Az éj trilógiája 2.

Chlovia bólint felém, és én követem az ismeretlent. Szótlanul megyünk a kanyargós folyosókon, meredek csigalépcsőkön mászunk egyre feljebb. Végül egy kerek helyiségbe jutunk, amelyből nem vezet ajtó sehova, csak az az egy, amelyiken bejöttünk. A fehér márványpadlón egy sokágú, lila csillag izzik. Pontosan olyan, mint amelyen keresztül Cherubionba kerültem. Vezetőm a csillagra mutat, de nem szól egy szót sem. Amikor megpillantom a csillagot, nyomban eszembe ötlik az a ködös téli reggel, amikor először láttam ezt a titokzatos képződményt. Azóta már eltelt néhány nap, de… Hát igen nehéz eldönteni, hogy jó e itt Cherubionban. Erre vágytam egész életemben, de a valóság kicsit rémisztő. Mindenesetre semmit sem veszíthetek, gondolom magamban, rálépek a csillagra. Rusztikusan berendezett szobában találom magam. A hatalmas teremben sehol sincs ablak, a falakat állati szőrök borítják, a plafon mozaiklapokból áll, melyek kísérteties fényben égnek.
Az egyik sarokban hatalmas ébenfa szekrény áll, melynek polcai szinte roskadoznak a legkülönfélébb eszközöktől. Látok ott ezüst bevonatú gyermekkoponyát, piros és zöld folyadékokat tartalmazó fiolákat, idomtalan ólomdarabokat, agyarakat, tükröket, kristálygömböket és még ezernyi más, hasznos és haszontalan dolgot. Mintha csak egy iskolai szertárban járnék. Az egyik falat teljes egészében könyvespolc takarja, amelyen vaskos bőrkötésű kötetek, vékony megsárgult füzetek, bőrtekercsek és térképek sorakoznak. A szoba közepén egy roppant méretű bronz íróasztal áll, könyvek borítják. Egy fekete kámzsás alak ül háttal nekem, kezében egy madártollat tart, s mintha írna vele. Néhány perc elteltével az alak feláll és megfordul. A gerincem mentén jeges félelem araszol végig. Choler nagyon magas, talán két méter is megvan. Bőre fekete, mint a csillagtalan éjszaka. Nem hasonlít a négerekre, arcvonásai európai jellegre utalnak. Vállig érő ezüstszőke haja a vállát verdesi. A szeme a legkülönösebb, amit valaha is láttam. Vörösen izzón merednek rám, szinte lyukat égetnek az agyamba, s egy pillanatig az az érzésem támad, hogy a mágus lát mindent, Amire Csak gondolok. A szavam elakad, rémülten bámulok rá, majd valami megmagyarázhatatlan belső indítéktól vezérelve esetlenül meghajolok.

