Alvilági játszma - 6. fejezet

Az átalakítással elvesztegetett időt az úton igyekezett behozni. Közben kapott egy hívást Öszvértől. A telefon egy bizonyos Nagy Karolin nevére lett bejegyezve, aki mint kiderült nyilvántartott hajléktalan volt. Ez tehát zsákutcának bizonyult, ellenben a háromszögeléssel szerencsésebbek voltak. A telefon tulajdonosa a bemérés időpontjában a Szent Margit kórház kétszáz méteres körzetében tartózkodott. Ez túlságosan gyanús egybeesés volt ahhoz, hogy véletlen legyen. Bár így már egyértelműnek tűnt, hogy csapda az egész, de Carmela akkor is utána akart járni. Eleve sem tervezte, hogy ajtóstul ront a házba, de így még óvatosabbnak kellett lennie.
A kocsit több utcányira parkolta le a kórháztól. Nem tudhatta, hogy az autóját is ismerik–e, de nem akart felesleges kockázatot vállalni. Hiába alakította át magát, ha a maffia felismeri a piros Corsa–ját, már oda is az álca. Alex pisztolyát becsúsztatta hátul a farmerja övébe és eltakarta a tőle szokatlanul bő pólójával. Ha valaki megmotozza, természetesen nem tartott volna semmiből, hogy észrevegye, de nem számított ilyen szigorú átvizsgálásra egy kórházi portán.
Dühös volt magára, amiért nem kérdezte meg a nővértől, hogy hol fekszik Alex. Nem bóklászhatott céltalanul az épületben remélve, hogy rátalál, különösen így, hogy talán ott sem volt. A felvételi pultnál ezt persze könnyű lett volna kideríteni, de egyáltalán nem akarta magát felfedni. Ki tudja, hogy ha csapda, akkor ki van benne?
Nyugodtságot erőltetetve magára, besétált a kórház ajtaján. Szüksége volt valamilyen tervre. Lassú léptekkel haladva odament a táblához, amelyen ki volt írva, hogy melyik osztály melyik emeleten van. Végigböngészte, de túl sok volt a lehetőség, traumatológia, intenzív osztály, sebészet… bárhol lehetett.
– Elnézést – mondta a fehér köpenyes nő, aki egy kórlapba mélyedve rosszul mérte fel a kettejük közti távolságot és véletlenül beleütközött.
– Nem tesz semmit.
A nő továbbhaladt, Carmela agyában pedig formálódni kezdett egy ötlet.

Mikor Alex felébredt, hirtelen azt sem tudta hol van. Fogalma sem volt róla, hogy mennyi idő telhetett el mióta elveszítette az eszméletét. Egy kórházi ágyon feküdt, ennyit teljes bizonyossággal meg tudott állapítani. Próbált visszaemlékezni, hogy hogyan került oda, de nem járt sikerrel. Az utolsó emléke, hogy beszélgetett Radnaival… megtörtént az egyáltalán? Vagy csak lázálom volt? Lehetséges, hogy mióta Carmela elhagyta a lepusztult motelszobát, minden, ami történt csak álom volt? Körbenézett a helyiségben. Normál hatágyas kórházi szoba volt, nem különösebben jól felszerelt, de látott már lepusztultabbat is. A feje felett lógott egy nővérhívó és egy lámpakapcsoló, de hogy melyik melyik, azt nem tudta volna megmondani. A körülötte lévő ágyak közül csak kettő volt foglalt. Az egyiken egy tizenéves fiú feküdt felpolcolt lábbal, a másikon pedig egy idős férfi, akinek így hirtelen úgy festett nem sok lehet már hátra. Amint felemelte a fejét, a fiú elrikkantotta magát:
– Haver, végre hogy felébredtél! A vén fószer nem valami jó dumapartner. Csak hörög meg ilyenek állandóan.
– Hol vagyok?
– Kórházban pajtás! Mégis minek tűnik?
– Nem – pislogott nagyokat, ahogy próbálta befogadni a környezetet. – Úgy értem melyik kórházban.
– Ja. A Szent Margitban.
– Mióta vagyok itt?
– Ó, nem rég. Tegnap délután hoztak be.
– Kik? Hogy kerültem ide?
