Az eminens 3. fejezet

Néhány éve, ha valakit megkérdeztél a Newton gimiben, hogy ki a legjobb tanuló az iskolában, csak egy nevet mondtak volna.
- Natalie Wells.
Nekem volt a legjobb tanulmányi átlagom, én jelentkeztem a legtöbb versenyre, amiken megjegyzem mindig jó helyezéseket értem el, én voltam a legaktívabb tanuló az egész Newton gimiben. Mindenféle szakkörre jártam és büszke voltam magamra, amiért valamiben jó vagyok. Ez volt az egyetlen, amit valaha is elmondhattam magamról, én vagyok az iskolaelső.
Aztán egy szeptemberi iskolakezdő napon új srác érkezett az iskolába. Ványadt, sápadt kölyök volt, nem sokan törődtek vele, aztán véletlen megkérdezte tőle valaki, hogy milyen volt a régi sulija, mire azt felelte.
- Én voltam az iskolaelső.
A diákok mondták neki, hogy itt bizonyára másképp lesz, mert a Newton gimiben Natalie Wells a legjobb, mire a fiú csak annyit mondott.
- Meglátjuk, mi lesz.

Ezzel beindította a háborút. Előtte senki nem volt, aki a címemre törjön, de most ő azt tette. Először még nem volt vészes a dolog, de az első hónapra nyilvánvaló lett, hogy ez komoly. Kenneth Bright mindenből kitűnő volt, kivéve franciából, amin csak négyest szerzett.
Négyest kapott egy olyan tantárgyból, amit előtte sosem tanult, míg mi többiek már két éve töltjük vele az agyunkat. Na ne! Kezdtem megijedni, főleg mikor Kenneth jelentkezett az iskolai biológiaversenyre. Úgy gondoltam, hogy az én dolgozatomat „ Kutyák és emberek” címmel, ami olyan kutyákról szól, akik beteg embereken segítenek, semmi nem múlhatja felül, de majdnem így lett Kenneth ugyanis a „ Mit művelsz a testeddel” dolgozatával egy ponttal maradt le mögöttem. Ez azt jelenti, hogy majdnem legyőzött! Az iskolában, már suttogni kezdtek a dologról, és úgy gondolták Kenneth igazából jobb nálam. A baj az, hogy én is úgy gondoltam. Az év végi matematikaversenyen elrontottam egy példát, ő az összest helyesen oldotta meg. Legyőzött engem, az én tanulmányi átlagom még mindig kitűnő volt, az övé szintén és mivel megnyerte azt a hülye matekversenyt év végére ő lett az iskolaelső. Ezt nem hagyhattam, a következő szeptembert úgy kezdtem, hogy legyőzöm, akkor is, ha ezentúl minden szabad percemet tanulásra kell fordítanom.