- Elfogadom ajálkozásodat, halandó! – mondja érzéketlenül Choler.
- Choler vagyok a Fekete Láng Ura, a Fekete Tűz Hordozója, Monarakh Magisztere, Kevanaar hatalmának az örököse.
- Sang gyermeteg ármányának újabb eszköze vagy.
- Ám aki úgy teszi a lábát Monarakh kövére, hogy nem a Sötét Lángot imádja, sosem távozik e falak közül.
- Nem cherubioni teremtmény vagy, személyi aurád ezt világosan megmutatja.
- S nem származhatsz egyik általam ismert világból sem.
- Ki vagy te? – kérdezi tőlem.
- Leon Silver vagyok, a Földön születtem fogalmam sincs, hogyan kerültem Cherubionba.
- Valamilyen trükkel Sang hozott a palotájába. – válaszoltam.
- Sang biztosan elárulta a titkát.
- Tudni akarom a versszak megfejtését! – utasít engem.
- A verset nem tudom pontosan…
- Van egy völgy, a Kaskah... amelyet egy ősi csata óta víz borít.
- A Vértó.
- A mélyén nyugszik egy legendás hős, bizonyos Gilgarat. A szívéből fa nőtt.
- Ez a csontfa.
- A kulcs, amely ott lenn hever, Gilgarat varázskardja.
- Ezt kell felhozni a mélyből, és parancsot adni vele annak a hatalmas sziklának, amelyet még Kevanaar görgetett az eredeti folyómederbe.
- Ha ez a sziklafal ledől, menni kell tovább a mederben, amíg lehet, aztán megvárni az éjfélt, és akkor feltárul az út…
- Csak ennyit mondott Sang? – kérdezi átható tekintettel a magiszter.
Bólintok és még a torkom is elszorul.
- Meg kell esküdnöd, hogy hű szolgám leszel! – közli Choler.
- Különben halálod iszonyatos lesz, lelked a pokol kapujában kóvályog örökre, hogy szolgája legyen azoknak, akik az életükben engem szolgáltak.
- Lépj az asztalhoz! – parancsolja Choler.
- Hunyd be a szemed!
- Tartsd a kezed a Fekete Tűzbe, és várj!
- A lángok nem égetnek, ne félj nincs mitől tartanod! – mondja mosolyogva, amitől hideg borzongás fut végig a gerincem mentén. Az asztalhoz lépek, melynek a kinyitott könyvek között egy nagy hétágú, ébenszínű gyertyatartó áll. Fekete gyertyái füsttelen, sötét lánggal égnek. Félve nyújtom a kezem a lángok közé, ám azok valóban nem égetnek, apró tollpihéként csiklandozzák az ujjaimat. Lehunyom a szemem és várok.
- Halandó! – zendül fel Choler hangja egyszerre mindenfelől.
- Elfogadod – e istenednek Cholert, a Sötét Láng Urát?
- Engedelmeskedsz – e parancsainak?
- Habozás nélkül végrehajtod – e azt, amit kíván?
-Áldozod – e érte az életed, ha a szükség úgy kívánja?
- Igen. – válaszolom remegő hangon.
- Akkor hát… – folytatja a menydörgő hang.
- A Sötét Láng elfogad hű szolgájának, s szolgálatoddal egyenlő mértékű jutalomban részesít.
- Úgy legyen!

A testem megremeg. Hirtelen úgy érzem, mintha egy jeges kéz markolná meg a szívemet. A bensőmet jeges hidegség tölti el, mintha egy nagy jégkrémet egészben nyeltem volna le. Lassan kinyitom a szemem. A gyertyákon már nem égnek a lángok, de a jeges simogatás megmarad a szívemen. A varázsló elteszi a gyertyákat, majd felém fordul.
- Egyetlen feladatot adok, ha sikerrel elvégzed, teljesítem egy kérésedet, bármi legyen is az.
- Tudom, hol a Föld, s rendelkezem a megfelelő mágikus hatalommal, hogy hazajutassalak.
- Nekem fogod megszerezni Az Éj Kövét, mert én vagyok Kevanaar örököse.
- Feltárom neked a harmadik versszak titkát, azután távozol Monarakhból.
- Melan fogságába kell esned, ez nem lesz nehéz.
- A technokrata majdnem megőrült, hogy Balamud elhalászott az orra elől, s már többször megpróbálta megostromolni Monarakhot.
- Ha a kezébe kerültél, elmeséled, amit Sangtól tudsz.
- Aztán különböző ígéretek fejében beleegyezel, hogy elmondd neki, az én titkomat.
- Mondd azt, hogy kihallgattad a xinafok tanácsát, ha megkérdezi, honnan tudod.
- A Monarakh ostromát követő zűrzavarban, belopóztál a dolgozószobámba és elloptad a gyűrűmet!...
- Igazságvizsgáló berendezéseik hatástalanok a Sötét Láng erejével szemben.
- Melan pedig teljesen megbízik a gépei tévedhetetlenségében.
- Mivel a gyűrű csak a te kezedben őrzi meg mágikus hatalmát, lévén a külső létsíkról származol.
- Melan magával fog vinni az útra.
- Sang bizonyára szintén követni fog benneteket, így mindketten elhagyják biztonságos erődítményüket, s útközben lecsaphatok rájuk.
- Én is a nyomotokban leszek.
- Ha átjuttok az első versszakban leírt szakaszon, Melan átveszi a vezetést, átvisz az általa ismert részen.
- S amint eljut odáig, hogy az én szakaszom következik, elpusztítom Melant, megsemmisítem a seregét, és én megyek tovább.
- Megszerzem az Éj Kövét, te pedig elnyered jutalmad.
- A Sötét Láng védeni fog, de nem garantálja sérthetetlenségedet.
- vigyázz, hogy élve úszd meg a kalandot.
- És most hald a magyarázatot…

