Az extra

1.
„I tried so hard
And got so far
But in the end
It doesn’t even matter…”

Erre senki sem készülhet fel igazán. Sőt, erre felkészülni sem lehet. Egyszer csak bekövetkezik, és abban a pillanatban átfut a gondolataidon, hogy akár te is lehetsz a következő. Sőt, miért is ne lehetnél te a következő? Mint mikor pókerben az osztó osztja a lapokat; senki sem tudja előre, hogy ki fog nyerni. Vagy mégis? Lehet, hogy van egy belső ember és az osztó már a játék kezdete előtt sorba rakta a kártyákat? A helyzet ugyan az: egyesek szerint ezt valaki már rég eldöntötte, mások úgy vélik, ezt senki sem tudja előre kiszámítani, legyen akármekkora tudása, vagy hatalma. Ám előbb-utóbb be kell következnie.

Joshua Stone vagyok, de nevezz egyszerűen Joshnak. Immáron a második éve járok a négyosztályos két tannyelvű reálgimnáziumba Miamiban, a MES-be. Az osztálytársaim többségével remekül megtalálom a közös hullámhosszat, a maradékkal pedig egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen irritálnak. De nem csak engem, hanem a baráti körömet is zavarja folytonos gyerekes viselkedésük. Érdekes, hogy ugyan a zavaró tényezők többsége fiú, én magam sosem voltam az a tomboló típus, sőt, kifejezetten kerülöm a feltűnést. Ezért sokszor „antijoshi”-nak neveznek, az antiszociális szó és a nevem ötvözetéből adódóan. Engem ez csöppet sem zavar, mert tudom, ha mégis zavarna, még jobban piszkálnának, az meg a fenének se hiányzik. Az előbb említett baráti társaságom zöme lány, ami miatt néha ugyancsak szekálnak az osztálytársak, de én ezt úgy értelmezem, hogy csak féltékenyek rám, hisz bennem megbíznak a lányok. Nem egyszer fordult elő velem, hogy nekem öntötték ki a lányok a lelküket, ha - tételezzük fel - fiú problémáik adódtak. Én pedig - szokásom szerint – teljességgel megértettem és tanácsokkal láttam el őket, hisz mi mást is tehetnék? Mondhatnám, hogy egyáltalán nem érdekel, hogyan dobta ki Drake tegnapelőtt Juliett legjobb barátnőjének húgát, vagy hogy oldja meg mindenki maga a problémáit, úgy is van elég. Ahogy az utóbbi időben nekem is egyre több problémám adódott, főleg az osztállyal és annak légkörével. De nem mutattam ki, nem beszéltem róla. Jobb nem látni azt, amit én láttam. Egészen addig húztam az időt, ameddig tehettem. Ám, ha egyszer elkezdődik a visszaszámlálás, vegyünk elő egy papírt, s ceruzát a végrendeletünk megírásához, mert talán ez lesz az utolsó pár sorunk. Legalább is ezen a világon.

2.
„He’s pulling his weapon to his side
Loading it full of his goodbyes
Holding an enemy across the line…”

Az alig tizenhat éves kamasz ott ült a nagy, legalább hatvan négyzetméteres osztályterem ablak melletti padjában zenét hallgatva; figyelte az ablakon keresztül az elhaladó autókat. Ám tekintete nem az autókat figyelte, legalább is már nem. Valami mást nézett, a kétsávos főúton túl, a nagy juharfa mögött, ami az iskolába vezető hosszú lépcső mellett helyezkedett el. A legtöbb diák, aki gyalog jött, abból az irányból érkezett, mivel a buszmegálló csak a lépcső tetejétől pár méterre helyezkedett el. Látott egy kutyát; egy spánielt. A gazdája ősz, rövid hajú, közepes termetű ember volt, aki rutinszerűen mozgott a macskaköves lépcsőn. Tudta, hol vannak a mozgó és széttört kövek, hova nem szabad lépni, hacsak nem akar tizenöt métert zuhanni. Magányosnak tűnt. Talán elvállt, vagy meghalt a kedvese. Lehet, hogy sose volt tartós kapcsolata és a szüleire és családjára sem számíthatott. Talán azért vette magához a jókedvű, fiatal és egészséges spánielt, hogy enyhítse magányának keserű ízét.

Ahogy Josh az öregembert figyelte, aki a lépcső után balra fordult, s lassan eltűnt a város reggeli sietségének egyre növekvő embertömegében, látta, hogy a lépcsőn egy ismerős alak tűnt fel: Violet volt az, egyik legkedvesebb barátja, pedig csak abban az évben került az osztályukba. Ahogy mindig tette, most is integetett neki, s bár tudta, hogy a visszatükröződő üveg mögött nem fogja Violet látni az integetést, mégis bántotta, hogy nem vette észre. (Miért? Mit tegyek, hogy egyszer a nyomorult életbe ne érezzek így?) Örült Violetnek, hisz így volt kivel beszélgetni és a két emelettel alattuk lévő büfébe is mindig együtt mentek. Violet egy szép, jó alakú és jó kiállású lány volt. Világosszőke haját legtöbbször kibontva hordta, amely, ha előrehajolt, végigsimította mellkasát, amely szintén tökéletes volt, sok fiú örömére. Azt szerette Josh benne, hogy Violettel valóban úgy beszélhetett, ahogy akart, neki megnyílhatott. Ízlésük nagyon hasonlított egymáséra, sőt Violet főzni is tudott, amit Josh előszeretettel szólt le, majd megjegyezte, hogy nem is olyan rossz, ám további sütikre lesz szükség a kísérlet befejezéséhez.

A szürke, ki tudja hány évtizede használt ajtó kinyílt, nyikorgó hangot hallatva. Violet határozottan odasétált padjához, amely Josh padja előtt volt hárommal. Miközben ment, egymásra néztek és egy mosollyal üdvözölték a másikat.

-           Jó reggelt –mondta Josh.

-           Neked is –válaszolt Violet.

Amikor egy osztálytársa megérkezik az addig egyedül ülő Joshnak, az mindig azt jelentette, hogy ki kellett (Tedd meg!) vennie a fülhallgatókat a füléből, ezzel leállítva az őt éltető zenét. Ilyenkor pár percig némán ült és érezte, ahogy a fejében lejátszódó daloknak a szövege kifakul és egy nagy fekete homályba vész. Utálta ezt az érzést. Mintha valamit elszakítottak volna tőle.

-           Hogy haladsz a War of change-el? –kérdezte Violet. A fiú hobbija az általa szívlelet, hozzá közel álló dalok szövegének lefordítása volt. A legújabb ezek közül a War of change volt. Nem haladt vele valami fényesen, mivel alig akadt ideje, ereje és főleg ihlete a folytatáshoz.

-           Hát, tudod, hogy van ez. Haladok a magam tempójában.

-           Tehát még mindig az első versszaknál tartasz? –kacagott Violet.

-           Már a refrain is megvan!

-           Mutasd akkor, nagyfiú!

-           Ó, azt elfelejtettem, hogy még csak a fejemben van meg. –pirult el Josh.

-           Mily meglepő! És esetleg, de csak egy ötlet: írd le? –jegyezte meg szemrehányóan a lány.

-           Majd később. Az egész napom hátra van még. Úgysem tudok mit csinálni a mai órákon.

Az egész napja. És a holnapi napja is. És az azutáni is. Sőt, az egész hete rendelkezésére áll a szöveg befejezéséhez, sőt az egész hónap! Akár tíz, húsz év múlva is befejezheti! Nem sürgetheti őt senki és semmi. (Miért történik ez? Mi a fene az ott? Ott, fölötted? Mi az? Úristen, mit tettem? Mit tettem? Mit?)

