Alvilági játszma - 4. fejezet

Kovács tőle szokatlanul idegesen toporgott Radnai irodája előtt. Nem szokott hozzá, hogy kudarcról kelljen jelentést tennie és őszintén megvallva ez azért zavarta az önérzetét. Sok–sok víz lefolyt már a Dunán mióta utoljára sikertelenül zárt egy megbízást és ezt a mostanit jobb híján nem lehetett másként értékelni, mint teljes kudarcot. Modori nem tért vissza a hotelbe, valószínűleg volt elég esze ahhoz, hogy tudja, megtalálták. Bár hagytak ott egy megfigyelőcsapatot, de Kovács nem ringatta magát olyan tévképzetekbe, hogy van bármi értelme az egésznek. Amint néhány húszezresért cserébe megtudták a szállodaportástól, Modori barátnője az éjszaka folyamán elég sietősen hagyta el a hotelt, így értelmetlen volt arra várni, hogy feltűnjenek ott, azonban ez a szál sem maradhatott elvarratlanul.
Ami az elrabolt ékszereket és papírokat illeti legalább egy minimális sikert elkönyvelhettek. Az előző napi rablás során ellopott javakat maradéktalanul sikerült visszaszerezni és már ez is néhány millióval csökkentette a veszteségeiket, nem mintha ez sokat nyomott volna a latban. Ezen kívül viszont nem volt más jó hír. A korábbi akciókból semmit nem találtak meg, még értékelhetőnek mondható nyomokat sem. Se pénz, amit ellenértékként kaptak volna, se nyomai annak, hogy hova rejtették az ékszereket, semmi.
És ha ez még nem lett volna elég, a harmadik rabló is életét vesztette, mielőtt kihallgathatták volna. Azt ugyan sikerült kideríteniük, hogy kik voltak, de ezzel nem mentek sokra. Mindhárman a rendőrség bevetési csoportjánál dolgoztak, amíg ilyen–olyan okokból ki nem rúgták őket. Még az éjszaka folyamán elmentek a lakásaikra, de hiába dúlták fel azokat, ott sem találtak semmit. Ékszerek, pénz, iratok, mind köddé vált. Az igen valószínűtlennek tűnt, hogy Modori az életét mentve még nyomok eltűntetésével is foglalkozott volna, így maradt az, hogy valószínűleg már mindent átadtak a megbízónak. Ez pedig azt jelentette, hogy a rablási sorozat, ha esetleg egy rövidebb kihagyással is, de folytatódni fog.
– Bemehet Radnai úrhoz – hozta vissza Kovácsot a jelenbe a vezér titkárnője.
– Köszönöm Terike – felelte neki fél lábbal már az ajtón belülről. Határozott léptekkel a főnök asztalához sétált és egy erőteljes kézfogás után helyet foglalt a tárgyalópartnerek számára fenntartott széken.
– Tehát akkor az akció tulajdonképp teljes kudarc, jól értem? – kezdte azonnal a köszönés után Radnai. Bár kérdést tett föl, az lényegében sokkal inkább volt kijelentés. Kovács ugyan felelhette volna erre, hogy nem teljes, hisz megtudták kik voltak az elkövetők, ismerték a szökésben lévő rabló nevét és megtaláltak néhány elrabolt ékszert, de eszében sem jutott ilyen jelentéktelen dolgokkal mentegetőzni.
– Igen mondhatjuk – felelte szűkszavúan. Bár egyetértett a kijelentéssel, esze ágában sem volt meghunyászkodni. Egyrészt mert biztos volt benne, hogy ő maga személy szerint nem követett el hibát, másrészt mert meg sem fordult a fejében, hogy gyengeséget mutasson Radnai felé.
– Lehet örülnöm kellene, hogy három rabló halott, de sajnos ezzel nem nyertünk semmit. Példát statuálni azért jók lesznek, szóval terjesszétek el, hogy mi lett azokkal a bolondokkal, akik packázni mertek velem. Tudnia kell minden pitiáner kis útszéli tolvajnak, hogy így jár az, aki ki mer engem rabolni.
– Erről már gondoskodtam is.
– Helyes – dőlt előre a székében a vezér, hogy bizalmasabban szólhasson Kovácshoz. – Mi történt ott a raktárban Janikám?