Choler néhány mágikus mozdulatot ír le a levegőben, s alig néhány lépésnyire előttem égő verssorok jelennek meg a levegőben:
Válaszútra jutva Rubinszem, s a kőszirt
Csókja majd mutatja, merre s hogyan tovább.
Alkonyfényhez érvén vágyaidra gyógyírt
Ha nem lépsz bátran fölé, sosem találsz.
- Utad során válaszútra jutsz, s akkor a Rubinszemet, a gyűrűt, amelyet a gondjaidra bízok, érintsd hozzá a kőszirtnek ahhoz a pontjához, ahol a jelvényemet, a hatszöget, s benne a szemet találod.
- Ekkor jelzést kapsz, merre indulj tovább…
- Addig menj, amíg alkonyfényhez érsz, s ha odaértél, ne félj tőle, bátran hágj fölébe, mert csakis így jutsz tovább…
- Aztán ha már helyben leszel, a negyedik versszak megoldása magától kínálkozik.
A verssorok lassan elhalványulnak. Choler átnyújt egy gyűrűt, melynek szemszerűen kiképzett keretben egy borsónyi rubin ragyog. Felhúzom az ujjamra.
- Íme a Rubinszem.
- S ne feledd, csak a te kezedben működik.
- S most menj hűséges szolgám!

Egyetlen kézmozdulattal elbocsát, ujjaiból apró szikrák pattannak a lábamhoz, s a következő szempillantásban, a szobámban találom magam. Chlovia már vár Apró kis batyut nyújt felém, és egy csészét benne valami zavaros felszínű, gusztustalan szagú folyadékkal.
- Idd meg! – szól rám.
Visszatartott lélegzettel hajtom fel a furcsa italt. Keserű ízre számítok, ám a folyadék mézízű és kellemesen felmelegíti a bensőmet.
- A csomagban ennivaló, és gyógyital van.
- Ha sebeid súlyosak, hajtsd fel a fekete flaska tartalmát.
Chlovia szokatlanul elcsendesedik. Magamhoz veszem minden felszerelésemet és engedelmesen követem a lányt. A boszorkány ahhoz a teraszhoz vezet, amelyen át Monarakhba érkeztem. A magasból egy sötét árny csap le felém. Balamud érkezik, az óriás karmazsinszínű denevér. Könnyedén elragad, a denevér éles karmai felszakítják a frissen behegedt sebeimet, mire én felkiáltok a fájdalomtól.
- A fenébe is Balamud nem lehetne egy kicsit finomabban legközelebb?
- Esz nem kéjutaszász halandó ne panaszkodj!

Holdtalan, csillagtalan éjszaka van semmit sem látok. Hosszú órákon keresztül repülünk így, s már hajnalodik, amikor a denevér ereszkedni kezd. Egy jókora, kiégett tisztáson landolunk, s a denevér kurta búcsúfélét selypítve máris tovaszáll. Alig tűnik el Balamud az erdő fölött, amikor furcsa kattogás üti meg a fülemet. Mintha valami gép zakatolna a közelben. Futva indulok abba az irányba. Mintha kikiáltozást is hallanák. Majd a kattogás hírtelen abbamarad, de a kiáltásokat egyre tisztábban ki tudom venni. Egy keskeny földutat pillantok meg, rajta pedig friss keréknyomokat. Gyorsítom az iramom, és az egyik kanyar után megpillantom a keresett járművet. Felborulva hever az egyik tüskés bokorra dőlve. Egyik kereke még forog. A jármű földi terepjáróra emlékeztet. Mellette egy zöldruhás katona teste hever, feje hiányzik. Csaknem elhányom magam a kegyetlen valóság láttán. Kisvártatva megpillantom a többieket is, testük megcsonkítva hever a bokrok tövében. Kimeredt szemekkel hátrálok, majd megfordulok, és eszeveszett félelemben rohanok el onnan. Talán még a közelben kóborolnak azok a szörnyetegek, amelyek ezt a szörnyű mészárolást végezték. Rohanok, ahogy a lábam bírja. A kanyaron túl a sűrűben fény pislákol. A borongós félhomályban szinte nyugtatólag hat. Lehet, hogy egy ház áll ott? Hiszen akkor a lakók élete is veszélyben forog!