– Azt hiszed tán tudakozó vagyok pajtás? Dunsztom sincs, hogy kerültél ide.
Alex visszaeresztette a fejét a párnára.
– Ne már tesó! Ne aludj el. Kurva unalmas itt egyedül.
Alex egy kicsit feljebb helyezkedett, hogy jobb rálátása legyen kéretlen beszédpartnerére.
– Látogatóm nem volt, mióta itt vagyok?
– De, egy öltönyös fószer benézett este is, meg ma reggel. De nem beszélt a dokikkal, szóval még mindig nem tudják mi a neved.
– Hogy mi a nevem?
– Ja. Állítólag nem voltak irataid mikor behoztak. Az öltönyös fickó a haverod? Csak mer’ nem tűnsz ilyen vállalati robot típusnak.
– Még csak véletlenül sem mondanám, hogy a haverom.
– Tudtam én! Ez a tata itt azt mondta, hogy a faszi a bátyád, de szerintem egyáltalán nem hasonlított rád.
– Más látogatóm nem volt? – kérdezte reménnyel a hangjában Alex.
– Nem, de az egyik dokinéni igen durván rád van kattanva.
– Dokinéni?
– Ja. Magas szőke, hosszúcombú… a legdurvább csaj ebben a kócerájban. Mást meg sem szokott vizsgálni, csak téged néz meg, aztán távozik.
Alex nem tulajdonított túl nagy jelentőséget ennek. Úgy gondolta, hogy talán mégis van olyan a kórházban, aki felismerte benne az egykor volt bukott hírességet.
Egy rövid bájcsevely után mondta a fiúnak, hogy még pihenne egy kicsit, aztán hátradőlt, hogy aludhasson még, de mire sikerült volna álomba szenderülnie, Radnai embere jelent meg az ajtóban.
– Végre felébredt, Modori úr?
Alex ismét feljebb ült, hogy ne érezze magát annyira kiszolgáltatottnak a beszélgetés során.
– Amint látja.
– Helyes – sétált oda az ágyához a bérgyilkos. – Tegnap a reméltnél hamarabb ért véget a tárgyalása a főnökkel és jó lenne, ha záros határidőn belül választ adna a kérdésére.
– Kérdés… miről beszél?
– Radnai úr tett önnek egy nagyvonalú ajánlatot, de ön udvariatlan módon elájult mielőtt felelt volna. – Ekkor megcsörrent a férfi telefonja. – Elnézést – nyúlt a zsebébe, hogy elővegye, de mielőtt kézbe vehette volna, váratlanul elkerekedtek a szemei.
– Eszedbe se jusson, te pezzo di merda . Nyugi nem maradsz le semmiről, én hívtalak fel – szólt egy női hang a háta mögül. Alex azonnal felismerte. – Szép lassan vedd ki a kezed a zsebedből és emeld a magasba! – A bérgyilkos engedelmeskedett. Bár régóta volt a szakmában nem igazán kellett még egy pisztoly hideg csövét éreznie a bordái között. – Lépj el az ágytól! – a férfi ismét engedelmeskedett. És akkor Alex végre megpillanthatta… Carmelát? Az arcforma, a hang, az alkat, a magasság stimmelt, de… Csak annyit tudott kinyögni:
– Uramisten, de rosszul áll neked a szőke haj!
Carmela a pisztolyt továbbra is a bérgyilkos bordái közé szorítva szikrázó pillantásokat vetett rá.
– Bocs, hogy próbálom menteni az életed.
A tizenéves srác örvendezni kezdett.
– Kémsztoriba csöppentem! Baró!
A három felnőtt szinte egyszerre rivallt rá.
– Pofa be!
– És most mi a terve hölgyem? – érdeklődött Kovács.
– Először is az, hogy te befogod a szád. – Alexre nézett – Neked meg, mi az hogy ronda vagyok szőkén?! Ha nem feküdnél kórházi ágyon most seggbe rúgnálak.
– Nem rondát mondtam… csak… más. Mármint úgy értem… Nem úgy értettem. Nyugi már!
– Non tacere, perché vi lascio in due uno qui con il sicario immediatamente! – hadarta dühösen a lány.
– Mit mondott? – kérdezte Kovács.