A bérgyilkos ismerte már annyira a főnökét, hogy tudja, a személyes hangnemmel csak próbál a közelébe férkőzni, szó sincs olyasmiről, hogy ez ténylegesen baráti érdeklődés lett volna részéről.
– Még nem állt össze egészen a kép. Rájuk törtünk, mire az egyikük pisztolyt rántott. Őt lelőttük, a többiek pedig sikerül fedezékbe vonulni. Próbáltunk velük tárgyalni, de nem voltak hajlandók megadni magukat. Kilőtték a világítást, és a hirtelen jött sötétben kettejüknek sikerült kereket oldani. Közülük az egyikkel Rohász végezni tudott, de a másik kocsiba pattant és elhajtott. Üldözőbe vettük, de sikerült meglógnia. – A száraz tényekre szorítkozott, mert semmiképp sem akart abba a hibába esni, hogy a magyarázata mentegetőzésnek tűnjön. Mentegetőzni csak gyenge emberek szoktak és ő sok minden volt, de gyenge az nem. –  Az a gyerek egy őrült – tette azért hozzá a végén.
– Gondolom fel is szívódott, különben nem beszélgetnénk itt – jegyezte meg Radnai.
– Nincs nyomunk a tartózkodási helyét illetően, de tudjuk, hogy kicsoda.
– Hát, az is több mint a semmi. Új játékos, vagy már hallhattam róla?
– Egész biztos hallottál már róla. Pár éve tele volt vele a média. Modori Alex.
Radnai az emlékeibe túrt. A név ismerős volt neki, de hirtelen nem tudta hova tenni. Végül rövid gondolkodás után visszakérdezett:
– Az autóversenyző?
– Igen. Ahogy sikerült kiderítenem róla, miután a karrierje zátonyra futott, elég nagypályás játékos lett belőle.
– Tényleg? Soha nem hallottam róla.
– Nem itthon, Olaszországban. Elkapták párszor, de elítélni soha nem sikerült.
– Ezek után adódik a kérdés: ha olyan nagypályás lett, miért vett részt itthon egyszerű rablásokban?
– Gondolom pénzért. Ne feledd főnök, soha egy percig nem hittük, hogy ez a rablásról szól.
– Akkor tehát ő az utolsó nyomunk?
– Igen, de elkapni nem lesz egyszerű. Először is meg kell találnunk, utána pedig úgy kell lecsapnunk rá, hogy nincs autó a közelében.
– Annyira jó?
– Annyira. Egy nap alatt két olyan manővert is láttam tőle, amire senki nem lenne képes, akit ismerek. A volán mögött egy kibaszott virtuóz a kölyök… – erre várt Kovács, a pillanatra, amikor képes lesz beleszőni az ötletét a beszélgetésbe anélkül, hogy az mesterkéltnek tűnne – Ami azt illeti… szerintem alkalmaznunk kellene.
– Azt hiszem nem tudlak követni – nézett rá zavartan Radnai.
– Főnök, mindig igyekeztél a legjobbakat magad köré gyűjteni. Egy ilyen sofőr egészen biztos a hasznunkra válhatna.
– Mégis hogyan? Rablási dolgokkal rég nem foglalkozunk, személyes sofőröm meg már van.
– Hányszor is támadtak meg tavaly? – húzta fel a szemöldökét Kovács.
– Kétszer, de nevetségesen elcseszett próbálkozás volt mindkettő. Miért?
– Szerinted nem jönne jól egy ilyen sofőr a menekülésnél?
– Nem feltétlenül érzem szükségét, de hallgatlak.
– Én azt mondom, nem árthat, ha van valaki hozzá hasonló a csapatban. Lehet soha nem lenne szükség a képességeire, de ha egyszer mégis, akkor nagyon. Ez természetesen szigorúan csak feltételes módban. Először azt kell kiderítenünk mit tud, addig ez csak spekuláció.
Radnai hátra dőlt a székében és piramist formázott a kezeivel az arca előtt. Nem ösztönös mozdulat volt ez a részéről. Mélyen legbelül egy igazi pozőr bújt meg benne, de csak néhány ilyen többé-kevésbé szándékos pozitúrája volt, amelyektől már akkor sem tudott volna megszabadulni, ha akar.