-           Vagy tudod mit? – kezdte Josh –elkezdem most rögtön. Jobb lenne a jegyeimre is gondolnom. Meg másra is. (Mit tegyek, hogy egyszer a nyomorult életbe ne érezzek így?) Mondjuk arra, hogy… hát…

-           Mire? –kérdezte zavartan Violet.

Josh osztálytársnőjére nézett és hirtelen elfogta a félelem és aggodalom. Mire gondolt? Mi ez? Nem tudott válaszolni. Kétségbeesésében felpattant és kirohant az osztályból. Nem tudta merre és miért, de rohant. Minél távolabb, annál jobb, gondolta. Látta (Mi a fene az ott?) megint. Látta. Azt. Nem juthatott messzire, ugyan is amikor kinyitotta szemét, Violet Jane és Susy társaságában fölötte hajolt. Jane és Susy is új volt Violethez hasonlón, idén szeptemberben érkeztek. Ám mivel Jane a nyelvet még nem igazán beszélte, külön nyelvtanfolyamra járt az első két hónapban. Ironikus, hogy amikor Jane először belépett az osztályba, akkor látta Josh először azt az egyik osztálytársán, a hiperaktív Jessien, de akkor nem adott annak különösebb jelentőséget.

-           Jesszusom, jól vagy?! –kérdezte riadtan, mégis megkönnyebbülten Susy, Jane legjobb pajtása.

-           Jól lenni? –mondta aranyosan Jane, akivel Josh eddig nem emlékezett beszélni.

-           Ez meg mi volt? –kérte számon Violet a földön heverő Josht. A fiú ránézett Violetre, elejtett egy lapos mosolyt, majd tekintetét a Violet mögötti digitális órára vetette, amely most 7:39-et mutatott. Amikor Violet megérkezett 7:21 volt. Mégis mennyi ideig volt eszméletlen? Hogy történt az egész? Semmire nem tudott választ adni, vagy visszaemlékezni.

A decemberi nap, hátralevő, kellemesen hűvös részében mindenki Joshról beszélt. Hallotta, ahogy a háta mögött beszélik ki. Sokan azt mondták, elmebeteg lett, és nem bírja az iskola terhét. A babonásabbak egyenesen azt hitték, hogy ördög bújt belé. Aznap senki sem sütötte el poénjait. Senki nem nevetett. Az osztály hangulata hirtelen kamaszos hülyülésből felnőttes komolysággá változott. Ez csak rosszat jelenthetett.

Josh nem volt olyan állapotban otthon, hogy elkészítse a házi feladatát. Hülyét csinált magából, abszolút idiótát. Mit gondolt mégis? Ijedt kisgyerekként megpróbál elfutni a kérdések elől? Ráadásul sikertelenül? De, akkor is: látta. Látta azt, és a tudat, hogy az ott van, nagyon aggasztotta. Elhatározta, hogy holnap reggel még tanítás előtt belopódzik a könyvtárba és felkutatja ennek az egész dolognak a múltját.

-           Jó reggelt! –köszönt Josh az éjjeli portásnak, aki egy bólintással viszonozta az üdvözlést.

A könyvtár a nagy üvegből készített bejárati ajtóval szemben van; egy nagy, régies, poros ajtó, hatalmas kilinccsel, amely leginkább egy elhagyatott kastélyba illene. Az ajtón ez állt: „Nyitva tartás: Hétfő – Péntek: 8:00 – 17:00”. Mivel alig múlt el hét óra, úgy gondolta, improvizálnia kell, ahogy azt általában tette. Tudta, hogy ha valaki otthon felejti a saját kis szekrénykéjének kulcsát, amik az osztályok mellett álltak, akkor elkérheti a mindent nyitó bűvös kulcsot a portástól. Gondolta, ha a szekrényeket nyitja, azt is fogja. De ő már gyakorlott kamuzó volt: előbb felment, letette a táskáját. Kicsit elbambult, miközben kifelé nézett. Eszébe jutottak a tegnapiak. Elsöpörte gondolatait, s a célra koncentrált. Kisétált az üres, s magányos osztályteremből, ki a szekrényéhez. Megállt az ajtaja előtt, s lehunyta a szemét egy másodpercre, hogy összeszedje magát. Hirtelen hatalmasat kiáltott, mintha valaki most tudta volna meg, hogy az új kocsiját összekarcolták:

-           A francba! Nem hiszem el! Megint megtörtént! Ezt a kicseszést!

Biztosra akart menni, így újabb pár, sokak számára eddig ismeretlen kifejezésekkel festette ki a reggeli hangulatot az iskolában, holott legfeljebb hárman lehettek az épületben. Majd, fogta magát és lement a portára, ahol a portás szinte már automatikusan nyújtotta felé a pótkulcsot. Joshua egy közömbös köszönömmel otthagyta a portást, s az előtte körülbelül tizenöt méterre álló kopott ajtóhoz igyekezett. A portás a szőkenős tévéműsorral volt elfoglalva, szabad terepet kapott a fiú. Halkan becsúsztatta a kulcsot a kulcslyukba, s hatalmas, visszhangzó kattanásként hallotta, ahogyan a zár felenged. Mintha ötszáz kilótól szabadult volna meg, ám amint lenyomta a kilincset, ezer kilót kapott vissza. Ha most lebukik, akkor soha nem fogja tudni kideríteni, mi folyik vele, ráadásul komolyabb következményei is lehetnek. Szólnak a szüleinek és akkor aztán két évig sehova sem engednék el. Nagy a tét, de muszáj lesz, gondolta, miközben az egyre nagyobb ajtórésből a könyvek poros, ám tudással gazdag szaga megcsapta orrát. A hatalmas, több méteres, hadirendben álló polcokkal teli könyvtárban, mint esőfelhők egy nyári éjszakán az eget, úgy lepte el a könyvtár sarkait a sötétség. Joshua bizonytalanul nézett körbe, keresvén a fényt adó villanykapcsolókat. Egy az ajtótól balra álló kaktusz felett voltak felragasztva a kapcsolók. Villanyt kapcsolt, s újra körbenézett: immáron sokkal nagyobbnak és félelmetesebbnek tűnt a halom könyv, melynek felét eddig nem is látta, s bizonytalanul indult el a könyvlista felé, mely egy tollal rajta hevert a könyvtáros pultján. Egy nagyon hosszú listával találta szembe magát. Az első három oldalon az „A” betűvel kezdődő könyvek voltak leírva, mellettük a könyvtári számuk, majd azok neve, akik az adott könyvet már kivették. Akik vissza is szolgáltatták, azok nevére egy piros pecsét került: „VISSZAHOZVA”. A fiúnak valójában fogalma sem volt, mit is keresett. Először végiglapozta az egészet és csak félig-meddig olvasta el a címeket. Néhány könyvcímnél kicsit habozott, de tekintete tovább repült a végtelennek tűnő lista felett. Miután végzett a listával, úgy gondolta, nem fogja ott megtalálni azt, bármit is keresett, így átment a könyvtáros pult másik oldalára, ahol Mrs. Hollows, a könyvtáros szokott ülni. Észrevette, hogy egy kulcs lóg ki félig-meddig a pult alatti zöldes-kékes szőnyeg egy sarka alól. Lehajolt és kihúzta a kulcsot, mely most sokkal nagyobb volt, mint a kilógó része. Ez nem fémből volt, hanem fából. Mégis ki csináltat egy kulcsot fából? És ez mire való, hol tudná ő ezt felhasználni? Válaszát gyorsan meg is találta: a pulttól körülbelül öt méterre szemben, a vízautomata melletti kis polcon egy fadoboz sarkát látta a többi könyv mögött előbújni. Azon a polcon voltak a tanárok könyvei, nem csoda, hogy senki nem vette még észre, azt a polcot minden diák messziről elkerülte.  Josh odament a polchoz, elsöpörte az útjában álló könyveket, nem törődve a zajjal, amit a leeső könyvek hallatnak, elemelte a fadobozt és a tetején lévő fából faragott kulcslyukba helyezte az imént felfedezett kulcsot. Miközben egyre erősebben próbálta eltekerni a kulcsot, azon gondolkozott, ha ez most beletörik, akkor az egy iszonyú nagy reccsenést okoz, lebukik, ráadásul semmit nem tud meg. Muszáj volt kinyitnia. És ebben a pillanatban, egy hangos ám magabiztos reccsenéssel felengedett a zár. Josh lassan, szinte ijedve nyitotta ki a dobozt, mintha attól félne, hogy valami kiugrik a dobozból. Fogalma sem volt, mit talál ott. De mindenképpen jobb és kevésbé rémisztőbb dologra számított.