Megkérdeztem a legjobb barátnőmtől, szerinte ki a legjobb tanuló, mire ezt a választ adta Kenneth Bright és te. Ez még jónak tűnik, de miért nem azt mondta, hogy te és Kenneth Bright? Én azt akartam hallani, vagy csak magamat. Év végén én nyertem meg a legjobb címet, de külön megemlítették Kenneth-et. Idegesítő, minden eredményben, ahol a nevem felhangzott, ő is szerepelt. Bármit, amit csináltam, azt ő is csinálta. Egyszerűen háborúban állunk egymással és utálom, jobban utálom, mint bárki mást a világon, kivéve a nagyanyámat, de ez egy másik sztori.
Az idei év elején jelentkeztem egy országos fizikaversenyre, ő is jelentkezett, bejutottunk az első háromba. Egy rohadt nehéz egyenlet volt, amit meg kellett oldani a táblánál, közönség előtt, aki előbb végez, az lenyomja az időzítőt és ha jó az eredmény megnyerte a versenyt. Hát tessék, rekordidő alatt megcsináltam azt a rohadt egyenletet és odaugrottam a hülye órához és mi lett belőle? Kenneth velem egyszerre végzett és velem egyszerre nyomta le azt a hülyeséget, még a kezünk is egyszerre ért a gombhoz. Mindkettőnk egyenlete jó lett. Ilyen még sosem fordult elő a fizikaversenyen, de végül is azt hozták ki, hogy mindketten nyertünk. Megint ott volt mellettem. A verseny nyertese kapott egy számítógépet és egy kupát. Mondták, hogy döntsük el, ki melyiket kapja. Kenneth rám nézett és azt mondta:
- Válassz!
Nekem az a rohadt kupa kellett, de nem így! Most ott áll a többi díjam között, de nem örülök neki, mert nem az enyém, ketten nyertük, ez így nem fair!
Próbáltam teljesen elhatárolódni Kenneth-től, oké ő járt a fizika, a számítógép és a biológia szakkörre. Ezeket meghagytam neki én mentem irodalom, dráma, művészet és matematika szakkörökre. Kenneth még jár sakkra, szerkeszti a suliújságot és a diáktanács tagja. Én fényképezek a suliújságnak, vezérszurkoló vagyok és szintén tagja a diáktanácsnak. Nem indultam elnöknek és Kenneth sem, pedig mindenki egyöntetűen állítja, hogy abból az évszázad kampánya lenne. Az biztos, de tudom, hogy alul maradnék vele szemben, ezért soha nem indulok ellene. Ő meg nem jelöltette magát. Mindegy a fizikaverseny után eldöntöttem, hogy ezentúl csak olyan versenyeken indulok, ahol Kenneth nem. Megfosztott a versenyeken való részvételek örömétől. Egyszerűen nem bírom őt elviselni és most itt van, a mi házunkban, az én szobám mellett lakik! Ebbe beleőrülök!

*

Becsaptam magam mögött a szobám ajtaját. Anyám őrült, ez már biztos, mi a fene baja van? Egy fedél alatt ezzel stréber, idegesítő vámpírral? Na nem! Ezt nem csinálhatja! Épp hívni akartam a legjobb barátnőmet, Glóriát, mikor Helen bejött utánam.
- Mit képzelsz magadról! – visította – Hogy viselkedhetsz ilyen faragatlanul?
- Én? Te mit képzelsz magadról? – kiabáltam vissza – A nyakamra hozod ezeket? Kenneth Bright-ot? Tudod ki ő? Az életem megkeserítője, a legutálatosabb… – elhallgattam, mert leesett, hogy ezt lent is meghallhatják – hogy csinálhatod ezt, Helen?
- Te hogy csinálhatod? Megbántottad szegény fiút és Karl meg Eric is mit szólnak?
- Nem érdekel, mit szólnak – kiabáltam megint –, nem is ismerem őket! Tök idegenek!
- Nem idegenek, Karl a vőlegényem, elvárom, hogy tiszteld őt és a gyerekeit is, ezentúl ők is velünk élnek majd, szokd ezt meg.
- A vőlegényed? – nevettem fel gúnyosan. – Ne legyél bolond, azt hiszed, hogy szeret téged? Csak a pénzed kell neki! - ezzel túl messzire mentem, Helen szeme könnybe lábadt, majd fejhangú nyüszítés kíséretében kirohant a szobámból, még az ajtót is nyitva hagyta.
Kicsit dohogtam magamban, míg észre nem vettem, hogy Eric az ajtóból leskelődik befelé.
- Mit akarsz? – kérdeztem nem túl kedvesen, mire elrohant.