– Jól van – bólintott rá az ötletre, egy olyan félperces gondolkodást követően. – Nézzük meg mire jutunk a sráccal. Amúgy is élve kell elkapni, legfeljebb nem lesz megkínozva, amíg nem beszéltem vele.
Kovács nem is akart ezzel vitázni. Neki is ugyanez járt a fejében.
– Akkor én megyek is, folytatom a keresését – állt fel a székéből. Kezet ráztak majd határozott léptekkel elhagyta az irodát.
A nagy baj az volt, hogy semmi elképzeléssel nem rendelkezett azt illetően, hogy hogyan találják meg Modorit. Tény, hogy volt neki egy magánnyomozó-igazolványa, de valójában a nyomozás soha nem tartozott a fő feladatai közé. Persze kellett neki már megtalálni korábban is szökevényeket, de velük könnyű dolga volt. Rendszerint olyanokkal akadt dolga, akik meglopták Radnait, az ő előkerítésükhöz pedig nem kellett mást tenni, mint a megfelelő emberek lábát eltörni, akik azután készségesen kiadták a menekülőt. Csakhogy Modori évek óta nem élt az országban, nem voltak ismert élő honi bűntársai, az olaszok meg – akiken keresztül előző nap sikerült megtalálni – ezúttal egészen biztos nem lesznek a segítségére. Ha kapcsolatba lépett velük Modori, akkor azért, ha nem akkor meg azért. Azt a hazugságot pedig, hogy szükség van a fiú szolgálataira még egyszer nem lehetett előadni, hisz úgysem hitte volna el senki, az éjjel történtek után.
Az amerikai filmekben mindig figyeltetik a reptereket és pályaudvarokat, itthon azonban ez nem volt járható út. Egy Modorihoz hasonló fickó egész biztos autóval menekülne, már ha el akarna tűnni az országból. A határok megnyitásával az a lehetőség is megszűnt, hogy esetleg ott elcsípjék. Körözést sem adathattak ki ellene, hisz akkor a zsaruk kapják el először és ki tudja mi mindent csicseregne el nekik, mielőtt eljutnak hozzá. Bár megindított a maga útján néhány folyamatot, amikből kis szerencsével visszacsöpöghetett felé némi használható infó, de kizárólag arra, nem lehetett alapozni.
Amennyire meg tudta állapítani az összes lehetőséget kihúzta a listáról, de nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen apróság ez eltántorítsa a céljától. Nem, különösen figyelembe véve azt, hogy a terveihez szüksége volt Modorira. A terveihez, amikről ha Radnai tudott volna, még az irodáját sem hagyja el élve…
Alex élete egyik leghosszabb éjszakáján volt túl. Amint sikerült látótávolságon kívül kerülnie az üldözőitől már hívta is Carmela–t, hogy azonnal hagyja el a szobájukat és vissza se térjen oda. Nem tudhatta, hogy hogyan találtak rájuk Radnai emberei, de nem kockáztathatott. Lehet már tudtak a helyről, lehet, hogy valamelyikük vezette őket oda akaratán kívül. Bár nem volt ott fejben az éjszakai odaút során, azt azért nem tartotta valószínűnek, hogy ő lett volna a hibás. Mindemellett nem kockáztathatott, ha őt követték, tudják hol szállt meg és akkor logikus lett volna, hogy Carmelát elfogva zsarolják meg. A saját élete nem is érdekelte annyira, de soha semmilyen körülmények között nem akarta megengedni, hogy szerelme veszélybe kerüljön. Az persze más kérdés, hogy sikerült olyan nőt találnia, aki néha még nála is jobban vonzotta a zűrt, de ez a „kellemetlenség” bőven megérte.
Rendelkeztek vésztervvel egy ilyen esetre is, de remélték, hogy soha nem kell alkalmazniuk. A megbeszéltek szerint pontosan délben kellett találkozniuk a Margit sziget egy eldugottabb tisztásán. Persze mikor ezt kitalálták, még nem volt betervezve a három napos masszív esőzés, ami gyakorlatilag sártengerré változtatta a sziget összes zöld felületét.
