Az új lány 2. fejezet - A klikk

FIGYELEM! Ez egy leszbikus történet. A karakterek igen nagy része vagy leszbikus, vagy legalábbis nem tartózkodik a más lányokkal való szeretkezéstől. Aki ezt nem tolerálja, az kérem, itt hagyja abba az olvasást. Köszönöm.
Írta: YKN4949
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2012. július 21.
********************************************************************
A hét hátra lévő részében azért könyörögtem minden nap a szüleimnek, hogy költözzünk vissza. Könyörögtem, hogy keressenek új állást, és menjünk vissza a külvárosba, vagy bárhova, de el ebből a pokolbéli városkából. Még azt is felvetettem, hogy nem kérem a körutat, és rögtön főiskolára megyek középsuli után, ahogy ők szerették volna, csak láthassam megint a barátaimat, és lehessek megint én a méhkirálynő, úgy, mint régen. Nem bírtam már az egyedül ücsörgést többé az ebédlőasztalnál. Nem bírtam csak ülni az osztályterem közepén úgy, hogy senkitől nem kérhetem el a jegyzeteit. Az egész lassan egy szabályos rémálom lett. Ami pedig a legrosszabb, Crystal és a barátai még csak gúnyt sem űztek belőlem. Úgy viselkedtek, mintha egyáltalán nem is léteznék. Néha csak sírtam két óra között, és az első hét végén már csak a falhoz simulva iszkoltam végig a folyosón, próbálva láthatatlan maradni, és remélve, hogy senki nem vesz észre.
Hátborzongató volt a másik oldalról látni a világot. Láttam azokat az embereket, akik olyanok voltak, mint amilyen én voltam a régi iskolámban. Mintha a nap csak nekik kelt volna fel. Minden óra olyan volt, mint egy kis randi a pasiddal, vagy egy esély, hogy a barátaiddal lehess. És ott voltam én, meg a többi kretén, akik csak várták, hogy az a 400 vagy 500 órásnak tűnő nap véget érjen, és megszabaduljanak attól az érzéstől, hogy undorítóak és mocskosak.
Az első hét szerdája volt egyértelműen a legrosszabb nap egész életemben. Besétáltam az ajtón és, először, mióta ott voltam, az emberek engem bámultak. Nem tudom, mit néztek rajtam. Végignéztem a ruhámon, majd a hajamon, hátha valami beleragadt, de nem volt semmi. Hallottam a suttogást a hátam mögött, és éreztem a bőrömet égető pillantásaikat.
Bementem az osztályterembe, ahol az első órám volt, és még mindig hallottam a suttogást. Ahogy az ebéd fele közeledtünk, kezdtem egyre jobban paranoiás lenni. Tudnom kellett, mi folyik itt, de, ezzel egy időben, meg is rémültem. A negyedik órámról kimentettem magam. Nem tudom, mit terveztem, csak el akartam menekülni onnan. Az emberek elől. Berohantam a lánymosdóba, és bevetettem magam az egyik fülkébe. Csak ültem ott egy pillanatig, és csak ziháltam. Összeszorult a gyomrom. Nem tudtam, mi folyik itt, de tudtam, hogy semmi jó. Hallottam, hogy valaki belép az ajtón, majd valaki más is követi.
– Hello, Jill! – mondta egy hang.
– Hali! – jött a válasz.
– És, hallottál az új lányról? – Kiegyenesedtem a vécékagylón ülve, és fülelni kezdtem.
– Nem – válaszolta Jill érdeklődő hangon. – Mi történt?
– Nos – mondta a lány, olyan hangon, mintha egy orbitális pletykát közölne éppen. – Azt hallottam, hogy a Morgan házban rendezett partin volt múlt hétvégén, és amikor Crystal felment a lépcsőn, hogy összeszedje a kabátját mielőtt elmegy… szóval kinyitotta az ajtót, és ott volt ez a Shae lány teljesen összegabalyodva Matt Millerrel – kacagott fel hangosan.
– Nem létezik.
– Cindy-től hallottam, aki egyenesen Crystaltól hallotta.
– Ez olyan undorító. Matt Miller egy kövér takonypóc. Az a csaj egy totális ribanc.
Ekkor már majdnem elsírtam magam. Fogalmam sem volt, ki az a Matt Miller, de senkit nem akartam, hogy azt higgye, hogy bárkivel is lefeküdtem volna. Egyáltalán, nem akartam, hogy bárki is pletykáljon rólam. El akartam tűnni erről a helyről, és soha vissza se térni. A lányok befejezték a sminkjük igazgatását, vagy bármit is csináltak. Lassan kinyitottam az ajtót, és kiléptem a fülkéből. Meglepődtem, amikor megláttam, hogy valaki mossa az arcát a mosdónál. Egy punk-forma csaj volt festett hajjal és vastag szemfestékkel. Egyenesen rám bámult, lassan pislogva, észrevéve felpuffadt szemeimet.