3.
„’Cause I’m only a crack
In this castle of glass
Hardly anything left
For you to see, for you to see…”

Amikor leemeltem az érdes érintésű fedelét a fadoboznak, a hideg is kirázott, annyira öregnek nézett ki a belseje. Nem volt benne túl sok minden, vagy legalább is én többre számítottam. Nem volt egy nagy doboz, úgy húsz centi széles, ugyanennyi a magassága, és úgy harminc-harmincöt centi hosszú lehetett az egész. A sok letört vagy elkorhadt darabja a doboznak csak még kisebbé tette. A belseje viszont meglepően jól ápolt volt: az egész egy piros bársonnyal volt kibélelve. Szinte olyan volt, mint egy mai vámpíros filmben az a doboz, ahol a vámpírok az áldozat vérét tartják. Vagy valami ilyesmi. Bal oldalon egy kis, begumizott tekercs feküdt. A legnagyobb részét a doboznak egy könyv, vagy napló foglalta el. Kicsit tétováztam, már korántsem voltam biztos a dolgomban. Aztán eszembe jutott a barátaimat körülölelő valami, amit leginkább egy feketés, pirosas felhőként, vagy ködként tudnék leírni. Ez a valami csak néha jött elő, és mindig azelőtt, hogy valakinek baja esett volna. Fogalmam sem volt, miért van ott és miért csak én látom. Mivel már úgy is ott voltam a könyvtárban, illett volna kinyitnom (Tedd meg!) azt a naplót. Megfogtam; vastag por állt rajta. Az ujjbegyemet végigsimítottam a napló tetején és éreztem, hogy valami szöveg bele volt vésve, ezt eddig a vastag por miatt nem vettem észre. Kiemeltem a dobozból; nehezebb volt, mint gondoltam. Leporoltam a borítóját, és elképedtem: ez Ryan Smith naplója volt 1992-ből. Mit keresett itt egy pont húszéves napló? Ki volt az a Ryan? És miért nem dobták ki ezt a dobozt, amikor tavaly felújították az iskolát? Pedig akkor aztán mindent kidobtak, még új, törésálló ablakokat is kaptunk. Hirtelen kérdések tömkelege lepett el. Úgy hittem, sok mindent megválaszolhat, ha kinyitom és elolvasom. A jókora naplónak a sarkához tettem az ujjam, és épp fel akartam lapozni, amikor egy hangos, éles és fájdalommal teli sikítást hallottam kintről. Gondolkodás nélkül eldobtam magamtól a naplót, gyorsan visszahelyeztem a dobozba, arra a tetejét rátettem és futólépésben kiosontam a könyvtár főbejáratán. Minden szinten volt egy digitális óra az éjszaki falon. Rápillantottam: 7:34-et mutatott. Te jó ég, egy egész fél órát elfecséreltem ebben a könyvtárban? Mosolyognom kellett, mert rájöttem a fájdalmas igazságra: igaz, hogy a könyvtárban az idő csak úgy repül.

De még mielőtt jobban beleélhettem volna magam a felismerés örömébe, azon kaptam magam, hogy a portás felugrott helyéről és kérdéseket üvöltözve futott a lépcső felé. Még egy sikítást hallottam, most már sokkal hangosabban. Megismertem ezt a hangot. Ez Violet volt. A könyvtár ajtaját be sem csukva esztelenül futni kezdtem a most balra elhelyezkedő lecsempézett lépcső felé, amivel a következő emeleten az osztályunk volt szemben. Nagyon siethettem, mivel négy-öt lépcsőfokot hagytam ki egy lépésemnél. Amikor felértem, Violet összegörnyedve ült az osztálytermünk ajtaja mellett és zihálva nézett maga elé.

-           Violet! Mi t… –kezdtem, ám ekkor megpillantottam a pánik forrását: vér csurgott le a tárva nyitott ajtón.

Végigfutott a hátamon a meleg. Mi az ördög történhetett? Kinek a vére csurgott az ajtón? Violeten nem láttam vért, de akkor kié? Odaértem az osztályteremhez és leguggoltam Violet mellé. Egy pillantást vetettem az osztályba, de csak a portást láttam, ahogy egy fekvő ember előtt áll és tehetetlenül kereste a telefonját. Vér állt a portás előtt és mellett. Valaki itt komolyan megsérült, vagy meghalt, gondoltam.

-           Jesszusom, mi történt? Jól vagy? –kérdeztem, bár tudtam a választ: nincsen jól. Kicsit sem.

-           Jessie –mondta remegő hangon, elfojtva az előtörő sírást.

Értetlenül néztem rá. Mit akar azzal mondani, hogy Jessie? Ez nem volt logikus. Jessie általában az utolsó percben - vagy később - ért be mindig, nem pedig fél nyolc után. Kicsit eltávolodtam Violettől és feltápászkodtam, majd beálltam az osztály ajtajába. A portás zavart, gondterhelt hangját hallottam.

-           Te jó ég, úristen, miért? Mi ez? Vedd már fel Stan! Vedd már f… Te jó… A mentők! A mentőket kell hívni… dehogy, a rendőröket… Stan, a fenébe is, vedd már fel!

-           Uram, mi történt?

-           Tűnj innen, kölyök! Ezt nem szabad látnod! Stan! Stan, idefigyelj…

A portás hátat fordított nekem és miközben telefonált, az idegességtől járkálni kezdett az osztályban. Én ekkor pillantottam meg a földön heverő testet. Elfogott az émely, a gyomrom felfordult, a közeli kukába rókáztam. Először a vérben tocsogó lábát láttam meg: botrányos színű cipők… ez csak egyet jelenthet… ez... a mellkasára vándorolt tekintetem: (Miért történik ez? Mi a fene az ott? Úristen, mit tettem? Mit tettem? Mit?) nyílt, hosszú, vágott seb. Öngyilkosság kizárva… ez a póló… ilyet csak egy ember hordott… valószínűleg egy kés vagy kard ejthette ezeket a sebeket. De milyen kard tudna egy őrzött iskolába bejutni? Semmit sem értettem. Ránéztem az arcára, melynek egyik fele a vérben ázott. Ez bizony ő volt, ő, akin először láttam azt. Jessie meghalt.

Az iskolát a következő két napra zárva tartották, így se nem a könyvtárba bemenni, se nem Jessie esetét alaposabban tanulmányozni nem tudtam. Violetet és Jessie barátait vigasztaltam. Violetet a rendőrségre is elkísértem, ahol kihallgatták. Nekem már többször is elmesélte, s mikor rákérdeztem, hogy mit fog nyilatkozni a kihallgatáson, azt mondta, ugyan azt fogja elmondani, amit nekem is mondott. Bement az iskolába, úgy, ahogy mindig szokott. Felment az osztályba, s találkozott Jessievel, aki furcsa módon csak maga elé bámult a padjában. Látta az én tolltartómat is, de engem nem, így felkereső túrára indult, Jessiet egyedül hagyva.

