Alvilági játszma - 5. fejezet

Mire Carmela képes volt annyira lenyugodni, hogy újra érzékelje az őt körülvevő világot, az orvos barát már el is tűnt. Nyilvánvalóan nem akart belekeveredni olyasmibe, amiben fegyveres ex–évfolyamtársak szerepeltek.
Lassan megtörölgette a szemeit, bár a sírást még képtelen volt abbahagyni. Most mihez kezdjen? Lábra küzdötte magát és tanulmányozni kezdte a szobát. Sem dulakodásnak, sem vérnek nem látta nyomát, és ez mindenképp jót jelentett, Alex még életben van. Azt már a saját kárán megtapasztalta, hogy mennyire nem ért a maffiózók észjárásához, így nem mert találgatásokba bocsátkozni. Vajon megkínozzák? És ha igen megölik miután kiszedték belőle, amit akartak? Fontos kérdések voltak és szinte biztosan tudta, hogy mindkettőre „igen” a válasz. Persze nem lehetett száz százalékig bizonyos abban, hogy Radnaiék találtak rájuk. Ha netalán Öszvér emberei voltak, akkor Alex nincs életveszélyben, de ők igen valószínűtlen, hogy alsónadrágban rángatták volna magukkal.
Körbejárta az apró és szemmel láthatóan egyetlen funkcióra berendezett szobát, de semmi olyan nyomot nem talált, amin el tudott volna indulni. A sírást lassan abbahagyta, de a kétségtelen nyomai még ott voltak az arcán, azonban most a legkevésbé sem törődött azzal, hogy el is tüntesse őket. Összeszedte a P90–est és a vállára akasztotta, majd megfogta a pisztoly is és elindult lefelé a lépcsőn.
Kétsége sem volt afelől, hogy bármi erőszakos, undorító, vagy törvénytelen történik ebben a motelben, arról a portásnak tudomása van, vagy akár részt is vesz benne. Meg sem próbált finoman közelíteni a férfi kikérdezéséhez, a lépcső aljára érve egy hatalmasat sózott a fejére a pisztoly markolatával. Az megpróbált volna visszatámadni, de mire megmozdult már a Sig Sauer jeges csövét érezte a legnemesebb szervén, így jobbnak látta nem fickándozni.
– Hol van a vőlegényem te pattumiera ?! – üvöltötte Carmela az arcába.
– Nem tudom – felelte a portás remegő hangon, de nyomban meg is bánta, ahogy a pisztoly mennydörgése töltötte be a kicsiny előteret. Fájdalmasan üvölteni kezdett, amint érezte, hogy valami forró és nedves csurog le a combján.
– Upsz. Azt hiszem elhibáztam – tartotta álszemérmesen a szája elé a kezét Carmela. A portás megkönnyebbült, amint felfogta, hogy a meleg folyadék nem vér, csak a saját vizelete. – Nem szoktam hibázni ilyen távolságról, de biztos, hogy a következő találni fog, még ha ilyen kicsi is a cél. Na hol a vőlegényem?!
A férfi sírásban tört ki
– Hölgyem higgye el, hogy nem tudom. Körbeküldtek egy fényképet magáról, hogy ha meglátnánk, hívjunk fel egy számot, de semmi mást nem tudok.
– Kinek a száma volt az? – szorította a pisztoly csövét a férfi ágyékához.
– Esküszöm, hogy nem tudom! Ott van a pult alatt a képre írva. De soha nem láttam még a pasast, nem idevalósi. Azt hittem maga a célpont. Sokszor keresnek szökevény kurvákat, azt hittem arról van szó.
– Mit műveltek a vőlegényemmel?
– Nem tudom – zokogta a férfi – csak azt láttam, amint az a három lehozott egy eszméletlen negyediket a lépcsőn. Esküszöm nem tudok többet – sírta rettegéssel teli hangon.