Oké, most tényleg szemét módon viselkedtem. Igazából még mindig nem tudom elhinni ezt, ide költöztette Kenneth Bright-ot. Meghalok, az biztos.
Becsaptam a szobám ajtaját és felhívtam Glóriát. Mikor előadtam neki a sztorit nem hitte el.
- Gyere át, kérlek, meg kell nézned, lehet, hogy csak egy rossz álom az egész.
- Most nem jó, Craig-gel van randim, de reggel átmegyek, hihetetlen, az új testvérkéd! A gimiben meg fognak őrülni.
- Testvére ám a nénikédnek – kiabáltam a telefonba, de vihogva letette. Mi ebben a vicces? Kész rémálom!
Gondoltam felhívom még Nathan-t is a pasimat, de épp Olaszországban van és fogalmam sem volt, hogy ott most mennyi az idő.
Halk kopogást hallottam és biztos voltam benne, hogy Helen az.
- Gyere be – szóltam ki, majd hátra se fordulva folytattam –, nézd Helen, én sajnálom, amiket mondtam, de…
Elhallgattam, mert nem Helen volt, hanem Karl.
- Natalie – kezdte halkan – tudom, hogy még nem ismerjük egymást, de én tényleg szeretem édesanyádat – de utálom ezt az édesanyád kifejezést – összeköltöztünk, mert úgy gondoltuk jó lesz, hogy egy igazi családot hozhatnánk össze. Lehet, hogy ez most furcsa neked, de legalább próbáljuk meg a dolgot. Helen nagyon szomorú, talán le kéne jönnöd. Kész a vacsora is – vacsora? Úgy érti valami családi izé? Ahol egy asztalhoz ülök Kenneth-tel és együtt kajálunk, közben meg önmagunkról mesélünk?
- Jó – nyögtem ki, mert azt mégse mondhattam, hogy nem.
Lesomfordáltam a nappaliba. Eric épp rajzfilmeket nézett, anyám és Karl, pedig egymást ölelve álldogáltak és sugdolóztak valamit.
- Helen – szóltam oda nekik halkan, mire Eric is felém kapta a fejét – sajnálom, hogy bunkó voltam – mondtam fanyarul – bocs Karl, bocs Eric.
- Semmi baj – villantott egy szívdöglesztő mosolyt Karl.
- Elég csúnyát mondtál Kenneth-re – mondta Eric durcás arccal.
- Nem gondoltam komolyan – hazudtam.
- Miért utálod? – kérdezte Eric.
- Nem utálom – hazudtam ismét.
- Pedig úgy tűnt! Ő jókat mondott rólad! Azt mondta kedves lány vagy.
- Tényleg? – nyögtem ki bénán, milyen szemét így akar mindenkit ellenem fordítani, úgy csinál, mintha kedves lenne. Vagy nem tudja, hogy utálom. Ez is lehetséges, hiszen eddig nem igazán beszélgettünk. Oké, mit szépítsem, egy büdös kukkot sem szóltam hozzá soha életemben, kivéve persze, mikor gratuláltam neki a versenyeken.
- Gyertek vacsorázni – mondta Karl, mire besétáltam a konyhába. Szépen meg volt terítve az asztal öt főre. – Kenneth, vacsora! – ordította Karl, fel az emeletre. Hihetetlen, Kenneth-tel fogok vacsorázni.

Leültem az asztalhoz, mire Eric nyomban leült mellém, Helen is leült és ebből leesett, hogy valószínűleg Karl főzött és ő fog tálalni nekünk. Miből is gondoltam, hogy Helen fog főzni, elment az eszem? Szerintem életében nem főzött még semmit.
- Kenneth – ordította megint Karl. Mi van ezzel odafent? Süket vagy csak azt akarja, hogy mi süketüljünk meg itt lent.
Végül ő is lejött. Összeszorítottam a szám, nehogy véletlen valami bunkóságot mondjak. Megláttam és már az idegbaj kerülgetett. Leült az asztalhoz pont velem szemben. Ránéztem, de ő nem nézett rám, jobb is.
- Na? – kérdezte tőlem Eric.
- Mi na? – kérdeztem vissza.
- Kérjél tőle bocsánatot! – ezek ki akarnak készíteni!
- Mi van? – csattantam fel, hoppá – Úgy értem, hogy… izé, bocs Kenneth én nem akartam… gorombán viselkedni – jézus ezt én mondtam? Bocsánatot kérek, pedig inkább neki kéne, betolakodik az intim szférámba, ez az én házam!
- Nem történt semmi – felelte – biztos megdöbbentél. Én is, mikor megláttam a fényképed.
- Aha – nyögtem ki. Első beszélgetésem Kenneth Bright-tal! Történelmi pillanat! Annyira el voltam képedve, hogy azon vettem észre magam, hogy Karl megpakolta a tányérom, zöldségek meg egy legalább negyed kilós marhahús. Megdöbbenve néztem Helen-re, de ő csak vágott a sajátjából és evett belőle!

