Ágnes örök - Egy 'kozmikus' szerelem története

Ez a történet eredetileg egy egyoldalas, kitalált, meglehetősen bagatell szextörténetnek indult. De, így is, mondhatni sikert aratott egy olyan web-portálon, ahol a történetek nagyrésze szintén hasonló.  Hamar rájöttem, hogy ebből sokkal többet is ki lehet hozni, így született meg az „Ágnes örök” három része, ami jelen web-portálon is publikálásra került. Ezekben már eltolódott a hangsúly az explicit szex-jelenetekről két ember furcsa, ezoterikus kapcsolatának taglalására.
Idővel tovább bővítettem, finomítottam a történetet, ami, összevonva a három részt, terjedelmében már egy hosszabb novella méretére nőtte ki magát. Ez a jelen történet. A hangsúlyeltolódás itt még inkább látható, ami talán népszerűtlenné teszi sokak szemében, akik inkább ’szaftos’ pornót keresnek. Mégis, bízom abban, hogy van, akiknek így is tetszeni fog ez a kitalált, romantikus történet, ami nem nélkülözi az explicit szex-jeleneteket sem.
A "szerző".
 
I. rész – Bűnös vágyak
 
1. Tiltott gyümölcs
 
… áttetsző hálóköntösében, majd tesz-vesz a szobában, összezárja a tankönyvet, és felrakja a polcra. Én már ágyban vagyok, látszólag egy képes magazint lapozgatok, de félszemmel Ágnest figyelem…
 
Nem tudom, tudatában van-e annak, hogy az éjjelilámpa által bizonyos szögből megvilágítva, teste átsejlik a combközépig érő hálóingen. Mellei kirajzolódnak a vékony, selymes szöveten át, a laposan domborodó has alatti sötétebb folt további izgató tájakat sejtet, és ahogy háttal nekem lehajol egy ceruzáért, elémtárulnak formás fenekének körvonalai is. Ahhoz, hogy a tankönyvet a legfelső polcra helyezze, lábujjhegyre kell állnia, ettől combjaiból is több villan elő a felcsúszó ruhadarab alól.
 
Ha tudja is, nem zavartatja magát előttem. Elfojtott sóhajjal a fal felé fordulok, alvást mímelek, közben hallom, amint Ágnes is az ágyába bújik, és leoltja az éjjeliszekrényen álló olvasólámpát.
A sötétben még nagyobb intenzitással törnek rám vágyálmaim: kívülről látom magam, amint odalépek ágyához, kitakarom, és hálóingét a nyakáig felgyűröm. Meztelen testét csókkal borítom, végül széttárt combjai közé helyezkedve szeretkezek vele, miközben ő szenvedélyesen ölel.
 
Ezekkel a képekkel alszom el, de valódi álmamimban soha nem folytatódnak ábrándjaim. Tudom, hogy ennek egyetlen, bár fölöttébb nyomós oka van: Ágnes a nővérem, édestestvérem! Ezért, sohasem teljesülhetnek őrült vágyálmaim…
 
Máig emlékszem ezekre az estékre. Ő huszonegyéves múlt, én tizennyolc. Kisvárosban éltünk, de ő egy távolabbi nagyvárosban lévő egyetemen tanult, kollégiumban lakott, csak akkor aludtunk közös szobában, amikor kéthetente hazajött. A lakásunk kéthálószobás volt, a másik szobában szüleink aludtak.
Én még nem voltam nővel, talán ezért is izgatott ennyire közelsége. Ő ezen a téren is tapasztaltabb volt nálam, úgy tudtam, van egy hosszabb ideje tartó kapcsolata az egyetemen. De, amikor kérdeztem róla, azt mondta, hogy már nem a barátja az a fiú. „Szakítottatok?”  „Már nem a barátom” -mondta ismét, anélkül, hogy további részletekbe avatott volna. Nem láttam szomorúnak emiatt, bár tudtam, hogy mindig leplezi, ha valami bántja.
 
Jól megértettük egymást, amióta eszemet tudom, koromtól függetlenül Öcsikémnek szólított. Emlékszem, kiskorunkban sokat játszottunk együtt, négy-ötéves koromban meséket olvasott fel nekem elalvás előtt. Később, amikor már iskolába jártam, ha szükséges volt, segített a tanulásban is. Régi fényképek, valamint emlékeim szerint gyermekkorunkról elmondható mindaz, amit ’boldog gyermekkorként’ emlegetnek. Szüleink harmonikus házasságban éltek, mindkettőnket azonos figyelemben és szeretetben részesítettek, miközben arra neveltek, hogy jó testvérekként szeressük egymást. Bár nem voltak gazdagok, igyekeztek számunkra sok mindent biztosítani, de idővel azt is megtanították nekünk, hogy nem kaphatunk meg mindig mindent, amit akarunk.
 
Amikor serdülni kezdtünk, figyelmemet természetszerűleg keltette fel Ágnes nőiesedő teste. Akkor, érthetően már nem mutatkozott előttem félig vagy egészen ruha nélkül, és az közös fürdések ideje is lejárt, bár annyira szégyenlőssé se vált, hogy zavartan takargassa idomait. Természetes folyamatnak vette, hogy mindketten átléptük a kamaszkor küszöbét. Mindeközben lopva figyelgettem, hogyan fejlődnek mellei, hogyan kerekedik csípője, gömbölyödik feneke. Akkoriban előfordult az is, hogy gyerekes vitáink során félig-meddig játékosan birkóztunk az ágyon. Ilyenkor, a testközelséget kihasználva, mintegy véletlenül hozzáértem melleihez vagy fenekéhez. De ezzel hamar felhagytam, mert nem voltam biztos abban, hogy nem látja-e át hátsó szándékaimat? Ha át is látta, nem szólt. Lassan rájöttem, hogy vidám alaptermészete, célirányos gondolkozása mögött halványan ott lapul valamiféle kiismerhetetlenség is, egy belső csigaház, ami elrejti a külvilág elől érzékeny lelkivilágát.
 
Tizenhat-tizenhét éves korában már gyakran láttam fiúkat körülötte, akik iskola után hazakísérték, vagy esténként felhívták telefonon. Kamaszlányként is figyelemre méltó jelenség volt, ha nem is kimondottan a külsője miatt, de volt valami belső kisugárzása, ami vonzotta az ellenkező nemet, mint lámpafény az éjjeli lepkét, akár válogathatott is közöttük. Némelyikkel randizgatott a hétvégeken, de úgy tűnt, nem veszi őket komolyan. Olykor rákérdeztem, hogy áll a fiúkkal? „Még nem találtam meg az igazit, és ő sem engem, nincs remény, vénlány maradok” -mondogatta ilyenkor. Kedveltem fanyar, öniróniát sem nélkülöző humorát.
Nem volt az a kimondottan manöken alkat, csípőben, fenékben kissé ’erős’ volt, ahogy mondani szokás. De nekem éppen így tetszett: homokóra alkat, kerek arc, enyhén pisze orr, meleg, gesztenyebarna szemek, telt, érzéki ajkak, hosszú, sötétbarna haj, és a vékony rés a felső metszőfogak között. Ez utóbbi volt a szex-epilje, ahogy viccesen mondani szokta.
 
Büszke voltam rá, amikor a bérházunkban lakó srácoktól is elismerő szavakat hallottam róla, hogy milyen ’jó csaj’ a nővérem. „Láttad már meztelenül?” – kérdezte egyikük. „Igen, utoljára tízéves korában. Mostanában valamiért nem járkál előttem meztelenül.” „Miért nem nyitsz rá egyszer, mintegy véletlenül a fürdőszobában?” Izgató, de illetlen ötletnek tűnt, és bár eljátszottam a gondolattal, biztos voltam benne, hogy sosem tennék ilyet.
 
Egyébként, nem volt az a kimondottan szentimentális típus sem, s bár én tudtam, hogy gyengédségre vágyik, de mintha félt volna kiszolgáltatni magát, inkább a céltudatosság és racionális gondolkodás maszkja mögé rejtette mélyebb érzéseit. Ezt pedig nem sok fiú tudta hosszabb távon tolerálni. Idejét a tanulás is jócskán lekötötte, velem szemben, aki műszaki pályára készültem, őt a humán dolgok, főleg az irodalom és az idegennyelvek érdekelték. Már gimnazista korában jól beszélt angolul és franciául - az utóbbi különösen jól ment neki, s mivel egyetemre készült, fiúk helyett sokszor szívesebben töltötte estéit könyvei között, egy csésze tea társaságában. Akkoriban nem voltak közelebbi barátnői sem.
 
