Az Aréna - 2.

Egy magánűrhajó tartott egy a Föld és a Hold között épült hatalmas építmény felé. Az űrhajón Alexander utazott, megbilincselt kézzel.
Miután az űrhajó landolt az „űrbázison”, a rabkísérő karon ragadta az elítéltet, és bevitte az épület főtermébe. Egy fotocellás ajtón keresztül jutottak be a hatalmas aulába, ahol rengeteg, rossz külsejű ember tolongott. Hosszú sorok álltak különböző pultok előtt, Alex úgy gondolta, ott lehet jelentkezni a játékokra, és nem is tévedett. A rabkísérő az egyik ilyen pult felé húzta a fiút, elhaladtak a sorok mellett, nem törődve a sorban állással. Ahogy Alex végignézett a jelentkezőkön, egyszerre undor és félelem fogta el. Mély, összevarrt sebek, érzelemmentes arcok, üres szemek: igazi gyilkológépek lehettek, akik nem ismertek kegyelmet.
- Elnézést, bocsánat… - tolongott a rabkísérő, majd amikor odaért egy üvegablakhoz, felmutatta Alex megbilincselt kezeit az a mögött ülő nőnek; ő regisztrálta a jelentkező versenyzőket.
- Á, látom már meg is jöttek… egy pillanat. – majd a jegykezelő géphez nyúlt, hogy kivegyen egy belépőjegyet.
Alex kellemetlenül érezte magát, hogy így elévágtak a hosszú sornak, de nem volt sok ideje ezen gondolkozni, mert a rabkísérő megkapta a jegyet, majd az utasítást, miszerint „jobbra a hosszú folyosón, ott pedig a negyedik üvegajtó”, és indultak is tovább.
Amikor megérkeztek a helyszínre, egy hatalmas biztonsági őrrel találták szembe magukat. Igazából nem is biztonsági őr volt, hanem jegyszedő, aki elkérte a jegyet, majd beengedte az ajtón a két férfit. Amikor beléptek, egy kis terembe jutottak, ahol egyetlen ajtó volt található, és egy kis pad. Le is ültek, majd pár másodperc múlva a kis ajtón belépett egy jól öltözött idős úr. A fiú és a rabkísérő felálltak az üdvözlés jeléül.
- Jó napot, üdvözlöm önöket! – nyújtott kezet a rabkísérőnek, majd Alexnek, de amikor meglátta, hogy bilincsben van a keze, mosolyogva elhúzta kinyújtott karját – Nyugodjon meg, ez már nem marad magán sokáig.
- Kösz… - mondta unottan a fiú.
- Itt hagyom magának a kölyköt, aztán én mennék is… remélem nem lesz vele semmi gondjuk. – a kísérő már be is nyúlt a zsebébe a bilincs kulcsáért, és megkezdte a fiú kezeinek felszabadítását.
- Biztosíthatom, hogy nem fog lázadozni. – mosolygott ijesztően nyugodtan az úr.

Alex csak arra gondolt, hogy esze ágában sincs lázadni, legszívesebben visszaülne a padra, és órákig ott ülne az életén gondolkodva.
- Hát akkor… viszlát. – veregette meg a fiú vállát kísérője, kezet fogott az idős férfivel, és kisétált a teremből.
Kis hatásszünet után Alex szólalt meg először.
- Én… nem is tudom, mit mondjak.
- Semmit. Csak jöjjön utánam. – mondta még mindig vidáman az úr, majd kinyitotta a kis ajtót Alexnek, amin keresztül át is léptek egy hosszú, szűk folyosóra.
- Szóval – kezdte a férfi -, azt hiszem, tudja, miről szól ez az egész.
- Igen. – válaszolt illedelmesen Alex.
- Erről egyébként is lesz egy szentbeszéd a játék megkezdése előtt, majd ott mindent megtud, amit eddig nem tudott – nevetett az úr – Ó, egyébként a nevem Stiles, Jonathan Stiles. Magának csak Johnny.
- Johnny Stiles… mint valami ősrocker. – jegyezte meg Alex.
Stiles felnevetett.
- Nem maga az első, aki mondja. Szóval csak a játék menetét szeretném elmondani.
- Egyébként most hová megyünk? – kérdezett közbe a fiú.
- Megyünk az Arénába, mindjárt kezdődik a játék.
- Mi?! – kiáltott fel Alex, majd meg is állt a sétában.
- Nyugodjon meg, ez csak egy bemelegítő kör lesz, épp ezt akarom elmondani… szóval először lesz egy kör, aminek „Összeeresztés” a neve. Az összes felvett jelentkezőt összeeresztjük, és annyi embert megölnek, ahányat tudnak.

