Árpi 2. rész

Nem ismerem Árpit, csak olvastam a sztorit, s tetszett...
Aki ismeri, (+Árpi :)) attól elnézést kérek, a többiek szórakozzanak jól! :)

Egy ismerősömnek (Árpi) volt egy autója. Szép volt, jó volt (Opel Senator 3.0),
neki mégsem volt elég jó. Egy szép napon elhatározta, hogy dögösíteni kell.
Elkezdődött a tuning.

Először jöttek a szokásos dolgok: szélesebb felni, tök fekete fólia, brutál erősítő,
stb. Igen ám, de ilyenje sok embernek van, így nem lehet kitűnni a tömegből. Na,
akkor jött az ötlet: ha Michael Knightnak van, akkor neki is kell, és ezzel
elkezdődött KIT-hadművelet.

Úgy kezdte, hogy a műszerfal összes szabad helyére kapcsolókat és ledeket
barkácsolt. Ezek nagy részének semmi funkciója nem volt, csak (szerinte) jól nézett
ki. Mások szerint inkább hasonlított Pirx kapitány valamelyik járgányára, de neki
tetszett. A legjobb az volt benne, hogy volt nyolc kapcsoló, ami sorba volt kötve a
gyújtáskapcsolóval. Cselesen ezeket úgy építette be, hogy egy részüket
megfordította, tehát az autót csak egy bizonyos kapcsolóállásnál lehetett indítani.
Ennek a lopásgátláson kívül az volt az értelme, hogy szerinte baromi imponáló
volt, ahogy kapcsolgatott indulás előtt. „T’od, ahogy a helikopteren, az amcsi
filmekben. Mégis csak komolyabb így a gép, nem?" Persze eltelt egy-két nap, amíg
ezt az állást megtanulta. Addig úgy nézett ki egy indítás, hogy beült, az összes
kapcsoló lefelé mutatott. Elkezdte vadul kapcsolgatni, és minden kombinációnál
megpróbalt indítani. Minden indítás előtt jött a „Hopp, most megvan, most a jo"-
szöveg, de általában csak negyedszerre-ötödszörre találta el. Én már rég tudtam a
helyes állást, de a marhája képtelen volt megjegyezni. Persze nem segítettem neki,
csak együttérzően bólogattam az anyósülésen. Egyszer megkérdeztem tőle, miért
nem írja le. Azt mondta, azt elveszítheti, és akkor könnyen ellopják az autót.
Elképzeltem, hogy valaki talál a parkolóban egy cetlit, hogy „fel-fel-le-fel stb.", és
felderül az arca, hogy „Aha, megvan a Senator kódja, elő a pajszert!"... Aztán
persze szépen lassan megtanulta a kódot, és egy idő után már kezdett unalmas lenni
a dolog, ezért újabb furfangos eszközök kellettek.

Ekkor jött (őt idézve) „a behatolási- és eltulajdonítási kísérletet megakadályozó
kompjúteres (így, k-val, hosszu ú-val ejtve) rendszer". Én itt már nem akartam
beülni mellé, mert tudtam, hogy nem fogom megállni röhögés nélkül. De a hosszas
unszolasra („Nézzed má’ meg, hogy mit bír a gépsárkány, mer’ ilyet még nem
lattá’, öcsém!") beültem.

Az újabb okosság nem volt más, mint egy lepukkant 486-os laptop, amit
ráapplikált a riasztóra, egy aktív hangszóró az anyósülés lábterében, plusz valahol
hátul egy mágnes egy reed-relével. A hangszóró azért kellett, mert riasztáskor a
laptop mindenféle okosságot mondott. Árpi úgy képzelte, hogy ha el is lopják az
autót, a riasztó megszólal, és a tolvaj megijed a hangtól, ami ilyeneket mond:
„Tolvaj!", „Az autó 15 másodpercen belül leáll!", „A rendszer értesíti a
rendőrséget.", stb. A mágnes a reed-relével kapcsolta a laptop áramellátását.
A baj az volt, hogy úgy volt megoldva, hogy csak saccra lehetett tudni, hova kell
tenni a mágnest a csomagtartóban, nem volt megjelölve a helye.

A másik gond az volt, hogy akivel íratta a programot, az csak Windowsra tudta
megírni, úgyhogy innentől kezdve így nézett ki az indulás: Árpi körberohant
kétszer az autó körül, ellenőrizve, hogy nincs behatolási nyom, távirányítóval
kinyitotta az ajtókat, nekem be kellett ülnöm, mert ő elhelyezte a csomagtartóban a
mágnest („Ne haragudj, de ezt még neked sem mutatom meg."), előre jött,
beállította a kapcsolókat, indított, fülelt, hogy bootol-e a laptop, káromkodott,
hátrament, igazított a mágnesen, vissza előre, fülelés, laptop bootol. Iyenkor ülni
kellett még egy ideig, mert a Windows még nem indult el, és ha a program nem
álló autónal indult el, megszakította a gyújtást. Mivel csak saccra tudtuk, mennyi
ideig tart, ücsörögtünk pár percet. Ekkor összegerjedt az autó hifije az aktív
hagszóróval, ami borzalmas hangon visított.