A Margit–sziget Budapest legismertebb és talán legnépszerűbb parkja, amely nem kizárólag a maffia elől menekülő párok kedvelt találkahelye. A tavaszi és nyári időszakban estétől reggelig tobzódnak ott a természet közelségére vágyó városiak, az egészséges életmódot folytató futók és a minden szépségre fogékony turisták. A sziget maga is tükrözi a város kettősségét, hisz a gyönyörű fás ligetekkel tarkított zöld övezetbe a legelterjedtebb bejárat Budapest leglepusztultabb és legrondább hídján keresztül vezet. Azonban amint azt maga mögött hagyja az ember, el is felejtheti, hogy egy nyüzsgő nagyváros közepén van. Halk madárszó, játszó gyerekek, önfeledt családok és igen, fülig szerelmes párocskák veszik körbe az idelátogatót, amitől még a legzordabb szív is képes boldogsággal megtelni. Persze a fent leírtak leginkább akkor helyt állóak, mikor az egymást érő erdők és tisztások nincsenek annyira felázva, hogy csak bakancsban lehessen ott közlekedni.
Alex kicsit késve érkezett meg a helyszínre, mert egészen biztos akart lenni benne, hogy nem követik. Ami azt illeti nem is zavarta a tömeg hiánya. Való igaz, hogy azért választották ezt a helyet, mert itt olasz turistának álcázva magukat senki figyelmét nem keltenék fel, de most még jó is volt, hogy csak alig néhány ember lézengett az úton a találkahely felé tartva. A helynek megvan a maga hangulata, ami a szokásos nyüzsgéssel ellentétben most végtelen nyugalmat árasztott. Vizes fű illata lengte be a levegőt, lágy szellő szaladgált a fák között és a madaraknak végre nem kellett versengeniük a zsivajjal, lágy trillájuk így akadály nélkül tölthette be a kellemesen néptelen ligeteket.
A tisztáshoz érve Alex megkönnyebbülve pillantotta meg szerelmét. Bár a lány magán viselte minden jelét egy átvirrasztott éjszakának és hogy azt követően kénytelen volt nélkülözni az olyan extra szolgáltatásokat, mint zuhany, fésű, vagy sminkkészlet, még így is lélegzetelállítóan festett. Amint meglátta közeledni Alexet felcsillantak gyönyörű barna szemei és megkönnyebbült mosolyra húzódott a szája. Carmela az a típus, akivel az első látásra szerelem nem puszta szólam volt, gyakorlatilag nem létezett férfi, aki bele ne esett volna amint megpillantotta. Lágy ovális arca, érzéki, természetesen telt ajkai, kombinálva hatalmas tűzzel teli barna szemeivel és sötét bőrtónusával már önmagukban is elegek lettek volna ehhez, hosszú sötét hullámos haja már csak a pont volt a tökéletesség „I”-jén. Hogy a természet egészen igazságtalan előnyhöz juttassa nőtársaival szemben, az alakja is ötvözte azon tulajdonságok szinte mindegyikét, amit a férfiak keresnek egy nőben: hosszú comb, formás fenék, keskeny csípő, valamint formás kebel, ami azért az ő esetében igen messze állt a sokak által ideálisnak tartott görögdinnye mérettől.
Gondolkodás nélkül futásnak eredt, hogy Alex karjaiba vesse magát. Olasz lévén nem állt távol tőle az ennyire teátrális érzelem-kimutatás, ráadásul még mindig az éjszaka történtek hatása alatt állt. Nem fecsérelte az időt beszédre, hosszan és mélyen megcsókolta szerelmét, amit csak akkor hagyott abba, mikor az felszisszent attól, hogy megsimította a karját. Sebes mozdulatokkal ellökte magától a férfit, fölhúzta az ingének ujját és megpillantotta a vállán éktelenkedő golyó ütötte lyukat, amelyet az szemmel láthatóan azon kívül, hogy kimosott és lefedett egy gézlappal, teljesen kezeletlenül hagyott. Dühösen belebokszolt a másik karjába:
– Tu sei normale?!  – bár hibátlanul, szinte akcentus nélkül beszélt magyarul, igen gyakran váltott olaszra, mikor dühös, ideges, vagy meglepett volt és jelen helyzetben bizony mindhárom tökéletesen illett a hangulatára. – Come hai fatto a crederci?  Kezeletlen sebbel rohangászol a városban? Hogy lehetsz ennyire… ennyire… – dühösen felszegte a fejét, ahogy nem jutott eszébe a megfelelő szó – irresponsabile .
