Az idegen faluban

Salina már éppen ébredezett a hosszú út utáni pihenésből, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy odakint már be is esteledett! – Végig aludtam volna az egész napot?- Rémült meg a lány. Ahogy körbenézett, mélyen alvó társai tucatjával találta szembe magát. – Ők lehetnek a cselédek. – Gondolta meglepetten. A szabályokról fogalma sem volt, nem tudta például hogy takarodó után már nem lehet elhagyni a cselédeknek a szobájukat, így ő nesztelenül sétált az ajtó felé. Próbálkozott minél halkabban és feltűnéstelenül kinyitni a nyikorgó bejáratot, nagy nehezen sikerült kijutnia a folyósóra. Ahogy maga elé meredt, a hosszú folyosó végén csak egy hatalmas kaput látott, ami feltehetőleg a palotába vezetett. Azonban oda nem volt elég bátorsága belépni, elképzelni se tudta mi lesz akkor, ha véletlenül találkozik azzal a kegyetlen herceggel, így inkább a kertbe vette az irányt. Kilépvén a hosszú folyosóról páratlan szépség tárult elé. A kert, amit az érkezésénél nem tudott eléggé megcsodálni, élete eddigi legszebb látványát nyújtotta. A virágok között a járdán sétálva úgy érezte mintha egy másik világba csöppent volna. Egy kis faluból érkező lánynak ez az élmény teljesen új volt, akárcsak minden amit Agaris és a Kanu birodalom nyújtani tudott. A hűvös szél, lágyan fújta a lány könnyű hófehér ruháját, és hosszú, egyenes, fekete haját. Salina bőre kissé libabőrös lett a szél hatására, de még inkább a hideg futkosott a hátán amint közelebbről látta a kis szökőkutat a kert közepén. Nem volt valami nagy, de mégis varázslatos volt, a víz csörgedezése csak még jobban elmélyítette a lány csodálatát, aki levegőjét visszafojtva bámulta a réz színű szépen kidolgozott szökőkutat. Körülötte csend volt, egészen addig, amíg egyszer csak valaki fel nem bukkant.
-    Tetszik a szökőkút? – Szakította félbe Efrin, Salina bámészkodását.
-    Jaj! – Riadt meg a lány! – Nem elég, hogy egészen idáig félelemben utaztam, még te is rám hozod a szívbajt!
-    Ne butáskodj! – Kuncogott a lány, miközben ő is alaposan végigmérte a számára már oly sokszor látott szökőkutat.
-    Láttál már ennél szebb kertet? – Kérdezte Salina, kikerekedett szemekkel.
-    A palota kertjét még nem láttam, de aki eddig látta azt mondta, hogy milliószor szebb és nagyobb!
-    Muszáj látnunk! – Kiáltott fel Salina.
-    Megvesztél? Oda nekünk még bemenni sem szabad, nem is gondolkodhatunk ilyeneken. – Csitította a buzgó lányt, Efrin!
-    Én valamelyik éjjel egész biztos, hogy megnézem! – Mondata Salina magabiztosan.
-    Ne légy ostoba! Eltévednél a hatalmas palotába, sose találnál ki onnan!
-    Te annyira ünneprontó vagy! - Nézett haragosan Efrinre.
Azzal mindkét lány visszaindult a cselédszobába, szerencséjük volt, hogy senki nem látta meg őket ugyanis akkor komoly büntetéssel számolhattak volna. Efrinnek csak amikor a fejét a párnára helyezte, jutott eszébe hogy szabályt szegtek a bámészkodásukkal, és a késő esti járkálással, de már nem érdekelte, azzal lehunyta szemeit és szép lassan elaludt. Salina korán sem tudott ilyen hamar aludni, kíváncsi természetéből adódóan még órákon keresztül a palotára, és annak gyönyörű kertjére gondolt, amit lehet ő sose fog meglátni. – Valahogy el kell, érjem hogy bejussak, ha már akaratom ellenére ide hoztak, legalább érezzem itt jól magam! Salina mindig is makacs természet volt, amit ő egyszer elszeretett, volna érni, azt gondolkodás nélkül valóra is váltotta. Azonban most nem volt olyan egyszerű a helyzet, mint a régi otthonába. A cselédfőnök, vagyis a szigorú asszony, aki őt idehozta nagyon figyelte a lányok minden egyes mozdulatát, kész csoda hogy a gondolataikat nem találta ki. Salina még órákon át forgolódott és vagy a plafont, vagy az ablakot bámulta, de végül is beletörődött abba, hogy semmit sem tehet, így nagy nehezen, de ő is álomba merült. Enuzac és Domun, már Zora és Elani falujának a közepén jártak a két lánnyal az oldalukon.  A kis településen, mindenfele emberek voltak az utcán, akik csodálkozva bámulták az idegeneket, nem voltak túl vendégszeretőek. Domun észrevette, hogy amint beértek a faluba a lányok viselkedése megváltozott, titokzatosak lettek mintha valamit próbálnának elcsitítani önmagukban. A Két lány, nem a fiúk miatt bánkódott, hiszen még a velük oly sértő módon bánó Enuzac is barátságosnak tűnk a számukra, az udvarias, kedves unokatestvéréről nem is beszélve. Ahogy egyre beljebb értek az aprócska faluba, ami mindössze húsz darab, fából épített, egyszerű házból állt. A lányok háza, volt talán a legnagyobb az összes közül, amin a fiúk nagyon elcsodálkoztak.
