Az éj trilógiája 1.

Előszó!
Sziasztok, ez egy már előre megírt történet, melyet az Éj Trilógiája címmel írt a szerző. Én a szerepjáték változatból írtam a saját változatomat.
Az eredeti változatot Jeffrey Stone írta.


Thomas N.

Az Éj Trilógiája


1.


Valahol Svájcban…

A nevem Leon Silver. La Sentinerben élek, Svájc egyik aprócska falujában. Szórakozási lehetőségeim nem nagyon vannak, legfeljebb a kocsmába járok néha kuglizni, vagy a hétvégéken szurkolok a falu kétballábas focistáinak. Idegen vagyok itt, bár a falu lakói befogadtak. Alkalmi tanítóként keresem meg azt a pénzt, amire szükségem van. Nem mintha túlságosan nagy igényű lennék, ó nem! Igaz nem így képzeltem el az életem, emiatt vándoroltam el Ohióból. Csakhogy a számításaim nem jöttek be, álmaim nem váltak valóra. Minden maradt a régiben, talán még az is jobb lett volna, ha otthon maradok. Néha amikor engedi az időjárás, lemegyek sétálni a Joux – tó partjára. Csendes, békés vidék, tökéletes lehetőséget nyújt a teljes kikapcsolódásra. Szeretem ezt a helyet, hiszen amikor itt vagyok olyan könnyű elképzelni, hogy valami furcsa dolog történik velem. Ezáltal végre ki tudok szabadulni a hétköznapok unalmas béklyói közül, még ha csak néhány percre is…

A mai nap is úgy kezdődik, felkelek, megmosakodom, megborotválkozom, stb… csupa olyan dolog, ami hozzátartozik egy ember napi teendőihez. Reggeli közben hirtelen ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy sétálni menjek. Bár még nem tudom, hogy miről is van szó, kapkodva magamra ráncigálom a ruháimat és a belső hangnak engedelmeskedve, elindulok sétálni. Egyszer csak azt veszem észre, hogy a tó partján sétálgatok, nem tudva, hogy miként kerültem oda. Beszívom a hideg levegőt, és körülnézek. A tó teljesen be van fagyva, vastag jégtakaró borítja. Nincs itt semmi érdekes dolog, és már indulnék is hazafelé…
Amikor hirtelen egy különös fényfolt kelti fel az érdeklődésemet a jégpáncél közepén. A hideg már nem is érdekel. Lassan a tó jegére fekszem óvatos, vagyok, hiszen ki tudja milyen vastag a jégpáncél alattam.

Recseg, ropog az egész, de rendületlenül török előre. A fényfolt már egészen jól kivehető. Lila színű, lüktetése kísérteties. A köd egyre sűrűbb. Tovább araszolok a fény felé. A partról a postamester próbál visszahívni…
- Hé Mr. Silver megőrült még megfázik, beszakad a jég, azonnal jöjjön vissza! – kiált utánam.
Én viszont összeszorítom a fogamat, és az egyre táguló lila folt felé csúszok. A jelenség egyre nagyobb lesz. Átmérője megnövekedett, színe elhalványult, már – már át tudok látni rajta. Káprázatos látványt nyújt ez a jégből kinövő, sokágú lila fénycsillag. Már csak húsz méter választ el tőle, de a jég megolvadt a csillag körül. Folytatom az utamat. A csillag egyre tágul fénye már – már engem is beborít. Hirtelen felragyog, olyan, mint a szikrázó rubint, majd színes fénybuborékok lebegnek ki belőle. Egyre különösebb a dolog. Lábdobogás hallatszik a jég alól! A csillag alatti jégpáncél Megemelkedik, mintha valami jégrengés gyűrné fel, majd alig néhány méternyire az orrom előtt egy barna antilop vágódik ki a jégből. Nyomában egy szürke farkasszerű vadállat, fogai vadul belemarnak a remegő antilop testébe. Az összecsapástól a jég recsegve – ropogva beszakad még alattam is.