– Én is szeretlek téged – mosolygott rá Alex
– Azonnal irány az orvos. Addig egy tapodtat sem lépünk, amíg valaki el nem látta a sebedet.
– Nem komoly, már nem is fáj – próbálta védeni magát Alex.
– Nem komoly? Oh, mio Dio! És ha elfertőződik, vagy mit tudom én?!
– De nem fog. Ne aggódj már annyit. Lehet tudják, hogy eltaláltak és akkor az összes kórházban innen Ceglédig lesz egy emberük, hátha felbukkanok.
– Na és mi van Öszvérrel, azzal a pezzo di merda  barátoddal? Azt mondta semmi bajod nem eshet, erre tessék. Hívd fel és szólj neki, hogy intézkedjen.
– Nem. Az kizárt, hogy kapcsolatba lépjek most vele. Sőt, ami azt illeti szerintem most jött el az ideje annak, hogy lelépjünk.
Carmela értetlenül nézett rá
– Non capisco .
– Itt nem maradhatunk, mert Radnai, vagy a megbízóink ránk találnak. Bárhol az országban.
– De Olaszországba nem térhetünk vissza.
– Tudom. Épp ezért azt mondom, hagyjuk el a kontinenst.
Carmela megrökönyödve nézett szerelmére.
– Úgy érted…?
– Igen, el kell menekülnünk és nem térhetünk vissza soha többet.
A lányból szinte kirobbant a dühös szóáradat
– Oh da quella direzione non ci può essere una parola successiva . Egy hazámat már elvesztettem, nem fogom a másodikat is. Modori Alexander ezt gyorsan verd ki a fejedből, nem megyünk innen sehova. Nem-nem. – Közben dühösen fel-alá járkált és olyan vadul gesztikulált a kezeivel, hogy azt még Sophia Loren is megirigyelte volna a legjobb napjaiban. – Biztos van más megoldás. Nem fogunk még egyszer így elmenekülni, ezt most rögtön felejtsd el!
Alex egy pillanatra elmélázott. Ismerte, Carmela dühös arcát és nagyon is tisztában volt vele, hogy ilyenkor annyira képes belelendülni a beszédbe, hogy képtelenség leállítani. Ezzel együtt is hajlamos volt önmagát ismételgetni, ami egy idő után kifejlesztette Alexben azt a képességet, hogy spontán jelleggel ki tudja kapcsolni a fülét.
Az arca előtti csettintgetés hozta vissza a valóságba.
– Figyelsz te rám egyáltalán? – villantotta rá a szemét Carmela. Kevés 60 kilós nő képes rettegést kelteni a férfiakban pusztán egy pillantással, de ő közéjük tartozott. Persze Alex azért immunis volt rá… többé-kevésbé.
– Figyelek hát. Csak hagyom kitombolni magad. – Próbálta már korábban, hogy ilyenkor befogja a lány száját, hátha a pillanatnyi csöndben kifejtheti a saját álláspontját, de másodpercek alatt annyi kék–zöld folt képződött a testén, hogy ezzel azóta sem próbálkozott újra. Nem mintha Carmela hisztis lett volna, de olasz lévén néha nagyon el tudta ragadni a hév.
– Kitomb…? Láttál te már engem tombolni, ez még a közelében sincs! – Ez mondjuk igaz volt. – De hagyjuk is… – intett a kezével, hogy most nincs kedve bővebben reagálni arra a megjegyzésre, amit más helyzetben sértésnek vett volna. – Nem futhatunk el állandóam. Lásd be. Örökké hálás leszek neked, amiért hajlandó voltál mindent feladni értem, de ezt nem tehetjük meg még egyszer. Tán nem te szoktad mondani, hogy „Nem létezik olyan, hogy nincs megoldás, legfeljebb a gondolkodási idő túl kevés?” – ezzel olyan nagyon nem lehetett vitázni
– De igen, de…
– Solo non si oppone Átvészeltünk már ennél nagyobb bajt is és most sem lesz ezzel másképp. – azzal elhallgatott, hogy Alexnek legyen elég ideje elgondolkodni a válaszon.
Pillanatnyi csend állt be a társalgásukban, ami tőlük igen szokatlannak számított.
– Jó – bökte ki végül Alex. – Rendben, ne futamodjunk meg, de egy időre akkor is fel kell szívódnunk. Most nagyon forró lett itt a talaj.