Carmela ujja valósággal remegett a ravaszon. Hiába tudta meg amit lehetett, mégsem érezte úgy, hogy kisétálhat ennyivel. Amúgy is felfokozott idegállapotban volt, amúgy is le akarta vezetni valahol a feszültségét és ez a szemét kiváló alanynak tűnt. Ha az Alex elrablásában játszott szerepét nem is vesszük, ez a mocsok képes lett volna egy szerencsétlen ártatlan prostit visszalökni a kihasználóinak kezei közé! Soha nem volt agresszív típus. Alex megtanította fegyverrel bánni, ennek ellenére világ életében irtózott mindentől, amivel lőni lehetett és most mégis azon gondolkodott, hogy golyót repít valakibe. Tudta, nincs abban az idegállapotban, hogy tiszta fejjel tudjon döntést hozni, de nem érdekelte, ez a szemét megérdemli a büntetést. Lejjebb eresztette a pisztolyt, de mielőtt még a férfi megkönnyebbülhetett volna, hogy legnemesebb szerve épségben maradt, megragadta a vállainál fogva és irdatlan erővel beletérdelt az ágyékába. A portás felüvöltött a fájdalomtól, ahogy a földre zuhant. Próbálta elhordani őt mindenfélének, de semmi artikulált hang nem jött ki a száján. Carmela átlépett felette, felmarkolta a képet, majd sarkon fordult és kisétált a motelből.
Egy picikét lehiggadt, jót tett neki, hogy levezethette a feszültséget, de ez még nem juttatta közelebb Alex megtalálásához. Tudta, hogy nincs sok ideje. Szerelme amúgy is rosszul van, ráadásul akik fogságba ejtették egész biztosan addig kínozzák amíg el nem mond nekik mindent, aztán pedig végeznek majd vele és ez mind az ő hibája. Ha nem erősködik, hogy maradjanak, már az országhatáron túl járnának. Ha ő nincs, rá sem találtak volna, hisz rajta keresztül bukkantak a nyomukra. Egyáltalán miért az ő képét küldték körbe és nem Alexét? Nem volt vesztegetni való ideje, el kellett valahogy érnie Öszvért.
Ahogy végigcipelték a díszes viktoriánus stílusban épült budai villában, Alexnek minden erejére szüksége volt, hogy ne veszítse el az eszméletét. Más helyzetben egész biztosan értékelte volna a folyosó falai mentén végigfutó faragott motívumokkal díszített faberakásokat, a csodás reneszánsz stílusútól egészen a klasszicistáig mindent felvonultató képgalériát, vagy a masszív vastag díszfüggönyöket. Más helyzetben, mikor nem lövéstől sokkos állapotban vonszolja két jól megtermett verőember egy olyan helyre, ahol nyilvánvalóan a halál várja. Mi lesz Carmmal? – futott át időről időre az agyán. Már jó előre elhatározta, hogy nem fogja sokáig magában tartani, amit tud. Ha eddig még nem rabolták el a szerelmét, el fogják, ha túl sokáig áll ellen a kihallgatásnak. Élt már át nagy fájdalmakat, egyszer kis híján bennégett egy versenyautóban, akkor hajlandó lett volna elárulni mindent, amit tud, hogy szűnjön a fájdalom, de abban a helyzetben senki nem akart kiszedni belőle semmit. Most fogvatartóinak ennél sokkal könnyebb dolga lett volna. Még csak közel akkora fájdalmat sem kellett okozniuk, elég volt, ha megfenyegetik Carmela életét. Azt tudta, hogy neki már annyi, csak abban reménykedett, hogy utolsó cselekedetével legalább a szerelmét megmenti.