Hangos kiáltással belecsúszok a vízbe, hiába kapok a lék széle után, ujjaim túlságosan merevek ahhoz, hogy fogást keressenek ekkor hirtelen a fejem felett egy ujjnyi vastag kampó jelenik meg, beleakad a pulóverembe, kiemel a vízből és a lüktető csillag felé vonszol. Átláthatatlan lilaság burkol be, a színorgia ragyogó fényfallá merevedik körülöttem, és én hírtelen elveszítem az eszméletemet. Amikor kinyitom a szemem, fogalmam sincs mennyi ideig voltam eszméletlen, egy hatalmas roppant nagy betonfalu terem közepén heverek. Körülöttem csupasz falak, az egyik ablak előtt egy fabunkót veszek észre, felveszem, hátha jó lesz még valamire, bár kezdetleges és nevetséges fegyver, de azért még ártani nem árt, ha nálam van. A nap forrón tűz, nyoma sincs a télnek, vagy a Joux – tónak. Egy hatalmas betonépület második emeletéről nézek le, a házat romos udvar, omladozó kőkerítés veszi körül, melyen túl aprócska falu látszik. Mintha csak a középkorba kerültem volna. Ám az omladozó vályogkunyhók között rozsdás szerkezetek, kerti traktorok, minikombájnok, meg hasonló egykor működő gépnek nevezett valamik álldogálnak. Ekkor eszmélek csak rá, hogy szinte minden utcácska hasonlít a La Sentinerekéhez, de ez az egész akkor is teljesen érthetetlen a számomra. Közben néhány alakot is észreveszek a kunyhók között, vérteket viselnek, csillogó kardokat vagy karcsú dárdát tartanak a kezükben. Visszamegyek a másik falhoz. Két ajtót látok mind a kettő faragásokkal van díszítve, a hatalmas bronzkilincsek szinte csábítanak arra, hogy kinyissam valamelyiket. Az ajtó könnyedén kinyílik. Tágas szobába jutok, a padlót vastag porréteg fedi. Amikor alaposabban körülnézek, rádöbbenek, hogy a falakat teljesen beborítják a legkülönfélébb koponyák. Hírtelen lépéseket hallok, és velem szemben egy csontvázat pillantok meg, amely felemelt kardjával felém tart. A csontváz lassan közeledik, kezében egy kicsit pókhálós rövidkard csillog. Kísértetiesen így szól:
- Sammuel vagyok, védd magad idegen, vagy meghalsz!
Kemény küzdelem veszi kezdetét.
- Megadni magam te viccelsz csontkollekció azt már nem.
Azzal ő lesújt, épp csak megsebez, de amint magamhoz térek, igaz ugyan, hogy éppen csak ki tudok térni a következő csapása elől. Felállok, és még mielőtt újra lesújt…
- Hé csontikám, tudod mi az a baseball?
- Nem?
- Akkor megmutatom.

Azzal felemelem a fabunkót és meglendítve nagyot csapok a fejére, amely nagyot csattanva a falhoz csapódik és darabokban a földre hullik. A csontváz darabokban hever a földön. Elégedett vagyok magammal, hiszen hasznos volt az amit egykori mesteremtől tanultam, azóta meg nemigen volt lehetőségem gyakorolni a fegyverforgatás művészetét. Miután alaposan szétnézek ebben a szobában, találok egy bőrerszényt benne tizenöt ismeretlen aranyat és egy zöld fiolát. Magamhoz veszem a csontváz kardjával együtt. Majd visszamegyek a kupolaterembe. Mivel ezt a termet már átkutattam, kinyitom a másik ajtót. Egy óriási csarnokba jutottam. Vastag, faragott oszlopok sorakoznak a fal mentén, leginkább egy templomra hasonlít, a terem közepén egy kör alakú gránitemelvény áll, melyre három lépcsőfok vezet fel. Egymástól egyenlő távolságra három mellszobor áll, odafenn, és középen egy még nagyobb büszt fejetlen csonkja. A két mellszobrot valami undorító mocsok borítja. A harmadik szobor viszont valósággal csillog a tisztaságtól. Pajzsára egy görcsre kötött, saját farkába harapó kígyót véstek A szobor egy ezüsthajú férfit ábrázol. A fejetlen büszt sima talpazatán verssorok ékeskednek:
Vértó torka mélyén, csontfa gyökerének,
Átkozott tövében, a kulcs lenn hever.
Sziklafal ledől, s zsákutcába érvén,
Utadat megleled éjféli hold hevén.
Óvatos hangot hallok a hátam mögött.
- Az Éj Kövének a legendája.
- Ki megszerzi mindenekfölötti hatalom tulajdonosa lehet, míg tart az éj.