Átverekedem magam egy bokorrengetegen. Amikor kibukkanok, tágra nyílt szemmel torpanok meg. A fény nem házakból ered. Egy kétméteres csontváz, lángoló koponyával a feje helyén szemgödrei üresen tátongnak. A koponyát nyaldosó, sárga lángnyelvek szinte életszerűnek tűnnek, azokhoz képest, amelyek a rothadó húsfoszlányokkal lepett bordák mögött lobognak. A kísérteties alak egy hatalmas mamutfenyő alatt egy méterrel a talaj felett lebeg. Szívembe jeges félelem markol. Úgy tűnik, hogy egy kékesen villódzó, tenyérnyi széles, vértől csöpögő pallosra támaszkodik. Láng csap ki töredezett álkapcsa mögül, mellette egy óriási kutya áll, amely hirtelen nekem rohan. Nem félek tőle, könnyedén kitérek előle, és egyetlen suhintással levágom a fejét. Kísérteties hangon szólal meg a csontváz.
- Indriq vagyok! – az óriás csontváz vádlón rám mutat.
- Megölted a kutyámat! – szól kísérteties hangján.
- A kutyád meg akart ölni, csak önvédelemből tettem, amit tettem.
A csontváz melléből fekete lángok csapnak ki, koponyája szinte eltűnik a méteresre növekedett sárga tűzben. A kísértet bömbölve ront felém.
- A legjobb harcosommal is végeztél. – szól közben.
- Csak nem Sammuelre gondolsz? – kérdem tőle.
- Nem volt valami nagy szám, könnyedén végeztem vele. – mondom.

Elkeseredetten rántom elő a fegyveremet, és felkészülök a harcra. Rövid küzdelemnek ígérkezik, gondolom. Kár, hogy ezúttal én leszek a vesztes. Egy rövid félórás küzdelem után, hitetlenkedve állok Indriq teteme felett. Hát még ezt a szörnyű teremtményt is le tudtam győzni? Izmaim remegnek a fáradtságtól. Gyorsan átvizsgálom a tetemet, de sajnos semmi érdemlegeset, hasznosat nem találok, amit esetleg én magam is felhasználhatnék. A pallos annyira nehéz, hogy mozdítani is alig bírom. Otthagyom a tetemet, és elindulok az ösvényen tovább. Kisvártatva egy füves tisztásra jutok. Hátamat egy fatörzsnek vetve lepihenek. Percek telnek el így, majd a magányomat két furcsa alak felbukkanása zavarja meg. Egyikük hatalmas fickó, kopasz fejjel, fél szemmel, roppant mellkasa fél látóteremet betölti. Bőrvértet visel és vastag bőrszoknyát. Izmai szinte szétrepesztik vajszínű selyemingét. Jobb kezében egy széles pallost szorongat, bal csuklójáról hiányzik a kézfej. Társa a derekáig is alig ér, s még különösebb látványt nyújt. Derekán ágyékkötőt visel, amelyről különböző színű bőrzacskók lógnak alá. Nyakában valamilyen állat agyarai fityegnek. Agyaggal berakott fekete hajából apró csontocskák, madártollak meredeznek ki. Jobbjában egy másfél méteres, ébenfekete rudat tart. A bot tetejét egy golyóscsapágy díszíti, amelyből bicikliküllők meredeznek.

Szemmel láthatólag felém tartanak. Menekülni csak visszafelé tudnék, egyenesen Indriq karjaiba. Ha megtámadnám őket, akkor valószínűleg megölnének. Inkább úgy döntök, hogy megvárom őket és megtudom, hogy mit akarnak. A két alak mintegy háromlépésnyire tőlem megáll. Nyugodtan ülök tovább a földön, mint akinek semmi félnivalója. A kisebbik fenyegetően rázza felém a botját, az óriás pedig a pallosát szegezi a torkomnak.
- Ki vagy?
- Honnan jöttél?
- Kit szolgálsz?
- Cholert, Sangot vagy Melant?
Úgy döntök, hogy nem válaszolok. A két fickó néhány másodpercig várakozóan tekint rám, majd az óriás kérdőn a társára tekint. Az lassan bólint.
- Mágiát érzek rajta!
- Ez, pedig Choler kezére vall.

