenne a vonaton, én is megölnék mindenkit, aki az utamba áll.
Pattanásig feszültek az idegek, amikor végre hozzákezdhettek a felszálláshoz. Egy kalauz nyugtatgatta a tömeget:
- Ne féljenek, mindenkinek lesz helye!
Ő volt az egyedüli, aki még egyenruhát viselt. Ilona megpróbálta lebeszélni, de férfibüszkesége nem engedte meg, hogy gyáván, civilként meneküljön onnan, ahová a Magyar Királyi Honvédség tagjaként érkezett meg. Felfordult a világ: a békeidőben lenézték az úri osztályok tagjai, most engedelmes kisfiúként lesték minden mozdulatát. Ő meg teljesítette a kötelességét: ha minden össze is omlott körülötte, a vasútnak működnie kell!
- Alezredes úr! – kiáltott rá valaki a háta mögül.
István megörült az ismerős arcnak: - Iván!
- Alezredes úr, még nem volt szerencsém bemutatni a feleségemet – mutatott a mellette álló nőre, megpróbálva az úri osztályok szóhasználatával élni. István ránézett: a nagykabát sem tudta elrejteni, hogy az asszony várandós. Odalépett hozzá, kezet csókolt neki etikettszerűen és bemutatkozott. Iván felesége zavartan mosolygott; látszódott, hogy életében először kurizáltak neki így.
- Kérem, vigyázzon rá az úton – vette vissza a szót a ruszin legény.
- Hát ön nem jön velünk?
- Nem, nekem még dolgom van itt. De a feleségemet és a gyerekemet szeretném biztonságban tudni.
- Nem tudom meggyőzni, hogy velünk jöjjön? – kérdezte István.
- Nem, alezredes úr.
A kalauz intett, hogy megkezdhetik a felszállást. István, először, amióta ismerte Iván megszorította a kezét:
- Isten áldja.
- Isten áldja, alezredes úr. És köszönöm, hogy vigyáz a családomra.
- Csak István, szólítson csak így.
- Erre már nem fog ráállni a szám. Majd, ha elmúlik ez az őrület, látogasson meg minket.
- Azt hiszi, eljön még az idő, hogy az egészen csak nevetni fogunk? – nézett István a legény szemébe.
- Alezredes úr, ezen sohasem fogunk nevetni. De talán egy üveg bor mellett tudunk emlékezni.
A tömeg megindult, elszakadtak egymástól. A gyerekeknek és a várandós asszonynak köszönhetően viszonylag kényelmes helyet kaptak a vonaton. Az ablakból még látták a peront, ahogy lassan fogy a tömeg. Talán negyedórába telt, mire mindenki felszállt.
István nézte az állomást és arra gondolt, hogy talán ez az utolsó kép, amit Kárpátaljáról, erről az ősi, erről az örökre elvesztett magyar földből meg tud őrizni. Percek teltek el idegtépő feszültségben, mire a szolgálattevő vasutastiszt megjelent. Felismerte, ő igazította útba nem sokkal korábban.
A kezében volt az indítótárcsa. Milyen nevetséges. Egy hétköznapi eszköz, ami, mint egykor a királyok jogara az életet, a kegyelmet jelentheti nekik. Már éppen inteni készült, amikor hirtelen egy orosz tiszt jelent meg. Nem hallotta, csak látta, hogy kivörösödött fejjel kiabál a vasutassal. De az nem vesztette el a fejét, nyugodtan válaszolt. A tiszt már a pisztolyával fenyegette, mire a magyar a zubbonya zsebéből nyugodtan elővett egy pecsétes papírt és a tiszt orra elé tartotta.
Az egy fél percig tanácstalanul nézegette a számára idegen nyelven írt papírt, de mivel az „dokument” volt, nem tehetett semmit sem, így legyintett egyet és elvonult. A vasutas jelzett a masinisztának, mire a szerelvény lassú rángásokkal nekiindult a senki földje, a maradék haza felé. István először dicsérte meg magában a magyar bürokráciát, aminek köszönhetően nem is ember, akinél nincs legalább egy pecsétes papír.
Mert igaz, hogy a maradék hazában a vérgőzös nyilas őrület pusztított, új zászlók és jelképek alatt pusztítva mindenkit, aki nem akart vagy nem tudott az új rend része lenni, mégis az a föld: haza volt. Mert jöhetnek nácik, nyilasok, kommunisták, a haza örök. A hazának öröknek kell lennie, ha fiai és lányai számára több, mint egy ország, ahová a véletlen szeszélye folytán születtek. Ez volt a válasz a kérdésre, amin hónapok óta rágódott: haza.