Ma már kész nő, de egymás iránti szeretetünk töretlen. Amikor hazajön egy-egy hétvégén a kollégiumból, gyakran lemondom programjaimat, hogy többet lehessek a társaságában. És bár, már nem úgy néz rám, mint egy gyerekre, úgy tűnik, még a férfit sem látja bennem. Ez elkedvetlenít, mert felfűtött gondolataimban odáig merészkedtem, hogy egyszer majd ő avat be a szex rejtelmeibe. Visszahúzódó, gátlásos természetem tartott attól, hogy elsőre idegen lányokkal kerüljek ilyen helyzetbe, inkább nővérem megértő tanítására vágytam. Mindig is törődött velem, segített, amiben tudott, hátha ebben is a segítségemre lesz, gondoltam naivan. De, egyelőre csak az utána való vágyakozással kellett beérnem.
 
2. Egy őrült este
 
…a fürdőszobában, és bejön fehér fürdőköpenyében. Leül a fésülködőasztalhoz, körmeit lakkozza, a szobát lassan megtölti a körömlakk édeskés szaga, ezért kissé megnyitom az ablakot…
 
Szombateste van, délután érkezett meg a kollégiumból. Evett valamit, majd miután ellazult egy kád meleg vízben, hajat mosott és szárított. Haja, amit általában lófarokban visel, most leengedve, csillámlóan omlik vállaira.
 
Szüleink színházba mentek egy baráti házaspárral, utána szokás szerint beülnek a kedvenc vendéglőjükbe vacsorázni és hosszasan beszélgetni, így éjfél előtt nem várhatók haza. Egyedül vagyok Ágnessel a lakásban, és ez a tudat egyre erősödő izgalommal tölt el, bár próbálok a kilátástalan érzéstől szabadulni. Az ágyamon ülök, hátammal a falat támasztva. Biztosan van valami programja ma estére és hamarosan elmegy, gondolom egykedvűen magam elé bámulva.
 
-Fogsz menni valahova? -töröm meg hallgatásomat.
-Nem. Inkább az otthon nyugalmát élvezném ma este. És te? Barátok, barátnő?
-Most nem vágyok barátokra, barátnőm meg nincs.
 
Végez a lakkozással, a háttérben, a magnóról halk zene szól. Az egyetemen francianyelvi-szakon tanul, imádja a francia kultúrát, sok ilyen filmet néz, vagy zenét hallgat. Most is egyik nagy kedvence, a néhai, legendás Serge Gainsbourg, a nagy, dekadens fenegyerek felvételeit tette fel, miközben kipakol utazótáskájából. Ahogy háttal nekem, az üres táskát lábujjhegyen nyújtózva felrakja a szekrény tetejére, a fürdőköpeny alsó szegélye felcsúszik, és egy pillanatra elővillan domború feneke, amin áttetsző, bordószínű bugyi feszül. Őrület, ha megtehetném, legszívesebben itt, helyben lerohannám és magamévá tenném...
 
Furcsállom, hogy annak ellenére, hogy nem készül sehova, halvány barackszínnel festi ki szemhéját, majd ajkait is kihúzza színben a szemfestékkel harmonizáló szájfénnyel.
 
Amikor hazajön, mindig hoz valami finomat, most például táskájából előkerül egy kisebb üvegnyi francia konyak és egy csomag macaron; nagyon kedveli ezt az édességet. Tölt egy ujjnyi italt mindkettőnknek, a macaron-t elhárítom, nekem túl édes. Kezében a pohárral leül velem szemben egy fotelba, először jelentéktelen, apró dolgokról csevegünk, majd eljutunk személyes dolgokhoz is.
 
Most először beszél utolsó kapcsolatáról, elmondja, hogy azért szakított a barátjával, mert rajtakapta, amint megcsalja a kollégiumi szobatársnőjével. Elmondása szerint, az a nő úgy váltogatja a fiúkat, mint más az inget. Feke Editnek hívják, de háta mögött csak ’Kefe’ Editként emlegetik. Ágnes azon a délutánon is, szokása szerint az egyetemi könyvtárban tanult volna este hatig, de a fűtőrendszer meghibásodása miatt a könyvtár hamarabb bezárt, így korábban tért vissza a kollégiumba. Amint a szobába lépett látta, hogy rosszkor jött. „Pardon” – mondta és kiment. Később még visszament a pipere-dolgaiért és a hálóingéért, azon az éjszakán a vendégszobában aludt, másnap pedig elköltözött régi szobájából. Barátja megkereste, hogy kimagyarázza a dolgot, de Ágnes közölte vele, hogy vége a kapcsolatuknak. És én úgy ismerem, hogy ha ezt mondja, akkor komolyan is gondolja, nála csak egy esély van egy kapcsolatban. Mindig csodáltam határozott, egyenes jellemét.
 
Tölt még egy kortyot mindkettőnknek, majd elteszi az üveget. „Santé! La vie c’est si jolly” (Egészségünkre! Az élet oly szép.) - emeli meg poharát. Szokása olykor egy-két francia kifejezéssel tarkítani beszédét, az életről szóló utóbbit már hallottam, általában olyankor idézi, amikor átvitt értelemben annak ellenkezőjére utal.
Az alkohol kissé a fejembe száll, leplezetlenül bámulom Ágnest, mikor feláll, hogy megfordítsa a magnókazettát.
 
Visszaül a fotelba, és miközben a macaron-t az italba mártogatva nyelvével ízlelgeti, furcsán csillogó oldalpillantásokkal néz felém, nem tudom mire vélni hirtelen érdeklődését. Hajával játszik, és meztelen lábfejét ki-be tologatja papucsába, majd elmerengve le-fel simogatja ujjai között a pohár talpának szárát. Ha akkoriban többet tudok a testbeszéd elméletéről, valószínűleg észreveszem a flörtölő nő önkéntelen jelzéseit, de így is valami halvány bizsergést kezdtem érezni ágyékom tájékán.
 
A magnóról most éppen a ’69 année érotique’ (69, az erotika éve) című szám szól, amit Gainsbourg akkori partnerével, Jane Birkinnel adott elő a kor szexuális felszabadultságáról, utalva benne a később 69-es póznak nevezett, páros, orális szexre is.
 
„Soixant-neuf, année érotique” –énekli Ágnes a refrént Birkinnel, lehúnyt szemmel hallgatom az előadóéval is összemérhető, kellemes hangját. Eszembe jut, hogy mutatott egyszer egy filmfelvételt erről a számról, Gansbourg a zongoránál ül, Birkin a zongora csukott, poros fedelén támaszkodva hason fekszik vele szemben, miközben a kamera a zongorát körbejárva ráközelít a nő fekete selyemnadrágban feszülő, formás fenekére. Számos fotón, és ezen a felvételen is jól látható, hogy Birkin tud olyan pillantással nézni, ami működésbe hozza a férfiak agyi ösztönközpontját. És most, mintha Ágnes szemében is ezt a fényt látnám, amint félrehajtott fejjel, halvány mosollyal, hosszasan néz felém.
 
Hirtelen feláll, és mellémtelepszik az ágyra, lábait törökülésben keresztezi, és miközben felül szétnyílni akaró fürdőköpenyét próbálja összetartani, hogy eltakarja melleit, alól elővillannak combjai.
 
-Szóval, azt mondod, nincs barátnőd? És mondd, szexeltél már lánnyal? Nekem elárulhatod.
 
Közben megérinti felkaromat, kíváncsian, zavarbaejtően hosszú pillanatokig néz a szemembe, megint érzem azt az előző, alhasi bizsergést.
 
-Csak a tapizásig jutottam el egy lánnyal, de még nem feküdtem le senkivel -mondom ki nagy nehezen.
 
Szinte elbűvöl testközelsége, ahogy érzem frissen mosott hajának, testének illatát. Zavarban vagyok, nem tudom, mit tegyek. Mit vár tőlem? Kezdeményezést? És ha csak félreértem közeledését? De az a különös fény a szemében… Hirtelen megfogom kezét és arcomhoz szorítom, fejemet vállára hajtom. Szívem zakatol, miközben előtör belőlem a vallomás:
 
-Állandóan rólad ábrándozom, ne haragudj.
-Rólam?! Hiszen testvérek vagyunk! Erre még álmodban sem szabad gondolnod.
-Nem tehetek róla, te vagy számomra a nagybetűs Nő -mondom elcsukló hangon.
 
Csodálkozó pillantással néz rám pár másodpercig, már megbántam, amit mondtam, mert azt gondolom, rossz néven vette, de végül így szól:
 
-Jól van, nehogy elsírd itt magad. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nem vettem észre a felém irányuló figyelmedet. Nagyon nem volna szabad ezt csinálnunk, de ahogy az előbb hozzám értél, furcsán kellemes érzés hatott át, amire nem számítottam. Őszinteségedre őszinte leszek. Néha én is fantáziáltam már rólad. Próbáltam elhessenteni ezeket a képeket, de vissza-visszatértek, mióta két hónapja szakítottam a barátommal, nem szexeltem senkivel, valószínűleg azért. De most még, ezen a ponton abbahagyhatjuk…
 
Mintha álmaim teljesülnének! Mégis elfog a bizonytalanság. Kedvére tudok-e tenni a nálam idősebb, tapasztaltabb nőnek, aki kétségkívül nem először van férfikézben? Más volt álmodozni róla, de most itt van életnagyságban. Tudok neki valami újat, kielégítőt nyújtani? És emellett még testvérek is vagyunk. Talán tényleg jobb volna abbahagyni. De akkor soha nem lesz még egy ilyen lehetőségem…
 
Ezek a kétségek a másodperc töredéke alatt futottak át rajtam, és utólag már késő felróni magamnak, hogy a folytatást választottam.
 