– Nem–nem. Nem tűnhetünk el még rövid időre sem. Szerinted mégis hogy festene az a megbízók szemében? A társaid halottak és Radnaiék nyilván a legutóbbi rablás zsákmányát is megtalálták már. Azt hinnék mindenkit megöltél és leléptél a… – körözni kezdett a kezével, ahogy kereste a megfelelő szót – szajréval. – Alex nemigen tudott erre mit felelni. Az igazat megvallva esze ágában sem lett volna visszatérni, csak valahogy meg akarta nyerni a lány együttműködését, ezért füllentett neki. Utálta mikor sarokba lett szorítva, márpedig most ez volt a helyzet.
– Akkor szerinted mégis mit kellene tennünk?
– Nem tudom – tárta szét a kezét a lány.
– Ezzel nem segítesz.
– Tudom – futott át egy zavart mosoly az arcán. – Próbálj meg kapcsolatba lépni Öszvérrel.
– Szó sem lehet róla. Sem a többiek, sem én nem vagyunk ismerősek az itthoni alvilágban, nem kezdtünk őrült költekezésbe, nem mutattuk meg az arcunkat, nem személyesen passzoltuk el az árut, egyszerűen kizárt, hogy eljuthattak volna hozzánk, hacsak nem belülről köpött nekik valaki.
– És gondolod, hogy pont ő volt az áruló?
– Nem.
– Akkor hívd fel! Nincs jobb ötletem.
– Nem lehet. Biztosan ráálltak a vonalára. Ha felhívom, az áruló is megtudhatja. – Hatalmasat sóhajtott. – Figyelj, ha nem is hagyjuk el az országot egy időre, akkor is találnunk kell egy helyet, ahol meghúzódhatunk, legalább amíg összeszedjük a gondolatainkat.
Carmela a távolba révedt ahogy próbálta összeszedni a gondolatait. Jártasabb volt a bűn világában, mint szerette volna, de egy ilyen helyzetre nem volt felkészülve. Nem akart ismét menekülni, de elveszíteni sem akarta Alexet csak azért, mert túl nagy kockázatot vállal, így végül az utóbbi érzés játszotta a fontosabb szerepet a döntésében.
– Jó. De azzal kezdjük, hogy megmutatjuk azt a sebet valakinek. – A fiú szólásra nyitotta volna a száját, de a lány gyorsabb volt. – Non vi è denuncia!  – Alex jobban ismerte szerelmét annál, mintsem hogy megpróbáljon most ellenkezni vele.
Kovács ritkán engedte meg magának azt a luxust, hogy elégedettség töltse el valamelyik húzása folytán, de most mégis megtette. Rájött, hogy Modori biztosan nem lesz olyan hülye, hogy mutatkozzon nyilvánosan, hisz az arca közismert volt, ellenben a barátnőjéé nem. Annyi pénzt nem akart és nem is tudott volna költeni az akcióra, hogy lefizesse a hotel biztonsági embereit a megfigyelő felvételekért, ellenben a portástól a Modori barátnőjéről kapott leírás egy az egyben megfelelt az olasz internetes lapban látott képen szereplő hölgynek. Ez jó nyomnak tűnt, ezért a lány képét körbeküldette az összes olyan szállodába, hotelbe, panzióba, ahol úgy gondolta, hogy akár a legkisebb esély is van rá, hogy feltűnnek. Nem bízott különösebben a sikerben, de messze ez volt a legjobb esélye megtalálni Modorit. Épp ezért is volt meglepődve, mikor egy nyolcadik kerületi, pár órára is kibérelhető szobákkal rendelkező motelből hívást kapott. A portás a busásnak vélt jutalom fejében jelezte: feltűnt valaki, aki hasonlít a képen szereplő nőre és kivett egy szobát egy egész napra. Ez utóbbi már önmagában is gyanús volt arrafelé…
Kovács maga ment ki ellenőrizni a fülest. Tudva, hogy Modoriék előző szállása egy négycsillagos budai hotel volt, ez a jelenlegi, hatalmas visszalépésnek tűnt számára. Ami azt illetim jobban megfontolva még a Keleti restijének mosdójához képest is visszalépés lett volna a hely. Bár élete során többször is kellett dolgoznia cigányokkal, mégis undorodott tőlük, ehhez képest most be kellett autóznia a nyolcadik kerület leglepusztultabb részébe, ahol magyart csak elvétve látni. A motel mindezek kvintesszenciája volt számára: mocskos málladozó falak, obszcénebbnél obszcénebb graffitik, emberi vizelet és ürülék a járda tövében. Bár az előző napok viharainak elvonultával hét ágra sütött a Nap, Kovács mégis úgy érezte, hogy ebbe a negyedbe még valahogy a legnagyobb fény sem képes behatolni, mintha egy fantasy regény örök sötétségbe burkolt városába keveredett volna.