- Helen! – csattantam fel. – Te vegetáriánus vagy!
- Már nem – nevetett fel és vágott még egy falatot, amit szintén a szájába tett.
Úristen! Hogy lett hirtelen nem vegetáriánus? Tizenhárom éves koromban láttam egy dokumentumfilmet a húsfeldolgozásról, azóta nem eszem húst, ahogy Helen sem. Erre most mégis eszik? Három év után?
Mindenki evett csak én nem, reméltem, hogy nem várják el tőlem, mert én semmilyen családi buliért nem adom fel az elveim! Végül Eric megkérdezte:
- Te nem eszel?
- Vegetáriánus vagyok – mondtam neki halkan, mire elvette a húsom és a villájával átkotorta a brokkolikat saját tányérjáról az enyémbe.
- Kösz – mondtam gúnyosan, de ő félreértette és rám mosolygott.
- Szívesen – igazából elég aranyos gyerek, szép kék szemei vannak. Lehet, hogy még hálát is adnék az égnek, ha csak ő lenne. De a bátyja nem kell! Nincs az az isten!
Nem akartam hatalmas bunkó lenni, így ettem egy kis zöldséget, közben meg Kenneth-et bámultam. Ezt nem gondoltam volna. Egy asztalnál az ellenséggel, hirtelen felnézett és rám mosolygott. Rám!
Lenéztem a tányéromba és felszúrtam egy szem borsót a villámra. Hihetetlen ez az egész!
- Natalie – szólalt meg Helen.
- Mi van? – kérdeztem elég gorombán – Tessék? – váltottam egy udvariasabb hangra.
- Elbocsátottam Molly-t.
- Mi? – Molly a házvezetőnőnk, vagyis akkor csak volt – Miért?
- Nekünk nem kell házvezetőnő – felelte erre.
- Hogyhogy? – értetlenkedtem.
- Megvagyunk nélküle.
- Akkor ki fog takarítani? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést, mert szerintem Helen soha nem vett tisztítószert a kezébe.
- Én – mondta Helen, mire kitört belőlem a vihogás.
- Úgy érted, te mosogatsz, porszívózol, meg felmosol a házban? Ez jelentősen veszélyezteti a manikűröd épségét.
Helen lenézett a tökéletesen manikűrözött körmeire Karl meg megköszörülte a torkát.
- Ha összeházasodunk nem lesz ennyi pénzünk a luxusra, amit megszoktatok – nézett rám komolyan.
- Mi? Összeházasodtok?! – ezeknek elment az esze.
- Igen, Valentin napon – felelte Helen egy mosoly kíséretében – és akkor már nem kapom apádtól a tartásdíjat, nem költhetünk mindenféle felesleges dologra.