-Ó, Ágnes, sose hittem volna, hogy te is...
 
Nyakába borulok, és kicsit sután megcsókolom félig kilátszó, meztelen vállát. Alig érezhetően megremeg, de nem tol el magától. Furcsán, zihálva kezd lélegezni, miközben fülcimpáját csókolgatom, és tarkóját simogatom a haja és bőre határán. Nem szól, várakozással néz rám, bátortalanul megcsókolom résnyire nyílt ajkait. Viszonozza, nyelve hegye diszkréten számba kéredzkedik. Benyúlok köpenye alá és a melltartón át megfogom mellét. Feltérdepel, szétnyitja magán a köpenyt, kihúzza belőle karjait, és a ruhadarab a csípőjére hull. Bugyijával azonos színű, bordó melltartót visel, érdekes, ez a szín csak fokozza izgalmamat. Észreveszi, hogy a melltartóját bámulom.
 
-Tetszik?
-Majd’ megőrjít a színe.
-Azt hittem, ami benne van – évődik.
 
Még mindig kissé bátortalanul megfogom az áttetsző melltartót, és egy mozdulattal mellei alá húzom. Szemeit lehunyva, élvezettel sóhajt fel.  Most végre feltárulnak előttem nem túl nagy, de nem is kicsi mellei. Elétérdelek, és simogatni, markolászni kezdem, -épp kitöltik tenyeremet, közben a hátán kikapcsolja a melltartót, leveszi magáról, és a padlóra ejti.
 
Remegés fog el az izgalomtól, ráhajolok melleire, csókolgatom, nyalogatom, majd ajkaim közé véve ízlelgetem a gyorsan merevedő mellbimbókat. Hajamba túr, és simogatja a fejemet. Kioldom övét és alul is széthajtom köpenye szárnyait. Fogja, és fejemen át lehúzza rólam a pólót, majd a szűk kempingnadrágomat is lehúzza combjaimra. Előbukkanó, merev hímtagomat kezébe fogja, s míg ajkaink újabb hosszú csókban forrnak össze, keze érzéki mozdulataival simogatja. Majd hátradől az ágyon és én meztelen felsőtestén lefelé haladva hasát, köldökét, majd combjait nyalogatom, csókolgatom, formás feneke alá nyúlva megmarkolom a rugalmas húst. Megemeli csípőjét.
 
-Húzd le a bugyit rólam -suttogja.
 
Feneke alá nyúlva megfogom a csipkés alsóneműt, és felemelkedő combjain át lehámozom róla. Közben sűrűbben veszi a levegőt, láthatólag élvezi, ahogy utolsó ruhadarabjától is megszabadítom. Most már teljesen meztelenül fekszik előttem, szinte nem akarom elhinni, hogy mindez velem történik. Elémtárul sötét szeméremszőrzete, többször végigsimitok a selymes tapintású szigeten, majd benyúlva combjai közé, ujjaimmal cirógatni kezdem a rés belső, lágy részeit. Szemét lehunyva, apró nyögéseket hallat, és combjait széttárja. Nem tudok tovább uralkodni magamon, merev hímtagomat az éppen most felfedezett, síkosan nedves területhez nyomva, ügyetlenül fel-le szántok rajta. Kéjesen piheg, majd megemeli csípőjét, így már megtalálom a helyes irányt, és egy rövid, határozott mozdulattal áthatolok a rugalmasan szűk nyilason.
 
-Óóó, Öcsikém…-lihegi feltörő sóhajjal, miközben átkarolja derekamat. -Dugd fel teljesen!
 
Mintha felfedező úton járnék, lassan beljebb hatolok nedves hüvelyébe, majd csípőmmel ki-betoló mozdulatokba kezdek az eddig sosem tapasztalt, csodásan forró helyen. El sem hiszem, hogy velem történik mindez, félek, hogy csak álmodom. De mégsem, Ágnes átveszi mozdulataim ütemét, és nyögdécselve élvezi, amint ki-be járok felkínálkozó testében. Úgy érzem, most teljesen nekem adja magát, lábaival átkulcsolja derekamat, közben arcomat, hajamat simogatja. Ajkaink újra csókban egyesülnek, elfojtva lihegésünket. Sajnos, rövid időn belül elönt a kéjes érzés, és tompa nyögésekkel, lüktetve spriccelem tele élvezetem tárgyát. Kissé csalódottan önmagamban hallgatok néhány másodpercig.
 
-Túl gyors voltam, ne haragudj -mondom végül zavartan.
-Semmi baj. Megtörténik olykor.
 
Kicsúszik alólam, így folytatja:
 
-Megtanítalak valamire: egy nőt nem megdugni kell, hanem ölelkezni, szeretkezni vele. Persze tudom, neked most csak az volt a fontos, hogy megkapj, de ne hidd, hogy ennyivel megúszod. Most majd én irányítalak.
 
Rövid pihenő után cirógatni kezd, érzékeny ujjaival mellbimbóimat simogatja, nyelvével nyalogatja, majd gyengéden szívogatja. Halkan, élvezettel sóhajtozok. Később ujjaival lefelé vándorol, és amikor lankadt nemiszervemhez ér, ujjaiból gyűrűt formálva köré, érzékien simogatni kezdi, majd lehajol, és nyelvével, ajkaival is izgatja. Így hamarosan újra merevedni kezd.
 
Amikor már teljesen áll, combját átvetve hanyatt fekvő testemen, fölé kerekedik, hüvelybemenetéhez illeszti, és lassú mozdulattal magába fogadva tövig ráereszkedik. Csípőjével körkörös mozdulatokat végez, kéjesen fel-felnyög. Felsőtestét kissé magamfelé húzva mellbimbóját ajkaim közé veszem. Csukott szemmel szinte meglovagol, majd rámdől. Hajkoronája arcomra borul, szétsimítom, átölelem nyakát, és csókolom arcát, száját, ahol érem. Altestével egyre gyorsabb mozdulatokat végez, és ahogy csiklója péniszemhez dörzsölődik, egyre kéjesebben liheg. Egy idő múlva combjai remegni kezdenek, majd felegyenesedik, és felsikoltva, a lepedőbe markolva, csípője rángó mozdulataival a csúcsra ér. Fenekébe markolok, szinte magamra húzom, és a rámtörő kéjtől artikulátlan hangot hallatva, másodszor is beleélvezek ritmikusan szorító mozgásokat végző hüvelyébe.
 
Ismét rámhanyatlik, haja arcomba hull, percekbe telik, míg lélegzetünk lelassul, közben lelankadó péniszem sikamlós hüvelyében nyugszik.
 
Később betakarództunk, és egy ideig némán feküdtünk egymás mellett a gyenge fénnyel megvilágított szobában. Hozzábújtam meztelen testéhez, és átkaroltam. Úgy éreztem, valamiféle védelmet lelek testközelében, és mintha valami furcsa, láthatatlan kötelék fonódna kettőnk között.
Egyszer csak felém fordult.
 
-Alszol?
-Nem.
-Figyelj, valami fontosat akarok mondani! Amit most tettünk, azt a törvény is bünteti, nem beszélve más szempontokról, ezért soha, senki nem tudhatja meg. Nem lett volna szabad megtörténnie, de már nem lehet visszacsinálni. Mint idősebb, én vagyok a hibás. Mondhatnám azt is, hogy elvesztettem a józan eszem, de ez nem volna a teljes igazság, mert titokban én is vágytam rád, még ha nem is mutattam ki. Viszont, többé nem kerülhetünk hasonló helyzetbe, ha nyugodtan akarunk élni, mert hosszútávon még ezt sem lesz könnyű feldolgoznunk. Érted?
-Értem, persze, teljesen igazad van. Te olyan okos vagy, büszke vagyok rá, hogy ilyen nővérem van. Nagyon szeretlek.
 