Elkezdett gyűlni a tömeg a parkolóban (én meg próbáltam úgy tenni, mint akinek
semmi köze az egészhez). Látszott rajtuk, hogy rendszeres nézői a mulatságnak,
mert volt, aki rutinosan egyből a mászókára ment fel, hogy lásson a többiek feje
felett.

Ekkor jött az, hogy elkezdett vonyítani a riasztó, és a hangszóró a lábamnál
megszólalt olyan hangon, mint egy vízbefojtott Sokol rádio: „Tolvaj!", „A motor le
fog állni!", stb.
Kezdtek röhögni az emberek (én meg kisebbre húztam össze magam). Ő pedig
űvölt: „Gerjed, b*zmeg, összegerjed, k*rva riasztó, k*rva laptop, k*rva
programozó!" Itt jött még egy félperces k*rvás felsorolás, ordítva természetesen, és a
programozó meg az egész mindenség lovakkal és felmenőkkel törtenő közösülésére
bíztatása.

Fontolgattam a menekülés lehetőségét, de már túl sokan álltak körülöttünk, és
nem voltam benne biztos, hogy át tudom törni a bámészkodók gyűrűjét.
Árpi hozzáfogott, hogy: gyújtás lekapcsolása, motorháztető felnyitása, laptop
lehúzása a riasztóról, riasztó kikapcsolása kulccsal, fenyegető „F*szt néze’?" a
tömegnek, matatás a motortérben, csatlakozók pöcögtetése, „Ne nyújjá’ hozza,
öcsisajt!" a közelebb merészkedő kisgyereknek, motorháztető le, beülés, indítás,
várakozás a bootra, szokásos visítás, szerencsére most nem riaszt, indulhatunk.
Persze padlógáz, visít a gumi, a tömeg szétrebben, és mi „kottonájdzsó"-t
torzítva, műszerfal-rezegtetve üvöltő hangjaira otthagyjuk a parkolóban a tömeget.
Főhősünk boldogan húzza ki magát az ülésben, és büszkeségtől sugárzó arccal
csak ennyit kérdez: „Na?" – Elgondolkodom, mit is mondhatnék. Például
megkérdezhetném, hogy mi van, ha a tolvaj nem rakja helyére a mágnest, és akkor
a laptop nem indul el, nem tiltja le a gyújtást, nem óbégat, mint a haldokló
rinocérosz, és ugy általában, simán el lehet lopni az autót. Vagy megpendíthetném,
hogy a sok szar árábol vehetett volna egy rendes riasztót is, de nem szólalok meg,
mert az ember úgyis hiába magyarázza egy apának, hogy kockafejű a gyereke, az
akkor sem érti meg, ha megáll a sör a kölyök fején...

Nyár volt, fiatalok voltunk, és ilyenkor sok marhaságot csinál az ember. Árpi
persze többet, mint a normálisabbja. Ez régebben történt, még nem volt meg az
Opel Senator, csak egy szakadt Ladára futotta. Abból is csak olyanra, ami annyira
rozsdás volt, hogy nem lehetett tudni, mikor hullik ki az ember alól. Mindig azt
vártam, hogy egyszer kiszakad az alja, és Árpi úgy fogja hajtani, mint Flintstone a
járgányát. Műszaki persze évek óta nem volt rajta, így csak a szerencsén múlt, hogy
mikor bukik le.
Persze, ez sem lehetett olyan, mint az átlag, ezert volt itt is optikai tuning ezerrel.
Ekkoriban Árpi még nem rendelkezett jelentős tőkével (vagyona gyakorlatilag a
széteső-félben levő Ladábol, két farmerből és néhány pólóból állt), ezért nagyrészt
leleménnyel kellett pótolni a hiányzó anyagiakat. Hát, leleményben nem volt hiány.
Felkerültek ugye az alap dolgok: rókafarok, műszőr kormányborítás,
aprópénztartó, halálfejes valtógomb, órás visszapillantó (sajnos csak egy törötthöz
tudott hozzájutni, de lényeg, hogy óra volt benne), „multifunkciós műszer", ami
egy hőmérő, iránytű és óra mahagóni-utánzat keretbe foglalt kombinációja volt, és
itt ki is merültek nagyjából az anyagi lehetőségei.
Ekkor jöttek a segítőkész haverok, akik első hallásra kicsit furcsállották Árpi
kéréseit, de aztán a hecc kedvéért megcsinálták, amit kért.
