Álom

Én és Max rohantunk, hogy üdvözölhessük barátainkat. Éjszaka volt és viszonylag tiszta volt az égbolt. A barátaink zsaruk, valami titkos küldetésből érkeztek vissza, mely során találkoztunk velük. Nem volt sok időnk velük lenni, de azért csaptunk egy bulit, egy fehér faházban a tengerparton. Persze gyorsan meguntuk Max-el. Egy másik szobába vonultunk kettesben. A szobában egy konyhapult volt és egy tustálca. Eszünket vesztve estünk egymásnak. Téptük egymásról a ruhákat, mind közelebb jutva a beteljesüléshez, de hirtelen nyomasztó csend telepedett az egész házra. A többiek hirtelen eltűntek. A bútorok szanaszét voltak hajigálva. Megszorítom Max kezét és kilépünk a házból. Tombol a vihar, vadul rángatja a kikötött csónakokat.

Itt mintha eszméletemet veszteném A következő kép, amire emlékszek, hogy valamilyen piac féleségen vagyunk. A többiek már egy kocsiban ülnek indulásra készen. Mosolyognak, de látszik rajtuk, rettegnek. Koránt sincs vége annak, amivel megbízták őket. Vissza kell menniük, de igazán minket is vihetnének magukkal. De ők csak mosolyognak, és integetve elhúznak. Félelem suhan át rajtam, érzem, hogy valaki vagy valakik figyelnek minket. Érzem, hogy valami fontosat kihagytam, talán azt, amikor még nem találkoztunk a barátainkkal. De ez most nem lényeg.
Max felé fordultam. Próbálta bevetni csáberejét….egy tolószékes fiatal nőn?!
Végén a nő odaadta kerekes székét. ( A nőt természetesen ismerem….ittlétünk alatt ismertem meg). A nőt Emilynek hívták, rövid fekete haja volt, és lila ruhát viselt.
Szóval Max beleül a székbe és az ölébe ültet. Nem tudom, hogyan, de eljutunk a városig. Egy sikátorban széttörik a kerekes szék. Max megfogja a kezem és úgy futunk. Már halljuk a tömeg hangját.
Óráknak tűnő percek után kiérünk a főtérre. A fél város ott van és közre fogják a barátaink autóját és tapsolnak üdvrivalognak. Cam, Sam, Phil és Rebecca kidugják a fejüket a kisbuszból. Őszintén örülnek a gratulációknak, de nem tudok rá jönni, hogy miket vittek véghez.

Odafurakodunk hozzájuk és beszállunk a buszba mi is. Van itt egy fekete bőrű riporternő is. Hosszú fekete haja van és piros kosztümöt visel. Arra már nem emlékszek mit beszéltünk.
Az emberek sikoltozni, majd futni kezdenek…..az életükért.
Érzem, hogy a busz billeg….az áram kimegy….a busz az oldalára borul….az ablakok szilánkosra törnek azon az oldalon, amelyre dől…..a riporter csaj rám esik….kinézek a vezető ablakán és meglátom…..ekkor fordulnak be a sarkon…..csoportba verődnek…ugyanaz a félelem söpör rajtam végig, mint amikor azon a piacon voltam Maxxel.
Mostmár tudom, hogy kiknek a jelenlétét éreztem akkor….egyre közeldnek….zombik ….nem tudom, honnan kerültek ide…..az egyik lábát mindegyik húzza, mintha…nem is tudom….hörögnek….mintha a haláltusájukat vívnák …..az utolsó emlékem…..a villódzó fény a buszban…és a rettegés a többiek arcán….aztán eszméletem vesztem…..
Max nem tudom hova tűnt akkor. Szem elől vesztettem… az utolsó emlékem róla az, hogy beszállunk a buszba…és onnan semmi….talán kinn ragadt és menekülnie kellett….
Most kórházban fekszem, infúzióra vagyok kötve, de nem tudom miért. El akarok menni és megkeresni Maxet. A bejáratot a legjobb mesterlövészek őrzik. Mindenhol van belőlük az épületben, fel-alá járkálnak. Őrzik a megmaradtakat. Nem engednek ki senkit. Életveszélyes kint lenni. Ha minden igaz küldenek a túlélőkért helikoptert. De nekem itt kell maradnom! Meg kell találnom Maxet.
Akárhol legyen is megtalálom.…


Az orvos szerint már jobban vagyok. Már nem kell az ágyban feküdnöm, kedvem szerint járkálhatok az épületben. Most az ablak előtt állok és nézem, hogy pusztítják végig a várost, élelem után kutatva. Észre se veszem, amint Dr.Coleman a hátam mögé lép. Csak akkor eszmélek, mikor megérinti a vállam. Ránézek. Sötétbarna íriszem csillogása visszaverődik a doktor szemében. Magyaráz valamit arról, hogy kontrollra kell mennem, de nem nagyon tudom felfogni mi az értelme annak, amit mond. Lelkileg teljesen máshol járok, nem tudom felfogni szavainak értelmét. Gyengéden megfogja a karom, és a vizsgálóba vezet. A kollégái drótokat kötnek rám és különbőzö vizsgálatokat, végeznek. Negyedóra múlva megint a folyósón botorkálok, céltalanul. Véletlen az egyik sarkon belebotlok az egyik mesterlövészbe. Izmos mellkasára golyóálló mellény simul. Egy másodpercig így állunk. A végén felemelem a fejem, hogy lássam a férfi arcát. Szürkés-zöld szemei tekintélyt parancsolóak, karakteres arca szintén.. Nem hagy arra időt, hogy bocsánatot kérjek ügyetlenségemért, hanem megcsókol.
A talaj hirtelen eltűnik a lábam alól, olyan mintha repülnék. Jól tudja, hogy nem jár erre senki… kihasználta a helyzetet. Fegyverét a falnak támasztja és átkarol.. Pipiskednem kell, hogy ajkaink ne váljanak szét. Elvesztem az egyensúlyom, és a falnak dőlök. Ő a kezével támasztja a falat a fejem mellett. Mindketten levegőért kapkodunk. Egyre jobban kívánom, és érzem, hogy ő is kíván. De itt nem lehet! Nyilall belém a felismerés. Szétválnak ajkaink. Lassan kibújok az öleléséből és pár lépést, arrébb megyek. Megkérdezem, mi a neve.
Azt feleli, hogy szólítsam Lordnak.

Lord!! Örökre emlékezetembe vésem. De most másra kell koncentrálnom.
Lassan közeledem a kórtermem felé. Belépek a terembe. Nem látok különösebb változást, csak egy ember halt meg reggel óta. Oda lépek a halott emberhez és kezemmel gyengéden lezárom a szemeit. Aztán rögtön értesítem az ügyletes orvost.
Meg is jelenik hamarosan, hogy megállapítsa a halált. Én ott állok mögötte és figyelem.
Hirtelen kipattan a halott szeme, mely most vérben forog. Megharapja az orvost, aki kétségbeesetten próbál menekülni. Már hívtam Lordot és csapatát. Valahogy bejutott a vírus az épület falai közé. Lord és csapata berontanak kórterembe, a doktort és a zombit azonnal fejbe lövik.