A magasabbik vállat von, és előredöf a pallosával. Hirtelen motorzúgás üti meg a fülemet. A tisztás túlsó szélén egy telepjáró jelenik meg. Egy pillanatig sem habozok tovább. Kihasználva a harcos pillanatnyi figyelmetlenségét, félregördülök a pallos alól, felpattanok, és lélekszakadva rohanni kezdek a telepjáró felé. Futás közben észreveszem, hogy a platón ülő katonák kézifegyvereket fognak rám, és a terepjáró orrán elhelyezett géppuskaszerű alkotmány csöve felém fordul. Határozottan komolynak tűnik a dolog, ennek a fele sem tréfa. Úgy látszik, itt mindenki mindenkiben ellenséget sejt. Megtorpanok és a fejem felé emelem a kezem. A kocsi fékez, mellettem szürke ruhás, rohamsisakos katonák ugrálnak le róla. Körbevesznek, megmotoznak, elveszik az összes felszerelésemet, még a Chloviától kapott kis batyut is, majd végül összebilincselik a hátam mögött a kezemet. A két furcsa fickó, akik elől menekültem, sietős léptekkel közeledik a terepjáró felé, majd egyenesen hozzám lépnek. A harcos szúrós szemmel néz rám.
- Beszélnem kell Melannal! – emelem fel a fejem.
- Leon Silver vagyok, akit a nép a Megváltónak hisz.
- Értem csatáztatok Sang palotája mellett.
- Hogy kerültél oda? – az óriás nagyon kíváncsi.
- Choler elrabolt, de kihasználtam az ostromot követő zűrzavart és megszöktem.
- Egy lángoló halálfejes csontváz kutyája üldözött, amit sikerült megölnöm, majd továbbhaladva, rábukkantam a gazdájára és az általa elkövetett szörnyűségre.
- Nagy nehézség árán vele is sikerült végeznem.
- Rohantam.
- Aztán összetalálkoztunk.
- Melanhoz tartok…
- Vegyétek le rólam a bilincset!
Időközben egy másik terepjáró is feltűnik a tisztáson. A harcos megrázza a fejét.
- A bilincs marad.
- Nem kockáztatunk.
- De vigyázunk majd rád, a mi terepjárónkra kerülsz.
- Ha igazat mondtál, értékes vagy Melan számára.

A másik terepjáró platójára tesznek fel. Ügyet sem vetnek a tiltakozásomra. A karaván gyorsan, de biztosan halad a széles ösvényeken, a második terepjáró alig húsz méterrel lemaradva követ bennünket. A javasember és a harcos halkan beszélgetnek, néha körülnéznek, mintha tartanának valamitől. A kocsi egyre gyorsul. A rázkódástól majd elharapom a nyelvem. Az ég hírtelen elsötétül, és az erdőből hatalmas árnyalakok röppenek elő. Az élükön Balamud, a karmazsinvörös óriásdenevér, egy sötét tárgyal a karmai között. A fegyverek hamarosan kattogni, nyüszíteni, sivítani kezdenek, ám a homályos rémalakok mit sem törődve a lövedékekkel, lecsapnak a terepjárókra. A platón hasalok. Az oldalfal egy résén keresztül látom, amint Balamud, dacolva a fegyvertűzzel, egyenesen a hátsó terepjáró fölé repül és a karmai között tartott kis batyut a platóra pottyantja. Aztán egy villámgyors szárnycsapás és máris tovalibben.