Azt mindazonáltal el kellett ismernie, hogy kevés ennél jobb búvóhelyet lehetett volna találni. Ember fiának eszébe nem jutna itt keresni valakit, aki az elmúlt két hétben kétszázmilliónyi ékszer elrablásában vett részt és csak az autója többet ér, mint itt egy egész háztömb.
Bár magával vitte két legmegbízhatóbb emberét, mégis egyedül ment találkozni a motel portásával. Nem tartozott a finnyás emberek közé, mégis elő kellett vennie egy papírzsenkendőt, mert az ajtó olyan mocskos volt, hogy puszta kézzel még akkor sem érintette volna meg, ha ez azzal jár, hogy Modorinak sikerül kereket oldania. Belépve emberi vizelet bűze csapta meg az orrát. Bár szerette a cipőjét, mégis elhatározta, hogy amint ennek vége, tűzre fogja vetni már pusztán azért, mert hozzáért ehhez a padlóhoz. A hall kicsi volt és szemmel láthatóan csak annyi időt fordítottak a takarítására, mint az épület külső karbantartására. Az ajtóval szemközti pult mögött egy rosszarcú fogatlan férfi állt, aki azt leszámítva, hogy magyar volt, tökéletesen illet Kovács a helyről alkotott elképzelései közé.
– A nő miatt jöttem – mondta üdvözlés helyett. Esze ágában sem volt azt mutatni a portás felé, hogy akárcsak emberszámba nézné.
– Értem – az láthatóan tudta miről van szó, és a jutalom fejében hajlandó volt lenyelni az udvariatlanságát.
Ekkor viharzott le Carmela a lépcsőn. Intett a portásnak, hogy majd jön, és azzal távozott.
A férfi Kovácsra nézett és felhúzta a szemöldökét jelezvén neki, hogy erre a nőre gondolt-e.
– Hányas szoba? – kérdezte a bérgyilkos. Bár elkaphatta volna a lányt, hogy majd vele zsarolva szedjen ki Modoriból információkat, az nem volt az ő stílusa. Ha létezett erkölcsi gátja, hát az a nők és gyermekek bántalmazása volt.
– Előbb az anyagiak! Mennyit fizet?
– Egy húszast.
– Minimum százat. Mégis a fizető vendégeink nyugalmáról van szó.
– Negyven.
– Hetven.
– Ötven és nem kerül egy hullazsákba a „fizető vendégével”
– 211-es szoba – tartotta a markát a portás. Kovács kifizette a pénzt, majd telefonon jelzett az embereinek, hogy csatlakozzanak.
Alex a legkevésbé sem örült, hogy egyedül kellett elengednie Carmela–t ezen a helyen, de remélte, hogy azért fényes nappal csak nem merik megtámadni. Igaz, adott neki egy pisztolyt, hogy megvédje magát, ha úgy adódik, de még így sem repesett a gondolattól, hogy egyedül indult az orvosért.
Nem is lett volna erre szükség, csak sajnos már akkor lázas volt, mikor a Margit-szigeten találkoztak, és azóta csak egyre feljebb szökött a hőmérséklete. Mire a motelbe értek, már Carmelának kellett támogatnia, mert annyira szédült, hogy egyedül fel sem bírt volna menni a lépcsőn. A lány felhívta egy főiskolai ismerősét, akiből orvos lett, de a férfi sajnos csak délután négyre ért vissza a városba, így várniuk kellett. Carmela erősködött ugyan, hogy menjenek kórházba, Alex hajthatatlan volt. Lázcsillapítókkal nagyjából sikerült kontrollálni a testhőjét, de így is egyértelmű volt, hogy minél előbbi orvosi segítségre van szüksége. Mikor fél négykor megcsörrent a telefon, hogy az orvos visszaért a városba, Carmela már indult is.