Első lépés volt a műszerfal. Látta egy újságban, hogy egy sportkocsinak
polírozott alumínium borítás volt a műszerei körül, és hát persze, hogy neki is
kellett. Miután kiengedték az ügyeletről, ahova a sorjás alumíniumlemez által
szétvágott tenyerével ment kötözésre, új ötlettel állt elő: alufólia lesz a megoldás.
Finoman megemlítettem neki, hogy az nem túl strapabíró, meg gyűrődik is, de nem
hallgatott rám. Egyik haverja szüleinek volt egy Ápisz-szerű boltjuk, és onnan
szereztek vagy harminc tubus Technokol Rapidot, és kiadta az utasítást a
haverjainak, hogy mindenki csenje el otthonrol az alufóliát. Mikor elég sok
összegyűlt, megkezdődött a ragasztás. Én csak a végére értem oda, hát, mit
mondjak, nem volt egy semmi látvány.
Először is totál meghülyültek a ragsztó gőzétől, mert zárt garázsban csinálták.
Mikor odaértem, sejtettem, hogy gáz lesz, mert méterekről olyan szaga volt a
garázsnak, mint egy festékgyárnak. Árpi csak ennyit tudott hozzáfűzni az
eseményekhez: „hehehe". Meg néha azt is, hogy „atom lett, hehe". Ültek a
haverjaival a garázs betonján, mint marhatök a mezőn, néztek maguk elé, és
vigyorogtak.
Megnéztem az autót. Ez sem volt semmi. Láthatólag jobbról kezdték a
mutatványt, mert ott még ollóval voltak vágva a darabok, de gondolom, közben
hatott a ragasztó, és mire a kilométeróráig jutottak, már annyira zizik voltak, hogy
azt is beragasztották. Be volt ragasztva a kormány, a sebességváltó, a szellőzők, a
bal oldali ablak felé, a bal ajtókárpit, egy kicsit mindkét ülés, és úgy általában
csöpögött minden a ragasztótól. Az elején még odafigyeltek rá, és probálták
kisimítani a fóliát, de a végén persze ilyen apróságokkal nem törődtek, és ettől az
autó úgy nézett ki, mintha Bádogember vezette volna, aki egy szörnyű balesetben
széttrancsírozódott.
Kivonszoltam őket a levegőre, és akkor vettem észre, hogy a napsütésben csillog
fejük és a ruhájuk, mint Szűcs Judit fénykorában, diszkókiránynőként. Csak rájuk
nem üveggyöngy volt varrva, hanem sikeresen magukra ragasztották a levágott,
lehullott alufóliadarabokat. Néztek rám kitágult pupillával, teljesen megzavarodva
a fénytől, és szemkápráztatóan csillogtak. Olyanok voltak, mint két szerencsétlenül
járt ufó, akik nem tudják, hol landoltak.
Másnap kapartunk. Harmadnap is. A negyedik napon beláttuk, hogy a Technokol
az erősebb. Árpi kicsit elkeseredett, mert a műszerfal enyhén szólva furán nézett ki,
az itt-ott feltépett alufóliával, ezért gyorsan újabb csinosítás után kellett nézni.
Jött a szárny. Egy igazi szárny, ugye elég komoly pénzekbe került volna, ezért
maradt a szögvas, ket rúdra hegesztve, amikre menet volt vágva. Fúrtunk két lyukat
a csomagtartón, átdugtuk a rudakat, csavar fent, lent, és készen volt a "szárny".
Ár****k baromira tetszett, és megsértődött, amikor a „Na, milyen?" kérdésre én azt
mondtam, hogy „Legalább van egy alkatrész, ami nem rohad". Egy volt a
probléma: le kellett festeni. Neolux nem jó, mert nem tartós. Mivel fessük?
Árpi azt mondta, hogy olvasta valahol, hogy az apróbb hibákat körömlakkal
szokták javítani, mert az hasonló az autófestékhez. Próbáltam felhívni a figyelmét
arra az apróságra, hogy ez nem apróbb hiba, hanem egy bazi nagy vasdarab,
aminek befestéséhez jó sok körömlakk kell, de nem érdekelte („Majd felhigítjuk!"),
irány a „butik". Akkoriban még nem nagyon vettek a pasik (mi még inkább fiúk)
körömlakkot nőknek, úgyhogy furcsán néztek, amikor előadtuk, hogy piros
körömlakkot szeretnénk. Mondtam Ár****k, hogy én azt hallottam, hogy a
körömlakk másképpen néz ki felkenve, mint az üvegben, ezért ki kéne próbálni,
mielőtt megvesszük. Ezt nem kellett volna mondanom. Amikor az eladónő nem
nézett oda, Árpi suttyomban kinyitotta az összes piros és bordó körömlakkot, és
minden körmére festett egy-egy pöttyöt. Kijöttünk az üzletből, és megpróbáltuk
kitalálni, melyik szín illik az autóhoz. Eléggé belefeledkeztünk a dologba, mert arra
eszméltünk, hogy egész szép nézőseregünk lett.