– Nyugi, új csaj! – mondta, elfojtva a nevetését. – Jövő héten valaki mást hoznak össze valakivel, és te már lerágott csont leszel.
– De én nem… – kezdtem dühösen, majd egyszerűen csak kirohantam a mosdóból. Ha fel is nevetett, nem hallottam. Csak beugrottam a kocsimba, és haza hajtottam. Anyám éppen nem dolgozott, úgyhogy várt rám otthon. Azt mondta, erre számítani lehet eleinte, de később majd jobb lesz. De nem neki kell ide járnia, és a környéken lakó nők, akiket ismert, egyáltalán nem voltak olyan undok ribancok, mint a lányaik.
Végül elhatároztam, hogy csak csendben megebédelek. Beletörődtem a fürkész tekintetekbe, és az összes rémes pletykába, hiszen nem volt más választásom. Vettem magamnak ebédet, és leültem egy kis asztalhoz a sarokban teljesen egyedül. Néha-néha valaki felém bámult, de végül azok is megunták. Most már csak egymás között sutyorogva beszétek ki. Úgy éreztem magam, mint egy leprás.
– Oké, Barbie! Gyere, ülj ide hozzánk! – mondta valaki. Megráztam a fejem, hogy tovaűzzem a kábulatomat, és felpillantottam a hang forrására. Három lány állt az asztalom mellett, és engem néztek. A pillantásuk fura keveréke volt a megvetésnek, a szimpátiának és az ösztönös kedvességnek. Mindenesetre, nem azok a fajta lányok voltak, akikkel általában lógni szoktam.
A lányról, aki hozzám szólt, már hallottam. Tudtam a nevét is. Julie. Egy punk és goth csajokból álló klikk feje volt, aki ugyan helyes volt, de ugyanakkor hátborzongatóan fura is. Az iskolában keringő pletykák szerint leszbikusok voltak. De a legkevésbé sem érdekelt, hogy mik voltak. Csak szerettem volna valakivel együtt ülni ebédnél, úgyhogy csak szó nélkül felálltam.
Julie sokkal magasabb volt nálam. Talán úgy 170 centi, de ugyanakkor nagyon karcsú. Vállig érő haját hollófeketére festették. Vastag, smaragdszín szemfestéket kent magára és vastag fekete szemceruzát használt. Természetesen ártatlan arca volt hatalmas szemekkel, aminek az arckifejezése ugyanakkor szögesen ellent mondott. Kicsi orra volt, és egy kis fém golyót formázó piercing az ajka alatt a jobb oldalon. Karcsú volt, akár egy modell, és kicsi, formás mellei voltak. Olyan nyakláncot hordott, ami leginkább egy nyakörvre hasonlított, a karjait pedig tucatnyi karkötő takarta, amik csilingeltek, amikor megmozdult. Katonai csizmát viselt hálós harisnyával, ami felfutott egészen rövid fekete szoknyájáig. Végül pedig, egy szűk sötétkék trikó volt rajta egy fehér koponyával mintaként. El sem tudtam hinni, milyen gyönyörű, és hogy egy ilyen szép lány miért nincs benne a pompom-csapatban.
A másik két lány egyértelműen az állandó kísérői voltak, de ennek ellenére ők is meglepően helyesek voltak. A jobboldalit láttam korábban a mosdóban. Középmagas volt, úgy 165 centi. Hosszú haja fekete volt, ahol a végén lenőtt, de egyébként világosszőkére volt festve. Úgy nézett ki, mintha le lett volna nőve, de nyilvánvalóan szándékos volt a dolog. Barátságos és nyílt arca volt, és leplezetlenül mosolygott rám. Telt ajkai voltak, és, mint később megtudtam, a szájában egy nyelvpiercing lapult. A mellei valamivel nagyobbak voltak, talán C-s méretűek. Ő is fekete szoknyát viselt egy rózsaszín trikó kíséretében, aminek a színével harmonizált a szemfestéke is. Miközben felálltam, Julie Taraként mutatta be őt.
A másik lány neve Misty volt. Ő nem volt olyan karcsú, mint a többiek, de semmi esetre sem volt duci sem. Talán úgy százhatvanegy-két centis lehetett. Rövid, hollófekete haja volt sötétlila csíkokkal, és, nem meglepően, a szemfestéke is lila volt.
Arckifejezése enyhén szigorú volt. Helyes, de mérges. Neki is C-s mellei voltak, és fekete trikója olyan rövid volt, hogy kilátszott alóla a köldökpiercingje is. Ő is szoknyát viselt, viszont az övé skótkockás volt, és ő is katonai csizmát viselt. 