Bár Alex nem volt vallásos ember, most mégis imádkozott. Nem magáért, a saját életét nem féltette. A karja sajgott ugyan a fájdalomtól, de amiatt nem aggódott volna. A golyó nem létfontosságú szervet ért és amúgy is csak keresztülrohant rajta, nem maradt a testében, így legfeljebb arról lehetett szó, hogy elkapott valami fertőzést, vagy csak szimplán a lövés okozta sokk miatt lázasodott be. Nem volt orvos, így nem tudhatta biztosra, de meg volt győződve róla, hogy ennél komolyabb baj nem lehet. Nem. Amiért imádkozott az Carmela élete volt. Nem tudta, hogy róla mennyire van tudomása Radnaiéknak, ráadásul egy hozzá hasonlóan csinos lány számára az őket üldöző maffiózók nélkül is veszélyes volt ez a környék. Pisztoly vagy sem, akkor is csak egy nő volt.
Annyira elgyengülve feküdt az ágyon, hogy nem is volt ereje ellenkezni, mikor támadók törték be a szoba ajtaját. Mozdulni akart az éjjeli szekrényen heverő P90–esért, de mire a karját felemelte volna, már a mellkasán feküdt az egyik támadó.
– Modori Alex – lépett be a két keményfiú mögött egy negyven körüli jól szituáltnak tűnő öltönyt és nyakkendőt viselő férfi. – Végre szemtől szemben is találkozunk.
Carmela lélekszakadva rángatta keresztül régi jó barátját a városon. A rövid üdvözlést követően szegény orvosnak már futnia is kellett, mert a lány olyan erősen markolta meg a karját, hogy képtelen volt kiszabadulni a szorításából. Mikor az autóhoz értek, még nem lett vége a szenvedéseknek. Carmela a kis Corsa–val úgy döngetett végig a Hungária körúton, hogy még Alexnek is becsületére vált volna. Szegény doktort a szívroham kerülgette többször is, mikor 100–as tempóval ráhajtottak az 1–es villamos sínjeire, hogy kikerüljenek egy hosszabb összetorlódott kocsisort, de végül mikor a Thököly útra úgy kanyarodtak rá, hogy ott balra fordulni tilos és egyébként is zöld volt a szemben jövő sávnak… na akkor lepergett előtte élete filmje.
Ehhez képest már sétagalopp volt a parkolótól a lepusztult motelig megtett nagyjából 60 méter, bár a doktornak valószínű az is egyéni csúcsa lehetett ezen a távon.
Amint felértek a lépcső tetejére Carmela ledermedt: a szobájuk ajtaja tárva–nyitva állt! Azonnal előkapta a pisztolyt, amitől az orvos futásnak eredt volna, ha a nő piciny, de mégis erős marka nem szorította volna még mindig a csuklóját. Óvatos, csendes léptekkel közelítették meg a szobát. Carmela lopva bepillantott, de senkit nem látott ott. Elengedte az orvost és belépett a pisztolyt maga előtt lövésre készen tartva. Senkit nem talált odabent, a szoba teljesen kihaltan tátongott. Dulakodásnak nyoma sem volt, Alex ruhái ott feküdtek a széken, ahogy hagyta őket és a P90–es is érintetlenül hevert az ágy mellett.
Carmela leeresztette a pisztolyt a teste mellé. Hirtelen forogni kezdett vele a világ, mintha egy szürreális álomba került volna. Nem, ez nem lehet! Ez nem történhet meg! A Sig Sauer kifordult elerőtlenedett kezéből és nagyot koppant a földön. Hol van Alex? Mit műveltek vele? A gondolatok, mintha egy sztrádán száguldottak volna olyan sebesen cikáztak a fejében, de aztán lassan kezdte elveszíteni a kontrollt az érzelmei felett. Térdre rogyott és keserves zokogásban tört ki.
Tu sei normale?! - Te normális vagy?!
Come hai fatto a crederci? - Mégis hogy gondoltad ez?
irresponsabile - felelőtlen
pezzo di merda - szarzsák
Non capisco - Nem értem
Oh da quella direzione non ci può essere una parola successiva - Na arról aztán szó sem lehet.
Solo non si oppone - Csak semmi de
Non vi è denuncia! - Nincs apelláta