– Hogy ne csitítsam, mert kettesben hagy engem a bérgyilkossal.
– Ami azt illeti… – kezdett volna védekezni a férfi, de válaszként a Sig Sauer csöve csak még erősebben nyomult a hátába – Oké–oké.
– Ha szeretnél még elszökni, pattanj ki gyorsan az ágyból, mielőtt meggondolom magam. Méghogy rosszul áll… – villant a lány szeme Alexre.
– Várj, változott a terv.
– Épp ezt akar… – fordította hátra a fejét Kovács, de Carmela, a szabad kezét a szája előtt zipzárt imitálva elhúzva jelezte neki, hogy továbbra is maradjon csöndben.
– Che cosa è che ha cambiato?  Nem te akartál lelépni már az első perctől kezdve? Végre egyet értek veled, erre meggondolod magad?
Ami azt illeti, Carmelának igaza volt és ezzel Alex nem is vitázhatott. De ahogy a bérgyilkos az eszébe juttatta a tegnapi ajánlatot, rájött, hogy akár még jól is elsülhet a dolog. Igaz, hogy Öszvér rondán belerángatta az ügyébe, de az elmúlt hetek tapasztalatai alapján belátta, hogy barátjának igaza van. Igen, az első gondolata valóban a szökés volt, de így, hogy a maffia már nem vadászott rá, jobb ötletnek tűnt maradni.
– Lehetne, hogy ezt ne itt beszéljük meg?
– Akkor mégis hol?! Legközelebb leszel szíves nem lelövetni magad a maffiával és akkor talán nem egy kórházi szobában kell magánjellegű beszélgetéseket folytatnunk! – Alex látta, hogy talán nem a legjobb idegállapotban találta menyasszonyát a hajára tett viccesnek szánt megjegyzés.
– Légy szíves… légy szíves nyugodj meg! Változott a helyzet, oké? – Carmela durcásan nézett rá, de nem szólt semmit, ami azt jelentette, lehiggadt annyira, hogy hajlandó legyen végighallgatni a mondandóját. – Nem ez a legmegfelelőbb időpont ezt megvitatni. Vedd ki szépen a pisztolyt a bérgyilkos lapockái közül…
– Hé! – kiáltott fel amaz.
– Légy szíves ne szóljon bele. Nem látja, hogy ez családi ügy?
– A maga családi ügye az én hátamból áll ki, szóval bocsásson meg, ha zavar!
– Magának csönd! – mutatta Carmela a férfinak, hogy forduljon előre – Te meg – nézett Alexre – világosíts fel!
A fiú elkezdte meresztgetni a szemeit, hogy jelezze szerelmének, ez most még minimálisan sem fog menni.
– A bérgyilkos úr főnöke igen szívélyes vendéglátó volt. Nem akar velünk végezni, úgyhogy maradhatunk.
– Mármint… te alkut kötöttél a maffiával? – Carmela leeresztette a fegyverét és gyerekes hisztibe kezdett, amiből Alex rögtön tudta, hogy vette a lapot. – De hisz megbeszéltük, hogy olyat nem teszünk többet!
– Ez más lesz.
– Mindig úgy indul.
Kovács nem érezvén a pisztolyt a hátában lassan megfordult.
– Esetleg akkor… – a következő pillanatban a Sig Sauer már az orra hegyébe nyomult.
– Nem mozog!
– Kicsikém légyszi tedd el a fegyvert. Most nem lesz rá szükség.
– Biztos? Mármint csak egy szó és… – Alex ingatta a fejét – Tuti? Komolyan… már kezdek belejönni a dologba.
– Nem kell. Nyugi.
Carmela ismét leeresztette a pisztolyt és bedugta hátul a farmerébe, ahol jótékonyan eltakarta az orvosi köpeny, amit viselt.
– Nem menekülünk, oké. De akkor mi legyen? – tette csípőre a kezét. Alex a bérgyilkosra nézett

– Elnézést, megtenné, hogy hagy nekünk egy kis személyes teret? – Az elégedetlenül ingatta a fejét, de teljesítette a kérést. Carmela közel hajolt a fiúhoz.
– Mi az? – suttogta a fülébe.
– Felajánlottak egy állást – súgta vissza Alex.