Az egész kép annyira bizarr volt.
– Ö… oké! – mondtam, képtelenül kinyögni valami eredetibbet. Ők nem mondtak semmit, csak megfordultak, és elindultak. Nem akartam várakozásra pazarolni az időt, ezért gyorsan megragadtam a kajámat, és utánuk kocogtam.
A terem másik végében ültek le egy asztalhoz a sarokban. Mind a hárman az asztal egyik oldalára ültek le, nekem pedig már egyértelműen a másik oldalra kellett. Az egész olyan volt, mint egy interjú, hogy kiérdemeljem a lehetőséget, hogy velük legyek. Egy hónapja még csak nem is álmodtam volna, hogy idáig süllyedek, de abban a pillanatban nem volt más lehetőségem. Túl magányos voltam ahhoz, hogy ez az egész érdekeljen.
Egy ideig csak némán ültünk az asztalnál. Felnéztem rájuk a szemem sarkából, de ők nem látszottak túlságosan igyekezni mondani valamit. Észrevettem, hogy néhányan a teremben minket néznek. Felmerült bennem a gyanú, hogy Julie talán csak azért hívott oda magukhoz, hogy közszájon forogjon a neve. Csak hírverést akart magának. Az, hogy barátok lehettünk, csak szerencsés extra volt a titkos tervében. Végül, amikor már csak tíz perc maradt az ebédidőből, egyikük megszólalt.
– Szóval, mondasz is valamit, vagy csak benyomod azt a mocskos kaját? – fintorította az orrát Misty. Azonnal tudtam, hogy nem felhőtlenül boldog, hogy ott vagyok velük.
– Nem tudom – válaszoltam.
– Csak meg akartunk ismerni. Ennyi. Nem jár errefelé túl gyakran új lány – mondta Tara. Rájöttem, hogy korábban tényleg próbált kedves lenni velem a mosdóban, és rosszul éreztem magam, amiért elrohantam.
– Nem értem, miért akartok megismerni. Olyan, mintha ebben a suliban mindenki utálna engem – válaszoltam szárazan.
– Ez már épp elég ahhoz, hogy megkedveljünk – mondta Julie. Hamar rájöttem, hogy ő semmit nem mond feleslegesen. Ha valami kikívánkozott belőle, az brutálisan egyenes, lényegre törő és őszinte volt. A tökéletes ellentéte volt a pompom-lányok csacsogásának, és beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, nem tetteti. Abba a ténybe kapaszkodtam, hogy Tara nyilvánvalóan már az első pillanattól fogva kedves akar lenni velem.
– Nos, Westdale-ből költöztem ide pár hete. Már első évesen a pompom-csapat ifi-kapitánya voltam a régi sulimban, szóval, gondoltam, itt is megpróbálok csatlakozni. Aztán mindenki azt kezdte itt híresztelni, hogy egy ribanc vagyok, én meg csak vissza akartam menni oda, ahonnan jöttem.
Nem terveztem ennyire kifakadni, vagy a sírás határára sodródni, amikor magamról kezdtem beszélni, de végül mégis csak ez történt. Nem látszottak különösebben pátyolgatni, de nem voltak különösebben fagyosak sem. Tara még meg is simogatta az asztalon nyugvó kezemet.
– Szard le őket! – mondta Misty. Úgy tűnt, talán csak azért visel el engem, hogy ezzel is kifejezze megvetését az iskola többi tanulója felé.
– Nos, Shae – mondta Julie, lezárva a kis interjúnkat, ami nyilvánvalóan sehová sem vezetett. – Ha szeretnél velünk lógni holnap is, és velünk ebédelni a hét hátralevő részében, én nem látom akadályát. De ha nem fog működni, nem fogom rosszul érezni magam, amiért kirúglak. Igazából még segítene is rajtam, ha bunkón viselkednék veled a többi iskolai idióta előtt. De észrevettem, hogy igazából semmit nem csináltál, amivel kiérdemelted volna ezt az összes szarságot. Szerintem Crystal pasija szeretne bejutni a bugyidba, és ennyi az egész. Szóval, lógj csak velünk, ha nem hiszed magad jobbnak nálunk! – Az utolsó mondatot már-már vádlóan mondta ki. Vagy feladom a régi, pompom-lány Shae-énemet, és velük barátkozom, vagy kitaszított leszek.
– Nem hiszem azt – próbáltam alaposan megválogatni a szavaimat. – Nagyon örülnék, ha veletek ebédelhetnék meg minden, habár én nem vagyok goth, vagy punk, vagy ilyesmi.
Erre Julie halkan felnevetett.
– Nem is akarjuk, hogy ilyesmi légy. Csak lógj velünk, ha akarsz, vagy ne, ha nem! – mondta ki velősen.