-    Talán valami elöljáró gyerekei vagytok? – Kérdezte nyersen Enuzac, miközben alaposan végigmérte a többihez képest, oly nagy házat.
-    Enuzac, ezt nem illik! – Nézett rá Domun hírtelen.
Zora és Elani a két idegen fiúval a hátuk mögött, álltak az ajtó előtt. És kissé féltő pillantást vetettek a számukra szimpatikus utazókra. Ahogy a két ifjút bámulták, a tekintetük zavaros lett, mintha megbánták volna azt, hogy a házukhoz hozták őket. Domun kétségbeesetten, nézett körbe a ház körül miközben homlokán már gyöngyözött az izzadtság, ebből lehetett látni azt, hogy valami nincs rendbe, hírtelen Enuzacra vetett egy pillantást, aki teljesen higgadtan, összeráncolt szemöldökkel figyelte a két lányt. Érezték, hogy készül valami! A lányok lassan léptek hátra az ajtótól. – Nem kellett volna, idehozzuk őket, apánk nem… - Zora gondolatmenetét, a házuk nyíló ajtajának a látványa szakította meg. A fiúk, idegesen bámulták a ház bejáratát, ahonnan egy magas, tejföl szőke hosszú hajó, sötétzöld kimonószerű ruhát viselő férfi lépett elő. A lányok lassan ereszkedtek térdre, az időközben oda gyűlő összes falusival együtt. A szigorú, hideg, tekintető férfi, világoszöld szemei a két fiú alakját, de még inkább az Enuzac által cipelt kardokat elrejtő barna anyagot fürkészték. A két lányremegő testében szinte megfogható volt a félelem és az idegesség. – Hogy lehettünk ilyen ostobák? Miből gondoltam, hogy ezután talán másképp lesz. – Siránkozott Elani, magában.  Domun és Enuzac összezsorított fogakkal nézett körbe a falun, mindenki a térdére volt ereszkedve, ők még ilyennek sose voltak szemtanúi. Enuzacnak nem igazán tetszett a percek egyhelyben álló és bámuló ott álló, piperkőc alak.
-    Enuzac a fegyverek! – Kiáltott hírtelen Domun, miközben lassan hátrálni kezdett.
-    Mi folyik itt? – Kérdezte Enuzac, miközben támadó állásba helyezkedet és gyorsan a kezébe vette az eddig még nem használt kardokat.
A fiú kérdésére a választ a hátborzongató férfi, jobbkezének felemelése adta meg. A fiú rögtön egy hosszú lándzsás férfival találta szembe magát, aki a falusiak közül való volt. A férfi körülállta Enuzacot, és agresszív tekintettel fogta rá a fegyverét. A fiú hírtelen megrémült, majd rápillantván még rémültebb unokatestvérére ez az érzés csak tovább fokozódott benne, de tudta, hogy nem futhat el már az első harca elől. A férfi hírtelen megpróbálta megszúrni a fiút, aki szinte tökéletes gyorsasággal ugrott el az éles lándzsa elöl. Néhány kitérő mozdulat után, rájött arra, hogy ezt akár élete végéig is csinálhatná. – Nincs mit tenni meg kell, öljem a férfit. - Gondolta elszántan. Az ellenfele következő lándzsa szúrásából kitérvén, hírtelen fordult egyet, és a jobb kezében lévő karddal egy végrezes csapást mért a férfi fegyverére, ami annyira szabályosan tört ketté, hogy szinte mesébe illő volt. Az Enuzaccal harcoló ellenfél, agresszív tekintetét hírtelen rémület borította el, amint belenézett a mindenre elszánt fiú világosbarna szemeibe.
– Most te következel. – Lihegett halkan.
A falusiak mind nagyon elcsodálkoztak, Enuzacot elszántságából az emberek suttogása zökkentette ki. A fiú csodálkozva nézett körbe a meglepődött embereken, a tátott szájú Zorán és Elanin, a kissé megnyugvó unokatestvérén, és a halvány mosolyú, eddig félelmetesnek látszó elöljárón. 
-    Elég lesz! – Szólalt meg a falu vezetője, boldog hangon. – Lépjetek be a házba! – Mondta hírtelen, kedves hangon.
Domun és Enuzac, kezdetben nagyon fontolgatták, hogy mit is tegyenek, nem akartak újra csapdába sétálni. Zora gyorsan futott oda Domunhoz, majd miután oda ért valamit belesúgott a fiú fülébe, amitől annak tekintete elkomolyodott. Az összezavarodott unokatestvére mérgesen és kíváncsian bámulta, a percekig sugdolózó lányt, aki néha még pillantásokat is vetett rá.
-    Enuzac, be kell, hogy menjünk! – Mondta Domun, az unokatestvérének.
-    Miért? – Kérdezte mérgesen.
-    Hidd el, ezúttal nem lesz semmi baj! – Mosolygott, Zora miközben oda lépett a fiúhoz, és alkaron fogta.
-    Nem bízom benned! – Rántotta el a fiú a karját!
-    Gyere velünk!– Utasította, durva hangon.
Enuzac kíváncsiságból is nagyon szeretett volna így tenni, és mikor látta, hogy Domun már elindult a ház felé, ő is utána szaladt!