– Hogy mi!? – ezen a hangerőn társalogva ez már szinte kiabálásnak számított.
– Sofőri munka.
– És te el akarod fogadni!?
– A beleegyezésed nélkül nem.
A lány az ajkaival egy szót formált, de hang nem jött ki a torkán:
„Öszvér?”
Alex bólintott, Carmela erre dühösen forgatni kezdte a szemét. Legszívesebben a fejéhez vágta volna, hogy „nem tett már meg így is épp eleget a régi barátság emlékére?” de nem tehette.
– Ez az, amit akarsz? – húzta félre a száját, hogy jelezze, neki nem tetszik az ötlet.
– Azt hiszem igen.
– Biztosnak kell lenned. Ha egyszer belépsz, nincs visszaút.
– Épp te mondod!?
– Ez övön aluli volt.
– Bocs.
– Hagyd. Biztos vagy benne?
– Ezt kell tennem… de csak, ha mellettem állsz.
A lány elgondolkozott. Persze, hogy mellette áll, ha belevág, de… Hisz végülis csak egy szavába kerülne, hogy lebeszélje róla… Nehéz kérdés volt. Nem az a fajta, amiről ilyen gyorsan megfontoltan lehet dönteni. Ha belevágnak akkor az komolyan életveszélyes lesz. A rablássorozat babzsúr volt ahhoz képest, amit az jelentene, ha Alex Radnai szolgálatába áll. Az a rohadt Öszvér! Biztos volt benne, hogy egyszer még bemos egy jó nagyot annak a tetűnek.

Fél perce volt szótlan, de Alex nem sürgette. Tudta, hogy ez nem egy egyszerű döntés. Végül a hosszú csendet egy apró bólintással zárta le.
– Mondja meg a főnökének, hogy rendben, vállalom az állást – szólt oda Alex a bérgyilkosnak.
– Értettem – felelte kurtán a férfi – Majd értesítsenek, ha elhagyta a kórházat. A kishölgy úgyis tudja már a számomat – vetett gyilkos pillantást Carmelára.
– Alig várom már a közös munkát.
– Képzelem – húzta félre a száját Kovács. – Viszlát – zárta le a beszélgetést kurtán, azzal távozott.
Pár másodperces csend ült a szobára, amit a másik ágyon fekvő kölyök tört meg.
– Ez volt a legkirályabb dolog az életemben!
– Milyen kár, hogy magadban kell tartanod – szólt oda neki Alex.
– Már miért?
– Már azért, mert ha azt láttad, amit gondolod, hogy láttál, akkor szerinted jót tenne, ha elmondanád bárkinek? – kacsintott oda Carmelának. A lány csatlakozott:
– Igen. Tudod nem szeretnénk, ha eljárna a szád. Capisce? – imitálta a maffiafilmek kliséit. A fiú nagyot nyelt majd behúzódott a takaró alá.
– Most kapcsolok, hogy kerülsz te ide? – nézett Alex a szerelmére. – És mi ez a szőke haj? Meg orvosi köpeny? Meg minden…
– A szőke hajra még visszatérünk – villant meg ismét a lány szeme. – Felhívtak a kórházból, hogy behoztak egy jóképű pasit, akinél én vagyok megjelölve értesítendőként. Berohantam, de aztán kiderült, hogy csak rólad van szó.
Alex grimaszolt egyet, de csöndben maradt, tudta, hogy ezt most megérdemelte.
– Most komolyan.
– Komolyan… Komolyan majd elmesélem később. Most menjünk, mert szerintem a zsaruk égnek a vágytól, hogy kihallgathassanak. Igaz, hogy akik behoztak azt mondták vadászbaleset ért, de itt az orvosok már arról beszéltek, hogy ekkora sebet nem üt vadászpuska.
– Én nem akarok velük beszélni.
– Gondoltam – mosolygott rá a lány. – Na menjünk!

A kórházból távozva megosztották egymással a történeteiket. Mindkettejüknek volt miről mesélni. Alex szerencséjére Carmela hajlandó volt más napirendre térni a nyilvánvaló sértése felett, bár azért pár szurkát eleresztett még időnként miatta.