– Ó! – Úgy éreztem, mintha valamit rosszul csináltam volna. – Nos, azt hiszem, jó lenne veletek lenni, srácok.
– Nagyszerű! – mondta Tara, majd beleegyezés-kérően a többi lányra nézett. Őket szemmel láthatóan egy kicsit zavarta barátnőjük lelkesedése, de végül bólintottak. Tara nyilvánvalóan valami helyettesféle volt közöttük, és ő indítványozta, hogy kérjenek meg, üljek oda hozzájuk. Mindenesetre örültem, hogy legalább egy valaki van ebben az iskolában, aki legalább beszél velem.
Még mindig a lányokkal ültem, és beszélgettem velük, próbálva megismerni őket, de nyilvánvalóan nem voltak olyan hangulatban, hogy sokat elmondjanak. Csak annyit mondtam Julie-nak, hogy tetszik a haja, amikor Crystal és a barátai odajöttek.
– Ó, te jó ég! – Úgy viselkedett, mintha csak a barátaihoz beszélni. – Errefelé egyre inkább olyan a szag, mint egy pöcegödörben.
A barátai felnevettek, mire ő szúrós tekintettel rám nézett.


– Hali, Crystal! Kilátszik a tamponod madzagja – mondta Misty, és én ekkor vettem csak észte, hogy igaza van. Pompom-lány bajnokság volt este, és ő már az egyenszoknyáját viselte, ami alól szemmel láthatóan kilógott valami a lábai között. Crystal küzdött vele, hogy kinyögjön valamit, de aztán csak megfordult és elviharzott. A lányok felnevettek, én pedig csatlakoztam hozzájuk. Jó érzés volt.
– Ne hagyd, hogy a fejedre nőjenek! De komolyan – mondta Misty, amivel teljesen meglepett. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan így érzett Crystal iránt. Ekkor a csengő megszólalt, én pedig búcsút intettem az új barátaimnak. Vagy legalábbis lehetséges barátaimnak.
A nap hátralevő része egy kicsit könnyebben telt. A dolgok még mindig furák voltak az órákon, de legalább már a remény meg volt. Nem igazán voltak olyan lányok a régi iskolámban, mint Julie, Misty és Tara, vagy legalábbis én nem tudtam róluk. Egy kissé bizarrak voltak, de nem voltam épp abban a helyzetben, hogy finnyáskodjak.
Végre megszólalt a nap végét jelző csengő, és én kisétáltam az osztályból. Határtalan szabadságot éreztem, hogy kiszabadulhatok, és nem kell tovább bámulnom a málló falakat és az ellenszenves embereket. Ebben a rózsaszín ködben úszva sétáltam, amikor egy rántást éreztem a könyökömön. Oda fordultam, és Tarát pillantottam meg, amint rám mosolyog. Visszonoztam a gesztusát.
– Hali, Tara! – Próbáltam nem túl izgatottnak tűnni, hiszen jól ki akartam jönni ezekkel a lányokkal, amit akadályozott volna, ha túlbuzgó vagyok.
– Hali, Shae! – csatlakozott hozzám séta közben. A mennyországban éreztem magam, hogy valakivel együtt sétálgathatok. – Nagyon tetszik a neved.
– Ó, ez kedves – mondtam, mire ő felkuncogtam. – Mi az?
– Semmi. Csak úgy beszélsz, mint egy pompom-lány.
– Ó! Oké. – Kérdezni akartam még valamit, de nem igazán tudtam, hogy mit is akarok tudni. Szóval csak a zenéről beszélgettünk. Én a lányosabb poppot szerettem, úgyhogy ebbe kezdtem bele, arra számítva, hogy tudja, miről beszélek.
– Hé, Shae! – zökkentett ki végül kedvesen.
– Igen?
– Hallgathatsz, amit csak akarsz, és beszélhetsz velem róla, ha csak kettesben vagyunk, annak ellenére is, hogy ez nem épp az én műfajom, de ne hozd fel ezt Misty vagy Julie előtt! Tuti hogy komplett hülyét csinálnának belőled. Julie talán csak viccesnek találja, de Misty nem igazán tűrne meg valakit velünk, akinek akár csak tetszik is ez.
Meglepett voltam, de hálás. Annyi szabály volt, amit tanácsos lett volna megtanulnom.
Eddigre már kiértünk az épületből. Kocsizúgást hallottam, mire Misty jelent meg mellettünk egy Ford Fiestában. Julie ült mellette az anyósülésen, épp feketére festegetve a körmeit. Tara búcsút intett, és beugrott melléjük.
– Találkozunk holnap, Shae! – mondta Julie, miközben Misty a gázra lépett, és kiszáguldott a parkolóból.
Folytatása következik!
Ui.: A képen Kaya Scodelario alias Julie.