-           És amikor visszaértem az osztályba, úgy találtam, ahogy maguk is. –mondta Violet a rendőröknek, s ismét könnybe lábadt a szeme. –Soha nem láttam még annyi vért. És olyan szenvedéssel teli tekintete volt.

-           Sajnos a gyilkosság ideje és a te állítólagos felkereső expedíciód ideje között csak te és a portás voltatok az iskola területén belül, így mindketten elsőszámú gyanúsítottak vagytok. Van bármiféle hozzáfűznivalód, mielőtt befejezzük?

-           Mi fog velem történni? –kérdezte aggodalommal Violet.

-           Egyelőre csak annyi –mondta a rendőrtiszt –hogy el kell küldenünk téged egy pszichológushoz, aki majd felveszi az eredményeiddel a kapcsolatot velünk. Amennyiben nincs elmezavarod, előzetes letartóztatásba kerülsz. Addig is –közelhajolt Violethez a testes tiszt –nem mehetsz sehova és két rendőr fog figyelni. Éjjel, nappal, minden percben. –Összecsukta a noteszét és így szólt, miközben felállt a székéből –Most pedig elmehetsz. Szüleid kint várnak.

A rendőrtiszt kisétált egy másik ajtón a kihallgatóteremből, mint ahol Violet kijött. Meglátott és könnyes szemmel elmondta azt, amit én is hallottam.

-           Azt hiszem, bajban vagyok.

-           De megoldjuk. Mint mindig.

Ekkor megölelt és ismét sírni kezdett, ám pár szót kivettem a keservességéből:

-           Tudom. Köszönöm.

Nem értettem, miért nem mondta se a portás, se Violet, hogy ott voltam én is. A tolltartóm és a táskám is megerősítette ottlétemet, mégse vont kérdőre engem senki. De nem panaszkodtam, nem hiányzott az előzetes letartóztatás. Violethez odarohantak a szülei elválasztva engem tőle. Ölelgették, kérdezgették és elsétáltak vele. Elköszönni se tudtam tőle, hisz ki tudja, mikor fogjuk egymást legközelebb újra látni. Vegyes érzelmekkel otthagytam a rendőrséget és hazamentem.

Otthon édesanyám hisztériás rohamot kapott, amikor megtudta, hogy furcsa körülmények közötti haláleset történt az iskolámban, ráadásul az osztályomban és azt mondta, a percen kiírat onnan, ám sikerült meggyőznöm, hogy maradjak. Felmentem a szobámba és a számítógépen bejelentkeztem Skype-ba. Rögtön hárman írtak rám, de ebből csak egy lepett meg: Valentine volt az, sose beszélgettünk tíz szónál többet, inkluzív köszönés és elköszönés. Ő volt az osztály szőke hercege, nem volt olyan beszélgetésem még osztálytársnőmmel, ahol ne említettük volna meg a végén, hogy milyen jól kinéző ez a Valentine. A szőke hercegek nem tudják magukról, hogy milyen eszméletlenül attraktívak, ez rá is igaz volt. Valószínűleg azért beszéltünk olyan keveset, mert nem szerettem a baráti körét, amit a kisebbségi komplexusban szenvedők és szájhősök klubjának is lehetne nevezni és azért, mert nála is láttam azt és ezért kerültem. Rákattintottam a narancssárgán villogó nevére, amit úgy díszített, hogy az „E” betűt hármasként, az „I” betűt felkiáltóként írta.

VaL3nT!n3: szia

Josh ^^: helló

VaL3nT!n3: figyelj, Jessie híján megürült egy hely a kosárcsapatban és úgy gondoltuk, hogy beléphetnél

Josh ^^: persze, szívesen elvállalom. Mikor lesz edzés?

VaL3nT!n3: legyél holnap háromkor a Madison utcai kosárpályán. megyek, jó éjt.

Josh ^^: ott leszek, szia.

Másnapra iskolát hirdettek, így ismét kelhettem háromnegyed hatkor, hogy beérjek a szokásos időmben. Violet ma nem jött, nem csoda. Egy másik, mellettünk lévő osztályterembe helyeztek minket egész napra. Az osztály, de még a tanárok is csendben voltak az órákon, értem ezt a csípős megjegyzésekre. Egyik óra jött a másik után, szünetekben sem volt az a szokásos, szinte már hiányzó zaj, ami szokott lenni. Susy, Becky és Sara többször is elsírták magukat a nap folyamán, az osztály többi tagja erősnek mutatva magát hallgatott és bámult maga elé. Az igazgató egyik szünetben bejött az osztályunkba, és közölte, hogy senki ne merjen egy szót szólni a pár nappal ezelőtti esetről, hogy ez maradjon az osztály dolga és nem akarja visszahallani senkitől sem. Nagyon elleneztük a dolgot, nem képzelheti, hogy ez csak úgy elmúlik majd.  Sosem fog elmúlni.

Az utolsó óráról is kicsöngettek, én pedig siettem haza, hogy háromra ott legyek a megbeszélt kosárlabdaedzésen. Összekaptam a felszerelésemet, és elindultam otthonról, ám a négy éves németjuhászom többször is rám ugatott, miközben ki akartam menni. Furcsálltam, mert még soha nem ugatott rám, most pedig úgy tette, mint aki fenyegetne, vagy inkább figyelmeztetne. A 36-os buszon, amelyik közvetlen a sportpálya előtt tett ki, azon gondolkodtam, hogy hogy lehettem akkora idióta, hogy otthagytam a naplót. Ha zsebre tettem volna, akkor már rég elolvashattam volna. Persze az is lehet, hogy semmi köze a naplónak hozzám, de amíg el nem olvasom, addig nem derül ki. „Madison utca, sportpálya” hallottam a női bemondóját a busznak. Az ajtók kinyíltak, én pedig leszálltam. Ahogy a busz elhaladt az orrom előtt, rossz előérzetem támadt. Mit akarhatott pont tőlem Valentine és a csapata? Nem voltam egy nagy kosárlabda rajongó, ezt ők is tudták. Zöldet jelzett a lámpa, leléptem a járdáról a zebrára. Miközben mentem, észrevettem a tornyos épületek melletti nagy, szinte üres részt, ami a sportpálya volt. Füve kicsire és egyenletesre volt levágva, egy kb. egy méter magas, drótozott kerítés hálózta be a területét. A beton kosárpályán már láttam a futkározó osztálytársakat, először Bent vettem észre. Ben egy magas, rövidbarna hajú fiú volt, ráadásul az osztály legjobb kosarazója. Épp nála volt a labda és a kosár felé futott. Ricsi próbálta védeni a palánkját, de rövid karjain könnyen áttört Ben, aki sikeresen zsákolt, amire legtöbben a boldogságtól egy elégedett igent üvöltöttek. Miközben néztem őket, egy játékoson akadt meg tekintetem, akit eleinte nem ismertem fel, mert nagyon homályosan láttam a környezetét. Nem értettem, mert a többieket gond nélkül láttam, őt viszont mintha takarta volna valami. Lelassult a járásom, és egyre csak arra az emberre koncentráltam a jobb szélsőn. Hunyorítottam, hátha úgy élesebben látom majd. Az elmosódott környezet egyre csak kezdett sötétebb lenni. Ezt már láttam egy párszor. Ez az. Az a (Miért történik ez? Mi a fene az ott? Ott, fölötted? Mi az?) dolog, ami mindig egy rossz dolog előtt mutatkozott meg nekem. Emlékezetembe ismét megvillant Jessie véres arcának képe, és megszédültem. Hallottam, ahogy egy autó dudált rám. Az emberek egyre hangosabban beszélgettek, majd egyre halkabban és minden elsötétült. Hallottam, hogy pár ember sikítozik és hallottam, ahogy a térdem hozzáverődik a betonhoz, majd csak a nap meleg sugarait éreztem arcomon. Megint megtörtént. És megint meg fog történni.