Lord megállapítja, hogy az elhunyt valószínűleg harapással került ide, csak nem vallotta be, hogy megharapták.A férfi int a csapat tagjainak, hogy takarítsák el mocskot.
Ő maga megragadja a karom és elcipel. Fél perc alatt keresztül suhantunk az épületen egészen a mesterlövészeknek kijelölt bázisig.Ott a szobájába cipel. Az ágyán ruhák vannak kikészítve. Nekem. Lord magamra hagy, amíg öltözöm. Piros top, lyukas felső, és egy terepszínű nadrág az öltözékem. Lord ekkor lép be. Ismét megragadja a karom, de most a fegyverszobába visz.
Ott egy combövet ad, melybe fegyvert rakhatok. Felcsatolom és megyünk tovább.
Kezembe nyom kettő P-01 9mm-es Lugert. Tudatja velem, azokat rakjam a comböv hüvelyébe. Szemével méregeti a különböző fegyvertípusokat. Végül egy gépfegyvert nyom a kezembe. A shotgunt a hátamon levő hüvelybe helyezi. Ad még töltényt, meg tárat is.
Elmagyarázza, hogy mostantól közéjük tartozok. Egy külön kialakított lőtérre visz a tetőre.
Azt mondja, hogy itt gyakorolhatok kedvemre. Megkér, hogy mutassam, meg mit tudok.
Kérésére ötször lövöm fejbe a céltáblát. Álmélkodva néz rám. Miközben elmagyarázom neki, a barátaim zsaruk. Rábólint és közli, hogy ezek szerint nincs szükségem gyakorlásra.
Ismét a szobájába megyünk. Ott elmondja, mire készül. Holnap reggel ő és a csapata, egy kis kirohanást terveznek, mert fogytán az élelem. Szeretné, ha velük tartanák és segítenék nekik, mert ők nem nagyon ismerik a várost. Az én, feladatom lenne, hogy elvezessem őket a nagyobb áruházak raktáraihoz.
Látja rajtam, hogy habozok. Ezért közelebb lép és lágyan megcsókol, közben a számba suttogja, tudja, kit keresek és lehet, hogy a kint rekedt élőkhöz csapódott.
Visszasuttogom neki, honnan tudja mindezt. Azt mondja, hogy álmomban mindig csak egy nevet hajtogattam, és onnan nem beszélünk többet. Átadom magam teljesen annak a szenvedélynek, mely felkapott. Ezt igennek veszem, suttogja levegő vételkor. Lassan vetkőztetjük egymást, nem sietünk el semmit. Bőre megcsillan a gyenge fényben, és érzem az illatát. Szorosabban ölelem, és szinte már könyörgök, hogy ne kínozzon tovább. Nem könyörül rajtam. Az ágyra fektet és minden egyes porcikám csókokkal, borítja. Már a combomnál jár, és oda is könnyű csókot lehel. Nem tehetek mást, csak fogom a fejét és könyörgök neki. Végre megkönyörül rajtam. Teljes testsúlyával rám nehezedik és pár pillanattal később teljesen, betölt.
Hajnal van. Arra ébredek, hogy Lord nincs mellettem. Én is gyorsan felöltözök, fegyvereim elrakom és indulok a kirohanás előtti eligazításra. Lord kezében egy csésze kávé gőzölög. Elmélyülten tanulmányozza a város térképét és magyaráz. Leülök a többiek közé. Lord felemeli a fejét, és tekintetét végighordozza csapatán.

Észrevesz engem is, és odaszólít maga mellé. Bemutat a csapatának és elmondja nekik, hogy én leszek az, aki majd elvezeti őket az élelmiszerraktárokhoz. A csapat tagjai nem szólnak semmit, némán vesznek engem tudomásul. Többen sértődötten méregetnek, de nem vállalják annak kockázatát, hogy Lord megbüntesse őket. Így hát nem szólalnak meg.
Lord elereszti csapatát avval, hogy fél óra múlva indulnak. Lorent, az egyik mesterlövészt, még annyira itt tartja, hogy készítsék elő a teherautót. Loren távozik.
Megkérdezem Lordtól, hogy mégis hogyan akarja megvédeni a teherautót. Nem mond semmit, csak sokat sejtően mosolyog. Megfogja a kezem és az épület földalatti garázsához, vezet. Több tucat ember nyüzsög ott. Hallom Loren hangját, amint parancsokat osztogat.
Körbe nézek, és rengeteg műszert látok, melyek érzékelik az élőhalottak mozgását.
Lord a többiekhez kísér, és azt mondja, hogy maradjak.
Egy, Loren által kijelölt személy kiosztja a fülhallgatókat és a mikrofonokat.
Fülembe helyezem, és kipróbálom, működik e. Lord lép a vonalba és azt mondja, hogy szeret.
Érzem, amint a pír végigfut az arcomon. Próbálom leplezni, ezért a teherautót kezdem vizsgálgatni.

A tetejére gépágyút szereltek, az ablakai rácsozottak, és titánból készült, tehát elvileg megdönthetetlen. De majd meglátjuk, mi lesz.
Érzem, hogy Lord mögém lép és megérinti a vállam. Felé fordulok, és a szemébe nézek. Szürkés-zöld írisze most, meleg és nyugtató. Megfogja a kezem és a teherkocsi takarásába, visz, ahol senki nem láthat minket. Megkérdezi, hogy én is hasonlóan érzek-e iránta, és megmarad-e ez az érzés Ha megtalálom Maxet.
Volt kedvesem nevének említésére könnybe lábad a szemem. Sírva mondom, hogy nem tudom mi lesz ezután, de biztos, hogy nem törlöm ki a szívemből a Lord nevet. Gyengéden a kezébe fogja az arcom és letörli könnyeim. Szemének melegsége szétárad a testemben, és szorosan magamhoz ölelem. Felemelem a fejem. Ajkaink találkoznak egy szenvedélyes, lágy csókban. Lépteket hallunk ezért gyorsan szétválunk. Lord a hang irányába fordul. Loren jelenti, hogy akár indulhatunk is. Lord bólint és a nő után, indul. Én követem őket.
A teherautóban mindenki feszült. Senki se tudja, hogy fog sikerülni a portyánk.
Lord arca nem mutat semmi érzelmet, izmai meg se rándulnak mikor a teherautó, elhagyja a bázist.Kinézek az egyik hátsó ablakon és egy szörnyű világ tárul elém. Mindenütt látni az elkeseredett harcok nyomát. Holttestek, felrobbant járművek mindenhol. Egyelőre a zombiknak semmi nyomuk. Előrehajolva az első üléshez, irányítom a sofőrt.
A csapat tagjai feszülten szorítják fegyverüket. Az első áruházig nem botlunk senkibe és semmibe. A lehető legnagyobb óvatossággal hatolunk be az épületbe. Megint elfog az érzés, hogy figyelnek. Ezt meg is említem Lordnak, aki mellettem halad. Két ember fedez minket hátulról. Ők egyelőre nem érzékelnek semmit. Igyekszünk, hogy minél hamrabb visszatérhessünk a bázisra. Hajt minket a félelem és engem a vágy, hogy újra Lord karjaiban lehessek. Főleg konzerveket pakolunk be a teherkocsiba. Az éteren keresztül lövöldözést hallunk. Lordnak odasúgom, hogy kinnt baj lehet. Visszasúgja, hogy ő is hallja. Óvatosabban, de gyorsan haladunk vissza a járműhöz az élelmiszerrel. Lord odasiet a tizedeshez és jelentést kér. Egy lövész meghalt, egy pedig harapást kapott és azt fejbe lőtték.
Mindenki csendben volt a kocsiban visszafelé úton,némán meredtünk magunk elé, csak a radarok hangja hallható.