Villámgyorsan megfordulok, és a lélegzetem is elakad. Egy istennő lép ki az egyik oszlop mögül. Karcsú alakja, büszke tartása ezt sugallja. Selymes szőke haja a válláig ér, szeme az ég kékjét hordozza magában. Lenyűgöző hatalom árad lényéből, büszke arcvonásai az ősi korok papnőire emlékeztet. Magabiztossága mögött mégis valami bizonytalanságot érzek.
- Asszonyom… – kezdem, de a szavam elakad, nem tudom, mit mondjak ennek a büszke nőnek…
- Úrnőm…
- Azt rebesgetik, hogy érkezett hozzánk valaki a külső világból, mely a közelünkben van és mégis távol…
- Ennek a világnak a neve Föld – mondom. Igyekszem határozottnak látszani.
- Amerikai vagyok, de egy svájci faluból, La Sentinerből kerültem ide.
- Különös barbár nevek – ízlelgeti a lány.
- Mégis oly ismerősek.
- Az Éj Kövének legendájához fűződik egy másik legenda is…
A lány elgondolkozva játszadozik a hajával. Tekintete végigfut rajtam, feszültség bujkál benne. Majd belekezd:
- Ha Kevanaar nem tér vissza, elküldi maga helyett követét, a mi megváltónkat, ki dacolni fog a három gonosz hatalmával, s jólétet hoz a népekre.
- Megszerzi az Éj Kövét, hogy legyőzze azon hatalmakat, mik rontást hoznak a világunkra.
Nagyot nyelek. Már a nyelvem hegyén van az igenlés, hogy én vagyok Kevanaar küldötte, de a belső hang azt sugallja, ne hamarkodjam el a választ. A lány folytatja a legendát:
- Évszázadokkal ezelőtt, a katasztrófát követően eljött erre a kontinensre, összegyűjtötte az elvadult népeket és megalkotta Cherubiont.
- A bolygón Cherubion az egyetlen kontinens, ahol emberek élnek.
- Kevanaar isteni erejével megtörte a nyugati mágusok hatalmát, és maga mellé állította a letűnt kultúra maradványaiból táplálkozó technokatákat a messzi keleten.
- Cherubion minden népe egyesült és sokáig békében és nyugalomban élt.
- Aztán egy napon Kevanaar másik bolygóra távozott, hogy megkeresse távoli őseink leszármazottait, akik még a katasztrófa előtt áttelepültek egy másik világba.
- Kevanaar félt, hogyha egy emberre bízza minden hatalmát, akkor Cherubion zsarnok kezébe kerülhet a távolléte alatt.
- Így hát megosztotta mindazt, amit tudott. Három volt tanítványa Choler, a fekete mágus, Melan a technokrata, és az őrült Sang osztoztak ezen a hatalmon.
- Egyik sem uralkodhatott a másikon.
- Kevanaar egy verset hagyott rájuk, Az Éj Kövének versbe foglalt legendáját.
- Ha ismerik a verssorok értelmét, végigmehetnek az Éj Kövéhez vezető úton, és együtt megszerezhetik a hatalmas varázsszert.
- A négy versszakos versből mindegyikük csak egyetlen versszak magyarázatát ismeri.
- És titkukat féltékenyen őrzik.
- Évek óta marakodnak egymással, a hatalomért, így szóba sem jöhet, hogy együtt próbálkozzanak az Éj Kövének a megszerzésével.
- Choler sárkányai és lidércei, Melan Tankjaival és gépi teremtményeivel háborúznak.
- Sang az eszelős félisten pedig semlegesnek vallja magát, de titokban igyekszik mindig annak veszteséget okozni, aki jobban áll.
- Mert tudja, hogyha a kettő közül bármelyik győzedelmeskedik, akkor az ő sorsa is megpecsételődik.
Pillantásom a mellszobrokra esik
- Ők azok? – kérdezem.
- E hely valaha Kevanaar palotája volt.
- Mióta eltávozott, legrégebbi tanítványa, Sang vette a birtokába.
- Sang őrült… saját szentélyét rendezte be itt.
- A másik két félisten szobrát megalázta, mestere ábrázatát elpusztította, mintha tudná, hogy biztosan soha többé nem tér vissza.
- Bizonyítsd be, hogy Kevanaar küldötte vagy!
- Pusztítsd el a gonosz félisteneket…

A lány hirtelen elhallgat, megmerevedik és a következő pillanatban nesztelenül az oszlopok közé suhan. Két kámzsás fickó érkezik a csarnokba. Gyorsan én is egy oszlop mögé húzódva figyelem őket. Felém közelednek. Hirtelen elönt a harci düh. Előrántom a fegyvereimet, és kilépek az oszlopok takarásából. A két kámzsás meglepetten pillant rám, majd ők is harcra készülnek. Megint egy harc veszi kezdetét, csakhogy ezek már ketten vannak, na persze nem szólnak semmit sem, csak támadnak. A mocsárlidérc támad elsőnek. Kitérek a csapása elől és jól fejbe vágom a fabunkómmal, megtántorodik, a fejéből vér serken elő, majd a földre zuhan. Most a robot támad ő már nehezebb ellenfél. Támad és ha nem ugrok félre súlyosan megsebesít, talán harcképtelenné tesz, így csak egy enyhe karcolást ejt rajtam. Majd nagyot fordulva meglendítem a kardom és a fegyvertartó keze a földre hullik. Megmaradt bal kezével támad, megpróbálja a torkomat elkapni, de a fabunkóval kivédem, és a karddal levágom a fejét.