Közelebb bújtam hozzá, de fiatal koromra való tekintettel talán megbocsájtható, hogy akkor, ott Ágnestől eltérően engem nem az eszem irányított, hanem egy teljesen más testrészem. Örültül kívántam egy utolsó szeretkezést vele, szerettem volna még egyszer, utoljára élvezni az együttlétet, ezért így folytattam:
 
-De most még itt vagyunk egymással. És ha soha nem is ismétlődhet meg kettőnk között, ami megtörtént, miért ne használjuk ki teljesen ezt az egyetlen, megismételhetetlen alkalmat? Az előbb te irányítottál, most szeretném, ha úgy maradna meg mindkettőnknek ez az este, hogy én is örömet tudtam szerezni neked.
-Ne légy telhetetlen Öcsikém, már így is többet csináltunk, mint amit akartam -mondta, bár nem túl meggyőzően.
-Csak még egyszer -alkudoztam. -Őrültül kívánlak.
-Az a baj, hogy én is téged – sóhajtott, és a hátára fordult.
 
Megint fölé helyezkedem és csókolgatni kezdem arcát, száját. Ajkaink hosszú csókban forrnak össze, nyelveink felfedezőútra indulnak egymás szájában. Majd ismét lefelé haladok testén, csókolom melleit, mellbimbóit, hullámzó hasát. Combjai közé érve széttárom a nedves rést, és nyelvemmel közéhatolok. Nyalom, miközben bő nedveinek íze szinte megrészegít. Alteste ritmikusan hullámzik, ujjaival a hajamba túr, majd tenyereit arcára szorítja.
 
-Óó! -lihegi. -Tedd belém –és széttárt combjait kétoldalt felhúzza.
 
Közéjük helyezkedem, és még egyszer, utoljára elgyönyörködöm meztelen teste, kerek mellei, gömbölyded csípője, feszes combjai látványán. Határtalan örömmel tölt el, hogy gátlások nélkül, szinte felkínálja magát, ugyanakkor mély szomorúságot is érzek, hogy soha többé nem fogom így, ebben a testhelyzetben látni.
Jobb combját felsőteste felé tolva, lassan, minden pillanatot kiélvezve, újra belehatolok kitárulkozó testébe.
Először csak mozdulatlanul élvezzük összekapcsolódásunkat, majd ráhajolok, és miközben jobb lábát vállamra helyezi, a ballal derekamat kulcsolja át, vad, vonagló szeretkezésbe kezdünk.
 
Most hosszabb ideig bírom az egyre gyorsuló tempót, talán amiatt is, hogy tudatalatt minél tovább akarom élvezni ezt az utolsó, megismételhetetlen szeretkezést. Nem mintha valamiféle szexuális tárgyként tekintenék rá, egyáltalán nem. Inkább büszke vagyok, hogy itt és most ezt csinálom vele, a nálamnál érettebb, tapasztaltabb nővel, és szeretném neki is maximálisan élvezetessé tenni az estét.
 
Úgy tűnik, teljesítem ezt a célt, mert Ágnes fenekembe markolva húz magába: „Még, még!” –nyögi elfúló hangon. Egy-egy mélyebb lökésemnél felsikolt a kéjtől. Lenyúl, és sebesen dörzsölni kezdi csiklóját, ez még nagyobb izgalomba hozza. Egy idő után csípője önkéntelen rángásokba kezd, miközben combjai a közeledő orgazmus előhírnökeként remegésbe fognak. „Spriccelj belém!” –lihegi. Pillanatokon belül a csúcsra érek, és valósággal belelövöm maradék magomat lüktető hüvelyébe. Ettől őt is szinte azonnal elborítja egy elementáris orgazmus, feltörő kéjsikolyait a párnahuzatot harapva próbálja elfojtani, miközben egyik keze ujjaival derekamba, a másikkal görcsösen a lepedőbe markolva dobálja altestét.
 
-Ne húzd ki még -mondta, és egy ideig így, összekapcsolódva feküdtem rajta. Később melléfeküdtem, és miközben átkaroltam, fejét vállamra hajtotta. Megint az a furcsa érzésem támadt, mintha valami különös háló fonódna kettőnk köré, ami elszakíthatatlanul összeköt bennünket.
 
Ismét kételyekkel teli gondolatok rohantak meg. Először is, valamiféle szégyenérzet fogott el. Most megkaptam, amire vágytam – gondoltam, de már soha nem lehetünk olyan testvérek, mint amik eddig voltunk. Testvéri kapcsolatunk ma este végérvényesen más megvilágításba került, ahonnan nincs visszaút. Meg akartam kapni Ágnest, de most, hogy megkaptam, könnyebb lett-e bármi is nekem? Nem fogok-e ezután az eddigiektől is jobban vágyni rá, különösen, hogy még egyszer nem kaphatom meg? És ami még fontosabb, ő mit gondol erről az egészről? Az előbb már elmondta véleményét, de hogy érez most?  Nem mertem megkérdezni, és ő, szokásához híven, érzéseit most is megtartotta magának.
 
Hosszú ideig feküdtünk szó nélkül, a zene rég végére ért, a szoba csendjében ütemes lélegzetünk mellett szívdobbanásainkat is hallani véltem. Amikor végre megszólalt, csak ennyit kérdett halkan:
 
-Jó volt velem?
-Nagyon jó. Fantasztikus nő vagy. Köszönöm a mai estét, sosem fogom elfelejteni -válaszoltam megilletődve.
 
Nem szólt többet, csak fejét csóválva végigsimított az arcomon, majd egy alig hallható sóhajjal felállt, és kiment a fürdőszobába. Vízcsorgás hallatszott, és néhány perc múlva már hálóingben tért vissza. Lefeküdt az ágyába és a takarót magára húzta.
 
Jó éjszakát – csak ennyit mondott, és egy idő múlva, szabályos légzéséből arra következtettem, hogy elaludt.
 
Én még sokáig néztem magam elé a sötétben, gondolatban újra átélve az est történéseit. Korábban érzett kétségeim már elszálltak. Örömmel keveredő csodálkozással állapítottam meg, hogy az alapvetően visszafogott természetű Ágnes milyen felszabadultan szenvedélyes tud lenni az ágyban, és büszkeséggel töltött el, hogy ennek kiváltásában jómagamnak is szerepe volt. Irigyen gondoltam jövőbeli férfipartnereire, akik ennek egyszer szintén részesei lehetnek. Visszagondolva, ha akkor valami láthatatlan kéz fellebentette volna szemem előtt a jövő fátylát, nem biztos, hogy elhittem volna, amit látok…
 
Később, már félálomban hallottam, amint szüleink hazaérkeznek, egy ideig jönnek-mennek a lakásban, majd végül kialszik a fény és ők is aludni térnek.
 
3. Üdvözlőlap
 
Másnap délután visszautazott a kollégiumba. Indulás előtt bejött a szobánkba elbúcsúzni, megölelt, és eddigi szokásától eltérően most nem az arcomra adott puszit, hanem a számra, kicsit tovább tartva ott ajkait, mint ahogy azt egy puszinál illik. Át akartam karolni, hogy csókká alakítsam a helyzetet, de hátralépett.
 
-Ugye tudod, hogy ezt nem szabad?
 
Kényszeredetten bólintottam.
 
-Na, azért mondom. Légy jó fiú!
-Vigyázz magadra, és pszt! -tette hozzá mutatóujját figyelmeztetőleg ajkához emelve, majd búcsút intett és elment.
 
Többé nem kerültünk testközelbe, még akkor sem, ha lett volna alkalmunk rá. Amikor itthon volt, nem látszott rajta, hogy gondolna egyszer is arra, hogy mi volt köztünk azon az estén, s bár én szívesen megismételtem volna, nem adta tanújelét, hogy ő is így akarná. Egyszer megpróbáltam szóbahozni a dolgot, nem sok sikerrel.
 
-Ne beszéljünk erről. Hidd el, jobb lesz így mindkettőnknek -mondta.
 
A következő félévben elnyert egy ösztöndíjat a párizsi Sorbonne-egyetemre, így ezentúl még ritkábban találkoztunk. Kedvetlenül vettem tudomásul, hogy neki már nem jelent semmit az egész, és valószínűleg nem is gondol többé rá.
 
Ám, néhány hét elteltével érkezett tőle egy különös képeslap, amit név szerint nekem címzett: egy fotó alapján készült grafikán Serge Gainsbourg könyököl borostás arccal, ujjai között az elmaradhatatlan cigivel, előtte egy konyakospohár és egy doboz Gitanes cigaretta egy hanglemeznek támasztva. A lap hátoldalára csak annyit írt bordó filctollal: „69 – Á.”.
 
Az egész család furcsállotta a szokatlan üdvözlőlapot, egyedül csak én tudtam, mire akart vele emlékeztetni Ágnes.
 
II. rész - Liskov csapdája
 
1. Távollét
 
Talán közhelynek hangzik, hogy az idő nem áll meg, mégis, ahogy az évek jönnek-mennek sorban egymás után, úgy érzem egyre gyorsabban múlnak a napok, hetek, hónapok.  Immár tíz év telt el azóta, hogy azon az őrült estén a testiség vágya egymás karjaiba sodort bennünket nővéremmel, Ágnessel. Közben sok minden megváltozott az életünkben, iskoláim elvégzése után más városba költöztem, ahol jobbak voltak a munkalehetőségek. Közben volt néhány barátnőm, de kapcsolataim nem voltak tartósak, csak amolyan ’buliról-bulira’ ismeretségek. Valamiért úgy éreztem, hogy mindből hiányzik valami lényeges, de azt, hogy mi, nem tudtam volna megmondani.
 