Az óráknak tűnő séta után végül elértek egy vastag, párnázott, vörös színű bőrrel borított ajtóhoz így sejtette, hogy ez a végállomás. Az öltönyös fickó benyitott majd követték őt az Alexet cipelő keményfiúk is. A szoba úgy festett belülről, mintha egy Bond film rosszfiújának lenne az irodája. Két falat itt is festmények uraltak, az ajtóval szemköztit egy hatalmas, plafontól padlóig érő, a gyönyörűen karbantartott várkertre néző ablak, a negyediken pedig egy akkor plazmatévé díszelgett, hogy kisebb mozikban beillett volna vetítővászonnak is. Képtelenség volt olyan irányba nézni, hogy az ember szeme ne valami annyira értékesbe akadjon bele, aminek az árából mások házakat szoktak venni. Alex úgy saccolta, hogy már csak a szoba közepén díszelgő íróasztal is többet ér, mint az ő autója, de az egyik falnál álló szófa árából is lehetne venni egy kisebb lakást a Wekerle telepen. A két rosszfiú ledobta őt az asztal innenső oldalán álló egyik aranyberakású, bársonnyal borított székre, majd távoztak. A másik széket az öltönyös fickó foglalta el. Az asztal túloldalán található bőrfotel, aminek eddig csak a háttámláját lehetett látni lassan megfordult és így Alex szemben találta magát egy kopaszodó, kissé köpcös, hatvanasnak tűnő férfival. Radnai!
– Üdvözlöm Modori úr. Köszönöm, hogy elfogadta szívélyes meghívásomat. – Alex hallva a férfi stílusát és látva a forgófoteles húzást, már biztos volt benne, hogy tényleg egy Bond film főgonoszával áll szemben. – Gondolom nyilván meg van róla győződve, hogy meg fogjuk magát kínozni. – De még mennyire! – Megnyugtatom arra is sor kerülhet amennyiben igényt tart rá, de én a magam részéről nem ragaszkodom hozzá. – Alex–et hallgatták már ki párszor, de ilyen módszerrel még nem találkozott. Radnai lassan felemelkedett a székéből és elkezdett sétálni a hatalmas ablak előtt, hogy úgy adjon nyomatékot a mondandójának. – Ami engem illet, meg vagyok győződve róla, hogy a mi kis afférunk kizárólag egy ártatlan félreértés műve. Nem hinném, hogy egy önhöz hasonlóan intelligens ember elvállalna egy megbízást, ha tudja, hogy azzal engem károsít meg.
Alex csak habogni tudott.
– N… nem… Persze, hogy nem.
– Jól van, én is úgy gondoltam. Tudja a kislányom oda volt magáért, nagyon sajnálta mikor eltiltották a versenyzéstől – sztorizgatott szórakozottan a maffiafőnök.
Alex most már biztos volt benne, hogy ilyen furcsa kihallgatási technikával még életében nem találkozott. Kicsit kezdett megnyugodni. Tudta, hogy Radnai kemény kézzel irányítja a szervezetét, de azt nem tartotta valószínűnek, hogy a kihallgatásokat is maga szokta vezetni. Azzal is tisztában volt, hogy a nagyfőnök személyesen még egyetlen erőszakos bűncselekmény elkövetésében sem vett részt. Mindezek tudatában az, hogy ő most itt van és nem egy dohos pince alagsorában pofozzák ki belőle a szart is, lényegesen jobb képet festett a helyzetéről, mint azt korábban gondolta. A padlót nem borította nejlon, a drága szőnyeget pedig nyilván nem akarják az ő vérével bemocskolni. Reménykedni persze még nem kezdett, de mindenesetre már nem volt biztos abban, hogy nem hagyhatja el élve a házat.
– Ig… igazán köszönöm.
– Nincs mit fiam. Nagy kár volt azért a butaságért, ami miatt kirúgták, nem gondolja?
– De igen.
– Ön szerint el lehet követni két ekkora nagy hibát egy életben? – Alex válaszolni próbált, de Radnai időt sem hagyott rá. – Mint a példája mutatja igen. De én egy olyan ember vagyok, aki hisz abban, hogy jár egy második esély. Vagy az ön esetében: egy harmadik. Én is megkaptam, ezért szerintem az a legkevesebb, hogy nem tagadom meg másoktól sem. Érti miről beszélek?
– Azt… azt hiszem.