-           Te ezt a szerencsétlent akartad bevenni a csapatba? –hallottam Ben hangját, aki elég közel lehetett hozzám, mert csak egyik fülemet bántotta a hirtelen hangos hang.

-           Nem tudtam, hogy ez nála rendszeres dolog! –mentegetőzött Valentine.

Sikerült kinyitnom a szemem, és mondtam volna valamit, de csak egy nyögésre futotta.

-           Nahát, még él! –jegyezte meg Ben.

Már nem az úton álltam. Ahogy megpróbáltam felmérni a terepet, hirtelen éles fájdalom nyílalt bele a térdembe. Bizonyára a földre esésemtől. Éreztem, ahogy a nap olyannyira felforrósította a betont mellettem, hogy szinte égette a bőrömet. Felültem, a sportpálya szélén voltunk. Ben Valentine-nal civakodott mellettem, Cody és Jack kosárgyakorlatokat csináltak, Ricsi pedig a kispadról figyelt minket. Visszaemlékeztem az ájulásom előtti gondolatokra, a szélső embert kerestem. Miközben megpróbáltam egy értelmes mondatot felépíteni a fejemben, Cody és Jack egyre hevesebben játszottak. Már szinte karmolták egymást, hogy a labdához jussanak, s egyre inkább közeledtek a bal oldali, út mellett palánkhoz.

-           Ki volt a jobb szélső ember, amikor elájultam? –kérdeztem, kicsit lassan és bizonytalanul eleinte.

-           Tessék? –néztek rám értetlenül mindketten. –Miért fontos?

-           Csak egy kérdés.

Cody megszerezte Jacktől a labdát és fékezhetetlenül tört a palánk felé. Ezt be fogja találni, gondoltam, miközben mindannyian rájuk figyeltünk egy pillanatra, mivel Jack egy hangos káromkodással adta át önkénytelenül Codynak a labdát, a hangos káromkodásra pedig általában mindenki felfigyel. Cody három nagy lépést tett, és egy hatalmas és magabiztos ugrást követően eldobta a labdát. Meg kellett hagyni, elég magabiztos lehetett, hisz nem volt éppen közel a palánkhoz. Jack azonban ezt nem hagyta annyiban. Ő Cody előtt állt, félúton a palán és Cody között. Akkorát ugrott, hogy egy profi kosaras is megirigyelte volna.

-           Egyébként Jack állt ott. –mondta Ricsi a kispadról. Hirtelen mintha egy baseballütővel vágtak volna fejbe, úgy visszhangzott Jack neve a fejemben. Lüktetett a fejem és éreztem, hogy ez lesz az utolsó ugrása.

Ahogy Ricsi kimondta Jack nevét (Miért történik ez?), ő megragadta a kosár felé repülő labdát, ám Cody azt olyan erővel dobta el, hogy nem volt elég egy kéz a megállításához: Jack két kézzel a mellkasához szorította, majd két lábra esett. Megkönnyebbültem nem történt semmi. Ekkor hatalmas roppanást hallottunk, és Jack feljajdult: kiment a bokája. Cody sietve futott felé, ő viszont a lüktető fájdalom miatt nekiesett a szúrós kerítésnek. Ebben a pillanatban jött egy busz, aminek a sofőrje a kilógó fiú miatt megijedt, és egy lendülettel félrehúzta a volánt amitől a busz pár máodperc alatt keresztbeállt az úton, a busz mögötti kocsi, akinek a vezetője semmit sem láthatott az egészből, és ugyancsak pánik fogta el, a másik irányba kanyarodott. Az autó egyenesen a palánk felé vette az irányt, ami mögött a kerítésnek Jack támaszkodott. Fékezhetetlenül csapódott a kerítésnek, maga alá temetve a fiút. A csigolyák széttörése, a ropogás a csontok eltörésekor, a vér sercegése, ahogy a hatalmas súly alatt kipattannak az erek, két puffanás, dudálás, a pánik hangja, ahogyan kisgyerekek sírnak és férfiak üvöltöznek, sziréna, az orvosok kétségbeesett próbálkozása, a rendőrök utasítása, hogy mindenki hagyja el a helyszínt, az anyám kérése, hogy menjünk haza, a térdem ropogása és a sóhajtásom, ahogy közelebb lépegetek az autóhoz.

Aznap nem aludtam. A szemem előtt halt meg az osztálytársam, Jack, a mindig vidám és segítőkész fiú. Magamat hibáztattam, egyik gondolat követte a másikat. Az én hibám volt. Ha szóltam volna nekik, ez nem történt volna meg. Ha nem ájultam volna el, akkor nem kellett volna velem foglalkoznia a többi fiúnak. Hogy tudnék így valaha is megint a srácok szemébe nézni? Majd megoldom, mint mindig.

Fél órával korábban keltem, legalább volt időm megreggelizni, amit egyébként nem szoktam. Feltöltöttem a kutyám tálkáját és vizet is adtam neki. Este elterveztem, hogy ma meg fogom szerezni azt az átkozott naplót, így amikor beértem a suliba, ugyan úgy jártam el, mint pár napja. A portást lecserélték azóta, mert az akkori felmondott, azt mondta, ördög lakozik ebben az iskolában, de ez sem tántorított el célom elérésében. A naplócskát ott találtam, ahol hagytam. Furcsa érzések kerítettek hatalmukba, amikor fellapoztam az első oldalt. Pillangók repdestek a hasamban, amint belekezdtem a sorok elolvasásába.