Akartam valamit mondani, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Összeházasodni? Mi van?
- Egy hónapja ismeritek egymást – mondtam végül hisztérikus hangnemben.
- A szerelemben nem számít az idő – rebegte Helen Karl-ra pillantva, aki elmosolyodott. Oké, anyám egy idióta ezt eddig is tudtam.
- De hát ez őrültség! – csattantam fel – Nem is ismeritek egymást! Mégis hogy képzelitek ezt? Egy nagy boldog családot akartok? Szerető apuka és anyuka a három gyerekkel? Ne már!
- Nem értem miért viselkedsz így! – komorult el Helen az arcomra nézve.
- Én nem értem, te miért viselkedsz így! – kiabáltam – Istenem, az anyám vagy, harmincöt éves és végre fel kéne nőnöd, már nem az a tizenéves modell vagy, mint régen, most nem csinálhatod azt, mint apával. Megint egy olyan szar házasságot akarsz? Legalább gondold át a dolgot!
- Nincs mit átgondolnom – vágta rá Helen meglepő határozottsággal – Karl és én összeházasodunk, ez már eldöntött tény, akár tetszik neked akár nem, férj és feleség leszünk!
- Ezek meg legyenek a testvérkéim és örüljek az új apucinak? – visítottam és felpattantam az asztaltól – Rendben Helen, költözzetek össze vagy, mit bánom én, de nélkülem. Legyetek egy család, vagy amit akarsz, de én elmegyek, ezt nem fogom végignézni! Na, szia! – azzal mérgesen elvonultam fel a szobámba.
Úristen, ezek össze akarnak házasodni, ilyen nincs, feltárcsáztam apát.
- Apa, ez kész őrültekháza – visítottam a mobilba – össze fognak házasodni, én itt nem maradok tovább!
- Mi történt, Nat?
- Tudod kit hozott a nyakamra? Kenneth Bright-ot! Ezt én nem bírom elviselni, azt mondják együtt élünk majd, mint egy nagy boldog család! Én és Kenneth Bright!
- Ki az a Kenneth Bright? – kérdezte apa, amivel csak még jobban felhúzott. Kár, hogy kábé négy éve mondom neki folyamatosan.
- Apa, azt akarom, hogy nagykorúsítsatok. Kiveszek egy lakást és elleszek ott, amíg nem végzek a sulival. Megleszek én egyedül is, itt nem maradhatok!
- Nem lakhatsz egyedül – mondta apa, de olyan hangon, mintha nem is figyelne rám, sőt mintha a tévét hallanám a háttérből.
- Miért ne lakhatnék egyedül? Eddig is egyedül laktam, hiszen Helen egész nap nincs itthon.
- De az nem ugyanaz, neked még szülői felügyelet kell, kislány vagy.
- Nem vagyok kislány! Tizenhat éves vagyok, tudok magamról gondoskodni – meg egyébként is, milyen szülői felügyelet?
- De…
- Apa itt semmiképp nem maradok, ha nem egyezel bele, akkor hozzád költözöm! – ez volt a nagy blöfföm.
- Hozzám? – hökkent meg.
- Igen, vagy kapok egy lakást, vagy odamegyek és beköltözöm hozzád!
- Beszélni akarok anyáddal! – jelentette ki, gondoltam sínen vagyok ezért lerohantam Helen-hez és a kezébe nyomtam a telefonom, még mindig a vacsoraasztalnál gubbasztottak, úgy néztem épp most fejezik be a kajálást. Azt a sok húst, mind befalták! Hát mik ezek? Párducok?
- Apa az – közöltem Helen-nel, aki undorodó arccal átvette. Eric, Kenneth és Karl engem bámultak. Most mi van?
- Kérsz tortát? – kérdezte Karl – Édesanyád azt mondta szereted.