– Helyes. Tehát ha… tételezzük fel lehetőséget adnék arra magának, hogy javítsa egy elkövetett hibáját… megtenné, ugye? – Alex nem tudta eldönteni, hogy csak ennyire okosan akarják elnyerni a bizalmát, vagy tényleg kiutat kínálnak neki, de nem is érdekelte. Amíg nem kerül kilátásba Carmela testi épségének rongálása addig úszni fog az árral.
– Természetesen.
– Helyes–helyes. Úgy látom, mi ketten egy hullámhosszon vagyunk, és ennek nagyon örülök. Remélem valóban él a kínált lehetőséggel. Tehát gondolom arra már rájött, hogy az a három ékszerüzlet, aminek a kirablásában oly tevékenyen részt vett, az én tulajdonomat képezik. A kérdésem a következő lenne: ki volt a megbízó?
Alexnek nagyon gyorsan kellett mérlegelnie. Mikor azzal számolt, hogy biztosan végeznek vele, meg sem fordult a fejében, hogy hazudjon. Most azonban, hogy látszólag volt némi esélye élve távozni, már nem is tűnt annyira jó ötletnek az igazat mondani. Egy jól kitalált hazugság kijuttathatja őt, az igazság azonban egészen biztosan beépített emberré teszi az épülő Radnai–park egyik épületének alapjába. Hazudnia kellett, mégpedig olyan hitelesen, ami Olaszországban már mentette meg a börtöntől, csakhogy itt a tét sokkal nagyobb volt.
– Tudom, hogy nem fogja nekem elhinni, de fogalmam sincs.
– Jaj fiam, azt hiszem mégis tévedtem az egy hullámhosszot illetően.
– Nem, kérem hallgasson végig! Volt ez az ex–zsaru Urbán László akinek bizonyítékai voltak ellenem. Azt mondta visszatartotta őket eddig, de most eljuttatja őket a rendőrségre, ha nem segítek neki.
– És?
– Nekem nem volt kapcsolatom a megbízóval. Ha meló volt, Urbán felhívott, mondta, hogy merre lesz a rablás én megterveztem az útvonalat és vezettem, de ennyi – a hazugsághoz minden erejére szüksége volt, de a rettegést nem kellett színlelnie.
– Tehát azt akarja mondani, hogy nem tudja kinek a megbízásából dolgozott?
– Radnai úr, nem hiszem, hogy be kell mutatnom önnek ezt a szakmát. Minél kevesebben tudnak valamiről, annál kisebb a lebukás esélye. Bennem egy percig sem bíztak meg Horváthék, csak a vezetési tudásomra volt szükségük.
– Ühümm – mondta magának Radnai. Ami azt illeti tartott attól, hogy valami ilyesmi a helyzet. Ő sem csinálta volna másképp, ezért hajlott arra, hogy elhiggye, amit a fiú mond, pláne, hogy őszintének tűnt a számára. – Igaz, fiam, de attól még egy olyan okos kölyöknek, mint maga, egészen biztosan voltak sejtései, hogy ki a megbízó, nem?
– Én abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán van olyan. Azok hárman lerobbant exzsaruk voltak. Szerintem csak a pénzért csinálták – remélte hogy ez megfelelő érv lesz, hisz miért is lett volna kötelező tudnia az iratokról? Ő egyszer sem volt bent a rablások során.
– Nem fiam, ez egészen másról szólt – Radnai várt hátha felfedez valamit Alex arcán, de továbbra sem látta jelét hazugságnak, csak annak, hogy a fiú még mindig retteg és a lövés okozta sokktól alig bírja tartani magát.
– Másról…? Hogy érti… mi másról?
– Nos, ha nem tudja, akkor mindkettőnknek jobb, ha nem árulom el magának… A lényeg, hogy nekem a megbízó kell.
– De mondom, hogy nem tudom ki volt a megbízó! Az életemre esküszöm!