Arra eszmélek, hogy Lord rázza a vállam. Visszaérkeztünk. Könnyes szemmel ránézek. Biztatóan megszorítja a kezem, majd tovább áll, hogy segítsen kipakolni.Én is követem, de pakolás helyett céltalanul kószálok az épületben. Gondolataim, céltalanul cikáznak fejemben. Emlékek tűnnek fel, majd nyeli el őket újból a sötétség.Emlékek, melyek régen boldogsággal töltöttek el, de most csak a kínt érzem mikor feltűnnek. Egyik emlékemben régi barátaim tűnnek fel, mosolyognak, majd eltűnnek. Hiányoznak, de rettentően, annak ellenére, hogy eldobtak, mint egy használt cipőt. Most jövök rá, hogy hibáztam, mikor mindenért megbocsátottam nekik. Kihasználtak, egész végig csak kihasználtak. Emlékeim között még feltűnnek a gimnazista éveim, emberek akiket szerettem, szeretek, akiknek mindig megbocsátottam. Annyira elvagyok merülve a gondolataimban, hogy észre se veszem amint Lord a hátam mögé lép. Kezét a vállamra rakja. Összerezzenek és megpördülök. Egymás szemébe nézünk, nincs szüksége szavakra, látja mi bánt. A fülem mögé igazítja az egyik tincsem, és a lehető leggyengédebben megfogja a kezem és vezet.
Nem tudom, hova megyünk. Az egész épület kihalt, félelem érzetem ellenére biztonságban érzem magam. Lord az ebédlőn keresztül visz ,ahol rajtunk kívül rengetegen vannak. Kérdőn nézek rá, de ő csak vezet tovább. Átvágtunk az ebédlőn, és egy lépcsőn a tető eddig nem látott részére jutottunk ki. Mintha már valaki és előkészített volna egy palack vörösbort és takarókat. Hirtelen megcsap a hideg szél,megborzongok. Lord megérzi a borzongásom és közelebb húz meleg testéhez. Letelepszünk a pokróckra, kortyolgatjuk a vörösbort. Beszélgetünk. A múltamról, az ő múltjáról. Érzem, hogy amikor rám nevet,teljes szívéből teszi. Kiürült poharainkat félre tesszük, megöleljük egymást. Érzem,amint könnyű csókot lehel a fejemre. Felemelem a fejem, hogy ajkaink összeforrhassanak. Lágyan csókoljuk egymást,nem sietünk el semmit. Hanyatt dőlünk, a csillagok ott ragyognak a fejünk felett, míg mi a teljes beteljesülés felé hajszoljuk egymást.

+Reggel, Lordnál hamarabb ébredek. Könyökömre támaszkodva nézem, a mosolyát miközben alszik,amíg távol van és álmodik. Legszívesebben itt maradnék ebben a pillanatban örökké. Nem akarom lehunyni a szemem, nem akarok újra álomba merülni ,mert hiányozna. Közelebb húzódom és érzem a szíve dobogását, és azon gondolkodom vajon mit álmodhat. Magamban megköszönöm Istennek, hogy itt lehetek vele. Óvatosan megcirógatom a mellkasát, amire jóleső morgással válaszol és résnyire nyitott szemmel nézi ténykedésemet. Majd hirtelen magához ölel és soha nem múló szenvedéllyel csókol meg. A csók közti levegővételkor lihegve megjegyzem, hogy ő itt a parancsnok és nem ártana ha elindulna az embereihez. De őt ez látszólag nem érdekli, hogy elnémítson ismét betapasztja a szám. Nem engedünk utat szenvedélyünknek, lassan a végletegik fokozzuk érzékszerveink kínzását.Óráknak tűnő percek után együtt indulunk a közös zuhanyzó felé, ahol folytatjuk félbe hagyott játékunkat. A zuhanyrózsából folyik ránk a meleg víz, csókoljuk, öleljük egymást. Lábaimat a csípője köré fonom, tudom már nincs sok időnk a reggeli eligazításig, mindketten próbálunk mihamarabb túljutni az érzéki csúcson. Lord megérezve közeledő sikoltásom, csókjával forrasztja be ajkam.

Haja kissé csapzottan áll, miközben apró tűket bökdös a falon lógó térképbe. A csapat tagjai árgus szemmel figyelik minden mozdulatát. Én gondolataimba merülve játszadozok az egyik hajtincsemmel. Felkapom a fejem, mert Lord szólít. Elmagyarázza, hogy egyik este egy kisebb csapattal kimennek a városba túlélőket keresni, és szeretné, ha én is mennék velük. Boldogan mondok igent, hisz célom, hogy megtaláljam Maxet. A csapattal közösen indulunk, az ebédlőbe, én közben Loren mellé csapódok és beszélgetni kezdek vele. Kellemes beszélgetőtárs,jó szeme van egyes dolgokhoz, nő létére. Hosszú vörös haja lófarokban van megkötve, barna írisze csillog a lámpafényben. Az ebédlőbe érve körbe ülünk egy hatalmas asztalt. Én Lorddal szemközt foglalok helyet, mellém egy fiatal mesterlövész és Loren telepszik. Kötetlen beszélgetés folyik ebéd közben a kint látottakról, és a jelen kormányon levő pártról.Nem esik senki egymásnak ha valaki mást véleményen van.Ez egyrészt Lord érdeme, megtanította ezeket az ifjú mesterlövészeket, hogyan fojtsák el indulataikat.
Megeresztek egy mosolyt Lord felé, majd kanalazni kezdem az elém tett levest. Amíg eszünk, senki sem töri meg a csendet. Utána viszont egyszerre kezdenek el beszélgetni az emberek.
A nagy nyüzsgés nem az én esetem, ezért halkan meglógok a társaságból.
A menekülés során összegyűjtött könyvekre bukannok a szobámtól nem messze. Megfogok egy kevésbé égett szélű példányt és a számomra kijelölt szobába vonulok vele.
Teljesen magával ragad a könyv cselekménye.
A hirtelen beállt csönd visszarángat a valóságba. Hiába hallgatózok nem hallok semmit.
Az órámra pillantok és megállapítom, hogy majdnem este hat óra van. Félre rakom a kötet és sétálok egyet, hogy kinyújtóztassam elgémberedett tagjaim. A folyosókon egyetlen lélek sem tartózkodik, görcsösen markolászom a Lordtól kapott shotgunt. A kórház távolabbi részén beindul az egyik sziréna. „ Gyakorlat lenne?” fut át agyamon a gondolat. Nem hiszem, hogy az lenne, hisz akkor szóltak volna. Rohanni kezdek a bázis felé. Lábbal rúgom be a bázis ajtaját, épp megszólalnák de a látvány belém forrasztja a szót. Lord és Loren a tanácskozó asztal tetején csókolóznak. „Ezek szerint gyakorlat van.”, jegyzem meg magamnak.
A sírógörcs fojtogat, de nem adom meg azt az örömet Lordnak, hogy elhagyom magam. Letámasztom a fegyverem az asztal mellé, közben Lord felemeli a fejét. Pár másodpercig farkasszemet nézünk. A fájdalom már megmérgezett teljesen, átjárta minden porcikámat. Hátat fordítok és elfutok. Könnyeim csak a tanácskozóteremtől jó messze buggyannak ki. A szobámba érve az ágyra vetődök, és sírok. Fejemben több millió gondolat kering. Gondolataim áramlását kopogás szakítja félbe. „Szabad”nyögöm halkan.
Lord lép a szobába, érzem a kölnijének illatát, ami valami mással is keveredik.