Ha már úgyis lenyugodtak a kedélyek, visszatértek a kényelmes budai szállodai szobájukba, ahonnan két nappal korábban sietősen kellett távozniuk. Mehettek volna ugyan máshova is, de az elmúlt hetek során igazán megkedvelték a helyet.
Alex első dolga a kényelembe helyezkedés után az volt, hogy felhívja Öszvért.
– Szia Carmela, jutottál valamire?
– Jutott, megtalált és élek. Kösz, hogy olyan „nagy” segítségére voltál ebben. – A vonal túlsó végén egy pillanatnyi meglepett szünet állt be.
– Alex, úgy örülök, hogy élsz.
– Ne nyalizz nekem, nem rajtad múlt. Hallottam, hogy milyen nagy vehemenciával dolgoztál a kiszabadításomon.
– Ne csináld már, légy szíves! Tudod, hogy nem tehettem. Ha rossz emberhez fordulok, akkor engem is kinyírnak.
– Hagyjuk, ne mentegetőzz! De tudd, hogy ezt nem felejtem el neked!
Öszvér erre nem felelt semmit, ismerte annyira barátját, hogy tudja, ez inkább csak üres fenyegetés részéről.
– Egyébként nem ezért hívtalak fel.
– Hanem?
– Egyrészről feladtalak a maffiának…
– Hogy mi? – recsegett bele a telefon kagylója a túloldalról érkező ordításba. – Feladtál nekik? Eszednél vagy te? Akkor én holnapra már halott vagyok.
– Nyugi ne szarj be. Inkább legyél hálás Drazsen–nek.
– Hogy mi? Miért?
– Nem emlékszel, hogy hívott téged?
– Öszvérnek, mint mindenki más?
– Mazga–nak, te gyökér!
– Tényleg, az öszvért jelent horvátul.
– Pontosan. Nem az igazi neved mondtam. Még ha meg is fejtik sem jönnek rá.
– Várj… - bizonytalanodott el Öszvér. – Ha tényleg elkaptak, hogy lehetsz még életben?
– Na itt jön az a képbe, aminek örülni fogsz.
– És pontosan mi lenne az?
– Beszerveztek maguk közé. Én leszek Radnai új sofőrje.
– Nem mondod…!
– De bizony. Szóval, ha ügyesen keverjük a lapokat, minden meg lesz, amit akartál. De csakhogy tudd, ezzel bőven visszafizettem neked minden tartozásomat.
Öszvér mintha nem is hallotta volna az utolsó mondatot.
– És mégis mi a terved?
– Mi a tervem? Azt te mondd meg baszki! Ez a te bulid volt az első perctől kezdve. Én bőven túlteljesítettem a vállalásomat. Én dugom a fejem a hurokba… sőt nem csak a sajátom, Carmét is. Szóval a legkevesebb, hogy teszed a dolgod és kitalálod, hogyan tudod a helyzetet hasznosítani.
Öszvér gondolkodóba esett. Úgy szakadt az egész a nyakába, hogy ideje sem volt felkészülni rá. Az éjszakát álmatlanul töltötte, mert azt hitte, hogy megölette a legjobb barátját, ehhez képest most kiderül, hogy a tervei megvalósításához még közelebb is áll, mint azt valaha álmodni merte volna. A szituáció új volt és váratlan, de határozottan jó. Ettől függetlenül még képtelen volt kitalálni, hogy miként tudná az újonnan jött lehetőséget megfelelően kiaknázni. Mivel nem akart fejjel rontani a falnak, és képtelen volt így hirtelen bármi használhatóval előállni ezt bökte ki:
– Egyelőre haladj az árral, aztán meglátjuk mi lesz, jó?
– Ez aztán nagy terv.
– Ne csesztess, jó? Gondolkodom.
– De ne sokáig. Csak idő kérdése, hogy mikor állnak ránk Radnai emberei olyan szinten, hogy képtelenek legyünk veled kommunikálni.
– Jó, gyors leszek. Neki is látok.
– Hiszem, ha látom. Ajánlom, kapkodd magad, mert nem tudom, hogy meddig húzhatjuk ki egy konkrét terv nélkül.

Che cosa è che ha cambiato? - Mi az, hogy változott?
pezzo di merda - rohadék (szarzsák vagy ezek bármely szinonímája)