– Akkor miért vállaltad el a megbízást? – szólt közbe a mellette ülő férfi. Alex kizökkent egy pillanatra.
– Tessék?
– Azt kérdeztem miért vállaltad el a megbízást.
– Talán mert megzsaroltak? – nézett sértődötten a férfire.
– Na és? Meglóghattál volna. Első kézből tudom, hogy abban jó vagy.
Amennyire Alex meg tudta ítélni, a nagyfőnök talán hitt neki, de ez a fickó kevésbé tűnt meggyőzhetőnek.
– Haza akartam költözni, elegem lett a menekülésből. Olaszországban forró lett a talaj, én pedig szeretnék végre nyugodt életet élni.
– Tehát haza jöttél, hogy végre tisztes törvénytisztelő állampolgár legyél, aztán pár hónapon belül már ékszerüzleteket rabolsz ki?
– Én nem raboltam ki semmit!
– Részt vettél benne.
– De nem önszántamból! És… – torpant meg – a pénz is jól jött. Nem olcsó játék megtartani egy olyan nőt, mint az én menyasszonyom – nehezen bírta megállni, hogy ne nyeljen egy hatalmasat, miután az egész este legnagyobb hazugsága hagyta el a száját. Ha Carmela megtudja, hogy ilyeneket állított róla, semmi szükség nem lett volna a maffiózókra, ő maga személyesen tekeri le a heréit. Ennek ellenére úgy érezte, hogy a sztori hitelesebbé tételéhez szükség volt erre. – Nem mentegetőzni akarok… tényleg, de soha életemben nem húztam ujjat a maffiával… – behunyta a szemét, mintha megijedt volna, hogy ezt most kimondta – Elnézést… – ismét megtorpant, mintha azt várta volna, hogy megtorlás következik. – Nem vagyok olyan hülye, hogy most kezdjem el. Ha nem hisznek nekem, informáljanak le a nápolyi maffiánál. Megbízható és jó partnerük voltam éveken át – ez valóban igaz volt és ezt már Radnai is leinformálta. Bár nem állt szoros kapcsolatban az olasz maffiával, a Cosa Nostra–ból ismert embereket és rajtuk keresztül a délelőtt folyamán informálódott Alexről. Többek között ezért is hajlott arra, hogy higgyen neki. A fiú eddig tudta hol a helye, nem valószínű, hogy harminc éves kora után kezd újat húzni a nagyhalakkal.
– Jól van fiam, tegyük föl, hogy ezt elhisszük magának. Tehát nem tudta, hogy én vagyok a célpont és kizárólag üzlet volt a rablás az ön részéről. Rendben. De akkor is szükségem van a megbízóra. Biztosan tud valamit, ami fontos lehet.
– Nézzék… Én csak annyit tudok, hogy Horváth egy Mazga nevű külföldi orgazdának passzolta el az árut. Egyszer hallottam, ahogy telefonon beszélt vele.
– És? – néztek mindketten kérdően rá
– Ennyi.
– Na de mit beszéltek?
– Valami gond volt a szajréval. Horváth azt mondta, hogy Mazga nem a kialkudott árat fizette ki és hogy a minőséggel nem lehetett baj. Úgy gondoltam, hogy az ékszerek biztos túl egyediek voltak ahhoz, hogy árukon túl lehessen adni rajtuk, ezért a fickó a mi részünkön akart spórolni. Nem ritka az ilyen. Pár nappal később már meg is kaptam az új akció adatait, szóval úgy voltam vele, hogy Horváth biztos talált egy másik orgazdát.
Kovács és Radnai egymásra néztek. A fiú sztorija egybevágott minden eddig ismert ténnyel. Ideges volt, és reszketett, de annak egyértelmű oka a láz és a szituáció volt, amibe került. Amit mondott az őszintének tűnt, ráadásul az előélete is jó okot adott rá, hogy higgyenek neki. Már amennyire ilyen közegben az lehetséges. Ha a hazugság legkisebb jelét is felfedezik rajta, jött volna a kínvallatás, de szükségtelenül azt egyikük sem szerette volna bevetni.