Halkan motyog valamit arról, hogy sajnálja, de nem tudta kézben tartani az események alakulását. Majdnem kitör belőlem, hogy „Hiszen egy egész csapatot vezetsz!!!” de valami nem engedi kimondanom. Halkan megkérem, hogy menjen el, mert szeretném tisztázni magamban a történteket. Nem tágít, megakar csókolni, és ahogy közelebb lép érzem ahogy árad belőle az alkohol bűze. Nem undorodok tőle, de nem is szeretnék a közelében lenni.
Kikísérem az ajtó elé és közlöm, vele, hogyha majd józan lesz tárgyalhatunk. Becsapom az ajtót és visszavonulok a könyvem fedezéke mögé.
Az éjszakát álmatlanul, forgolódva töltöm. Lord képe lebeg mindvégig előttem, amint részegen belép a szobámba és bocsánatot kér.
Másnap, délig alszom. Arra ébredek, hogy kopognak az ajtómon.
„Szabad” sóhajtom. Az a fiatal lövész dugja be a fejét az ajtón,aki tegnap mellettem ült az ebédlőben. Átadja az üzenetet, miszerint hívatnak a tanácskozóterembe. „Rögtön megyek” sóhajtom és felkelek. Felöltözök és magamhoz veszem a fegyvereim. A shotgunom majd a tanácskozóteremben összeszedem. Már mindenki ott van a tanácskozóteremben kivéve Lordot,aki majd öt percet késik. Szemei szokatlanul fényesek, haja fésületlen. Röviden előadja a holnapi akció útvonalára vonatkozó utasításokat, összesen tizenöt emberrel menne ki, és várja a jelentkezőket a nap folyamán. Mindenki szedelőzködni kezd. Lord odaszólit magához. Beszélni akar velem a tegnapról. Látom az arcán, hogy nem tudja miként kezdjen bele.
„Majd ha összeszeded magad és a gondolataid, akkor keress meg!” mondom és rácsapom az ajtót.
A tető felé irányítom lépteim, méghozzá arra a részre, ahol nem is olyan régen együtt voltam vele. Leülök a párkányra, mely alatt több méter mélyen több ezer élőhalott várja az újabb áldozatot. Félek, pláne, hogy egyedül vagyok. Egyedül azzal, hogy Lord....
Egyszerűen nem bírom kitörölni magamból, fáj minden egyes gondolat,amit rá pazarlok. Fájdalmas de egyben édes gondolatok ezek. Érzékeim jelzik, hogy valaki közeledik felém. Megpördülök és evvel a lendülettel kapom elő az egyik stukerrem, mely már kibiztosítva várja az érkezőt.

Loren az. Megeresztek felé egy gúnyos vigyort, és elrakom a stukkert. Barátságosan megérdeklődöm, hogy mi járatban erre felé. Nem kis meglepetésemre beszélni akar velem.
Tájékoztat, hogy az a holnap esti akció során az Alfa-csapatban leszek Lorddal.
Kissé elhúzom a szám szélét. „Más valami,amiről tudnom kellene?”kérdezem. Loren nemet int fejével és hátat fordítva nekem, távozik a tetőről.
Legszívesebben a lent tolongó hamivadászoknak löktem volna a nőszemélyt. Haragom egyre jobban fellángol,így hát sietős léptekkel a lőtér felé indulok, mielőtt akárkibe is belekötnék.
Szerencsére nem találok ott senkit, akin kitölthetném a haragom, csak a céltáblaként használt bábukat. Veszett őrültként szórom a golyókat, közben könnyezik a szemem. Nem ment bele semmi, csak a lelkifájdalmam dolgozom le azokon a bábukon.
A nap már hanyatlóban van, mikor végre sikerül minden haragom kiadnom magamból.

A szobámban egy üzenet vár az ágyamon, miszerint a holnap egészen az akció aktív állapotba lépéséig az edzőteremben fogom ledolgozni a felesleges energiám.
„Francba” átkozódom, és ruhástól zuhanok az ágyamba. Időm sincs elgondolkozni a napomon, mert azon nyomban, hogy belezuhanok az ágyba elnyom az álom.
Reggel frissen ébredve vonulok fürödni, mivel az kimaradt múlt éjjel. Utána pedig tréningruhába öltözve az edzőterem keresésére indulok.
Teljesen üres, csak én vagyok ott. Letelepszek egy szivacsra és várom, hogy jöjjön valaki, aki kiosztja mit csináljak egész nap.

Negyed órás várakozás után belép egy szintén tréningruhás alak. Reménykedve kapom fel a fejem,de nem Lord. Ezt a férfit még nem láttam, valószínűleg azért, mert eddig nem nagyon használtam az edzőtermet. Minden köszönés nélkül elmondja, azért van itt, merthogy parancsba kapta, hogy fárasszon ki, lehetőleg annyira, hogy este még részt bírjak venni az akcióban. Ezt leszögezvén elindította a stopperóráját, vele együtt engem is, hogy fussak.
A tüdőmet majd kiköpöm mire leálítja a stopperét. Épp nekikészülök, hogy leüljek pihenni, erre rám rivall, hogy nem üldögélni jött ide. A bemelegítések hosszú sora után, kötél mászás, bordásfalon húzódzkodás következik. Mindent végrehajtok, amit mond, nem hozok szégyent magamra. Késő délután,félholtan tántorgok ki az edzőteremből. Szinte minden tagom sajog a fájdalomtól. De ez nem veszi el a kedvem attól, hogy én is a csapattal tartsak ma este.
A tus álá állok és élvezem,amint a víz folyik rám. Átdörzsölöm fájó tagjaim, megmasszírozom őket. Nagy nehezen sikerül magam rávennem, hogy megtörölközzek és aludjak pár óra hosszat. Az ágyamon most az esti szerelésem hever, gondosan összehajtogatva. A felső és a nadrág is egy golyóálló mellényhez hasonlít,de mégsem azok.
Gyors megnézem mennyi az idő. Fél hét. Hát akkor, ezek szerint ma már nem alszok. Magamra öltöm a hosszú ujjú felsőt és a nadrágot,csatolom a fegyvereim és menetre kész vagyok. Kezembe kapom a könyvem és a tanácskozó terem felé indulok. Még nincs ott senki,ezért kényelembe helyezem magam Lord bőrfoteljában, és folytatom a könyvem.
Nem tudok belemerülni a könyvbe, mert lépteket hallok a bejárat felől. Az ölembe ejtem a kezem, és várok. Lord lép be, észre se vesz engem, annyira elvan merülve a gondolataiban. A különböző színű tűkkel tele szurkált térképet tanulmányozza homlokráncolva.

Megérzi,hogy nézem, és felém pördül. „Csak te vagy az?!” morogja és tovább tanulmányozza a térképet. Érzem, ahogy feszültség belopakodik a szobába.Újra elkezdem olvasni a könyvet,de ekkor érkeznek meg a többiek. Sóhajtva állok fel Lord foteljáből és az asztal távolabbi felére ülök. A többiek is helyet foglalnak. Lord, Loren segítségével ismerteti a kis kiruccanásunk részleteit, mely szerint két csapat megy, az egyiket Lord vezeti, a másikat Loren. Kiosztják mindenkinek, hogy melyik csapattal fog tartani. Néha egy-egy elégedetlen mordulás hallatszik, de azon kivül mindenki elégedett a beosztással.
A gyors eligazítás után mindenki elindul, a földalatti garázsba elkőszíteni a járműveket és a fegyvereket.
Lord rám mordul, hogy maradjak. Kicsit erősebben ragadja meg a karom, és a fegyverraktár felé cipel. Most minden válogatás nélkül a kezembe ad egy M4-4-est.
Legszívesebben megcsókolnám, de tudom, hogy akció előtt veszélyes lenne, mert elvonnám vele mindkettőnk figyelmét.

Felém fordul és erősen megragadja a vállam,kényszerít, hogy nézzek a szemébe. „Oké, most tisztázzunk mindent! Kint nincsenek érzelmek, se köztünk se senki más között. Mindenki az épület falai között hagyja az érzelmeit! Akárkit megharapnak azok a dögök odakint, nincs kegyelem! Érted?! Legyen az akárki!!” hangja most nem gyengéd, hanem tekintélyt parancsoló, nem is merek ellentmondani. Egy szó nélkül bólintok, hogy megértem, amit mond. Próbálok erős maradni,de egy könnycsepp, csak végigfolyik az arcomon.
Lord vonásai megenyhülnek, és ujjával lesimítja azt az árva könnycseppet. Közelebb húzom magamhoz és szorosan átölelem a derekát, érzem, hogy könnyű csókot lehel a hajamba.
Eltol magától, és végignéz rajtam. Felfedezi, hogy az új védőfelszerelést viselem.
Száján egy halvány mosoly fut át, és gyorsan elmagyarázza, hogyan is működik.
Egy beépített érzékelő segítségével, érzékeli az ellenséges objektumokat és azok hatására a megfelelő erősségben egy erőteret von az ember teste köré.

Egyre erősödik bennem a félelem, a fegyveremet is egyre szorosabban fogom. Lord lép a fülhallgatóm vonalába és üzeni, hogy lazítsak. Válaszul csak morgok valamit az orrom alatt. Megint elfog az a kellemetlen érzés, hogy figyelnek bennünket. A mellettem lépkedő lövész egy radart tart a kezében, ami az esetleges túlélőket mutatja. Ő irányít bennünket, hogy merre menjünk. Az épületeket megfigyelve,arra a következtetésre jutok, hogy nem messze volt az a hely ahol először feltüntek. A feszült csend egyre jobban megrémít. A lángoló kocsik, és a szélfútta újságpapírok, arra utalnak, hogy valahol még vannak élők.Legalábbis reménykedem benne.
Fülemet, megcsapja a hörgésük.Nem csak én veszem észre a többiek is már hegyezik a fülüket. Feszülten tartjuk fegyvereinket és figyelünk. Csak Lord parancsára vár mindenki.És végre, megjön a parancs. Egymást fedezve indulunk feléjük.Valaki hátulról előre kiállt „Fedezékbe!” és már repül is a gránát. A hatalmas robbanás ablakokat zúz be, falakat dönt össze. Ezt követően tovább vonolunk rendezett sorban, de nem sokáig. Belebotlunk egy nagyobb csoportba. Félszememet mindig Lordon tartva cikázok a harcolók között. Egy nagyobb darab hamivadászt épp az utolsó pillanatban szedek le. Hátba akarta támadni Lordot. Egyelőre nincs áldozat, legalábbis közülünk.
Ezeknek csak a friss hús a lényeg semmi más. A fülesen keresztül Loren küld jelentést Lordnak. Ő és csapata belebotlottak néhány túlélőbe, akik harcba szálltak a dögök ellen.
Mostmár sokkal éberebben közlekedünk. Minden egyes szervem érzékeli a körülöttünk ólálkodó veszélyt, viszont ezek a kisebb összecsapások fokozzák a harci kedvemet és az elszántságomat, hogy megtalálom Maxet.

Fülesen keresztül üzenem mindenkinek, hogy fejbe lőjék a dögöket. Csak így lehet őket megfékezni. Egy kisebb csoport tartja magát nem messze tőlünk. Pár perc múlva átverekedjük magunkat hozzájuk és vállvetve lőjük a dögöket. Van néhány sebesültjük,de sajnos nem tudunk rajtuk segíteni. Lord intézi el őket. A túlélők vezetője a főhadiszállásukra vezet minket.
Egy fegyverboltban helyezkedtek el, ideális hely ha kifogyna a lőszerük. A helyiségbe néhány, priccset helyeztek el, ha esetleg pihenni szeretnének. A vezetőjük elmondása szerint, naponta kisebb harcok árán tudnak élelmet szerezni. Látom az emberek arcán az elkeseredés jeleit. Lord int két lövésznek, hogy pakoljanak lőszert és fegyvereket, amíg ő rábeszéli a túlélők vezetőjét, hogy tartsanak velünk vissza a kórházba. Hosszas tépelődés után a túlélők vezetője rábólint, hogy velünk jönnek. Lassan indulunk, megint rám tör a félelem. A bolt előtti utca most, csendes. Talán túlságosan is. Lord a fülesen keresztül Lorennel beszél. Majd int, hogy indulhatunk. Körülöttünk minden csendes, nem észlelünk semmi mozgást, legalábbis egyelőre. Sietősen kapkodjuk lábainkat, hogy mihamarabb visszaérjünk a kórházba. Minden tűzharc nélkül elkerüljük a hamivadászokat. Kíváncsiságom nem hagy nyugodni és faggatni kezdem Lordot, hogy a hamivadászok, a városból kitudnak-e menni. Lord elmagyarázza, hogy a várost falak veszik körbe és elég nehezen lehetne kijutni.
Ahogy belépünk a kórház mélyített garázsába és az acél ajtók bezárulnak mögöttünk, érzékeim megnyugszanak. Egyszeriben nyüzsgés támad körölüttünk és a vizsgáló szobába vezetnek mindenkit. Loren és csapata is ekkor érkezik, meg az acél ajtók nyílásából következtetve. Alaposan átvizsgálnak bennünket harapás nyomokat kutatva.
A mi csapatunk tagjain egy harapás se volt. Megkönnyebülten lépkedek a szobám felé. A fáradság már majdnem levesz a lábamról, így hát ruhástól borulok az ágymra. Viszont, képtelen vagyok elaludni,nem hagynak a gondolataim. Legfőképp az a fickó körül forognak, akit ma láttam a vizsgálóban. Pár percre azt hittem, hogy Maxet látom csak szakállasan.

Lord nem kímél minket, egyre több kirohanást szervez, hátha találunk túlélőket, de legfőképpen az élelem miatt. Ezeken a kirohanásokon egyre többször szembesülünk azzal, hogy milyen sokan vannak a hamivadászok. Egyre több az áldozat, ennek következtében egyre fogy a létszámunk. Lord kezdeti lángolása, napról-napra kezd kihunyni. Már nem olyan mint egy héttel először. Próbálok neki segíteni, de nem sok mit tudok érte tenni.
Ezen gondolkozva járom a néptelen folyósókat. Nem jut eszembe semmi megoldás a helyzetre. Figyelmetlenségem megint a vesztembe csal. Valaki megragadja a karom és a falhoz ránt. Fejem hangosan koppan hozzá. Két ismeretlen, de mégis ismerős szempár ragyog rám. „Max” nyilal belém a felismerés. Látja elkerekedett szemeim, és mindkét szája sarka gúnyos mosollyá torzul. Próbálok kiszabadulni a szorításából, de ő egyre szorosabban tart.
Nem szólal meg, de minden a tekintetében van. Ő már nem az, aki pár héttel ezelőtt volt, az elszakadásunkkor. Érzékeim vadul vészjelzést küldenek, de hiába. Nem reagálok rájuk. Egyszerűen megdermeszt az a gyűlölet a tekintetében. Vadul csókolni kezd,ami már szinte fáj. Elégedetten hátrébb lép és szemléli,amint az ajkamból kiserkenő vért letörlöm. Zsebre vágott kézzel áll és néz. Nem mond annyit se, hogy szia, itt vagyok élek és virulok, máskor ne aggódj ám értem, vigyázok magamra. Ehelyett tekintetéből nem tűnik el a gyűlölet, és a harag lángja is tovább lobog. Végre megszólal. „Hallom, a parancsnokkal kavarsz!Gyorsan feladtad a reményt, hogy találkozunk még!Én a helyedben, minden sarkon a hátam mögé néznék!Még látjuk egymást! Nehogy bárkinek elmond,mert különben megbánod ribanc!!”Szavai tőrként döfődnek belém, könnyeimet visszatartva jutok el a szobámig, tudva hogy követ. Kétségbeesetten keresem a fegyverem a fiókomban, de nincs a helyén. Számtalan kérdést teszek fel saját magamnak, tudva, hogy nem tudok rájuk választ adni. Álmaimban mostmár ő is szerepel. (Minden egyes álmomban megöli Lordot és én tehetetlenül nézem végig, mert egyszerűen mindenhol fegyveresek veszik őket körül ahova lépek, és nem engednek a dulakodók közelébe.)

Egyre sűrűbben kap el a folyosón, hogy kínozzon. Már alig merek kimozdulni a szobámból, de muszáj. A csapat maradékával különböző stratégiákat dolgozunk ki a túlélésre, mert még bizonytalan a helikopterek érkezési ideje.
Egyik este hulla fáradtan támolygok be a szobámba, az egyik ilyen tanácskozás után.
Belököm az ajtót, majd kattan a zár is. Mögülem léptek zaja hallatszik, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy foglalkozzam velük. Akkor fogom fel jelentősségüket, mikor egy erős kéz megszorítja a karom és magafelé fordít.
Max szeme diadalittasan felcsillan. Rávetődik a számra, nem hagy menekülési utat.Testem íjként feszül meg, hogy kitörhessek a szorítás béklyóiból. Max hátraveti fejét és csak nevet a próbálkázásomon, és rálök az ágyra. Mellém térdel, de én ellenkezem , hogy hozzám érjen.De ő erősebb mint ént. Izomból lekever egy hatalmas pofont. Pár másodpercre eszméletem vesztem. De amint magamhoz térek ellenkezni próbálok. Hiába. Lerángat rólam minden ruhát, majd magáról is. Sötét van és nem látom az arcát. Ellenállásom a lelkemben megtörik, viszont a testem hevesen ellenkezik. Nem akarom, magamban érezni, de mégis jön megállíthatatlanul. Fájdalmam határtalan, mind lelkileg, mind testileg. Sírva fakadok mikor bennem van, könyörgök neki, hagyja abba,de nem teszi, csak még jobban bevadul. Most jövök csak rá, hogy a szoba hangszigetelt és senki sem hallaná meg kiáltásomat. Óráknak tűnő percek múlva Max abbahagyja kínzásomat, és mint aki jól végezte dolgát, magamra hagy.

Az ágy végébe összekuporodok és hagyom, hogy könnyeim, tovább csordogáljanak le az arcomon. Legszívesebben Lordhoz rohannék, de ő sincs olyan állapotban. Végül mégiscsak elhatározom magam. Az ágyam alól előkerítem a rég nem használt shotgunom és felveszek egy frottír köntöst. A folyosón minden apró neszre felrezzenek, fegyvert emelek
Kopogtatok,de nem jön válasz. Benyitok a kapitány szobájába. Lord az ágy szélén ül, kezében whiskys üveg. Rám emeli tekintetét, és újból meghúzza a félig üres üveget. Becsukom magam mögött az ajtót és Lordhoz lépek. Egyenként fejtegetem le az ujjait az üveg nyakáról. Közben magyarázom neki, hogy semmi se lesz jobb ha leissza magát a sárga földig. Ismét rám néz. Szeme az csillogása az örök homályba veszett Magához húz, hogy megcsókoljon, de én ellököm magam tőle. Épp megakarja kérdezni, hogy miért ne csókolhatna meg, de elakad a kérdés közepén. Tekintete gyorsan kitisztul, gyengéden megfogja a kezem és maga mellé ültet az ágyra. Két keze közé fogja az arcom és megvizsgálja a nemrég szerzett zúzódásaim, a sebzett ajkamon is megakad a szeme. Combomra helyezi kezét, ott is fáj. Felszisszenek.
„Ki volt? Miért nem szóltál hamarabb?” , ilyen kérdéseket tesz fel. Nem tudok rájuk válaszolni, zokogva borulok a vállára. Halkan, szinte suttogva nyugtat, simogatja a hátam.
Lefektet az ágyára, és betakar, végezetül egy csókot lehel homlokomra.. Magának az ágy mellé húz egy széket, simogatja a fejem. Majd mint a kisgyereknek szokás, mesélni kezd. A mi mesénket. Mielőtt álomba zuhannék, halkan elsuttogom: Szeretlek. Biztatóan megszorítja a kezem, és leoltja a villanyt.
Reggel van, és ő már nincs bent, viszont az asztalon a whiskys üveg helyén, egy tálcán friss meleg reggeli vár. A reggeli mellett egy üzenet:

Nashia, maradj itt, legalábbis várd meg Lorent!
Lord

Loren akkor lép be Lord szobájába, mire végzek a reggelivel. Kezében tiszta ruha és sminkkészlet van. A sminkkészlet láttán kérdőn felvonom a szemöldököm. Loren nem magyarázkodik, megvárja amíg felveszem a ruhámat, aztán megpróbálja eltűntetni az arcomról a zúzódásokat. Pár pillanat alatt sikerül eltűntetnie őket. „A parancsnok üzeni, hogy ne mozdulj ki addig a szobából, amíg vissza nem tér!” majd gúnyos mosollyal az arcán hozzáteszi, „És ez parancs!”

Nehezen, de tudomásul veszem, hogy maradnom kell. Loren távozása után, hanyatt az ágyra fekszem és a plafont nézem. Gondolataim a múlt éjjel körül forognak. Az egészben Max viselkedését furcsállom. Mintha, teljesen megőrült volna, odakint. Tény, hogy embertelen odakint a helyzet, de a többi túlélőnek sikerült megőriznie az ép eszét. Testem, minden porcikája sajog a tegnap éjszaka történtek után. A fürdőszobába megyek, hogy lemossam a sminket az arcomról, amit Loren vitt fel. A víz jéghideg, de frissítően hat. Felemelem a fejem és a tükörbe nézek. Arcomról csöpög a víz,arcomat zúzódások fedik. Képek rémlenek fel az előző éjszakából, borzalmas képek. Minden előzetes jel nélkül elsötétül a világ, még érzékelem, hogy testem összecsuklik és a padlóra zuhan.
Óvatosan résnyire nyitom ólomnehéz szemeim,fejem lázasan lüktet. Halkan felnyögök .Megpróbálok felülni, de nincs elég erőm hozzá és visszahanyatlok az ágyra.
Alakokat látok magam körül és hangokat hallok. Egy férfiét és egy nőét. A férfi dühös, mert magamra hagyott a nő. Neveket csak később tudok kapcsolni az alakokhoz. A nő Loren, a férfi pedig Lord. A férfi neve végig visszhangzik bennem.
„Lord,nincs semmi baj ” csak ennyit tudok ki préselni magamból.
A szólított kiküldi Lorent és mellém térdel. „ Hogyne lenne,” dünnyögi „ A vírus bejutott a kórház falai közé, és a helikopterek akármelyik percben megérkezhetnek.”
Szavaira szemeim felpattanak. „Mégis meddig...”kérdezném, de belém fojtja a szót.
„Pár óráig nem voltál eszméletednél...mégis mi történt?!”
Mindent elmondok neki, kivéve a múlt éjszakáról feltűnő képeket nem.Türelmesen meghallgat, nem vág közbe. A végén is csak hümment egyet. Szerencsére több hozzá fűzni valója nincs.

Megérdeklődi, hogy megpróbálok-e megint felkelni. Segít felülni az ágyban, onnan egyedül próbálkozom. A harmadik próbálkozásra sikerül megállnom a saját lábamon. A parancsnok int, hogy kövessem. Út közben ismerteti a helyzetet, a vírus egyre jobban szétterjed az épületben és mielőbb elkell tűnnünk a megmaradtakkal együtt. Orvosokból, csak egy-kettő maradt életben, mert elkapták a vírust és le kellett lőni őket.

A folyosókat sötétség és néma csend borítja. Néha egy-egy fegyveres feltűnik, hogy ellenőrizze az adott folyosó szakaszt. Lépteink visszhangot vernek,de mi tovább megyünk. Lordhoz, odalép egy mesterlövész és jelentést tesz. A fiatal férfi több sebből vérzik, ahogy leteszi a jelentést, Lord az egyik orvoshoz küldi. Megint elfog az az érzés, hogy nem vagyunk egyedül. Lord egyre nagyobb léptekben halad, alig bírom tartani vele a lépést. Egy olyan terembe vezet, ahol ezelőtt eddig még nem jártam. A teremben egy asztal és egy szék van. A széken egy férfi ül, nekem háttal. Meghallja, hogy nyílik az ajtó és megfordul. A szívem, egy pillanatra kihagy, és megkell támaszkodjam Lordban, hogy el ne essek. Max tekintete az enyémbe fúródik. „Miért van erre szükség?” lehelem.
Lord nem késik megmagyarázni, hogy ez a férfi hozta be a vírust és terjesztette. Erősebben markolom Lord kezét, és ezt ő is észreveszi. Kivezet a teremből és kérdőn néz rám. „ Ő...volt..aki...szóval megerőszakolt!” Szememben kigyúlik az indulat lángja Lord megölel és cirógatja a hátam, hogy megnyugtasson. Gyorsan összeszedem magam, és felpillantok életem férfijára. Megszorítom a kezét, jelezve, hogy készenállok bemenni és megvívni ezt a csatát.

Max ugyanott, van és rezzenéstelen arccal ül. Nem tudom se szeretni se gyülölni. Belőlem hiányzik az ami, belőle nem. Egyszerűen nem tudom gyűlölni azért, amit tett. Csak a sajnálatomat vívta ki azzal, hogy eddig lesüllyedt mély féltékenységében.
Leülök vele szemközt, Lord pedig mögém áll. A termet nyugatalanító csönd tölti be.
„Csak egy kérdésem lenne Max. Mi a fenéért kellett ez neked?” szólalok meg csendesen.
Max felszegi fejét. Szemében még mindig ott van a gyűlölet és a harag.
„Mert csak az enyém vagy! Senki másé!” üvölti.
„Tévedsz. Nem voltam és nem is leszek soha többé a tiéd!”felelem higgadtan.
„De....de..hisz...ő...az ott melletted. Nehogy azt hidd, hogy nem tudok semmit rólatok!!”
„Itt már kezd más irányt vetni a beszélgetésünk. Hogy jutottál át az ellenőrzésen a fertőzéseddel?”