Már épp indultak volna tovább a sétában, de Alex ismét megállt, most már kicsit sápadtabban, mint az előbb. Elkeseredetten a falnak dőlt.
- Én ott meg fogok halni… - mondta reszketve.
- Hé, nyugi fiam… mesélték, hogy maga vadászik.
- Istenem, miért jön mindenki ezzel… az teljesen nem ugyanaz.
- A lényeg ugyanaz – nézett mélyen Alex szemébe a férfi – Maga tud bánni a fegyverekkel. Ha ki akar szabadulni, akkor nincs más választása, mint hogy használja is őket. Egyszerű, nem? Végülis az emberek és az őzek között nincs sok különbség: mindketten csak a génjeik által irányított túlélőgépek. Ha nincs bennük elég spiritusz, akkor nem élnek túl, és kiesnek az evolúcióból. Erről szól az élet, nem? Nem kell az embereket az állatok fölé helyezni. Ha így gondolkodik, bármire képes lehet.
- Na jó, de… az őz nem lő vissza.
Stiles elgondolkodott, majd bólintott.
- Az már a maga gondja. És most már mehetünk?
- Ja… - mondta beletörődve, majd továbbindultak.
- Szóval… - sóhajtott Stiles – Ha az Összeeresztést túléli, 12 forduló következik majd, azaz 12 ember ellen kell megküzdenie. Ha a végén győz, mint már említettem, szabad. Azt persze mondanom sem kell, hogy nem csak az ön fordulói lesznek a versenyen, de mivel maga csak ebben a 12-ben fog részt venni, így felesleges a többivel foglalkoznia. Azt leszámítva persze, hogy megnézze, kivel fog legközelebb játszani, de nem hiszem, hogy ismerné a harcosokat, szóval ez is felesleges.

Elérkeztek a folyosón sétálva egy újabb üvegajtóhoz. Stiles kivett a nadrágzsebéből egy kártyát, melyet hozzáérintve az érzékelőhöz, bejuthattak egy újabb, rejtélyes terembe, ezúttal tele emberekkel: azokkal, akiket a sorokban állva is látott. Ők ketten egy erkélyszerű kiemelkedésen álltak, melyről egy lépcső vezetett a lent álló párszor tíz emberhez.
- Maga most menjen le, vegyüljön el. Nem hiszem, hogy nagyon beszédesek lennének, de azért megpróbálhatja. Megölni nem fogják… még. – mosolygott az idős úr, majd kisétált a teremből.
Alex végül is rávette magát, hogy lemenjen.

Furcsa látvány fogadta a fiút: a versenyzők egyhelyben álltak, és vártak a játék kezdetére. Nem szóltak egymáshoz, ahogy Stiles is jósolta, de azért mégis megpróbálkozott a naiv elítélt: ráköszönt az egyik tömegben álló nőre – merthogy nők is jelentkeztek szép számmal a játékra. A hölgyemény enyhén alulöltözött volt: zöldes színű bikinit viselt, szintén zöld lábbelivel. A fején egy csőrszerű sisak volt, mely hátulján (nem túl meglepő módon zöld színű) madártollak ékeskedtek.
- Helló… na, mindjárt kezdődik a játék?
A fiatal nő lezserül odafordított a fejét a fiúhoz.
- Ja. – válaszolt barátságtalanul.
- Egyébként Alex vagyok. – próbálkozott tovább.
- A nevem Hunter. – mondta szinte fenyegetően, majd elfordult.
A fiú elmosolyodott, majd inkább ő is a várakozásra koncentrált. Az Összeeresztést bármelyik pillanatban elindíthatták.

Folyt. köv.