Az este

Esteledik. Hosszúra nyúlnak már az árnyak. Ballagok a hídon. Alattam az öreg folyó mélységes nyugalmat áraszt. Él a város. Él, hisz a hét utolsó napjait tapossuk épp. A villamos felé lépkedek. Pár pillanat, s leszáll az est, melyben fényt, mint megannyi apró szentjánosbogár, csak az ódon-vas lámpások nyújtanak. Fiatalok mámorosan vetik magukat az estbe, amott idősebb társaság. Tíz perc, vizslatom órám. Egy lány érkezik a megállóba, de a másik irányra vár. Arcát csak pillanatra látom, mélyre hajtott fejjel, magába roskadva ül a korláton. Nem soká bírja, s a peron szélére ül, ahol a villamosok járnak. Csak törékeny vállának apró rezdüléseit venni ki a homályban. Sír. Mit sír, zokog! Telefonját előveszi, majd a földre hajítja, s csak egy szót olvasni le arcáról - miért? Szinte öntudatlan ül a szélen'. Csikorgás veri fel a csendet - érkezik a villamos. Ő, mintha észre sem venné, ügyet sem vet rá, csak mikor az már egészen közel jár. Hangos csilinggel nyílnak az ajtók, a kiszűrődő fényben könnycsepp csillan arcán, melyet feketére fest elmosódó szépsége. Az én villamosom is megérkezik, felszállok, s szememmel őt keresem. Szinte karnyújtásnyira tőlem, szemben, ott... Mélyen szemébe nézek, hosszan, szinte óráknak tűnik... Kezét az ablakra teszi, így teszek hát én is. Ajkai szegletében aprócska mosolyt vélek felfedezni. Hirtelen éktelen ricsaj támad, szinte fájdalom a csendben. Elindulunk. Végtelennek tűnik, csak pár pillanat, majd egybeforró tekintetünk az éjszakába hal...