„Ryan vagyok, 10-es tanuló a MES-ben, 1992-ben. Bizonyára oka van annak, hogy te most éppen olvasod a naplómat. Ne feledd, az is ok, hogy nem találsz okot. Azt is elmondom neked, hogy most éppen nálad, kedves olvasó 2012 van. Igaz? Hát persze hogy az. Sokszor kerített hatalmába az émelyítő érzés, amikor ránézel egy osztálytársadra, ugye? És ha nagyon koncentrálsz, akkor meglátod azt a dolgot, amit nem tudsz hova tenni és kétségbeesésedben felkerested az iskolád történetét, hogy választ kapj kérdéseidre. Nos, velem is ugyan ez történt meg, és hogy megkönnyítsem a dolgodat, elmesélem neked a tapasztalataimat és a megoldást is erre a szörnyű ám elgondolkodtató dologra. Kezdjük a legelején. Az én osztályomba kilencedikben voltunk 23-an. Ez a szám hárommal lett megnövelve szeptemberre. Akkor kezdődtek el azok a dolgok, amik most veled is megtörténnek: furcsa, eddig nem érzett dolgok észlelése, ájulás, az osztályban hatalmas változások megtörténése. Kezdjük először azzal a dologgal, amit te is látsz szigorúan az osztálytársak körül. Az a valami a jele annak, hogy az illető meg fog halni, amennyiben nem cselekedsz úgy, ahogy mindjárt leírom. Ám, ha úgy teszel, mint ahogy hamarosan elmondom, akkor megmentheted az egész osztályodat, kivéve a már halott tagokat. Jelenleg az alaksorban vagyok, mivel az osztálytársaim őrülten szabdalják egymást, keresve az extrát. Az egész probléma ugyebár azzal kezdődött, hogy 10-be többen vagytok, mint 9-be. (kisatírozott rész) Elnézést, nehéz úgy fogalmazni, hogy a barátaid fent gyilkolják meg egymást. Nekem így mesélték el: húszévente megtörténik az MES 10. osztályával, hogy amennyiben az osztálylétszám nagyobb az előző évi létszámmal, úgy amíg az osztály tagja aki legutoljára csatlakozott, sorban fognak hullani a barátok, extrém esetben a hozzátartózik is. Az egész úgy kezdődött, hogy 1902-ben egy Spencer nevű diák csatlakozott a MES 10. osztályába. Az osztálytársai gúnyolták a kora miatt, mivel 20 éves és nem odavalósi volt, ráadásul beszédhibás (valószínűleg ezért maradt le ennyire). Ám egy nap rejtélyes körülmények között eltűnt (és meghalt?), valószínűleg a családja házában történt tűzben. Azt mondják, Spencer nyughatatlan lelke a 10. osztályba érkező új diákot akarja megmenteni a saját sorsától, úgy, hogy kamatostul visszafizet mindent az osztálytársaknak. Egyszer, 1962-ben rájöttek a megoldásra, ami nem más, mint ignorálni az extrát. Amennyiben egy szót is hozzászóltok, megkezdődik a leszámolás, ebben az esetben egy dolgot tehettek: az extrát (sűrű anyagtól elázott rész). Figyelj, tudom, hogy nehéz, de meg kell tenned, különben addig halnak meg az emberek, amíg maradnak. Év végére mindegyikőtök hat méterrel a föld alatt lesztek eltemetve, már ha marad belőletek valami. Gondolkodás nélkül meg kell tenned. Még mielőtt elfelejtem, fontos tudnod, hogy az extrának Spencer nem fog bántalmat okozni, őt védeni fogja, legalább is fizikailag. Nem tudom, ebből menyire igaz, de hallom lejönni pár elmebeteget, nem hinném, hogy ezt túlélem. Ezt a naplót hátrahagyom nektek, hogy mielőbb véget tudjatok vetni az egésznek. Sok sikert.”

Az egész testem elzsibbadt, nem tudtam mire vélni az olvasottakat. Nem tudtam másra gondolni, mint Violetre, aki idén csatlakozott osztályunkba és hihetetlenül jóban vagyok. (Miért? Mit tegyek, hogy egyszer a nyomorult életbe ne érezzek így?). Nem, ez nem lehet. Biztosan nem ő az extra.

-           Joshua Stone. –hallottam Mrs. Hollowst, ahogy szépen kihangsúlyozta mindkét nevemet.

-           Asszonyom. –mondtam kissé pofátlan, s magam előtt gyorsan rendbetettem a dolgokat, úgy, hogy nem látta meg a banya. –Engedelmével. –szóltam, s határozottan kisétáltam a könyvtárból, ahogy az egy fenegyerekhez illik. Úgy éreztem, az elkövetkezendő hónapokban nem fogom látogatni a könyvtárat.

Elhatároztam, hogy meg kell beszélnem az osztálytársakkal egy időpontot, amikor elmesélhetem nekik az olvasottakat. Ha kicsit is komolyan vennék, már jól jártunk. Felmentem az osztályba, és meglepetésemre Violet is ott volt.

-           Nahát, azt hittem ma be se jössz –mondta ő.

-           Ugyanezt mondhatnám én is. Egyébként, ennyire láthatatlan a tolltartóm?

-           Nem az, de általában nem szoktam minden reggel tolltartókutatást végezni.

-           Figyelj, most nem vagyok jó kedvemben. Majd beszélünk később, jó?

-           Persze, megértem, főleg a tegnapi eset után. Majd beszélünk – mosolygott rám.

(Tedd meg!) Ő nem lehet az, gondoltam sziklaszilárdan még mindig. Persze ilyenkor végigfut az ember elméjén, hogy dehogynem lehet, miért ne lehetne? Minden feltétel megfelel a leírtaknak, a következmények is szépen gyarapodnak. Kezdtem komolyan aggódni.

Este csináltam egy csoportot Facebookon, ahová bevettem mindenkit, Jane-en, Susy-n és Violeten kívül. Valójában legalább egy negyed órát bámultam a profilját habozva, hogy jó ötlet-e amit csinálok. Leírtam a csoportba mindent úgy, ahogy azt én olvastam aznap. Minden szóra és satírozásra emlékeztem. Először egy halom pofátlan és hitetlenkedő választ kaptam, viszont aztán egyre csak kezdtek gyűlni a mellettem álló hozzászólások. Úgy tűnt, legalább páran hittek nekem. Eldöntöttük, hogy a három lánnyal többet nem fogunk beszélni, még akkor is, ha az életünk múlik rajta. Életem legnehezebb döntése volt, ráadásul tudtam, hogy ezt a fogadalmat szinte lehetetlenség lesz nem megszegni.

4.

„I’ve become so numb
I can’t feel you there
Become so tired,
So much more aware…”

Amikor azt hittem az osztály hangulata elérte a mélypontját és rosszabb nem nagyon lehetne, tévedtem. Másnap nemhogy a három említett lányhoz nem szóltunk, de senkihez se. Az érdekes az volt, hogy megvitattuk, ki beszélt kihez. Többen is mondták, hogy Susy-val és Violettel már többször is beszéltek, ám amikor Jane került sorra, érdekes módon, csak én mondtam. De gondoltam már is beszélt vele, pont azok, akik tegnap nem voltak online (Miért történik ez?) a megbeszélés idején.

Az igazgató értesített minket, hogy a válságos lelkiállapotba került osztály óráit a történtek miatt ideiglenesen délután tartják, nem pedig úgy, mint a többi osztályét, normálisan, délelőtt. Ezt csak mi tudtuk, még a szülőknek is azt kellett hazudnunk, hogy komoly dolgozatok miatt nem akarják, hogy délelőtt ott legyünk. A többi osztálynak meg azt mondták, hogy osztálykirándulásra mentünk, ami nem volt egy alaposan kitervelt hazugság. Tehát itt ültünk matekórán egy egyenletet oldogatva öt óra tizenhat perckor. Violet egész nap faggatott és beszélt hozzám, de nagy nehezemre nem válaszoltam neki. Szívszorító volt látni az arcán azt a tekintetet, ahogy azt hitte, hogy cserbenhagytam őt. De áldozatokat kellett hozni.

Egyre gyakrabban láttam az osztálytársak felett ezt a fekete dolgot, de ezt magamba tartottam. Csak nem megyek oda valakihez, és mondom azt neki, hogy meg fog halni! Épp a hosszú egyenlet megoldását írta fel a tanár a táblára, végre végeztünk.

-           Tehát a megoldás 3. Van-e ellenvetés, kérdés?

-           Tanár úr, nálam 6 jött ki! Nem szabad a végén kettővel osztani. –mondta Susy.

-           De miért ne kéne, te agyilag zokni? –kiáltott Ben. –Ne haragudjatok, de már elegem van ebből a… –abbahagyta, mert észrevette, ahogy a feszültség a tetőfokára hágott. Mindenki őt bámulta, még az eddig hitetlenkedők is, elképedve, tágra nyílt szemekkel. Valaki beszélt az egyik extrajelölttel.  (Úristen, mit tettünk? Mit tettünk? Mit?)

Három percig mindenki némán ült. Ki előre bámult, ki Benre vetette pillantását, mindenkin végigfutott a hideg. Mintha most olvasták volna fel a nevünket a halálra ítéltek listájáról. Tehetetlenül ültünk ott és vártunk a legrosszabbra. Így telt el újabb öt perc. Lassan oldódott a feszültség, az emberek sziszegtek és suttogtak egymás között, majd lassan visszaállt minden a régi kerékvágásba.

-           Az észrevételed helytálló, Susy. –jegyezte meg a tanár. –Igazad van. Ezt elnéztem.

-           Semmi gond tanár úr. –mondta ő kicsit erőltetve, észre sem véve az eltelt nyolc perc némaságát.

És ahogy száját elhagyták szavai, hirtelen hatalmas hőség keletkezett az osztályteremben. Harry odament a hátsó ablakokhoz és megpróbálta kinyitni őket.

-           Mi lesz már, te szerencsétlen? –jegyezték meg az osztálytársak.

-           Nem működik! –próbálkozott még párszor Harry, a feketehajú, 50es bicepszű fiú.

-           Te lenni semmirekellő. Bicepszagy. –mondta Jane és odament Harryhez. Megpróbálta elfordítani a kilincsét az ablaknak, ám az a túlfeszítés miatt eltört.

-           És még én vagyok a szerencsétlen –csipkelődött Harry.

-           Én legalább vanni izmos és törni le kilincs –tette kínos helyzetbe Jane Harryt.

-           Na, ez övön aluli volt. –mondta Harry Jane-nek.

A hőség annyira fullasztó volt, hogy kinyitották az osztály ajtaját, hogy a lépcsőházból kapjanak egy kis hűvös levegőt. Amint kinyitották az ajtót, megszólalt a tűzjelző. A tanulók pánikba estek és felálltak helyükről. Ebben a pillanatban a semmiből lobbanó tűz árasztotta el a lépcsőhöz vezető utat és a folyosó nagy részét. A fiúk az ablakhoz siettek, és próbáltak ütni, verni, de nem tudták betörni, mert tavaly törésálló üveget kaptak. Rémületemben odafutottam Violethez és ráterítettem pulóveremet, hogy megvédjem a füsttől és lángnyelvektől. Tudtam, ha bent maradunk, mind meghalunk. A tanár kifutott az osztályteremből, s csak egy hangos ordítást hallottunk tőle, többé nem tért vissza. Bizonyára a tűz nagyobb volt, mint gondoltuk. Odamentünk mindketten az ajtóhoz, ahonnét a tűz csak egy-két méterre lehetett. Éreztem, ahogy a hő megcsapja arcomat. A narancssárga lángok hirtelen feketévé változtak (Tedd meg!),de nem értettem, miért. Úgy gondoltam, eleget féltünk már, így Violetet támogatva átrohantam a tűzön. Éreztem, ahogy a karomon lévő szőrszálak megperzselődtek, és ahogy a bőröm vörösül. A szekrényem közelében voltunk, s tudtam, hogy azzal szemben voltak a mosdók. Balra fordultunk, és sikeresen kitapogattam a kilincset. Úgy voltam vele, hogy az már sikernek minősült, ha ezek után én éreztem bármit is. A stressz miatt szinte belöktem Violetet a mosdóba, én pedig követtem.

Épp magunkra zártam volna az ajtót, amikor az megütközött valakinek a lábában. Lenéztem, megláttam a cipőjét valakinek. Felnéztem, Jane fájdalmas arcát láttam. Tétovázás nélkül behúztam őt is az átmeneti biztonságot nyújtó mosdóba. Violet ekkorra már a vizet locsolt a földre, és vizes törölközőkkel tömte ki az ajtó alatti rést, meggátolva, hogy bejusson a füst. Odamentem a másik csaphoz és a tükörbe néztem: csak ekkor vettem észre, hogy mennyire piszkos és leégett voltam. Csoda, hogy túléltem az idefele menetet. Markomat megtöltöttem hideg vízzel és többször leöntöttem magamat, utána követtem Violet példáját és besegítettem neki. Jane is lemosta magáról a hamut.

-           Most legyen mi? –egyre jobban beszélte a nyelvünket, gondoltam.

-           Most az lesz, hogy felhívjuk a tűzoltókat. Senki sincs már a suliban, csak mi, meg a tanár úr. Kinek van itt a mobilja? –kérdeztem

-           Az osztályba hagytam. –mondta Violet, Jane pedig a fejét rázta, jelezvén, hogy neki sem volt.

-           Akkor utat kell törnünk az osztályba. Takarjuk le egymást vizes törölközőkkel, úgy menjünk vissza. És senki ne lélegezzen! Én megyek a telefonért, Violet, te menj az igazgatóiba, és hívd fel a dirit, hogy nagy gáz van. –adtam ki a parancsokat.

Három perc alatt mind múmiákká váltunk. Jane kinyitotta az ajtót, és megkezdődött a nagy futás. Volt egy törölköző a fejemen is, lelógott a hátamra és a homlokomig védett, hisz látnom is kellett, merre futok. Előretörtünk, Violet pedig egyszer csak letért jobbra a lépcsők felé, hogy megtegye, amit meg kellett. Ránéztem a lángok között halványodó testére. Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam. S miközben őt néztem, hirtelen megbotlottam valamiben. A rémülettől, hogy elesek és azon nyomban el is égek megállított, kénytelen voltam megnézni mi volt az. Ez bizony egy láb volt. Mégpedig egy fiú lába. A vastag farmere vagy hamuvá égett rajta, vagy beleolvadt a vörösen izzó, még nem fekete bőrébe, amelyet helyenként sárgás-pirosas, fájdalmas hólyagok leptek el. Még él, gondoltam, de jobb lesz rajta nem segítni. Láttam, ahogy Jane is észrevette a heverő embert és keresztet vetett. Nem voltam istentisztelő, de akkor megérdemelte az áldozat, hogy tőlem is megkapja a tiszteletet. Nem volt több időnk ott állni, éreztem, ahogy a nedves törölközőn kis lyukak keletkeznek, futnunk kellett tovább. Az osztályban is tombolt már a tűz, nem adtam túl sok esély a mobilnak. Amikor megérkeztünk az osztály elé, észrevettem, hogy puha és egyeletlen lett a talaj. Az émelyítő felismerés szinte meghánytatott: a barátaim égő maradványain lépkedtünk. A tűz már az osztály felét nyaldosta. Nagy kő esett le a szívemről, amikor megláttam az osztály többsége még életben volt, bár nem valami kecsegtető állapotban. Az ablakok előtt ültek, vagy feküdtek, mivel páran már elájultak a széndioxid mérgezéstől, vagy a félelemtől. Ott ültek, tehetetlenül, várva a halált. Amikor megláttak, rám néztek és hallgattak. Azonban, amikor meglátták a nem sokkal tőlem lemaradt Janet, Cody üvöltve nekünk esett.

-           Te rohadék! Miattad van mindez! Te tehetsz róla! –förmedt Jane-re.

-           Állj le, ember! –kiáltottam rá. –Mit csinálsz te egyáltalán?!

-           Nem egyértelmű a kisatírozott rész, te lángelme? –szólalt meg közömbös hangon a földön ülő Harry. –Az extrát meg kell ölni.

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, mintha a szívem leesett volna a földre és lábaimat ezer tonna fogta volna le. Nem elég, hogy katasztrófa történt, de még egymást is ki akarjuk csinálni, gondoltam. ((kisatírozott rész) Elnézést, nehéz úgy fogalmazni, hogy a barátaid fent gyilkolják meg egymást.) villant át az agyamon. Megint megtörtént. A szemem sarkából láttam, ahogy Harry egy kést húzott elő látszólag a semmiből és rohan a rémült Jane felé. Eltörtem a lábaimat tartó, vastag láncokat, és minden erőmmel nekifutottam oldalról Harrynek, fellökve őt. Mindketten a földön voltunk.

-           Te beteg ember vagy, Josh! –mondta. –Azt akarod, hogy téged is kicsináljalak? Véded az extrát? Azt az embert véded, aki miatt ilyen helyzetbe kerültünk?

-           Ki a mindenható mondta neked, hogy pont ő az?–üvöltöttem rá, mit sem tudva, hogy igazából mit mondok, vagy miért védem Janet.

-           Hát nem egyértelmű?

Ahogy ezt mondta, megragadta a bordáimat két oldalról és egy egyszerű mozdulattal félre dobott, mint egy rongybabát. Ahogy felálltam, ismét Jane felé tartott. Kést fogott kezét egyre jobban kinyújtva rohant a lány felé. Ebben a pillanatban a túlhevített padló leszakadt előtte, ő pedig egyenesen belerohant a lyukba. Hallottuk, ahogy nagy koppanással a földre zuhant, majd párat jajgatott, mielőtt az alsó szinten a lángok elnyelték volta mindenét. Kezdtem kételkedni (Miért? Mit tegyek, hogy egyszer a nyomorult életbe ne érezzek így?)  a túlélésben. Észre sem vettem, hogy amíg én elmélkedtem, az osztálytársaim mögöttem egymásnak estek. De ez nem az a pajtási bunyó volt, ez éltre-halálra ment.

-           Srácok, elég! –könyörögtem, a könnyekkel küzdve. –Elég!

De nem hallgattak rám. Senki, még csak rám sem figyeltek. Ismét a feladatra kell koncentrálni, Josh, gondoltam. Odasiettem a táskámhoz, és áldottam az eget, ott volt a telefonom. Gondolkodás nélkül tárcsáztam a 911-et. Hallottam, ahogy kicsöngött először a telefon. Életem leghosszabb kicsöngése volt. Semmi válasz. Második kicsöngés. Ismét semmi. Riadtan arcom elé kaptam a telefont és ránéztem: térerő az volt, így visszatettem a fülemhez. Harmadik, negyedik kicsöngés. Kezdtem pánikba esni. Aztán hirtelen megszólalt a diszpécser.

-           911, miben segíthetek?

-           Hölgyem, a nevem Josh és jelentem, hogy a MES-be egy legalább kétemeletnyi tűz ütött ki! Több halott, rengeteg sérült. Kérem, siessenek! Nagyon kérem!

-           N-n-nahát, a-a-a kis Josh kétségbeesett –hallottam, ahogy a diszpécsernek egyre mélyült a hangja, olyan szinten, hogy az már nem volt természetes.

-           Hölgyem? –kérdeztem aggodalmasan.

-           S-se-senki, senki n-n-nem fog rajtatok segíteni, ny-ny-nyomo-nyomorultak!

-           Spencer? –vágtam rá. Hallgatás közvetkezett. A kapcsolat megszakadt. Ennyit erről, gondoltam. Spencer figyelt minket.

Habozás nélkül megfordultam, a földön heverő, már fekete törölközőmet zihálva magamra tettem. Éreztem, ahogy a füst átjárta a tüdőmet. Tudtam, hogy még egy ilyen belélegezés és az lesz az utolsó. Megragadtam Jane karját és átrohantunk a tűzön, a lépcsőhöz. Aggódtam Violet miatt. Aggódtam magunk miatt. Aggódtam a többiek miatt. Ha valóban az extra láb alól tételét jelentette a kisatírozott rész, nem tudtam, hogyan fogom megtenni. Próbáltam nem erre gondolni, miközben a betonlépcsőn száguldoztunk le. Az igazgatói közvetlen a porta mellett volt, Violetet viszont sehol nem láttam. Berohantunk a nem túl nagy szobába, itt még csak a füst szállt, tűz nem volt. Levettük a törülközőket és körbenéztünk. Mindenhol papírok.

-           Violet! –kétségbeesetten, bizonytalan hangon üvöltöttem. –Violet! Itt vagy? Violet!

Nem kaptam kiáltásaimra választ. (Úristen, mit tettem? Mit tettem? Mit?) Ez túl sok volt. Éreztem, ahogy lábaim felmondták a szolgálatot és térdre estem. A fájdalom belenyilallt a lábamba, ám ezzel mit sem törődve terültem el a padlón, az igazgató íróasztala mellett. Ahogy a földre kerültem, nekivágódott a hátam az asztal oldalának, ezzel az ölembe lökve egy súlyos papírtömböt. Önkénytelenül ránéztem. Ez egy lista volt az osztályomról. Keresztnév, vezetéknév, cím, telefonszám, beiratkozás ideje. Amikor azt hittem, rosszabb nem lehet, hát tessék! Most szépen, a halálomon meg is tudhatom, kitől kellett volna tartózkodnom, ráadásul valószínűleg a legjobb barátomtól. „Violet Gilroy 62533 Manhattan Str. 63/A 2012.08.25.” Ez valóban elég durva. Ám most már kelletlenül is továbbnéztem a listát. „Susy McCorley 62543 Buckingham Str. 12. 2012.09.01.” Hatalmas kő esett le a szívemről, de nem elég nagy, hogy fel tudjak állni. Nem Violet volt az extra. Jelen pillanatban Susy vitte a nyerget. Továbbkerestem Jane nevét. „Jane Sockey 62533 Hilton Str. 44. 2012.09.03.” Az extra itt állt mellettem, nézte a listát. Ránéztem, valószínűleg észrevehette a gyűlöletet és a haragot, ami a szememben fellobbant, mert hátrahőkölt.

-           Te most engem megölni? –kérdezte riadtan.

-           Ugyan már –mosolyogtam rá. Olyan hangon mondtam ezt, mint ahogy horrorfilmekben az elmebeteg gyilkos mondja az áldozatainak, miközben élezi a kést a kikötözött áldozat előtt. –Én sosem bántanálak. –feltápászkodtam, laza, gyenge tartással közeledtem felé, még mindig mosollyal az arcomon.

-           Akkor te miért jönni közel? Te bántani engem! –felcsillantak a könnyek a szemében.

-           Nem, dehogy is. –vigasztaltam, bár ez nagyon mű volt. Meglepődtem magamon. Olyan volt, mintha nem is én irányítottam volna a testem. –De ő igen!

És ahogy ezt kimondtam, Violet megjelent Jane mögött a semmiből egy tőrrel a kezében és egy laza, ám magabiztos mozdulattal átszúrta Jane mellkasát. Spriccelő véréből az arcomra is jutott, de nem bántam. Vége volt. Az ablakok felengedtek, a füst ott távozott. A lángok csodával határos módon meggyengültek, már teljes biztonsággal lehetett közlekedni az egész iskolában. Hallottam a közelgő szirénák hangját és Jane mosollyal az arcán nézett rám.

-           Megoldjuk, mint mindig.

Ahogy utólag kiderült, csak Violet, Ben, Sara, Susy és én éltük túl ezeket a borzalmas napokat, amire nem szívesen emlékszik egyikünk se. Az áldozatoknak egy emléktáblát készítetett az igazgató, illetve mi vettük rá, hogy a saját kezével készítsen egyet, ha azt akarta, hogy ne derüljön ki semmi paranormális erről a helyről, elég a biztosíték miatti tűz. Minden nap egy szál rózsát tettünk le az osztálytársaink kacagó fényképe alá. Már nem áldozatokként tekintettünk rájuk, hanem hősökként. Ha nem történt volna meg mindaz, ami megtörtént, akkor lehet még több halott lett volna. De pár dolgot megtanított nekünk ez az eset. Sose ítéljük meg a borító alapján a könyvet. Rémisztően igaz. Sose adjuk fel! Ez egy általános szabállyá nőtte ki magát. És a kedvencem: segíts magadon és Isten is megsegít.