Kovács bólintott, jelezvén, hogy részéről rendben van a srác. Radnai egyetértett vele, ezért Alex felé fordult:
– Hajlok arra, hogy higgyek magának fiam. Beszéltem az olasz barátaival és megbízható embernek tartják. Ha nem így lenne, elhiheti nekem, hogy nem én hallgattam volna ki az irodám kényelmében.
– Ezesetben igazán hálás vagyok. Akkor jól értem, hogy nem vagyok fogoly? Csak mert ha nem és nem sértem meg vele, megtennék, hogy eljuttatnak egy orvoshoz? Elég nehezemre esik egyenesen ülni a széken.
– Természetesen gondoskodom róla, hogy megfelelő ellátásban részesüljön. Igazán sajnálom, hogy ez a kis nézeteltérésünk, hogy is fogalmazzak… ilyen kényelmetlen helyzetbe juttatta magát. De előbb… – sétált vissza Radnai a hatalmas bőr foteljához és csak azután folytatta, hogy leült – még lenne egy ajánlatom a számára.
Alex legszívesebben azonnal rávágta volna, hogy köszöni, nem érdekli, de nem volt abban a helyzetben. Úgy érezte nem áll messze attól, hogy sikeresen kidumálja magát élete legnagyobb kulimászából és nem akarta egyetlen rossz mondattal elrontani az egészet.
– Hallgatom – mondta, de közben a feje már kóválygott. Érezte, hogy csak pillanatok választják el az ájulástól.
Radnai észrevette, hogy mennyire elgyengült, ezért intett Kovácsnak, hogy intézkedjen. A férfi felállt és elővette a telefonját, közben a nagyfőnök folytatta:
– Tudom, hogy maga egy igazán tehetséges ember. Korpa közé keveredett, de az bárkivel megeshet. Amit én ajánlok magának az egy stabil állandó és a képességeinek megfelelő állás.
Alex azt hitte rosszul hallotta. Biztos csak a láz játszik az elméjével. Hullajelöltként érkezett, erre állást kínálnak neki? Ilyen a valóságban nem történhet meg.
– Te… tessék? – kérdezett vissza.
– Szükségem van egy megbízható sofőrre és amennyire tudom, maga a legjobbak közé tartozik.
– Nem… közéjük… a… legjobb… vagyok – egyre közelebb állt az ájuláshoz. Amíg abban a hitben volt, hogy mindjárt meghal, a vérében szétáradó adrenalin mozgósította az utolsó energiatartalékait, de most, hogy fél lábbal kint volt a gödörből, a szervezete megkövetelte magának a neki kijáró pihenést. – Kösz…önöm… az… aján… – de a mondatot befejezni már nem tudta. Lassan minden elsötétült előtte és érezte, ahogy a valóság egyre távolabb kúszik tőle. A szemei összezárultak és ájultan lefordult a székről.
– Ide figyelj Öszvér! Ne merd nekem azt mondani, hogy nem tudsz rajta segíteni – üvöltötte Carmela a telefonba – a legjobb barátod te pattumiera sporco!  Talán az utolsó… Nem, nem értem meg… Belerángattad ebbe a szarba, jaj bocs nem is belerángattad, megzsaroltad, hogy kénytelen legyen beszállni… És miért is segített volna neked önszántából? Ez egy őrült terv volt már az első perctől fogva… Non lo dico sinceramente!  Akkor mégis miért van három halott a csapatodban és hogyan került Alex a maffiózód kezébe?… Ők rontották el? A saját házad táján körülnéztél már?… Hogy miről beszélek? Szerinted ki adta ki a raktár helyét a maffiának? A három hulla? Alex?… Nem érdekel, hogy nem tetszik a gyanúsítgatás… Na jó, ha nem akarsz segíteni, ne segíts! De hidd el nekem, nem akarsz a szemem elé kerülni, ha Alexszel történik valami… Nem mentegetőzz én csak egy átkozott helymeghatározást kértem tőled, il dio battere! … Köszönöm. A szám: 0660/327–7651. Hívj, amint megtudsz valamit – legszívesebben lecsapta volna a telefont, de ezek a rohadt érintőképernyős mobilok már azt is megvonták az embertől, hogy nagy vehemensen kinyomhassa a hívást bontó gombot.