Mindig és örökre.

És ahogy a vonat átrobogott a senki földjén, észrevétlenül véget ért Kárpátalján a magyar világ. És pár percig, a kommunista és a nyilas őrület földje között szabadok voltak és magyarok.
Folytatások
2086
Még ma sem tudjuk pontosan, hogy hány magyar és német halt meg a kárpátaljai deportálásokban. Igaz, itt nem került sor olyan vérengzésekre, mint Erdélyben, vagy a Délvidéken, de az embertelen körülményekbe (élelmezés nélkül halálmenetek, ahol lelőtték, aki nem bírt továbbmenni, a téli hidegben szabadban töltött éjszakák, embertelen munka*) a deportáltaknak több mint a fele belehalt. Csak Szolyván (ahol összegyűjtötték a foglyokat, mielőtt továbbhajtották volna őket, 10-15 ezer teste nyugszik...
Előző részek
1989
- Egyszer a szemedben kérdés volt… Emlékszel? Amikor a frontra indultam, a szemed azt kérdezte, hogy szeretlek-e és azt válaszoltam, hogy igen. És ma is ezt válaszolom: szeretlek. És ennek a szeretetnek a nevében kérlek, hogy keltsd fel a gyerekeket és csomagolj.
A nő a férfi szemébe nézett és csak ennyit mondott: - Hiszek neked.
- Köszönöm. Én addig elmegyek, de legkésőbb egy óra múlva itt vagyok.
- Hová mész?
- Akit lehet, riadóztatok. A barátainkat, az alárendeltjeimet.
2015
Mert Darwinnak és Hitler uraknak nincs igaza: az ember több, többnek kell lennie, mint egy ösztönvezérelt, túlélésre és szaporodásra játszó állat. Mindig ott van a jó és rossz közötti választás és mindig választani is kell. Talán nem is az a fontos, hogy mindig a jót válasszuk, hiszen gyengék vagyunk, tudatlan parasztok a történelem sakktábláján, hanem maga a választás, hogy ne hagyjuk magunkat sodorni az aktuális árral. Igen, küzdeni fog és megőrzi a családját és azt, ami emberré, morális...
1982
- Hát… - vakarta meg a fejét Iván. – Nagyon úgy tűnik, hogy itt se magyar, se cseh világ nem lesz, hanem csak orosz, bocsánat, ukrán.
- Mit tud?
- Tulajdonképpen én egyszerű ruszin paraszt vagyok, nem értek a politikához, hogy a nagyurak vagy elvtársak hogyan egyeztek meg egymással, de azt látom, hogy hiába vannak itt a cseh hivatalnokok, se a nép, se a katonák nem veszik őket semmibe se. Ha reggel bejön a faluba egy cseh és mond valamit, az orosz estére csak azért is az ellenkezőjét...
1765
Szívszaggató jelenetek zajlottak le az utcákon: a katonák, akiket nyugatra vezényeltek, de családjuk, földjük, otthonuk idekötött, búcsúztak szeretteiktől… Sejtették: aki megy, aki marad, mind a halál útjára lép.
István ezt a napot a lakásban töltötte, mint de facto katonaszökevény nem mert az utcán mutatkozni.
- Ronda temetése ez a magyar világnak – gondolta csendben.
1965
A haza, a Kormányzó azt akarta, hogy itt szolgáljak, itt álljak helyt. A legitim hatalom most akadályoztatva van, a nyilas csürhét nem fogadom el annak, így az utolsó parancs marad érvényben: maradni. Hogy bármi is jön, néggyel több magyar legyen Kárpátalján. És belefáradtam a retirálásba is. Ezer kilométert hátráltam a Dontól, de mindig azt mondtuk, hogy a magyar határon megállítjuk a ruszkikat. És most itt vagyunk, a honvédség kiüríti a területet. De én nem! Maradok, kitartok, még akkor...
Hasonló történetek
4240
A fehér mezes New Yorki csapat védvonala mögül előretört ez a viszonylag magas kb. 180 cm magas leomló barna hajú lány. Arcán néhány piros folt volt. A meze karja felszakadt és a térdét is lehorzsolta egy esés következtében...
3826
Most zuhanyozzál le, aztán irány a szülői ház. Utólagos engedelmeddel haza telefonáltam, hogy előkészítsem a terepet. Csak azt mondtam, hogy összevesztetek Adammal és te, ott hagytad...
Hozzászólások
AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: