Az emberek

Először észre se vettem hogy itt van. Csak szép lassan kúszott be a fejembe, fokozatosan. Eleinte azt gondoltam, ez semmi én ember vagyok, aki mindenki felett uralkodik, a tápláléklánc csúcsán ezt is legyőzöm. És sétáltam tovább.
Ember vagyok, az ember mindenek fölött áll és legyőzhetetlen, még a sorsban sem hittem, hiszen én irányítom az életemet.
De akkor mégis mitől dübörög a fejem?
Oh az a kocsi hogy milyen jól néz ki... csak ez a fejfájás ne lenne... mostmár hasogat is.
Ráléptem egy csigára...az ő élete itt ért véget... vajon fiatal volt?vagy már idős és haldoklott?Igen az volt idős és
Súlyos beteg és én csak segítettem neki... a kis háza úgy roppant össze a talpam alatt akár egy üvegpohár, amit a földre
Ejtenek... nem baj a csigák úgyse élnek sokáig… és ugyanolyan mind, de mi emberek mind különbözőek vagyunk.
És ekkor a sors vitába szállt velem. . a sors melyben nem hiszek megjelent, és a fejem után a gyomromat célozta meg. Olyan erővel hogy fel se fogtam hogy pontosan hova is érkezett a csapás. Azt hiszem az eredeti cél az alhasam volt, de felkúszott a gyomromba is. Összegörnyedtem és a kezemet szorosan a gyomromra nyomtam, majd csúsztattam fel-le keresve a fájdalom pontos helyét. Miért kapom mindezt? Miért kell szenvednem? És miért pont én?

Az emberek mind elsétálnak mellettem… mutogatnak rám, de senki nem tesz semmit... azt hiszik, hogy részeg vagyok, pedig utálom az alkoholt soha nem ittam egy korttyal se.
A sok szánalommal teli arc kereszttüzében magam is elhiszem, hogy halálos beteg vagyok. . pedig ez csak egy kis gyomorfájás. Fetrengek és verem a lábamat, kaparom a földet... azt hiszik, hogy annyit ittam, hogy nem tudok felállni se, senki nem segít.
Csak látom a sok sietős lábat, kicsit, nagyot, nőit, férfit és senki nem segít. Miért érdemlem én ezt?
És valami puha meleg hozzám ér... egy biztató tapintás... ami olyan meleg és gyöngéd és aggodalommal teli. Felnézek a fájdalom okozta könnyeimen át... egy Labrador áll előttem. Ahogy a gazdája észreveszi, hogy engem szaglász az undor megjelenik az arcán és
elrángatja a kutyát.
Mostmár nagyon rosszul vagyok, a fejem lüktet, könnyezik a szemem, a gyomrom görcsöl és nem kapok levegőt. Vergődök és elkezdek kiabálni. . ordítok annyira amennyire csak a számon kifér, és senki nem hall semmit.
Most még közömbösebbek az emberek. Nem hallják, hogy egyik embertársuk segítséget kér és bajban van.. haldoklik... ti is fogtok egyszer mind... ez alól senki sem kivétel... lám a csiga is meghalt. A háza nélkül nem bírta sokáig. Együtt szenvedtünk.
Az ő haláltusája már véget ért. . az enyém még nem, de én nem fogok meghalni. Ez mindenkivel megtörténhet de velem nem.
Én jó ember vagyok, és mással megtörténhet de velem nem. Tudtam hogy el fog egyszer jönni, de miért pont most?
És miért pont velem? Mit vétettem?
És akkor hihetetlen gyorsasággal a fájdalmaimat felülmúlva megérkezik a válasz, hogy ki küldte? Talán a sors, melyben kezdek hinni, addig nem hisz benne az ember amíg meg nem tapasztalja.
Lám a csiga is megkapta a választ, hisz szarvait kidugva mászik a zöld füvön. Boldognak látszik…. a csigák lehetnek boldogak?
Elmosolyodom és fekszek kiterülve fájdalmaktól mentesen, a testemtől elszakadva és élvezem a lelki megkönnyebbülést.