Akkor jöttem rá, hogy állok egy női butik előtt, nézem ahogy a haverom a
kifestett körmeit próbálgatja, hogy melyik megy a kocsijához, és közben arról
vitatkozunk, hogy melyik a szebb szín.
Árpi ügyesen feltalálta magát: „Csak a szárnyamra kell." Na, ettől kitört a
röhögés. Megvártuk, amíg eloszlik a tömeg, visszamentünk, és megvettünk 1, azaz
egy darab lakkot. Sikerült kunyerálnunk egy lánytól körömlakklemosót, és
felhigítottuk a lakkot. Szép rózsaszín lett. Reméltem, hogy nem festünk vele, de
festettünk. A „szárny"-at ettől kezdve egy foltos, rózsaszín szögvas képezte (á la
Barbie mobil).
Ja, a lényeg, amiért az egész cécó volt: Árpi a fagyis lányt akarta elkápráztatni a
csodajárgánnyal. A lánynak ugyan egy másik pasi tetszett az I-es Golfjával, de Árpi
úgy gondolta, hogy egy full-extrás Lada mégiscsak imponálóbb egy fapados
Golfnál.
Egy dolog volt hátra, a kipufogó. Árpi szerzett egy vascsövet, ami szerinte kitűnő
kipufogó lett volna. Én, mikor megfogtam a csövet, és éreztem, milyen baromi
nehéz, gondoltam, hogy baj lesz, de nem szóltam, mert tudtam, úgyis hiába.
Elmentünk valami lakatos haverjához, aki kiröhögött minket, és elküldött a
fenébe. Árpi bedühödött, és „Na, akkor majd én!" felkiáltással előszedte a
forrasztóját, hogy majd azzal. Ráhagytam. Egy fél kiló ónnal ráforrasztotta a
csövet, és elindultunk becserkészni a leányzót.
Az első ötven méter után lejött a cső, és elkezdett zörögni. A második ötven
méter után az ősrégi kipufogó megadta magát, és leszakadt mindenestül. Sebaj, így
úgyis jobb hangja van, kipufogó be a hátsó ülésre, gyerünk tovább. A fagyizó előtt
pár száz méterrel megálltunk, és Árpi előállt a haditervvel. Én előremegyek gyalog,
kihívom a lányt a fagyisbódéból, és szóval tartom, amíg Árpi meg nem érkezik.
Úgy tervezte, hogy odafarol majd a lány elé az autóval, és elviszi egy körre („Hogy
lássa, mi az élet."). Kérdeztem tőle, hogy ezt a farolás-dolgot próbálta-e már.
Mondta, hogy nem, de nem nem lehet nagy dolog. Én biztos, ami biztos alapon
kinéztem magamnak egy villanyoszlopot fedezéknek, és elindultam.
Odaértem. „Szia, gyere ki egy kicsit, légyszi." – „Most nem lehet, sokan vannak."
(Hoppá, erre nem számítottunk.) „De valami nagyon fontosat akarok mondani." –
„Mondd el itt, nem mehetek ki." (Közben hallottam, hogy Árpi közeleg. Ezt
egyébként mindenki hallotta, mert kipufogó nem lévén, az autónak olyan hangja
volt, mint egy Zetor traktornak, amikor elakad a szántásban.) „De gyere ki, mert..."
Itt tartottam, amikor baromi nagy fékcsikorgás, egy reccsenés és csörömpölés, majd
csend. Árpi megjött. Féltem hátranézni, mert azt hittem, letarolta a fél utcát, de
nem. Csak éppen az autó félig az árokban volt.
Árpi próbált úgy tenni, mint aki direkt így akarta az egész mutatványt, de nem
volt túl meggyőző. Már csak azért sem, mert az egyik kerék elég furán állt.
Mondhatni, kitört.
Árpi gyorsan kiugrott az autóból, és jött a fagyisbódéhoz. Nem vette észre a
kereket, mert a másik oldalon volt. Érezte, hogy furán áll az autó, de gondolta,
majd csak kijön az arokból (ezt kesőbb mesélte). Elkezdtek beszélgetni, és csodák
csodája, a lány levette a kötényét, és elindultak az autóhoz.
Árpi meglátta a kereket. Sápadtan beült. Ült... Még mindig ült... „Na, megyünk?"
– kérdezte a lány. „Ja, csak előbb nézd meg, milyen frankó a műszerfal. Klassz,
nem?" (Itt kezdtem el röhögni.) Lány szétnéz a foszladozó alufólian: „Ööö, aha,
klassz. Nem megyünk?" – „Áh, még nem, majd később. De hallgasd milyen hangja
van." Beindítja (harmadszorra sikerül), gázpedál pumpálása. Lány: „Jézusom,
megsüketülök. Inkább menjünk, mert mindjárt vissza kell mennem." – „Menjünk
inkább később, most csak dumáljunk." – próbálta Árpi elkerülni az
elkerülhetetlennek latszót. „De hülye vagy, ezért hívattál ki, hogy most nem is
viszel egy kört?!" Árpi ettől bepöccent, és szerencsétlen lányra zúdította az elmúlt
napok összes kudarcát (persze ordítva): „Nem megyunk, b*zmeg, mert kitört az a
kib*szott kerék, és különben is, elegem van, hogy még mindig tiszta lakk a
körmöm, meg a tököm is ragasztós lett, ez a rohadt alufólia meg nem jön le..."
Idáig hallottam, mert itt már sírtam a röhögéstől.
Innentől már nem olyan érdekes a történet. Jött egy rendőrautó, igazoltatás,
kiderült, hogy nincs műszaki, szülők felhívása, büntetés kilátásba helyezése, amit
valami ismerős egy üveg piáért elsimított, a szülők szörnyülködtek, kesőbb
röhögtek.
Az érdekes a dologban, hogy évekkel később Árpi, nem mint élete mélypontját
emlegette, ahogy ült félig egy árokba borulva álmai nőjével, hanem ezt mondta:
„Tudjátok, ha akkor öt centivel eltekerem a kormányt, meg lett volna a buxa." Hát,
igen, sok múlik néha öt centin. Gondoljatok erre, miközben (néha) vadul
tekergetitek ide-oda a kormányt.

Nyár. Nyaralás. A budapestiek tudják, milyen érzés megszabadulni a Rákóczi
úton araszoló 7-es busz heringkonzerv-feelingjétől, és a metrón a lábadra lépő
„fokhagymát-reggeliztem-pálinkával"-típusú emberektől.
Ilyenkor az ember lazít, és néha ökörségeket csinál. Árpi persze, a szokásosnál is
nagyobbakat.
Az volt a gond, nem volt autó (az ezeröcsi ugye megreccsent előző nyáron).
Sebaj, nagypapi (Árpié) szívesen odaadja az ezeréves Varnyút. Megy? Megy, csak
nincs műszakija, de ha lejöttök érte Balatonra, vihetitek, a faluban, kertek alatt
lehet vele menni. Ez Ár****l soha nem volt akadály, úgyhogy irány a pályaudvar.
Reggel 8-ra volt megbeszélve a találka, annak ellenére, hogy a vonat csak 1
órával később indult. Azért kellett ilyen korán, mert majd „Becserkészünk egy-két
vadat, hogy ne legyen olyan unalmas az út. Majd Árpi bácsi megtanít a
fortélyokra." Megemlítettem, hogy köszönöm, boldogulok egyedül is, de persze
fölöslegesen. „Nyár van, apám, érted? Ilyenkor nincs cicózás." (Később kiderült,
hogy azért kellett korán kimenni, mert ment volna át hozzá az aktuális barátnője
reggel...) Ez az indulás előtti napon történt, és ismerve Árpit, nem sok jóra
számítottam másnap, de ő megígérte, hogy kivételesen normális lesz. Persze én
értem oda előbb, és vártam. Az járt a fejemben, hogy lehet, hogy mégsem lesz
semmi gond Árpival, tanult az elmúlt nyár hülyeségeiből, és normális lesz tényleg.
Alapvetően azért rendes gyerek, csak hát kicsit hülye.
Na, idáig jutottam Árpi tömjénezésével, amikor ezt hallom (reszelős hang):
„Gyerünk Janó, meg tudod csinálni. Mondjad neki a ribogzisat." Ez meg mi lehet?
Odaballagok a lepcsőhöz, ahonnan lelátni az aluljáróhoz (a fedetlenhez, a Déli
előtt), és mit látok? Természetesen Árpit, ahogy röhög, két torzonborz fickót, és
elég szép tömeget körülöttük. (Árpi a vonaton mesélte el, hogy a nagypapának
szánt pálinkába fogadott két szerencsétlen csövessel, hogy nem tudjak elmondani
három egymás utáni nőnek, hogy „Pici, parányi dezoxiribonukleinsav-darabka
vagyok, de te hívhatsz génnek.").
Amikor odaértem, ezt láttam: Árpi röhög, az egyik torzonborz odalép egy
középkorú nőhöz, és elkezdi, hogy „Kicsi ribogzi vagyok, hívjá’ g-nek". A nőn
látszik, hogy egy szót sem ért az egészből, és riadt szemekkel keresi a menekülés
útját. A csöves áll előtte, és néz Árpira, hogy jól csinálta-e. De ő kegyetlen, és int,
hogy nem jó, gyerünk a következőhöz. Közben persze röhög, az idiótája. Ezen
elmulatott volna egy darabig, ha nem cibálom el onnan. A csöveseknek
odaadta a pálinkát, és mentünk jegyet venni.
Jó nagy a sor, várhatunk. Azaz várhatnánk, ha Árpi nem lenne Árpi. Elővesz egy
papírlapot, és átcsörtet a tömegen: „Elnézést, szabad lesz. Itt dolgozom.
Köszönöm.", és odafurakszik a pénztárhoz. „Csókolom, Marika, meghoztam az új
kérdőívet, tessék kitölteni, viszem fel az irodaba.", ordítja, hogy mindenki hallja,
majd suttogva: „Két diákot kérek, Kiliánig." A pénztáros néz rá nagy szemmel, és
kiszól jó hangosan: „Hova kéri a két diákot?". Árpi próbál úgy nézni, mint
Garfield, amikor megeszi Jon kajáját, és mosolyogva magyaráz a tömegnek: „Ez a
Marika, milyen vicces asszony!" – „Kiliánig" – suttogja. Az emberek röhögnek,
mert mindenki hallotta a pénztárost, de úgy látszik, jó kedvük van, mert nem verik
meg. Megúsztuk.
A vonaton nem sok minden történt, attól eltekintve, hogy Árpi szóba elegyedett
egy öregasszonnyal, akiről kiderült, hogy most megy vissza a falujába, ahonnan 74
évig ki sem mozdult. „Nem tetszett soha vonatun ülni?" – „Nem, a menyem hozott
fel Pestre kocsival." Ár****k majdnem sikerült rádumálnia, hogy húzza meg a
vészféket, mert ő rosszul van. Szerencsére az utasok nem engedték. Megérkeztünk.
Árpi első dolga volt (az elfogyasztott jelentős sörmennyiség hatására), hogy teli
torokbol elkezdett ordítani kifelé a vonatablakból: „Megjöttünk, reszkess
Balaton!". Két rendőr sétált a peronon, akik erre rögtön megfordultak, és
méregették Árpit. Szerencsére az egyikük rádiója megszólalt, és elsiettek.
Pechemre Árpi meg utánuk kiabált: „Megijedtetek, mi?" (Reméltem, hogy már
nem hallják, de mint később megtudtuk, hallották.)
Szóltam Ár****k, hogy kéne szerezni egy üveg pálinkát a nagyapjának, ha mar
megígérte cserébe a kocsiért, mert a miénk ottmaradt a csöveseknél. Árpi szerint
nem jó a bolti pálinka, mert az öreg csak házit iszik, de nem baj, mert egy ismerőse
otthon csinál pálinkát, majd tőle szerzünk. Elmentünk hozzá, de kiderült, hogy
nincs pálinka, ellenben kaptunk egy üveg 96%-os etilalkoholt. „Nem baj" – mondta
Árpi – „majd rakunk bele fűszert, és olyan lesz, mint a vodka, nagyfater úgysem
tudja, mi az." Na, ennek fényében vettünk egy zacskó sót, és beleszórtunk egy
csomót az alkoholba. Árpi egy kicsit leöntött belőle, és felengedte vízzel, hogy
mégse legyen olyan erős. (Egy liter alkoholba két ujjnyi vizet.)
Elmentünk a nagyszülőkhöz. „Árpikááám!" – puszi-puszi, előkerül a „vodka".
„Na, nagyfater, ilyet még nem ittál, ez szibériai vodka, az elvtársaktól hozattam
külön neked." – „Há’, dehogynem ittam én mán, Árpikam." Hoppá! Most mi lesz?
„Ööö, nagyfater, óvatosan, mert ez nagyon erős, ez nem sima vodka." – „Ugyan,
Árpikám, egy vodka nem lehet olyan erős, mint az én házi szilvám.", és meghúzta
az üveget. Én készülök rá, hogy kiugrik a szeme, és kiköpi a protkót, de ő csak
megrázza a fejét. „Hinnye, a keservit, ennek aztán van huzatja." – mondja, és még
egyet kortyol! Kimegy pohárért, hogy igyunk mi is a megérkezésre. Én próbálok
tiltakozni, de Árpi szerint innunk kell, mert különben megsértődik, és nincs autó.
Visszajön az öreg, tölt, egészségünkre. Én bedöntöm a számba, de nem nyelem le
(nem vészes, csak mintha olvadt acéllal öblögetnék). Árpi lenyeli hősiesen.
Elvörösödik, könnybe lábad a szeme, de próbálja tartani magát. Amikor a nagyapja
újat tölt, én kiköpöm az egészet a hervadozó szobapálma cserepébe, annak már
úgyis annyi-alapon. Újabb kör után Árpi már csak párás szemekkel néz maga elé.
Tőlem a szerencsétlen pálma újabb adagot kap. Próbálom felhozni az autó-témát,
de a nagypapi újabb kört tölt. Árpi matt részeg, én pedig nem tudom kiköpni, mert
a nagyapja engem néz. „Aztán, fiam, te hova valósi vagy?" – „Hmhhmmhhm." –
mondom. Árpi megmenti a helyzetet, mert elereszt egy olyan böfögést, hogy a
nagyapja ősz haja megrebben, és a kutya elkezd vonyítani az udvaron. „Ez derék
volt, Árpikám! Látom, szereted a jófajta italt." Sikerül rávennem őket, hogy
tápászkodjanak fel. Elindultunk a garázs felé, és útközben az öreg magyaráz:
„Aztán Árpikám, ez nem valami úri autó, tudod. Öreg már, viseltes, de azért jól
szolgál." Árpi ebben a pillanatban lefejeli a fűzfa alacsony ágát, és elterül, mint egy
béka. Az öreg észre sem veszi, megyünk tovább a garázshoz. Kinyílik a garázsajtó,
és eláll a lélegzetem...
Középen állt egy barna színű rozsdahalmaz, ami valamikor talán egy autó
lehetett, amíg nem érte nehéztüzérségi támadás, és nem locsolták le valami erősen
korrodáló anyaggal. Arra gondoltam, hogy még egy MEH-telepen is elhajítanának
vele minket a francba, nemhogy ebbe valaha két nő be fog ülni...! (Annyira senkit
nem lehet leitatni.) A dolgot tetézte, hogy az autónak kellemes hasmenés színe volt.
(Ezt ma úgy mondanák, hogy „Hamvas, őszi erdő-metál".)
Egyébként az egész garázs úgy nézett ki, mint egy lepusztult ócskavastelep.
Körben a polcok tele voltak zsúfolva ezeréves, olajos, pókhálós autó- és ki tudja
milyen alkatrésszel. Ekkor ért oda Árpi, fején egy púppal, amiből vidáman
csordogált a vér az arcára. Egyébkent tök sáros volt, mert a fűzfának köszönhetően
beesett a virágágyásba, ahonnan (a „vodka" hatására) csak nagy nehézségek árán
szabadult. Láthatóan ez őt nem zavarta, mert el volt foglalva egy akkora
hengerfejtömítéssel, hogy én először azt hittem, egy Kispolski padlólemeze.
„Nagyfater, b*szki, te tankszerelő voltál a Don-kanyarnál?" Na, itt elkezdődött egy
félórás mese nagypapa ifjúkoráról.
Közben Árpival azon vitatkoztunk, ki vezessen. Ragaszkodott hozzá, hogy majd
ő. Én mondtam, hogy akkor én gyalog megyek. De nem, de igen. Na, mondtam
neki, hogy ha ki tud állni a garázsból az utcára, akkor vezethet. Árpi beült. Az
alkohol ködén át homályosan emlékezett, hogy ilyenkor mit is kell csinálni, és
gondolom, megpróbálta beállítani a visszapillantót. Én csak azt láttam, hogy egy
határozott mozdulattal letöri a belső visszapillantót. „Nagyfater, oszlik a verda!",
bosszankodott, majd nézett előre hunyorogva. „Mit nézel?" – kérdeztem tőle. –
„Azt, hogy kiférünk-e a garázskapun." (Egyébként ez valahogy így hangzott:
„azotygiférüngeagarásgabunnn".) A kapu olyan három méter széles lehetett,
úgyhogy elkezdtem aktívan félni. A nagypapa vadul magyarázott, hogy mire
vigyázzunk, Árpi koncentrált, hogy kijussunk, én meg próbáltam magam bekötni,
de az öv sehol.
Ekkor – számomra teljesen váratlanul – padlógázzal beletolattunk a mögöttünk
levő polcokba. Potyogott a sok alkatrész, én ordítottam, mert azt hittem, ránk
szakadt a garázs, a nagypapa ordított, hogy jajj, az autója, Árpi ordított, hogy ő se
maradjon ki a buliból. Így elordibáltunk egy ideig, aztán – amikor már az összes
kutya üvöltött az utcában –, én átültem, nagypapa a lelkemre kötötte, hogy
óvatosan vezessek, és elindultunk.
A Wartburg kicsit leamortizálódott hátul, de sokat nem rontott rajta a dolog,
lévén, hogy eddig sem volt kimondottan szalonautó-állapotban. Na, haladtunk szép
lassan, amikor Árpi bejelentette: „Hányni fogok!". Sajnos azt elfelejtette
hozzátenni, hogy most azonnal, úgyhogy mire megálltam, már ott volt az ölében a
matéria. De jo! Megálltunk, Árpi nagy nehezen levette a gatyáját (a nagy része arra
ment), a tiszta részével úgy-ahogy letörölgette a pólóját és az ülést, és a gatyát
bedobta az árokba, mondván, hogy nem bírja elviselni a szagát, majd holnap érte
jövünk. Akkor már elég fáradt voltam, és csak az érdekelt, hogy minél előbb
hazajussunk, ezért ráhagytam.
Döcögtünk az úton, Árpi egy szál pólóban, mert hogy az eldobott rövidgatya alatt
nem volt semmi, én szenvedtem a kormányváltóval, és nem láttam semmit.