Ágnessel való szexuális kalandom életre szóló benyomást tett rám, ugyanakkor vegyes érzéseket is keltett bennem. Akkori aggályaim egy része nem volt alaptalan, sokszor éreztem beteljesülhetetlen, plátói vágyat nővérem után. Utólag belegondolva, az azóta eltelt idő dacára sem tudnám eldönteni, mi lett volna jobb, békén hagyni egymást, vagy élvezni a tiltott gyümölcs édes ízét, úgy, hogy utána túllépünk az egészen?  Nem ilyen egyszerű. Ő akkor azt mondta, hogy nem lesz könnyű feldolgoznunk az esetet.  Mégis, számomra nem az lett a fő utóhangja a dolognak, hogy hogyan dolgozzak fel egy tabu-kategóriába sorolt szexuális együttlétet a nővéremmel, hanem az Ágnes utáni halvány, nosztalgikus vágyakozás, ami alig érezhetően, de folyamatosan a tudatom mélyén vibrált, mint a világegyetem háttérzaja a mérőműszerekben.
 
Ahogy telt az idő, szándékosan kevesebbet próbáltam gondolni arra az estére, de néha előfordult, hogy elfojtott emlékeim álmomban találtak utat a tudatomhoz.  Időnként visszatérő álom volt ez: újra együtt voltunk egykori kis szobánkban, szenvedélyesen szeretkeztünk, de mindig felébredtem, mielőtt bármelyikünk élvezete is a csúcsra ért volna. És volt még egy furcsa dolog benne: valamit kérdezni akartam tőle, de mielőtt megtettem volna, felébredtem, azután meg már nem emlékeztem arra, hogy mit akartam neki mondani.
 
És Ágnes?
 
Ő, miután Párizsból visszatért - ahol ösztöndíjasként tanult, megszerezte a diplomáját, és könyvek műfordításával, valamint francia-nyelvoktatással kereste kenyerét. Az egyetem utolsó félévében közelebbről is összejött egy oktatójával, aki néhány hónap ismeretség után megkérte a kezét, és ő hozzáment feleségül. Bár, voltak olyan hangok, hogy talán elsieti a dolgot, de családi hagyományaink szerint mindig, mindenki tiszteletben tartotta mások döntéseit, és nem volt ez most sem másképp. Az esküvőt és az azt követő partit -kívánságára, szűk családi körben tartottuk meg, az ő részéről engem kért fel tanúnak. A férjének az egyetemi oktatóknak épített negyedben, a ’Professzor-városrészben’ volt egy szépen berendezett lakása, ide költözött hozzá Ágnes, közös életük kezdetén. Így már sem ő, sem én nem éltünk szülővárosunkban.
 
Volt még egy furcsa jelenség, amit időnként tapasztaltam: úgy tűnt, mintha megéreznénk egymás bajait, akkor is, amikor nem vagyunk egymás közelében. Egyszer, például kerékpárommal elcsúsztam a síkos úton, és eltört a kulcscsontom. Ágnes aznap este, hosszú idő után váratlanul felhívott telefonon, és érdeklődött hogylétem felől, mondván, hogy valami halvány rossz érzése támadt felőlem. Máskor meg nekem támadtak meghatározhatatlan forrásból származó kétségeim az ő házasságának sikeressége felől. Ez idővel némi igazolást nyert olyan mende-mondák alapján, amik mindig megtalálják céljukat, akár akar értesülni róluk a célszemély, akár nem.
 
Egy ilyen hozzám elérő, kéretlen hír volt az is, hogy Ágnes férje megtartotta azt a régi szokását, hogy végzős egyetemista lányokat mentorál – a maga módján. Ez természetesen Ágnes figyelmét sem kerülhette el, biztosan kihatott a lelki életére is, én pedig idővel valahogy ezt a változást is megéreztem, mintha természetadta érzékem lett volna rá.
 
Bármi alapja is volt megérzéseimnek, ha nagyritkán találkoztunk, sosem panaszkodott semmire, sem a kapcsolatára, sem a férjére, de ezt már rég tudtam róla, hogy nem terhel másokat saját bajával, illetve nem negligál olyan embereket, akikkel korábban jóviszonyban volt, bármi is változott ezen a téren.
Közös titkunkat továbbra sem emlegettük fel egymás között, és az mások tudomására sem jutott soha.
Azaz, egyvalakinek mégis…
 
2. Tekla
 
Egy baráti társaságban megismerkedtem egy Tekla nevű lánnyal, vele éltem együtt már második éve. Mivel nem volt az a kimondottan ’szerelmes típus’, kapcsolatunk külső szemlélőnek inkább tűnt barátságnak, mint a testi kapcsolatot is magába foglaló viszonynak, pedig az sem hiányzott belőle. Jól kijöttünk minden téren egymással, de előző kapcsolataim mintái ismétlődéseként vele is volt egy olyan halvány érzésem, hogy jó, jó, de valami mégsem az igazi, valami hiányzik.
 
Tekla furcsa nő volt, akit furcsa dolgok érdekeltek: ezoterikával foglalkozott, ezen belül természetgyógyászattal is, ebből kis tanácsadó vállalkozása révén nem is keresett rosszul. Tőle hallottam a szex taoista, tantrikus praktikáiról, ahol nem a fizikai orgazmus elérése a végső cél, hanem egy elnyújtott együttlétben megtalálandó egyesülés a világmindenséggel, - amit ő Taonak hívott.
 
És mindezeken felül még energialátnoknak is mondta magát, ismereteit az úgynevezett ’kvantum-pszichológia’ állításaira alapozta, ami szakmai körökben áltudománynak számított. Első publikálója egy Helena Liskov nevű, a Harvard-egyetemen oktató pszichológusnő volt, aki után Liskov-teóriának is nevezték ezeket a tanokat. Lényege leegyszerűsítve az – már amennyit a magyarázatokból megértettem, hogy minden emberi érzelem energiamezőt hoz létre az adott személy körül, és az energiahullámok megőrződnek egy ún. kristálytérben, ami leginkább olyan, mint egy más dimenzióban lévő tér. Akik érzelmileg nagyon kötődnek egymáshoz, azoknál az energiamezők külső pályái összekapcsolódhatnak, hasonlóan, mint ahogy az atomok bizonyos elektronjai teszik a molekulákban. Ez a kapcsolat tértől és időtől független, tehát a két személy bármilyen távol van egymástól, akkor is létezik. Sőt, a messzeségből is hatnak egymásra, ha egyikükkel történik valami, az a másikra is kihat, ilyet a kvantumfizika is leír a távoli részecskék összefonódásának elveként, valószínűleg innen származik a kvantumpszichológia elnevezés.
 
És ami talán a legérdekesebb, hogy ezeket az érzelmi energiamezőket az ún. energialátó képességgel rendelkezők érzékelni tudják, ez a képesség minden ember tulajdonsága volt egyszer, de az idők során elveszett. Visszaszerezni különféle, mára feledésbe merült meditációs gyakorlatokkal, és az ún. harmadik szem megnyitásával lehet, ami a homlokunk közepén van, habár anatómiailag ott semmi ilyen nem található.
 
Így mesélte Tekla, én nem nagyon hittem benne, lassan el is feledkeztem róla, de később mégis eszembe juttatta, méghozzá teljességében nem várt módon.
 
Egy nap, ritka alkalmak egyikeként összegyűltünk a szülői házban apánk születésnapját megünnepelni. Teklával együtt mentem, és persze Ágnes is eljött a férjével. Nagyon örültünk a viszontlátásnak, csak szüleink utóbbi időben láthatólag megromlott egészségi állapota töltött el aggodalommal bennünket. Rossz előérzetünk nem volt alaptalan, néhány éven belül mindkét szülőnk eltávozott az élők sorából, mintegy vitték egymást, ahogy mondani szokták.
 
De most még vidám ünneplésben teltek el a kivételes, de sajnos gyorsan elszálló órák.
Este, otthon beszélgettünk a nap eseményeiről, amikor Tekla váratlanul, meglepő dolgot kérdezett:
 
-Ugye, ti nagyon kötődtök egymáshoz a nővéreddel?
-Nem csoda, hiszen testvérek vagyunk.
-Ez több, mint testvéri szeretet, ti úgy szeretitek egymást, mint a szerelmesek, még ha nem is tudatosul bennetek.
-Honnan veszed?
-Az energiapályáitok össze vannak kapcsolódva, és a távolból is hatnak egymásra. Mondtam már, én energialátnok vagyok, érzékelem az ilyesmit.
-Honnan tudjam, hogy igaz-e, hogy ilyeneket látsz?
-Jól van, akkor mondok valamit, amin még jobban meg fogsz lepődni: ti egyszer régen lefeküdtetek egymással.
 