Remélte, hogy Öszvér gyorsan visszaszól majd a címmel, de azon túl nem rendelkezett egyéb tervvel. Ahogy Alex nem volt egy James Bond, ő sem volt épp Lara Croft. Még azt sem tudta, hogy egyetlen emberrel hogyan kell elbánni, hát még egy egész csapattal és afelől kétsége sem volt, hogy többen is vannak ott, ahol fogva tartják a szerelmét. De nem érdekelte. Egy percig sem fordult meg a fejében, hogy ölbe tett kézzel ül, amíg azok a szemetek halálra kínozzák Alexet. Ha nem kap segítséget, akkor is tenni fog valamit. Ha kell, géppisztollyal ront a szemétládák közé, de nem adja fel.
Gyűlölte a tehetetlen várakozást. Már délután fél hat volt, de az a mocsok még mindig nem hívta vissza. Hihetetlennek tűnt, hogy fél óra nem volt elég neki kideríteni a telefon pozícióját. Le kellett nyugtatnia magát. Soha nem volt az a típus aki képes visszafogni a temperamentumát, de most szükség volt rá. Bár őrültségre készült, nem rohanhatott azért ész nélkül a falnak. Tiszta fejjel kellett gondolkodnia, már amennyire ebben a helyzetben az lehetséges volt. A kocsiban várakozás csak egyre idegesebbé tette, ezért úgy döntött, hogy bemegy a Westend–be, inni és esetleg enni is valamit, hátha az lenyugtatja. Az elmúlt negyven órából, talán ha hármat aludt, több mint egy napja még csak egy falatot sem evett és ezek egyike sem javította lényegesen a tisztánlátását, ezt tudta ő is nagyon jól. Az kizárt volt, hogy most bírna aludni akár csak egy percet is, de enni egy keveset nem tűnt rossz ötletnek.
Máskor – mondjuk Alex oldalán – szeretett végigkorzózni a bevásárlóközpontban, de most képtelen volt lassítani a léptein, ahogy az üzletek sokasága között vezetett az útja. Mikor végre odaért az éttermekhez, dühösen tapasztalta, hogy mindenhol sorba kell állni. Legszívesebben elő kapta volna a hátizsákjában lapuló P90–est, vagy a farmerja övébe csúsztatott Sig Sauer–t, hogy azzal törjön magának utat, de nem tette meg. Ekkor vette észre, hogy az egyik kínai étteremnél nem kell sorban állni. Soha nem szerette a keleti kaját, de most csak az volt a cél, hogy gyorsan kerüljön valami a gyomrába. Vásárolt valamit, ami a legkevésbé hasonlított egy tál élő rovarra és leült vele az egyik étkezőasztalhoz. A körülötte ülők elég furcsán néztek rá és bár megszokta, hogy a férfiak megbámulják, ez most más volt. Nem nézett tükörbe, mióta este aludni tért. Azóta elfeküdte a haját, a sminkje elkenődött, a ruhája pedig az egész napos rohangálástól tele volt koszfoltokkal. Nem mert volna megesküdni rá, de úgy gondolta, hogy az arca is, csak most a legkevésbé sem törődött ezzel. Befalta az ételt olyan gyorsan, ahogy csak lehetett, majd megállt tanulmányozni a bevásárlóközpont közönségét. Családok, szerelmespárok, baráti társaságok élvezték önfeledten a kikapcsolódást, amit a napi robotból való igen minimális kitörés jelentett számukra. Carmela mindig is úgy gondolta, hogy sekélyes dolog, ha valakinek munka, vagy iskola után az első útja a plázába vezet, most azonban csak irigykedni tudott ezekre az emberekre.