Miért játssza a kedves, gondoskodó mostohaapát? Majdnem rávágtam, hogy hova tegye a hülye tortáját a hülye beköltözésével és a hülye fiával egyetemben, de moderáltam magam.
- Oké, kérek! – még egy mosolyt is megeresztettem.
Eközben Helen átment a nappaliba, hogy ott dumáljon apával, remélem apa lebeszéli, vagy legalább megkapom a lakást. Kaptam egy szelet gyümölcstortát, egész gusztának nézett ki. Étvágyam mondjuk nem volt, de azért leültem. Mellettem Eric habzsolta a sajátját, de olyan tempóban, mintha legalább egy hete nem evett volna. A srác meg velem szemben csak bámult a saját tortájába és hihetetlen lassúsággal egy falatot szúrt éppen a desszertvillájára. Hogy lehet valaki ennyire sápadt? Látott ez már életében napfényt? Még nyáron is ilyen, tiszta gáz! Felnézett rám, mire gyorsan lesütöttem a szemem.
- Hogy teltek az ünnepek? – kérdezte tőlem, egész csevegő volt a hangja.
- Hm – feleltem, aztán rájöttem, hogy ez valószínű nem lesz elég, ez volt életem egyik legrosszabb karácsonya tekintve, hogy a nagyanyámnál voltam, akit utálok, de ezt csak nem fogom mondani – jól….kösz – felpillantottam rá, megint mosolygott, milyen idegesítő! – Meg fog fájdulni a hasad! – szóltam rá Eric-re, aki már a második szelet tortát habzsolta, ugyanolyan gyorsasággal, szinte rágás nélkül.
- Nem fog – vágta rá Eric tele szájjal, kis tortadarabokat köpködve a terítőre.
- Natalie-nek igaza van – mondta Kenneth, aztán darálni kezdte a szöveget, hogy nem rágja meg eléggé az ételt, nem keveredik elég nyál a falattal, és hogy a gyomornak így még nehezebb az emésztés. Tisztára, mint egy biológiaóra! Itt is okoskodik, és elvárják, hogy ezt hallgassam nemcsak az iskolában, de itthon is? Na ne!
Végül ettem egy darab tortát, de nem esett jól, mert végig Kenneth szavai jártak az agyamba a rágás fontosságáról. Tisztára ki fogok készülni.
Helen visszajött és eléggé bőgött a szokásos fejhangú nyüszítés keretében.
- Mi van? – kérdeztem meglepetten.
- Ennyire utálsz? El akarsz költözni innen? – zokogta – Apád azt mondta, hogy még vele is szívesebben élnél, mint velem – megint nyüszített egy sort – Nem szeretsz engem? Apádat jobban szereted, azért akarsz elmenni?

- Nem szeretem jobban, de ez így nem jó! – nyögtem ki.
- Mi nem jó? Nem örülsz, hogy boldog vagyok? – ilyen érzelmi zsarolást – Inkább elmész San Franciscóba? Ennyire utálsz velem élni?
- Nem utálok veled élni, azt utálom, hogy… - hoppá azt akartam mondani, hogy ők ideköltöztek, de mivel mindhárman jelen voltak csak nem mondhattam.
- Akkor miért akarsz elmenni? – sírta tovább – Nem kedveled Karl-t?
- Én – tétován Karl-ra néztem – nem is ismerem. Ma találkoztunk először!
- Hát majd megismered és meglátod milyen kedves, és a fiúk is. Tudom, hogy utálod a gyerekeket, de Eric már nem olyan kicsi és Kenneth is komoly nagyfiú. Miért nem viselkedsz kedvesen velük? Mintha a nővérük lennél.
- Nővérük? Kenneth egyidős velem, nekem te kisfiúkat mondtál! – még az is jobb lenne.
- Kenneth fiatalabb nálad, neked kell felnőttként viselkedni!
- Mi van? Hány éves vagy? – fordultam Kenneth felé.
- Tizenhat.
- Én is annyi vagyok – néztem anyámra, mire közölte, hogy igen, de Kenneth négy héttel később született.
Erre már nem tudtam mit mondani, ez teljesen megőrült. Azért mert én négy héttel idősebb vagyok én legyek a nővére?
- Mégis mit akarsz tőlem? – kérdeztem végül – Mit akartok tőlem? – néztem mindenkire. Hányjak cigánykereket örömömben, hogy kaptam két új testvérkét, meg egy modellnek kinéző mostohaapukát. Ráadásul az egyik testvérkém, Kenneth Bright! Ne hülyéskedjenek velem!
- Adj legalább egy kis időt és gondold meg a dolgot – mondta Karl kedvesen – én hiszek benne, hogy össze fogunk szokni és a fiúkat is megszereted – összeszokni? Megszeretem Kenneth Bright-ot? Mindjárt röhögni kezdek – Nem fognak zavarni téged, rendben? Minden ugyanaz lesz, mint eddig volt, ne aggódj.