- Na ezeknek is vége. – mondom félhangosan magamnak.
Mint másnak, hiszen rajtam kívül senki sincsen itt. Hát mit mondjak hosszú és nehéz küzdelem volt, de hát ezt is túléltem. Vér és olaj bűze keveredik az orromban. Ez az összecsapás nagy zajjal járt és félő, hogy előbb – utóbb erre jár valaki. Gyorsan eltűntetem a tetemet és a droid maradványait aztán én is elhagyom a terepet Maga mögött hagyom az oszlopok mögé rejtett halott ellenfeleimet. Kicsit céltalanul kóborlok, szeretnék ismét a szépséges hölggyel találkozni, de ő nem mutatkozik. Unalmamban ismét átkutatom a termet, és egy eldugott szegletében egy a továbbjutást jelentő rejtekajtóra bukkanok. Az ajtó mögött széles folyosó nyílik, a robot, és a mocsári lidérc is valószínűleg erre tartottak volna. Lépcső következik, majd a tetején egy újabb ajtó. Az ajtó egy kisebb előtérbe nyílik, melynek túloldalán egy hatalmas kaput veszek észre, melyet mintha óriásoknak készítettek volna. Olyan magasan van a kilincs, hogy lábujjhegyre kell ágaskodnom és minden erőmet használnom kell, hogy benyomhassam a kaput. Amint belépek rajta, elkerekedik a szemem. Egy gigászi méretű kör alakú terembe jutottam, melynek falai mentén faragott kőoszlopok sorakoznak. A csarnok mennyezetéről csillárok függenek rendszertelen fürtökben. Halványkékizzással ragyogják be a termet. Egyetlen ablak sincs a teremben, csak sivár falakat látok mindenfelé. Gránitból kirakott, kaotikus mintázatú kőlapok alkotják a padlót. Berendezés alig akad. Középen egy kör alakú, mintegy három méter átmérőjű medence helyezkedik el, melyet pompás testű nők vesznek körül; meztelenül, ágyékkötőben vagy színes lepedőkbe burkolózva. A kéklő vízben egy meztelen szőke lány játszik a vízzel. A mennyezet felől halk zene szól. A medencétől néhány lépésnyire bíbor bársonnyal bevont emelvényen ezüst tálcát látok, megrakva mindenféle finomsággal. Legyűröm éhségemet és ismét a medence felé fordítom a figyelmemet. A vízből egy ezüstös hajú, meghatározhatatlan korú, markáns arcú férfi emelkedik ki. Először csak nyakig, aztán derékig, majd bokáig. Úgy áll a medence közepén a vízben, mintha egy láthatatlan emelvény lenne a lába alatt. Megrökönyödésemet látva, harsogva felnevet. Egész eddigi életemben nem láttam még ilyen különös embert. Alakját kékes derengés vonja be, s mintha nem is az imént merült volna, fel a víz alól, száraznak tűnik. Hirtelen nagyot taszítanak rajtam, s belecsobbanok a vízbe. A medence alján egymástól tenyérnyi távolságra meredező késpengéket látok. Gyorsan a felszínre emelkedek, és levegő után kapkodok.

- Nos Leon Silver, nem ízlik az új élet?
- Panaszkodsz? – a hangja monoton, és eltérően az eddigiektől érthető kiejtéssel beszél.
- Maga ismer engem? – kérdezem tőle.
- Új világról álmodtál, barátom, igen jól tudom én mi járt az eszedben egész eddigi életedben.
- Tessék, itt az új világ, kaland élvezet.
- Élvezet.
- Mi kell több?
- Rajtad áll, mihez kezdesz vele.
- Merülj bele, lubickolj!
- De vigyázz, mert ha kifogysz az időből, fennakadsz a pengéken!
Kétségbeesetten próbálok kijutni a medencéből, de az ezüsthajú fickó minduntalan meghiúsítja a próbálkozásaimat.
- Mit akarsz velem? – kiáltok kétségbeesetten.
- Örömet okoz, ha kínlódni látsz?
- Rendkívüli nagy örömet.
- Nem kényszeríthetsz semmire! – sziszegtem dühösen.
- Zsarolni akarsz, de nem jutsz semmire.
- Talán, ha könyörögnél egy kicsit…
Pár pillanatig gondolkodom, de a víz közepén vészesen apad, ezért elfojtva dühömet, az eszemre hallgatva így szólok:
- Jó.
- Akkor könyörgök.
- Nem érzek könyörgő hangsúlyt a szavaidban.

- Könyörgök, húzz már ki innen… az istenit!
- Unalmas fickó vagy. – válaszolja az ezüsthajú, és hátat fordít a medencének.
Igyekszem valamiképp megállni a késpengék között.
- Átkozott!
- Mit nyersz a halálommal?
- Élve hasznosabb lennék!
- A fene beléd!
- Mit akarsz még?
- Azt akarod hallani, hogy mindent megígérek?
- Azt?
- Húzz ki, és bármit megteszek, amit akarsz!
Az ezüsthajú ismét felém fordul.
- Szolgám leszel? - Szolgálsz engem?
- Segítek, ha tudok. – válaszolom dühösen.
- És uradnak kívántál nevezni, ha nem tévedek.
Bár nem válaszolok, a hallgatás beleegyezés alapon az idegen eltünteti a késpengéket a lábam alól.

Valahonnan egy hágcsót dobnak le nekem, melyen végre kikapaszkodhatok a medencéből. Két csinos lány lép hozzám, s miközben másik ruhát adnak rám, törülközővel szárazra dörzsölik a testem. Az idegen kegyesen az emelvény lépcsőjére mutat.
- Letelepedhetsz.
- Kösz már épp ideje volt. – miközben morcosan helyet foglalok, az ezüsthajú beszélni kezd.
- Ez a világ Cherubion.
- A legalkalmasabb hely egy kalandor számára.
- Te haszontalan álmodozó vagy, barátocskám, de képzeletgazdag és kalandvágyó.
- Hát lássuk, hogy milyen kalandor lesz belőled!
- Érzékeltem az álmaidat, s kegyesen utat nyitottam neked Cherubionba a dimenziókon keresztül.
- Kalandokra vágytál, ráharaptál a csalira, hősnek képzeled magad, és sajnálkoztál, hogy nincs rá lehetőséged.
- Cherubionban lesz!
- Lesz ám!
- Itt hősködhetsz, kalandozhatsz kedvedre, de ne feledd: halandó vagy!
- Ha elbuksz nem támaszt fel senki, eltűnsz nyomtalanul a süllyesztőben.
- És sose feledkezz meg a medencéről!
- Erre nem kell figyelmeztetned, ha akarnám se tudnám elfelejteni. – mondom én.
- Jól van, remélem is!
- Ezt a kis tréfát hasonlatnak szántam, hogy jusson eszedbe: lubickolhatsz Cherubionban, ameddig jól esik, akár a felszín alá is merülhetsz, de nagyon vigyázz!
- Ne kutass igazán mély titkok után, mert ha túl mélyre merülsz, véletlenül felsérted magad!
- És a túlélést senki sem garantálja.
- Jobb lesz hát csak a felszínen lebegned és úszkálnod!
- Mert ahogy a víz fogyott, és az éles pengék felé sodrott, úgy sodor majd az események forgataga a végkifejlet felé!
- Lesz kéz, amelybe belekapaszkodva kimászhatnál.
- Ha bajba kerülsz, csak magadra támaszkodhatsz!
- Jól jegyezd meg a szavaimat!
Szavait hatalmas döndülés szakítja meg.
- Maradj itt! – szól rám, és már itt sincs.