Megdöbbenésemben elakadt a hangom, mégis megpróbáltam hárítani.
 
-Őrültség, amit mondasz. Honnan tudhatnád?
-Nem kell tagadnod, nem ítéllek el érte. Hogy honnan tudom? Amikor ma behívtál az egykori szobátokba, éreztem, hogy a szoba kristályterében még mindig ott rezegnek szexuális örömötök -mondjuk úgy, energiavisszhangjai. Nagyjából tíz éve történt, akkor kapcsolódtak egymáshoz az energiapályáitok. Francia zenét hallgattatok, a dallamok még most is ott vibrálnak a kristálytérben.
 
Egy darabig nem tudtam megszólalni, végül megadólag így szóltam:
 
-Most már hiszek a kvantum-pszichológiában, nem tagadom, amit általa megtudtál rólunk.
-Várj, nem ilyen egyszerű a dolog. A köztetek kialakult ’energia csapda’ azt eredményezi, hogy soha nem fogtok tudni teljességgel mást szeretni, mert a kapcsolatotokból valami mindig hiányozni fog, ezt tudom, hogy velem is érzed, ne tagadd, nem hibáztatlak érte. Csak egymással érezhetitek teljesnek magatokat. És ne gondold, hogy csak itt, ebben a földi létben. A halál után az ember energiája a kristálytérben megmarad, és ott is azzal a kiegészítőjével törekszik együtt lenni, amivel egyszer összekötődött.
 
-Akkor mit tehetek?
 
-Semmit azon kívül, hogy nektek valamilyen módon együtt kell élnetek. Ágnes, még ha egyelőre a férjével is van, ez már nem tart sokáig, férjének nem felé hajlik az energiatere, hanem valaki más felé, ezt is láttam. De ez törvényszerű, Ágnesé sem hozzá kapcsolódik. És kettőnknek sincs hosszútávon közös jövője, de ezt eddig is tudtam. Ne aggódj, nem hibáztatlak, ezek a dolgok úgymond kozmikus szinten dőlnek el, függetlenül az akaratunktól, nem tehetünk ellene semmit.
 
Magyarázata sok mindent megvilágított, többek között azt is, hogy miért érzékeljük nővéremmel, ha valami baj történik a másikkal, valamint miért érzek halvány, de folyamatos vágyódást utána ennyi idő után is. Eszembe jutott, hogy amikor azon a régmúlt estén egymás karjaiban feküdtünk, az a fura érzésem támadt, mintha valami háló szövődne kettőnk között, ami összekapcsol bennünket.
 
Ahogy Tekla megjósolta, viszonyunk valóban nem tartott már sokáig, ennek ellenére barátságban váltunk el. És már nem is lepett meg, amikor nemsokára azt a hírt hallottam Ágnes felől, hogy házassága végképp zátonyra futott, folyamatban van a válás. Mivel gyerekük nem volt, úgy döntött, más városba költözik, hogy ott kezdjen új életet. Útja átvezetett azon a városon, ahol akkor éltem, telefonon megbeszéltük, hogy meglátogat, nálam alszik, és másnap megy tovább.
 
3. Visszatérés
 
Dél körül érkezett vonattal, a pályaudvaron vártam. Hazamentünk, ettünk pár falatot, és mivel ezen az éven szokatlanul korán jött az enyhe tavaszi idő, kis pihenő után kisétáltunk a délutáni napfényben fürdő belvárosba. Egy teaház teraszán ülve, egy csésze tea mellett röviden elmesélte mik a tervei a közeljövőre, és én is meséltem pár dolgot a saját életemről, de az energialátnok barátnőmtől hallottakat nem említettem neki.
 
Ágnes most is fantasztikusan nézett ki elegáns könnyű kiskabátjában, pulóverében, rövid szoknyájában, bokacsizmájában. Fiatalabbnak nézett ki tényleges koránál, haját ismét lófarokba fogta, mint egykor, egyetemista korában. Csak barna szemének megszokott pajkos pillantásába keveredett valami érdekesen melankolikus árnyalat, mióta utoljára láttam. A szűk utcákban sétálva belém karolt, a járókelők azt hihették, szerelmespár vagyunk, és talán nem is tévedtek volna nagyot. Irigyen-elismerő férfipillantásokat éreztem magamon.
 
Hazaérve, elvonult a fürdőszobába „kicsit rendbe szedni” magát. Én közben megsütöttem azt a két szelet marhasztéket, amit külön erre az alkalomra vásároltam, és mivel nem vagyok túl ügyes séf, örültem, hogy sikerült a tervem szerinti félangolosra elkészíteni a húsokat. Tálaltam a köreteket és kinyitottam egy üveg vörösbort is.
 
Hosszú, testhezálló, könnyű fekete ruhában jelent meg újra, haját leengedve a vállára. Alig tudtam levenni szememet a dekoltázsról, mert úgy tűnt, nem vett fel melltartót; melleinek körvonalai átsejlettek a vékony anyagon. A felvágott szoknyarész mentén elővillant formás lába. Miután megvacsoráztunk a szokatlanul meleg este miatt nyitva hagyott ablaknál álló asztalnál, a bort lassan kortyolgatva hallgattuk a város távoli, tompa, esti moraját. Az ablakon besütő holdfény meg-megcsillant Ágnes ezüst nyakláncán és karperecén. Szokatlanul hallgatagok voltunk ezen az estén. Átvillant rajtam, hogy hosszú ideje most vagyunk először újra kettesben, és ez a felismerés szinte reszkető izgalommal töltött el.
 
Később átmentünk a nappaliba, ahol meggyújtottam egy díszgyertyát, és egy pohár brandy-vel a kezünkben a süppedős fotelekben ücsörögve csevegtünk erről-arról, jelentéktelen dolgokról. Feltettem a magnón egy kazettát, amin régi, francia slágerek szólnak, azt, amit azon az emlékezetes estén is hallgattunk. Az a felvétel Ágnesé volt, de később átmásoltam magamnak is emlékbe. Ágnes dúdolt, és elgondolkodva nézegette a gyertya lángját a poharában lévő borostyánszín italon keresztül, mintha valahová a múltba tekintene. Úgy tűnt, mondani akar valamit – és én már azt is sejtettem, hogy mit, csak még nem tudja hogyan fogjon hozzá.
 
Amikor Serge Gainsbourg és Jane Birkin lassú száma, a Je T’aime, …Moi Non Plus (Szeretlek, …Én sem) következett - amit annak idején csak “Zsötem-ként” ismertünk, és aminek egyes részeit egy – egyébként téves városi legenda szerint ágyban, szeretkezés közben vette fel az énekespár, váratlanul megkérdezte:
 
-Nincs kedved táncolni?
 
Meglepődtem, mert nem nagyon szoktunk együtt táncolni. Most mégis szívesen tettem eleget kérésének, és máris egymáshoz simulva ringatóztunk a zene ütemére. Karjait nyakam köré fonta, szemeiben csillogott a gyertya -és talán kicsit már a brandy lángja is, miközben közelről éreztem parfümjének diszkrét illatát. A szoba elhalványult köröttem, úgy éreztem lebegek, és hosszú évek beteljesületlen vágyakozása kerít ellenállhatatlanul hatalmába. Nem tudom, érzékelte-e, hogy meg-meg remegtem az izgalomtól, de karja apró rándulásaiból arra következtettem, hogy benne is hasonló érzések játszódnak le.
Amikor a dal a hírhedt ’sóhajtozó’ részhez ért, végre erőt vett magán, és megkérdezte:
 
-Mondd, emlékszel még mi volt köztünk egyszer?
-Sosem fogom elfelejteni. De miért kérded? Azt mondtad, ne beszéljünk erről többet.
 
Halkan sóhajtott:
 
-Tudod, én azóta sem élveztem az együttlétet senkivel annyira, mint akkor ott veled.
 
Ó, tehát ez a közös végzetünk – gondoltam, - ezt a terhet cipeled te is magadban, úgy látszik valóban működik Liskov teóriája. Hiszen hasonló felismerés bennem is felmerült, lassan, csodálkozva rádöbbentve, hogy talán éppen ezért éreztem eddig más nőkkel való kapcsolataimban valamiféle megmagyarázhatatlan felszínességet. Vagy talán nem is olyan megmagyarázhatatlan, annak tükrében, amit Tekla mondott az energiamezők kapcsolódásairól?
 
-Valami örök kötődés jött létre akkor ott közöttünk, és úgy látszik, nem tehetünk ellene semmit – mondtam.
-Ölelj magadhoz -suttogta, mire szorosabban vontam magamhoz, és megcsókoltam félig nyílt ajkait.
 
Szinte feltörtek bennünk a már-már elhalványult, vagy szándékosan elnyomott egykori érzések. Mire a dal véget ért, már a hálószoba ajtajában ölelkeztünk. Kétségek rohantak meg: helyes, amit csinálunk?! Már az első sem volt helyes, mégis ennek boldog-boldogtalan terhével élünk azóta is. Nem elég, hogy egykor a testiség vonzalma elsodort bennünket, most már az egymás iránti érzelmek is feltörnek, amik, valószínűleg régóta lapultak tudattalanunk mélyén. De a józan észnek itt már nem volt szerepe, a helyzet ellenállhatatlan forgószélként ragadott magával mindkettőnket sorsunk doktor Helena Liskov teóriája által meghatározott beteljesedése felé.
 
Amikor a ruhája hátán a cipzárt lehúztam és a ruha a földre hullt, ott állt előttem egyszál, áttetsző bugyiban. Teste az évek folyamán még csak érettebben formásabb, kívánatosabb lett. Telt mellei őrjítően izgatóan emelkedtek és süllyedtek szapora, pihegő lélegzetei alatt. Látta, hogy elbűvöl a látvány.
 
-Még ennyi év után is vágysz a nővéredre? -kérdezte tettetett szemrehányással, de rosszul leplezett, várakozó félmosollyal.
-Azóta sem vágytam jobban másra, mint reád. Te vagy az egyetlen nő az életemben, akit igazán szeretni tudtam.
-Akkor most újra a tiéd vagyok. És félek, hogy már az is maradok -tette hozzá elcsukló hangon.
 
Végigsimítottam derekán és feszes fenekén fejezve be a mozdulatot, átkarolva, gyengéden az ágyra döntöttem. Végigcsókoltam, simogattam lágyan hullámzó testét tetőtől talpig, majd lehúztam róla a bugyit. Combjait széttárva, közéjük fúrtam az arcom. Nyelvem végig kalandozta a gyorsan nedvesedő rést. Sóhajtozott és altestével lágyan vonaglott, s miközben ujjamat lassan a rugalmasan táguló hüvelyébe dugtam, másik kezemmel merev mellbimbóit morzsolgattam. Sóhajai egyre hangosabb nyögésekkel keveredtek, fejemet erősen ágyékához szorította, és egy idő után combjai remegése és csípője önkéntelen rángásai jelezték közelgő orgazmusát. Pár pillanat múlva altestét görcsösen felfelé homorítva, feltörő sikolyt kiváltó orgazmus rázta meg, ami után lehunyt szemmel, arcán ellazult belső mosollyal a párnára hanyatlott.
Simogatva, csókolgatva hagytam kicsit pihenni, majd az újból széttáruló combjai közzé helyezkedtem. Akkor régen, mint tapasztalatlan kamaszt, főleg ő irányított, most úgy éreztem neki van szüksége olyan gondoskodásra, ami türelemmel adja meg, amit érzékeny női teste, de leginkább lelke vár. Úgy gondoltam, most inkább vágyik gyengéd odafigyelésre, mint ösztönöktől hajtott, vad szexre. Ma este csak a kölcsönös örömszerzés lehetett a cél.
 
-Ne siessünk -mondtam.
-Igazad van. Inkább szeretkezzünk, mintsem csak szexeljünk!
 
És nem volt szükség további szavakra, úgy sem tudták volna kifejezni, azt, amit éreztünk.
Amikor belehatoltam, egy darabig mozdulatlanul élveztük, hogy szinte egy testként kapcsolódunk össze, úgy éreztem magam, mint aki végre hazaérkezett. Apró mozdulatokkal kezdve indultunk a távoli végkifejlett felé, vigyázva, hogy minél hosszabbra nyújtsuk élvezetünket, ami már nem egyszerű, ösztönökből származó fizikai gyönyör volt, hanem inkább egy meditatív jellegű, felsőbbrendű, mondhatni kozmikus élmény. Egyikünk sem érzett eddig ilyet, és most együtt, váratlanul megtapasztaltuk. Nem tudom meddig fonódtunk így össze, itt már nem a vad, érzéki szex vagy a végső, kimerítő fizikai orgazmus volt a cél, hanem maga a minél tovább tartó, szinte időn kívüli egymásba fonódás volt orgasztikus hatású. Miután szándékosan sokára, végül fizikailag is elértünk a csúcsra, egymás karjaiban aludtunk el, álmunkban is hálát érezve az egymásnak nyújtott testi-lelki élményekért.
 
Másnap elutazott.
 
A pályaudvar peronján álltunk összeölelkezve, mint két magányos lélek, akik végre egymásra találtak, és csak nehezen tudnak elszakadni egymástól.
 
– Adieu! Vigyázz magadra, Öcsikém! Találkozunk még –búcsúzott el szomorkás félmosollyal, mielőtt felszállt a vonatra. Sokáig néztem a lassan eltűnő szerelvény után, és valami megfoghatatlan, lelki hiányérzettel indultam haza.
 
Hiszen, az elmúlt éj után rádöbbentem, hogy egyetlen nő sem fogja tudni betölteni azt a szerepet az életemben, mint Ágnes. És már ő sem akart új kapcsolatba kezdeni, talán érezte, hogy egy másik férfi nem tudná megadni neki azt, amit én. Ezért, megbeszéltük, hogy bár éljük tovább a saját életünket, évente egyszer találkozunk olyan helyeken, ahol senki sem ismer bennünket. Ott majd újra felelevenítjük azt a „kozmikus” örömélményt, amit az elmúlt éjszaka megtapasztaltunk, és ami még szorosabbá tette azt a misztikus kapcsolatot, ami az első, egy örült pillanatban elkövetett szexuális együttlétünk óta köt össze bennünket, tértől és időtől függetlenül.
 
III. rész – Ezüst álmok, arany valóság
 
1. Álom
 
Mintha ébren lennék, pedig álmomban is tudom, hogy alszom. Olyan, mintha filmet néznék, az események egy filmvásznon peregnek, pedig éberen érzékelek mindent. Hosszú idő után megint az a visszatérő álom, csak most részletesebben…
 
Egy ágyon fekszem, nem a saját hálószobámban, nem, ez a szüleim házának egykori hálószobája, amit nővéremmel, Ágnessel osztottam meg régen. Persze, mivel ő már kész nő volt, csak akkor, amikor hétvégeken hazajött az egyetemi kollégiumból.
 
Most itt fekszem a régi ágyamon, de még álmomban sem tudom, hogy kerültem ide, egyébként is, szüleink halála után eladtuk ezt a lakást, tehát nem kellene itt lennem. De mégis! Úgy hallom, halk zene szól, valami francia nyelvű, régi szám, Salvatore Adamo Tombe la neige (Hull a hó) című dala hallatszik valahonnan. Az ablakon át látom, hogy nem csak a dalban, de kint is sűrűn havazik. Persze, Ágnes francia szakon tanul, ezek a romantikus sanzonok a kedvencei. De miért hallgatja az éj közepén? Nincs is a szobában, lehet, hogy haza sem jött ezen a hétvégén. De most nyílik az ajtó, és Ágnes lép be. Csak egy rövid, áttetsző hálóing van rajta, ami szinte alig ér lejjebb combja közepénél. Az ágya mellett lehajol valamiért, közben a hálóing felcsúszik csípőjén, kivillan formás, meztelen feneke. A látványtól nem csak én, hanem eddig alvó férfiasságom is ébredezni kezd.
 
-Most jöttél? -kérdem.
-Nem rég. Csak zuhanyoztam.
-Jó hideg lehet kint.
-Igaz, de itt sincs meleg.
-Gyere, az én ágyam már meleg.
 
Az egyszemélyes ágyon csak oldalt fordulva fér el mellettem, jobb combját felhúzza, és rámhelyezi. A hálóing felcsúszik rajta, magamon érzem domborodó szeméremdombját, mellei hozzám nyomódnak. Átkarolom nyakát, és megcsókolom. Miközben melleit simogatom, ujjaival gyűrűt formál hímtagom körül és le-fel simogatja.
 
Lábát áttéve csípőmön fölém ül, megfogja addigra merev férfiasságomat, nedves hüvelyéhez illeszti, köröz vele rajta, majd lassan beleereszkedik. Előttem lebegő melleibe markolok, kemény mellbimbóit ingerlem kör-körösen hüvelykujjaimmal. Egy idő után felsőtestével rámdől, csípőjével kis köröket ír le, hüvelyével szorító mozdulatokat végezve. A takarót magunkra húzom, átölelem meztelen hátát.
 
-Úgy örülök, hogy itt vagy. Mindig várlak, ha elmentél.
-Ha hiányzom, csak hívj, és jövök.
 
Egy kérdés motoszkál bennem, amit eddig sosem tudtam megkérdezni, mert mielőtt kimondhattam volna, mindig felébredtem, és ébredés után nem emlékeztem arra, hogy mit akartam kérdezni. De ni csak! Most meg van, végre fel tudom tenni:
 
-Mondd, még sosem zavart ilyenkor, hogy testvérek vagyunk?
 