Hogy lehetne minden ugyanaz? Ezek itt fognak lakni!
- Meglátod milyen jó lesz – folytatta Helen is és már nem bőgött – A fiúk olyan édesek!
- Talán megkedvelsz engem is, ha jobban megismersz. – mondta Karl
- És engem – tette hozzá Eric.
- Kenneth-et, meg már úgyis ismered – mondta Helen.
Oké, így négyük ellen nem tudok küzdeni.
- Ne menj el, kérlek, ígérem minden jó lesz – mondta még anyám.
- Oké – nyögtem ki, mire Karl elmosolyodott. – Felmegyek – mondtam és felálltam a székemből
- Várj – mondta Helen.
- Na? – kérdeztem megtorpanva.
- Lehetnél kedvesebb is Brigt-ékhoz – most jön a kioktatás?
- Jó – szinte csikorogtak a fogaim.
- Adhatnál nekik egy puszit.
- Mi? – csattantam fel.
- Ez a legkevesebb a viselkedésedért – puszit? Ezeknek az idegeneknek? Ne már! Karl odajött elém és adott egy puszit az arcomra. Majd arrébb lökött közvetlen Eric felé. A kisfiú nagy szemeket meresztett rám. Lehajoltam és épphogy megérintettem az arcát a számmal, majd Kenneth-re néztem.
- Kenneth-nek is – mondta anyám parancsolón, mire dühösen néztem rá. Körbemasíroztam az asztal körül és megálltam Kenneth mellett. Adjak neki egy puszit? Tiszta hányinger. Lehajoltam és nyomtam egy puszit az arcára.
- Jó éjszakát! – csattantam fel és most már tényleg felrohantam a szobámba.
Most mit csináljak? Valahogy szét kell szednem őket. Helen nem mehet hozzá ehhez a bájgúnárhoz és Kenneth Bright nem lakhat velem egy fedél alatt. Még azt is nehéz volt elviselni, hogy egyáltalán egy államban élünk. Nehogy már puszilgatni kelljen. Kicsit nyugtatgattam magam azzal, hogy talán csak egy rémálom, mindjárt felébredek és jót röhögök ezen az egészen. Végül is elég vicces lenne, ha csak álmodnám.
Kopogtak a szobám ajtaján, majd mielőtt kiszólhattam volna nyílt az ajtó és Eric jött be rajta.

- Bejöhetek? – kérdezte, mikor már az ágyam előtt állt.
- Már benn vagy – feleltem.
- Mikor jön vissza a macska?
- Reggel – mondtam szűkszavúan, tényleg Hercegnő is ki fog akadni, szegény drágám.
- Megsimogathatom majd?
- Megsimogathatod – hagytam rá.
- Mérges vagy, amiért beköltöztünk? Kenny azt mondta.
- Kenny? – kérdeztem vissza – Kicsit mérges vagyok – ismertem be, elhallgatva azt a tényt, hogy rohadtul mérges vagyok
- Miért?
- Te nem lepődtél volna meg? Hazajössz, és azt látod, hogy idegenek költöztek a házatokba.
- Most már ez a házunk – felelte Eric – Helen azt mondta, hogy most már minden a miénk is, kivéve a te szobádban.
- Hol laktatok idáig? Milyen házban? – érdeklődtem, mire Eric elmesélte, hogy egy kisebb házban laktak, viszont ott neki és Kenneth-nek külön szobája volt, míg itt egyen kell osztozniuk, de sajnos nem nagyon férnek el. Ja, akkor Karl végül is jó üzletet csinált, ez egy sokkal jobb ház lehet, mint az ő régijük.
- Megnézed a szobánkat? – kérdezte Eric – Teljesen átrendeztük.
- Oké – feleltem, mert meg akartam nézni, mit csináltak a vendégszobából.
Eric átrohant, én meg lassan követtem. Elvileg a vendégszoba egy nagyon szép helység. Van benne egy ágy, két kis éjjeliszekrénnyel, meg egy kisebb szekrény a vendégek ruháinak, de nem ez a lényeg. Ott van egy polcrendszer és azon a mindenféle érmeim, meg díjaim, amiket nyertem. Az egész életem értelme oda van kiállítva. Illetve oda volt.