Hosszú percek telnek el, lassan már egy egész óra is. Elgyönyörködve nézem a fürdőző lányokat, megkóstolom a különböző finomságokat, sok köztük az ismerős ízű és formájú finomság. Sang végül visszatér, az arca kicsit bosszús, de amint rám emeli a tekintetét, felderül az arca.
- Gyere!
- Mielőtt elindulnál, mutatni akarok valami érdekeset.
Engedelmesen követem és nemsokára ismerős csarnokba lépünk.
- Itt már jártam. – szólok.
- Igen észrevettem.
- Nagy hatalmat teszek a kezedbe.
Sang szinte énekel a sötétben.
- Ezek az ősi sorok a hatalomhoz vezető út első szakaszának a leírását tartalmazzák. - Sokan ismerik e versszakot, sokan próbálták már megfejteni, a jelentését, de belebuktak mind.
- Egyedül én ismerem, mert minőnk közül én vagyok a legősibb, emlékszem nevekre, amelyeket magában rejt.
- Jól figyelj, halandó, mert mérhetetlen tudás birtokosa leszel!

Sang elhallgat egy pillanatra, majd halkan, mintha félne, hogy mások is meghallhatják, motyogni kezd.
- Ősapáink dicső múltjában Cherubion egyesítésekor a Mokharat – hágón át mutáns seregek hatoltak be a Gol Dorshe völgyébe.
- Gilgarat, Kevanaar hűséges segítője a Kaskah – völgyben fogadta seregével az ellenséget.
- Gilgarat elesett a borzalmas csatában és a kunigammi elfajzottak már – már diadalmaskodni látszottak vitézen verekedő harcosaink fölött, amikor Kevanaar feláldozva hatalmának jelentős részét, kifordította a Kashir folyót a medréből, és elárasztotta a véráztatta harcmezőt.
- A katlan egy magasabb pontján a víz új lefolyást talált, és kilométerekkel arrébb visszatért az eredeti medrébe.
- Az újonnan kialakult tó a Kaskah, akkoron sok ezernyi hős harcos vérétől vöröslött.
- Kunigammi mutánsok visszahúzódtak a távoli kontinensekre és soha többé nem merészkedtek az elátkozott tó közelébe. Vallásosan rettegnek őseik és ősi ellenségeik szellemétől melyek a mai napig kísértik a vidéket.
- A tavat tápláló folyó régi medrében még mindig ott a szikla, amelyet Kevanaar rettenetes hatalma gördített az útjába.
- A monda szerint ez a kőírás Kevanaar vagy Gilgarat parancsát várja, és a hős vezér szent kardja, a Tomboló a kulcs, amely parancsot ad a sziklának a ledőlésére.
- Gilgarat szívéből hatalmas fa nőtt, s gyökerei között nyugszik a Tomboló, a varázskard.
- Fel kell hozni a kardot a tó mélyéről, és azzal parancsot adni a sziklának, hogy engedjen utat az egykori mederben.

Egy darabig elgondolkozva bámulok magam elé, majd újabb kérdés fogalmazódik meg az agyamban.
- A vers többi részének magyarázatáról elképzelésed sincs?
Sangon látszik, hogy dühbe gurult.
- Foglalkoznék veled, ha tudnám?
- Mit akarsz még?
- Megkaptad a tudást, élj vele magad!
- Ne feledd, már csak néhány perced van itt, aztán leveszem rólad a kezemet, és magadra hagylak!
Némán állok, megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Sang kegyetlen hangja azonban kisvártatva visszahoz a valóságba.
- Itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk egymástól! – mondja barátságosan, de a szemében gonoszság lapul.

