Az elszalasztott királyfi

A kis levelibéka, a hajnali nap sugaránál melengette dió nagyságú, zöld színű hátát. Fehér hasa elővillant, amikor helyét megunva ugrott, szétterpesztett lábaival. Közel hajoltam, hogy minden porcikáját szemügyre vehessem. Parányi lábain tapadókorongok segítették a biztonságos haladást.
A terasz függőleges meszelt falán, játszi könnyedséggel végezte gyakorlatait. Reggelije beszerzése céljából vadászott a rovarokra, teste hosszának kétszeresére előredobálta lábacskáit, mintha nyúlós gumiból, egy végtelen hosszra lettek volna teremtve. Erőteljesen odavágta, hogy megtapadjon, katonásan, és várta a zsákmányt.
Kidülledt szemmel figyelte az arra merészkedő rovarokat, s ha a zsákmány már elég közel volt, kiöltögette ragadós hosszú nyelvét, és hamm… bekapta.
A nap már nagyon melegen tűzött, árnyékba vonult, a közeli bokor árnyat adó sűrűjébe.

Este, a teraszra kiülve, kíváncsian vártam, hogy megismétli-e a látogatását.
Nem kellett sokáig várakoznom, óvatosan felugrott a terasz padlózatára, és mutatványát ismét bemutatta. Nagyon mókás volt, hiszen ez a parányi lény, mint egy cirkuszi akrobata változtatta helyét, és otthonos mozgásával ámulatba ejtett.
Bevallom, felmerült bennem a gondolat, hogy elköltöztetem a kertembe, aztán a józan ész győzött. Eszembe jutott, hiába szép az én kertem, az ő otthona a Tisza partja, s nagy hibát követnék el, ha kiszakítanám abból a környezetből ahová született.
Így hát gondoltam, - elbúcsúzom, s ha netán egy puszit adnék néki -, talán még királyfivá is változna, de mit kezdjek én, két királyfival.