A terepjárót iszonyú detonáció rázza meg. Felrobban. Alkatrészek, emberi végtagok, fegyverek röpülnek szét, és a sötét lidércek nyomban körülveszik a sebesülteket. A harcos örülten kaszál a géppuskával, a kis sámán felváltva kántál és rikácsol, kaotikus a hangzavar. Nagy szárnyak suhognak felettünk, a hátborzongató rikoltások, cuppanások és puffanások hallatszanak, ahogy a golyótól talált szörnyetegek halálos sebet kapva a földre csapódnak. Az autó szörnyű iramban robog és a szörnyetegek lassan lemaradnak. Kiérünk egy repedezett betonútra, és a katonák megkönnyebbülve dőlnek hátra. Hamarosan egy szögesdróttal megerősített fémsorompóhoz érkezünk, és a látóhatár szélén egy földszintes betonépületsort pillantok meg, és nagyforgó acélszerkezeteket. Egy katonai telepre kerültem, a betonkockák valószínűleg csupán a föld alatti építmények szellőzőaknái és kivezetőnyilásai lehetnek. Betolatunk az egyikbe, és a lift csendes zümmögéssel működni kezd. Leérkezésünk után keresztül haladunk a fertőtlenítőn. Tárasaim lassan elmaradnak mellőlem, és mások csatlakoznak hozzám, hogy tovább vezessenek. Végül egy fényárban úszó, tágas helyiségbe jutunk, amelyben különböző fémszerkezetek állnak. Leginkább egy fogorvosi szobára emlékeztet a hely. Szikárférfi siet felénk. Leveteti rólam a bilincset és hellyel kínál. Leülök a kényelmes karosszékbe.
- Dr. Arvin Shell vagyok, a vizsgálati csoport vezetője!
- Maga Leon Silver.
- Sang mesterkedése révén került Cherubionba… valószínűleg egy távoli bolygóról.
- A nép a Megváltónak hiszi.
- Tudjuk, hogy Sang palotájából eltűnt, és azt is tudjuk, hogy azután Choler kezébe került.
- Mindent elkövettünk, hogy megszerezzük.
- Kudarcot vallottunk.
- Most mégis itt van.
- Elmondaná, hogyan jutott ki Monarakhból?
Legszívesebben mindent őszintén elmondanék, de a Sötét Láng jeges marokként szorítja a szívemet. A doki néhány percig vár, hogy hátha elkezdek beszélni, majd mivel nem teszem, egy tűantennás gumisapkát húz elő az egyik fiókjából és felém nyújtja.
- Kérem, vegye fel!
- Hazugságvizsgáló berendezés.
Engedelmesen a fejemre teszem a gumisapkát. A doki elkezd kérdezgetni.
- Valóban elárulta Önnek Sang az Éj Kövének helyére utaló vers első versszakának a titkát?
- Igen.
- De ezt csak Melan jelenlétében mondhatom el.
- Mi történt aztán?
- Sang kiűzött a palotából, és egy nagy denevér…

Ebben a pillanatban nyílik az ajtó és három alak lép be rajta. Kettejüket már ismerem: a Bahat nevű barbárt és a Sámánt. A harmadik egy szürke egyenruhás férfi, szemét fekete szemüveg takarja. Tartása feszes, lerí róla, hogy rendhez, fegyelemhez szokott. Zubbonyát rendjelek díszítik. Egy szőrös kis majom csimpaszkodik a nyakában, riadt tekintettel kapkodja a fejét a fémállványok és műszerek láttán. A doki biccent, aztán a figyelme ismét felém fordul.
- Folytassa, kérem!
- Egy nagy denevér elragadott, és abba az erődítménybe repült velem, amelyet Monarakhnak neveznek…
- Az építményt vulkán veszi körül, s a lávában a harmadik versszak sorai lángolnak.
- Egy Kwyeor nevű xinaf hallgatott ki, aztán Choler hívatott.
- Megfenyegetett, hogy megöl, és a holtestemtől tudja meg az első versszak titkát, ha önszántamból nem mondom el neki.
- Elmondtam.
- Aztán egy másik szobában várakoztam, de megijedtem egy farkasszerű, pikkelyes rémségtől és kimenekültem.
- Összevissza bolyongtam abban az iszonyatos labirintusban.
- Egyszer csak hangokat hallottam, és egy függöny mögül megláttam Cholert és xinafjait, amint elmélyülten tanácskoznak… Choler a versről beszélt.
- Elmondta a xinafoknak a magyarázatot, és megmutatta a gyűrűjét is amelynek szintén nagyon fontos szerepe van.
- Minden szót hallottam.
- Ekkor támadás érte Monarakhot.
- Choler és a xinafok izgatottan kirohantak a szobából.
- Beugrottam.
- Felkaptam a gyűrűt, és…
- Hol a gyűrű?

Folyt.köv.