Egy kilencágú korbácsot varázsol elő a levegőből. Hangja kissé érdessé válik szándéka nyilvánvaló számomra. Egy kentaur jelenik meg mellette, Sang felpattan a hátára. Rémülten menekülök az ajtó felé, a korbács ágai csak centiméterekkel kerülték el a hátamat. Feltépem az ajtót, és vakon rohanok a homályos folyosókon. Magam mögött hallom az eszelős félisten üvöltését, s amikor visszapillantok, magam magamat pillantom meg egy kentaur képében, amint a korbácsot lengetem. Rémálom. Tovább rohanok. A folyosón, amelyet a telihold fénye világít csak meg egyre csak rohanok. Összevissza kanyarog, majd végül egy nagy ajtóhoz vezet. Gondolkodás nélkül belépek rajta és bezárom magam mögött. Éppen hogy sikerült. Teljes erőmből szorongatom a kilincset a kentaur néhányszor megpróbál ugyan benyitni, de hamarosan feladja a dolgot. A patacsattogás lassan eltávolodik. Tanácstalanul körülnézek. Ismerős helyre a szentélybe jutottam, melynek közepén ott áll a félistenek szoborcsoportja. A helyiség teljesen kihalt.
- Gyorsan! – súgja egy ismerős hang, és örömmel fedezem fel egy titkos ajtóban a szőke szépséget, akivel mintha már találkoztam volna. Ugyanitt!?
- Gyere már! – sürget a lány egy kicsit.
- Na jó menjünk. – mondom, és azzal követem a lányt.

Hamarosan egy fáklyákkal megvilágított szélesebb folyosóra érünk. A lány nem hagy időt számomra a magyarázkodásra, sem a köszönetnyilvánításra. Szorosan fogja a kezemet, és magával vonszol. Kellemesen simul a tenyerembe, vastag gyűrűi felkarcolják a bőrömet. Nemsokára egy keresztfolyosóhoz érünk. Szemből a korbácsát lengető kentaur galoppozik felénk. A lány balra, én jobbra mozdulok el. Egy gyűrű marad a markomban, egy aprócska gyűrű. A lány élesen felsikolt. Megtorpan, hogy visszaforduljon, de a kentaur már itt van kettőnk között. Az utolsó pillanatban térünk ki előle. A korbács nagyot csattan a falon. Kirántom a kardom és a másik kezembe a buzogányomat veszem. A kentaur megfordul, és újra támad, a karddal kivédem a támadást, és gyorsan felugrok a hátára. Sajnos a lendülettől kiesett a kard a kezemből, de a buzogánnyal nagyot csapok a kentaur fejére mely által az holtan a földre rogyik. A kentaur vérbefagyva hever előttem a földön. Megtörlöm az izzadt homlokomat, Túléltem ezt az összecsapást is, de legközelebb vigyáznom kell, nehogy kiessen a kard a kezemből.
- Hű ez kemény ellenfél volt. – mondom, azzal magamhoz veszem a lény korbácsát.

A lányt keresem a tekintetemmel, de eltűnt a nevét meg nem tudom, ezért felhagyok a keresésével. Folytatom az utamat. Egy kitört üvegű ablaktól szegélyezett folyosón találom magamat. Csak fáklyák a által megvilágított részek világosak, a köztes részeket homály fedi. Odakinn a felhők mögül a hold pislog elő, sápadt fénye még ahhoz sem elegendő, hogy megállapítsam milyen magasan vagyok a földtől. Kimászok az ablakon, és függeszkedve megkapaszkodom. Néhány pillanatra szükségem van, amíg összeszedem a bátorságomat és leugrok az ismeretlenbe. Másfél méter zuhanás után kemény talajra érkezek, üvegcserepek csikorognak a talpam alatt. A lendülettől előrebukok, de egy szempillantás múlva talpraugrok. Egy füves lejtő van előttem, talán arra vár a szabadság. Mögöttem a betonpalotában sorra fények gyúlnak. Megszaporázom lépteimet, és egy kerítéshez jutok. Nem túl magas, könnyedén megbirkózom az akadállyal. Rozoga kunyhókat kerülgetek, valahol a közelben felugat egy kutya. Hangjához hamarosan több tucatnyi eb hangja csatlakozik, s mire elérem a falu legszélső kunyhóját, már mindenki talpon van mögöttem.

Teljes erőből rohanok. El innen, minél messzebbre, gondolom magamba. Ismét egy kerítés állja utamat. Lendületből próbálok átjutni rajta, de a ruhám beleakad, egy pillanatig magatehetetlenül lógok a kerítés tetején. Egy reflektor vakító fénye tapad piócaként rám. Nagyot rántok a testemen, mire fejjel egy arasznyi mély vízbe csobbanok. A francba nem szerepelt a terveimben, hogy vizes leszek. Villámgyorsan talpra ugrok és a bokáig érő vízben futni kezdek a kerítés mentén. Néhány perc múlva már csak távoli, összemosódott hangokat hallok. A holdfény lehetővé teszi, hogy ne vaktában botladozzak az ismeretlen területen. Hírtelen árnyék vetül rám, és mielőtt még bármit is tehetnék, egy óriási, karmazsinszínű denevér kap a karmai közé. Hirtelen elsötétül minden előttem, elvesztem az eszméletemet. Amikor kinyitom a szemem, komor, homályos erdőség felett suhanunk. Amennyire meg tudom állapítani, kelet felé tartunk, a hajnal első sugarai felé. Az erdőség végtelennek tűnik.