Ugyanis észleltem, hogy már nincs ott, sőt tényleg mindent átrendeztek. Csak az ajtóból pillantottam be, mert Kenneth is benn volt, a sarokban görnyedt a számítógép felé, amit ketten nyertünk a fizikaversenyen, ahogy néztem épp a suli honlapját frissítette, ugyanis az is az ő dolga. Most hátranézett rám és villantott egy bugyuta vigyort. Elnéztem a szobát, a polcokon, ahol régen az érmeim voltak, most egy rakás játék van, katonák, meg autók, meg társasjátékok. Gondolom, Eric holmija. Megbámultam a két ágyat egymással szemben, meg az egyik nyitott szekrényajtót, ahol úgy láttam Kenneth cuccai vannak. Most esett le, hogy itt vannak a ruhái is, sőt a cipői meg az iskolatáskája. És hétfőtől innen megy majd suliba és ide jön haza. Úgy éreztem ennyi elég volt ebből.

Kimentem a fürdőszobába. Itt újabb sokk ért, ezek az én fürdőszobámat használják! A mosdó szélén, ahol az én fogkefém szokott lenni, most két másik van, egy normális kék nyelű és egy gyerek, aminek a nyele autó formájú. Sőt valami pasis illatú szappan is van. Biztos, hogy a fürdőkádban fürödtek, idegen törölközők voltak a kád mellett. Leültem a vécére és mélyeket lélegeztem, semmi pánik, csak semmi pánik. Aztán leesett, hogy a vécét is használták. Lehet, hogy levizelték az ülőkét, elvégre férfiak. Fúj Kenneth Bright vizelete a delfines ülőkén! Gyorsan felálltam. Mi történhetett ebben a házban, amíg nem voltam itt?
Megnéztem a cuccaim és nevetnem kellett. Kenneth Bright használta a Mágikus Fény Luxussamponomat, ami extra fényessé teszi a hajat. Idétlenül vihogni kezdtem, aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy benyúlt a szekrénybe is, ahol a betéteket, a tamponokat meg a görcsoldó gyógyszereim tartom. Kinyitottam a szekrényem és felnyögtem. Eddig a két polcra voltak rendezve a cuccaim, most csak az egyiken van az enyém, a másikon, meg fogselyem, fésű és hajzselé van, ami nem az enyém! Kenneth Bright hozzányúlt a tamponjaimhoz!

Ez extra gáz. Fogtam a kis szemetest, ami eddig üres volt, most viszont belesöpörtem a holmijaim. Tétováztam, hogy eltegyem-e a Mágikus Fény Luxussampont is, de aztán ott hagytam, mert bunkóság lett volna elvinni. Átvittem a cuccokat a szobámba.
- Mit csinálsz? – kérdezte Eric az ajtójukból.
- Semmit – vágtam rá és becsaptam magam mögött az ajtót. Minden holmit elrejtettem a bugyijaim közé, oké ezentúl ott lesz a helyük. Milyen ezentúl? Csak pár nap, amíg kitalálom, hogy mi módon tűntessem el őket.

Bekapcsoltam a saját számítógépem, hogy megnézzem, kiktől kaptam e-mailt, de eszembe jutott, hogy nincs vonalam, mert Kenneth a szomszéd szobában azt használja. Ez szép!
Dohogva kiszedegettem a ruháim a bőröndből, amit Karl az ajtó mellé tett le. Mi jöhet még?