Ekkor végre hosszú várakozás után megcsörrent a telefonja. Idegesen kapta fel anélkül, hogy megnézte volna ki a hívó:
– Halló!
Egy ismeretlen női hang szólt a telefonba:
– Buonasera. Ööö… Si vorrebbe… ummm… vorrebbe essere par… parlato con Carmela Moltisanti
Te jó ég ki ez? Rendőr? Mentős? Megtalálták Alexet?
– Sí–sí sono io!
– Ummm… Sántha sorella, io… io sono di Szent Margit ospedale.
Carmelának nagy idegességében csak most esett le, hogy olaszul beszél a másik nő. Vagy legalábbis próbál.
– Elnézést–elnézést beszélek magyarul.
– Hála Istennek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten a nővér. – Behoztak hozzánk egy férfit, két vadász találta a Budai hegyek között, úgy tűnik vadászbaleset érte – Úristen, Alex! – Nincs életveszélyes állapotban, de eszméletlen. Nem találtak nála iratokat, csak a telefonját, amiben ön volt megjelölve értesítendő személyként.
– Hogy néz ki?
– 185 magas, 90 kiló, sötét haj, sötét szemek. Jóképű.
– Azonnal indulok. Köszönöm a hívását.
Bár a nővér válaszolt, Carmela azzal már nem törődött, futott is a kocsijához, hogy minél hamarabb a kórházba érhessen. De végül alig tett meg pár métert és megtorpant. Hogy került Alex kórházba? A maffiózók biztos nem vinnék be miután megkínozták. Akkor mégis mi történt? Gyorsan tárcsázta a tudakozót, hogy megtudja a kórház számát. Könnyen lehet ez csapda is. Ha esetleg nem tudtak kiszedni semmit Alexből, akkor lehet, hogy őt is el akarják rabolni, hogy zsarolhassák vele. Felhívta a kórházat és Sántha nővért kérte a központostól. A rövid várakozató zene után ugyanaz a nő szólt bele a telefonba, akivel az imént beszélt. Egy szó nélkül lerakta a kagylót. A történet egyik része tehát igaz volt. Ettől még persze lehetett csapda, de egy fokkal kevésbé tűnt annak, mint fél perccel korábban. A jogos paranoiája ennek ellenére nem múlt el. Nem rohanhatott ész nélkül a kórházba kellő előkészületek nélkül. Bement az első drogériába, hogy vegyen pár dolgot, amire most szüksége volt. Elég sok kémfilmet látott már ahhoz, hogy tudja, néhány apró változtatás a külsején is igen sokat számíthat.
Vásárolt hajfestéket, sminkkészletet, szemüveget, aztán berohant egy műszaki boltba is, hogy vegyen egy hajegyenesítőt végül egy ruhaboltban zárt. Meg is volt mindennel, már csak egy alkalmas helyet kellett keresnie az átalakuláshoz. És ez volt az amit azért szeretett az ilyen bevásárlóközpontokban. Szinte mindent megtalált, amire szüksége volt. Berohant a fitnesz terembe, vett egy jegyet, de esze ágában sem volt tornázni menni. Rögtön a fürdőt vette célba, ahonnan egy fél órával később már világos bőrű, egyenes szőke hajú szemüveges nőként lépett ki.
Már semmi sem választhatta el attól, hogy siethessen újra találkozni szerelmével.
pattumiera - szemétláda
pattumiera sporco - mocskos szemétláda
Non lo dico sinceramente! - Nem mondod komolyan!
il dio battere - az Isten verjen meg
Buonasera. Si vorrebbe essere parlato con Carmela Moltisanti - Jó estét. Carmela Moltisantival szeretnék beszélni
Sí–sí sono io! - Igen-igen én vagyok az.
Sántha sorella, io sono di Szent Margit ospedale. - Sántha nővér vagyok a Szent Margit Kórházból.