A messzi láthatárt sötéten sötéten gomolygó, lilásfekete fellegek ülik meg. A távoli morajlás gyorsan közeledő vihart jelez. A gyomromba jeges félelem markol. Egy hatalmas, működő vulkán felé tart a denevér velem. Szemem elé különös látvány, amikor a denevér a magasba emelkedik, és átlibben a vulkán kürtőjén. Magam alatt izzó, fortyogó magmát látok, amely pokoli hőséget áraszt. Ragyogása megvilágítja a lávából töretlen ívben kiemelkedő komor bazaltfalakat, melyeknek minden józan számítás szerint már rég kásává kellet volna olvadniuk. Ám a fekete falak szálfaegyenesen, égretörően állnak, fittyet hányva a természet törvényeinek. A falak tövében írásjeleket pillantok meg. Döbbenten betűzöm a vérvörös lávafolyamban úszó sorokat.
Válaszútra jutva Rubinszem s a kőszirt,
Csókja majd mutatja, merre is hogyan tovább.
Alkonyfényhez érvén vágyaidra gyógyírt,
Ha nem lépsz bátran fölé, sosem találsz.

Azonnal felismerem a nevezetes vers harmadik versszakát. A denevér gigászi épülettömbök felé tart. A gótikus, üvegtelen ablakokban itt – ott fáklya pislákol, s valahonnan a mélyből szörnyű rikácsolás hallatszik. Elrablóm váratlanul ereszkedni kezd, majd kiengedi karmait. Néhány futólépést teszek egy lapos oromzaton, de még mielőtt elvágódnék, erős kezek ragadnak meg, és határozottan talpra állítanak. A denevér kecsesen megfordul a levegőben, és mielőtt még eltűnne a sötétségben, felém kiált.
- Ha még nem mondtam volna, Balamud vagyok.
- Ég veled!
- Ész Javaszlom, ne vitatkozz Indriqkel!

Még eljutnak a tudatomig a denevér szavai, ám a kimerültség pillanatok alatt úrrá lesz rajtam, szemeim lehunyom, az agyam magától kikapcsol. Nedves és hideg dologra eszmélek. Dísztelen, sziklapadlós szobában fekszek, és éppen egy újabb adag hidegvizet öntenek az arcomba. Nagydarab fickó áll előttem, talpra rángat, majd egy asztal felé fordít. A bútor túloldalán egy meglehetősen furcsa alak ül. Egy magas, karcsú férfi, keskeny állal és hosszú, hegyes fülekkel. Magas homlokára és karcsú vállára vörös hajsörény omlik alá, bal fülében hatalmas aranykarika csillog. Végig pillantok magamon. Jól sejtettem. Minden fegyveremet és felszerelésemet is elvették tőlem. Egyedül a puszta kezemben vagy a mentális képességeimben bízhatok, ha harcba szállok. Nagyot nyelek, és inkább lehelem, mint kérdezem:
- Ön Choler, a mágus?
- Vagy Indriq nagyúr?
- Ha így lenne, szeretnék négyszemközt beszélni önnel.
A vöröshajú ifjú helyrelibben a székkel, és leheletnyire szétnyitja az ajkait. Hosszúkás, hegyesre reszelt fogai vannak, mint egy kannibálnak.
- Valóban?
- Ám lássuk, mivel támasztja alá a követelését?
Felkészülten várom.
- Ön tehát Indriq nagyúr?

Az ifjú szélesen elmosolyodik, de a gesztus inkább irritál, mintsem megnyugtatna. Hirtelen vörösen izzó ék vág a tudatomba. Úgy érzem, mintha finom borotvapengék mélyednének kínzó lassúsággal az érzőidegeimbe, mintha durva szemcséjű homok csikorogna a szemgödrömben. Perzselő lángoszlop fut végig a gerincem mentén, hogy aztán fortyogva csorduljon ki az orromon, és a füleimen. A fájdalom elviselhetetlen. Kiáltanék, de nem bírok, a szemeimből könnyek csorognak. Az ifjú mélykék szeme szelíd ámulattal mered rám!
- Ezt komolyan gondolja? – kérdezi.
- Semmi védekezés?
- Miért nem emelte fel ellenem a mentális pajzsát?
- Talán fél, hogy kitapasztalom az erejét?
- Hát ne féljen!
- Próbáljuk meg újra?!
- Nem! – a válasz kicsit hangosabbra sikerül, mint akarom, de a fájdalom még mindig ott lüktet a zsigereimben.
- Kicsodát hoztatok elém kurafik? – fordul dühösen az ifjú a katonáihoz. - Kibeleztetem, aztán kitömetem azt a nagyranőtt bőregeret, ha tévedett!
- Igenis, nagyméltóságú xinaf! – a kapitány szemmel láthatólag nagyon fél az ifjútól.
- Balamud akármilyen tökkelütött bőregér, a feladatokat mindig pontosan hajtja végre!
- Bizonyára oka van, hogy téged elhozott ide. – fordul vissza felém a xinaf.
- Mondj el mindent, amit tudsz, különben véged.
- Farkasverembe vettetlek, esetleg egy boszorkány kényre – kedvére bízlak.
- Bár a farkasverem humánusabb lenne…
- A farkasoktól nem félek, a boszorkányokban, pedig nem hiszek! – igyekszek olyan biztosan beszélni, amennyire csak tudok.
- Pedig jobban tennéd! – csattan fel mögöttem mérgesen egy kedves lágy női hang.
Megpördülök a sarkamon. Egy csinos, fiatal lánnyal találom szemközt magam. Karcsú és vöröshajú. Lenge öltözete a megfelelő helyeken igéző domborulatokat sejtet. Fátyolszerű, áttetsző zöld ruhát visel. A kellemes összhatást csak két apróság zavarja meg. Ezüstösen csillogó, baljóslatú szeme és két szarvacskája.
- Boszorkányok márpedig vannak!