Gyanítani kezdtem, hogy Árpi nagyapja takarékossági megfontolásokból
zseblámpaizzókat szerelt a tompított helyére, mert a lámpánk kb. húsz centire
világított el. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy sötet alak mellett húzunk el,
akinek világított az egyik keze. Két választás volt: vagy E.T. mégsem ért haza, és
itt telefonál a nagy magyar éjszakában, vagy a közúti ellenőrzés. Féltem, hogy az
utóbbi. Sikerült a rendőr után kb. harminc méterrel megállni. Gondolkoztam, hogy
visszatolassak-e, de mivel akkor vezettem kormányváltós autót először, ez nem tűnt
egyszerűnek. Persze próbálkoztam szorgalmasan, úgyhogy az odaérkező szervet
hangos váltórecsegtetéssel fogadtam. Fiatal rendőr volt, próbált laza lenni: „Nem
bírunk a lóerőkkel? Száguldozunk, mi? Na, lássuk a papírokat." A helyzet az volt,
hogy nekem akkor még nem volt jogsim. Az autón ugye, nem volt műszaki, és mint
kiderült, a forgalmit sikerült otthagyni Árpi nagyapjánál. Probáltam a helyzetet
finoman, adagolva vázolni, hogy a forgalmi még van, csak otthon hagytuk, és
persze az én jogsimat is, de Árpié itt van, csak ő ivott egy kicsit, és mivel
törvénytisztelő fiatalemberek vagyunk, ezért nem akart volán mögé ülni. Pechemre
Árpi egy kicsit pontatlanul mérte fel a helyzetet, és megszólalt: „F*szom má’, mér’
álítottak meg ezek minket?".
A rendőr rávilágított Árpira, és visszahőkölt. Mondjuk nem csodalom, mert Árpi
úgy nézett ki, mint aki egy különösen perverz szado-mazo orgiáról jön, ahol jól
megverték, lehányták, és elvették a ruháját. De a rendőr visszahajolt, és elkezdte
behatóan vizsgálni Árpit. Egyszer csak feláll, és odakiabál a rendőrautóhoz: „Gyere
csak, Pista, megvan a vonatos gyerek!". Puff, készen vagyunk. Ezek most
keresztüllőnek minket, és elkaparnak az útszéli árokban. Ekkora pechünk nem
lehet!
Odaért Pista. (Akkora lelógó harcsabajusza volt, hogy még ebben a helyzetben is
majdnem elröhögtem magam.) Benéz, meglátja Árpit: „Hát ez az Árpi, az X. Y.
unokája." Hoppá, itt tényállás van. A rendőr ismeri a nagypapát. Lehet, hogy mégis
megússzuk? Elmeséltették velem, hogy mi történt, röhögtek Árpin, de még nem
engedtek el. A fiatalabb mindenképpen bosszút akart állni az állomáson
elszenvedett sérelmekért. Egy ideig elvitatkoztak a rendőrök, hogy mi legyen, aztán
a fiatal visszament a kocsihoz, és elkezdett vadul rádiózni, aztán visszajött: „Na,
mehettek. Téged meg, öcsi, meg ne lássalak még egyszer jogsi nélkül vezetni, értve
vagyok?" Volt köztünk kb. egy év korkülönbség, de valami azt súgta, hogy ezt ne
tegyem szóva. Rendőrök elviharzottak, és mi is elindultunk. Nem akartam elhinni,
hogy ennyivel megúsztuk.
Hát, nem úsztuk. Mentünk kb. két kilométert, amikor megint kék villogó tűnt fel
mögöttünk. Azt hittem, ugyanazok a rendőrök, de nem. Ezek hárman voltak, és
mindhárman odajöttek. „Kiszállni a kocsiból!" (Na, ezek sem udvariaskodnak
fölöslegesen.) Árpi elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta gatya, de nem hatotta
meg őket. Kiszálltunk. „Kezeket a kocsira, széles terpesz." Mit volt tenni,
megcsináltuk. Ekkor elment mellettünk egy turistabusz. Mivel a rendőrautónak
égett a lámpája, és ránk világított, elég jól látszódtunk. El tudom képzelni, mit
gondoltak a buszon levők, amikor látták Árpit vilagító fehér seggel egy
rendőrautóra hajolni. Egy darabig elröhögtek rajtunk a rendőrök, aztan elengedtek.
Ekkor értettem meg, hogy a fiatal rendőr szólt a többieknek, és valószínűleg
Balaton összes rendőre ránk vadászik, hogy Árpin röhögjenek. Négyszer állítottak
meg. Egy rendőr le is fényképezte, mondván lesz min röhögnie öreg napjaiban.
Nagy nehezen hazaértünk, és én megfogadtam (sokadszor), hogy Árpit kerülni
fogom a jövőben, de persze nem tartottam be.