Lenézően vigyorog ránk.” A lehető legkönnyebben. A lehető legmesszebb elkerültem a vizsgálótermet és mindenkinek azt mondtam, hogy már átvizsgáltak.”
Kezd egyre őrültebben viselkedni. Szemei vérben forognak, eszelősen vigyorog.
Elegem van már belőle. Felállok a székemből és az ajtó felé indulok. Érzem, hogy utánam mozdul a székből. Laza mozdulattal emelem fel a pillanatok alatt kibiztosított stukkerem, pár centire van a csöve Max orra hegyétől. Figyelmeztetem, hogyha közelebb jön lelövöm. Nem fogadja meg a tanácsom. Szemrebbenés nélkül meghúzom a ravaszt. Teste összerogy és a földnek csapódik. Lordra nézek, látom rajta a meglepődöttséget. De nem szól semmit. Még csak le se hurrog,amiért meggondolatlanul cselekedtem. Pedig, nem meggondolatlan cselekedet volt az. Már azon az éjszakán mikor kegyetlenül bánt velem, megfogadtam, hogy nem éli meg azt a pillanatot, amikor értünk jönnek a helikopterek.
Kilépünk a teremből, de a folyosó most nem kihalt és csendes. Lövések és kiáltások visszhangoznak felénk. Lord a fegyverét markolászva maga után ránt. A kiáltásokból megtudjuk, hogy a kinti dögök valahogy bejutottak az épületbe,és egyre többen vannak. Csatlakozunk a harcolókhoz. Fogytán a lőszerünk és már- már a hitünk is oda, hogy élve megússzuk ezt az éjszakát. Sokan odavesznek a harcok során. A maradék csapat, lassan halad a kórház tetőtéri helikopter leszállója felé. A maradék lőszert megfontolva használjuk fel, aki teheti inkább a kezével ártalmatlanít egy-egy dögöt. Van egy csaj a csapatban ,aki dobó csillagokkal szedi le őket. Én inkább a fegyveremre hagyatkozom. Lassan haladunk,az emeletek között. Az áram kiment, így kénytelenek vagyunk lift helyett a lépcsőt igénybe venni. Így sokkal veszélyesebb, mintha lifttel mennénk. Már nem vagyunk sokan, és a félelem mindenki arcáról visszatükröződik. A tetőre kiérve friss szél csapja meg az arcunkat, és a dögök hörgését hozza felénk. Elözönlik a tetőt. Már lehet hallani a helikoptereket. Próbáljuk tartani magunkat, de egyre nagyobb a túlerő.

A hamivadászok között a néhai Max is ott van. Felém tart. Egyre közelebb ér, de nem várom meg, hogy elérjen. Golyót eresztek a fejébe. Nem bírok egyszerre több felé figyelni, és az egyik dög a bokámba harap. Az is kap egy golyót. Iszonyúan fáj,de nem is törődve a fájdalommal, tovább sorozom őket.Az egyik helikopternek sikerült leszállnia. A megmaradtak elindulnak a helikopter felé,közben írtják a dögöket.Lordot kutatom. Ő is a helikopter felé araszol. Meglát és int a fejével, hogy kövessem.Amilyen gyorsan csak tudok, én is megközelítem a helikoptert. Ahogy odaérek, emelkedni kezd,felnyújtom a kezem és egy erős kéz megragad. Egyetlen rántással bekerülök a gép belterébe. Körbenézek, mindössze heten vagyunk velem együtt. Arcunkon izzadságcseppek gyöngyöznek. Megpróbálok felállni és Lord mellé ülni, de amint ráállok a lábamra, felszisszenek. Egy dög még a tetőn bokán harapott. Lord felsegít, és leültet. Egy kötszeres dobozból gézt vesz elő és bekötözi a lábam. Közben a pilóta hátraszól, hogy kössük be magunkat, merthogy rázós utunk lesz. Fejemet Lord vállára hajtom, és úgy nyom el az álom. Arra ébredek, hogy Lord néz. Rajtam és rajta kívül már senki sincs a gépen. Ezek szerint megérkeztünk a katonai bázisra. Kikapcsolja a biztonsági övemet és a karjába vesz,úgy visz le a gépről. Egyenesen az orvosokhoz.
Fél tucat orvos vesz körül, vizsgálják a sebemet. Hiába kérdezek akármit is, nem mondanak semmit. Végül elengednek, de a bázison belül kell maradnom egyenlőre. Az orvosi előtt Lordba botlom. Egymásra mosolygunk, szavak nélkül is megértjük mit akar a másik.

Reggel van, egymás mellett fekszünk az ágyban és egymásban gyönyörködünk. Halkan suttogva megvitatjuk a történteket. Ez a pillanat csak a miénk, és nincs senki aki elronthatná mindezt. Egy nagy igazság mozdul meg bennem: Szeretem ezt a férfit és az életemet adnám érte.
Ma még mennem kell egy vizsgálatra. Kelletlenül kelek ki az ágyból és öltözöm fel.
A vizsgálat után, valamiért nem engednek ki az orvosiból. Reggel még nem voltam rosszul, de most émelygek és hányingerem van, és egyre jobban fáj mindenem. Hanyatt fekszem a vizsgálóasztalon az orvosok kérésére. Érzem, hogy valami feszít belülről, olyan mintha valami lenne bennem és testet akarna ölteni. Lord ront a vizsgálóba, kiparancsolja az orvosokat. Leül mellém. Mélyen elnyomom a fájdalmam, hogy beszélhessek Lorddal,aki gyengéden megfogja a kezem. Aggódó szemeit rám függeszti, de nem szól semmit.
„Picit pihenek....”lehelem és lehunyom a szemem.
Mit sem tudva, hogy Lord éberen virraszt mellettem.

Arra ébredek, hogy a fájdalmak újra megjelentek. Lord a mellettem levő széken bóbiskol. Nézem,ahogy az arcáról az alvás eltűntette a gondok okozta ráncokat. Némán csodálom, de nem tudnám megmondani miért. Túlságosan összetettek az érzelmeim iránta, és ezeket nem bírom kifejezni szavakban. Egy hirtelen jelentkezett fájdalomtól, összerándul a testem. Lord felkapja a fejét, és automatikusan hívná a dokikat. Leintem, hogy ne tegye.
„Kérlek, ne hívd őket! Hagyj elmenni, hagyd, hogy máshol szeresselek tovább.” suttogom.
„De....” kezdené, de nem hagyom, hogy befejezze.
„El kell mennem, de talán egy másik életben újra találkozunk, mert egymáshoz tartozunk örökkön-örökké.”hangom egyre halkul. Lord nem ellenkezik kérésem ellen, szemében a megértés tüze ég, és nem hívja az orvosokat. Kérésemre, amit vonakodva de teljesít, fejbe lő. Lelkem elszakad a testemtől és felülről szemlélem az eseményeket. Mielőtt teljesen eltűnnék, még látom, ahogyan Lord testem fölé hajol és megcsókol. Utoljára.