Nem igazán vagyok a helyzet magaslatán. Csak állok, s miközben a lányt nézem, levegő után kapkodok. Nem ilyennek képzeltem el a boszorkányokat.
Sehol egy bibircsók, sehol az a híres vasorr. Valami megmagyarázhatatlan bátorság fog el.
- Csak Cholernek mondhatom meg. – szólok. A lány karba teszi a kezét formás mellei előtt, kissé lehajtja a fejét. Hírtelen úgy érzem, mintha puha újjak kotorásznának az agyamban.
- Tud valamit, amit mi nem. – ismételi a lány.
- Igen, megvan.
- Verssorok.
- Tudjuk miféle verssorok… ó, ez meglep!
- Nahát!
A xinaf előrehajol.
- Tudja a vers magyarázatát?
- Mond?

A lány belém karol, és határozott léptekkel az ajtó felé indul. Botladozva követem.
- Ez csak Choler mesterre tartozik, drága Kiv Year! - Csak és kizárólag Choler mesterre.
- Majd ő eldönti, hogy kikkel osztja meg a titkot.
Engedelmesen követem a lányt. Keskeny és kanyargós folyosón haladunk, az irányt már régóta nem figyelem. Szemem mohón a lány formás alakjára tapad, ruhája inkább kiemeli a szépségét, mintsem takarná a testét. Egy kisebb kőpadlójú szobába lépünk be. Arcomat meleg gőz csapja meg, végigpillantok a kádakon.
- Közös fürdőterem! – int a lány a kádak felé, és egy száraz fürdőleplet vesz elő az egyik ládából.
- Büdös vagy, így nem léphetsz a Mester színe elé!
- Fürödnöd kell! – szól rám a lány.
Kényszeredetten elmosolyodok és hozzálátok a vetkőzésnek, majd lassan beleereszkedek a kellemesen forró vízbe. A lány szintén kibújik a ruhájából, és belép mellém a kádba. Lehunyom a szememet és hagyom, hogy a lány végigszappanozza a testem. Szinte minden erőm elszáll az érintésétől. Kiszállunk a kádból, a lány egy fapadhoz vezet, és határozottan rámutat.
- Feküdj le ide! – szól rám.
- Mit akarsz… boszorkány? – kérdem tőle.
- Chloviának hívnak! - Bekenem a sebeidet.

Engedelmesen követem a lány utasítását, de amikor elkezdi kenegetni a testem, nem tudom megállni megjegyzés nélkül.
- Fogadjunk, hogy varangyos béka zsírjából készült a kenőcsöd…
- Veszítettél! – mondja a lány, miközben puha kezével az egész testem bekeni valami ragacsos dologgal.
- Elsőszülött vérét elkevertem disznóepével, és végül…
Undorodva összerázkódom. Eszembe jut Choler.
- És a mestered? - Nem fog haragudni, hogy…
- Reggel van. - Choler már nyugovóra tért.
- Majd, ha leszáll ismét az éj, elébe járulhatunk…
- Most pedig ideje, hogy aludj!
- Gyere, megmutatom a hálószobádat!
Gyorsan a vállamra terít egy köpenyt, és kinyitja előttem az ajtót. Néhány percig gyalogolunk, amikor egy vastag tölgyfaajtó előtt állunk meg.
- Ez a szobád!
- Estig ne mozdulj, ha jót akarsz!

Amikor bezárja mögöttem az ajtót, vágyakozva pillantok utána.
Sóhajtva bemászok az ágyamba, lehunyom a szemem, de még mindig Chloviát látom magam előtt. Arra ébredek, hogy éhes vagyok. Nagyot nyelek, és kimászok az ágyból. Az asztal mellet a széken ruhadarabokat fedezek fel. Frissnek és kipihentnek érzem magam. Szinte minden sebem begyógyult már. Valóban ér valamit az a kenőcs, gondolom elismerően. A kikészített ruhákat némi fejtörés után sikerül magamra öltenem. Utoljára Svájcban, egy középkori kosztümös kalandfilmben láttam ilyeneket. Kicsit úgy érzem magam benne, mint ha a három testőr egyike lennék. Találok egy kardot is, és megrökönyödve veszem tudomásul, hogy minden felszerelésem, amit eddig sikerült összegyűjtenem, a fürdőben maradt. Kisvártatva belép Chlovia, és elégedetten tapasztalom, hogy minden ruhámat és felszerelésemet magával hozta. A ruhák tiszták, valaki kimosta mindet, amíg én aludtam. Hálásan rámosolygok a lányra, miközben felöltözök. Alig pakolom el a felszerelésemet, amikor ismét nyílik az ajtó, és egy magas alak lép be rajta.
- Itt az idő!
- Kövess! – mondja.

Folyt.köv.