Megáll a mozdulatokkal és kinyitja szemét, amiben valami furcsa, szomorkás fény csillan. Rövid hallgatás után kérdésemre kérdéssel válaszol:
 
-És ha azt mondanám, hogy nem is vagyunk testvérek?
-Hogy érted?
-Ahogy mondtam. De tényleg tudni akarod?
-Mondd, ha már elkezdted.
 
Sóhajt, majd megint hallgat néhány pillanatig.
 
-Csak később meg ne bánd… A helyzet az… szóval, mi nem közös szülőktől származunk Öcsikém, engem örökbe fogadtak.
 
Érdekes, a hangja mintha hol közelebbről, hol távolabbról hallatszana.
 
-Örökbe fogadtak?! Mikor? Miért?
-Régi történet. Anyánknak, aki tulajdonképpen a mostohaanyám, volt egy nagyon közeli barátnője. Én az ő lánya vagyok. De a szüleim autóbalesetben meghaltak, amikor én még csak egyéves voltam. Akiket most szüleimként ismerek, örökbe fogadtak, mivel szüleimnek nem voltak olyan rokonaik, akik gondoskodtak volna rólam. Te két évvel később születtél, egyetlen gyermekükként. Abban a tudatban nőtem fel, hogy én is az ő gyerekük vagyok.
-És mikor jöttél rá, hogy nem így van? - kérdem, és remegés fog el.
-Amikor tizennégy éves voltam, véletlenül megtaláltam az örökbeadási papírokat egy fiók legmélyén. Azóta tudom. Természetesen, azt a látszatot keltettem, hogy nem tudok semmiről, végül is, ők neveltek fel, így őket tartom a szüleimnek. De megkerestem és meg is találtam az igazi, mondjuk úgy, biológiai szüleim sírját a városi temetőben.
 
Alig tudok megszólalni. Félve teszem fel a magától értetődő kérdést:
 
-Amikor először feküdtél le velem, és tudtad, hogy nem vagyunk testvérek, akkor miért nem mondtad?
-Nem lett volna értelme. Abban a tudatban nőttél fel, hogy testvérek vagyunk, és a szüleinket is abban a hitben akartam hagyni, hogy nem tudom, hogy nem ők a szüleim. Ez sikerült is életük végéig. És volt még egy okom: mint mondtam akkor, én is vonzódtam hozzád, és talán így akartalak próbára tenni, hogy annak tudatában, hogy a nővéred vagyok, valóban vonzódsz-e hozzám te is, vagy csak álmodozol rólam? Tudom, önző dolog volt részemről, de remélem, meg tudod bocsájtani. Ugye megbocsájtod?
 
Nem akarok többet tudni! Magam alá fordítom, újra belehatolok, és hogy eltereljem a figyelmemet az elmondottakról, szokásunktól eltérően heves tempóban kezdek el szeretkezni vele. Ő is hasonlóan gondolhatja, mert átveszi az ütemet, lihegése hangos nyögésekre vált. Teste kéjesen hullámzik alattam, de mielőtt a csúcsra érnénk, most is felébredek.
 
Zakatoló szívvel bámulok hálószobám sötétjébe. Az ébresztőóra piros kijelzője fél hármat mutat. Kavargó gondolataim miatt csak sokára tudok újra elaludni, és zavaros, összefüggéstelen álomképek gyötörnek reggelig.
 
2. Könyvtárban
 
Vannak, akik szerint az álmok nem hazudnak, én azt szoktam mondani, hogy az álmok csak álmok. Mégsem hagy nyugodni a dolog. Gondolkozzunk el egy kicsit rajta. Emlékszem, anyánknak valóban volt egy fiatalkori barátnője, akit néha emlegetett, de azt sosem mondta, hogy mi lett vele. Csak annyit talán, hogy férjhez ment, és külföldre költözött, így messze kerültek egymástól. A nevére, ha valaha mondta is, nem emlékszem. Mivel már anyánk sem él, nincs kitől megkérdezni.
 
Szombat délelőtt van, egykori szülővárosom főutcáján bolyongok, furcsa, hogy egy álom nyomában tértem ide vissza hirtelen elhatározással. Hol kezdjem a keresést, magam sem tudom, de lábaim szinte maguktól visznek a városi könyvtárba. A hírlapolvasóban kikerestetem a helyi újság mikrofilmen archivált azon példányait, amik Ágnes születési évében, illetve a következő évben jelentek meg. Leülök egy terminál elé, és egyenként átfutok az egykori autóbalesetekről szóló híreken. Mivel napilapban keresek, sokáig eltart mire rábukkanok egy cikkre, ami egy házaspár halálos autóbalesetéről tudósít, és amit csodával határos módon csak egyéves lánygyermekük élt túl. Döbbenten olvasom, hogy a feleség vezetett, és az sem tud megnyugtatni, hogy nem az ő hibájából történt a tragédia, hanem egy teherautó sofőrjéből, aki vezetés közben elaludt, és áttért az út ellenkező oldalára. Neveket persze nem említenek, de két lapszámmal később rábukkanok a gyászhírre, innen megtudom az elhunytak nevét is. De mit bizonyít ez? Lehet véletlen egybeesés - mondom magamban már odakint, miután elhagyom a könyvtárat.
 
Ismét céltalanul bolyongok utcáról-utcára, és egyszer csak a városi temető kapujában találom magamat. Nem tudom biztosan, hogy akarok-e többet tudni, mégis belépek a nagy rácsos kapun a sírkert örök csöndjébe. Legalább meglátogatom a szüleink sírját, magyarázom meg magamnak ittlétem okát. Rövid nézelődés után rájövök, hogy a parcellák számozása időben visszafelé halad, a könyvtárban olvasott baleset áldozatainak sírja a haláluk éve szerint távolabb, jóval a szüleink sírját magába foglaló parcellán túl van. A temetőgondnok segít, névszerint meg tudja keresni egy sír hollétét a számítógépes nyilvántartásban. Meg is van, feszülten indulok az adott sírhely felé, ami valóban a sírkert távolabbi végében fekszik. Ahogy haladok, a sírok egyre régebbiek, kevésbé gondozottak, egyre korábbiak a sírkövekbe vésett dátumok is. Itt egészen sűrűn helyezték el a sírokat, a rajtuk lévő nevek lassan összefolynak a szemem előtt, talán meg sem találom, amit keresek.
 
De itt van! Szürke gránit, rég elhervadt virágokkal a virágtartóban. A kőbe vésett nevek fölött ovális, aranykeretes, kissé megsárgult fénykép egy fiatal házaspárról. A nő szemében, arcvonásaiban mintha csak Ágnest látnám! Fordul egyet velem a világ, ez nem lehet igaz! Pedig ez most nem az álom folytatása, ez a valóság. A reámtörő gondolatok kavalkádján át alig látom az utat, amint visszafelé tartok. Szüleink sírjánál szinte csak azért állok meg, hogy a bejáratnál vásárolt virágcsokrot ráhelyezzem, és már megyek is tovább, szinte menekülve a temetőből. Kiérve lenyugtatom magam, még egy virágcsokrot veszek, visszamegyek Ágnes feltételezett szülei nyughelyéhez és ráhelyezem a sírra.
 
Otthon napokig a látottak hatása alatt álltam. Most egyszeriben világossá vált előttem, hogy Ágnes miért lett kamaszkorában visszahúzódó, és szüleinkkel is kicsit távolságtartó, bár mindvégig tisztelettudó. Eszembe jut, hogy akkoriban gyakran láttam elgondolkodó, töprengő kifejezést arcán, de szokása szerint, érzéseit akkor sem osztotta meg sem velem, sem másokkal. És most már azt is tudom, hogy mit keresett egyszer egy vasárnap délután a temető előtti parkban, ahol véletlenül arra járva észrevettem, de ő nem látott meg engem. Távolról figyeltem, ahogy vesz egy csokor virágot a temető bejárata melletti árustól, majd eltűnik a sírkert hatalmas örökzöld fái alatt. Bár nem értettem a dolgot, oda már nem mertem követni. És most, először tűnik fel számomra az is, hogy Ágnes arcvonásaiban, alkatában nem sok hasonlóságot vélek felfedezni sem szüleinkkel, sem velem.
 
Három hónap múlva találkozunk, ezúttal Párizsban, elhatározom, hogy majd ott fogok vele erről beszélni.
 
3. Fények Városa
 
Hanyatt fekszem, Ágnes négykézláb, fordított -ún. 69-es pózban fölöttem térdel. Kemény fenekébe markolva széttárom külső szeméremajkait, és nyelvemmel cirógatni kezdem a gyorsan nedvesedő belső vágatot. Amikor csiklójához érek, erősödő sóhajokat hallatva, csípőjével lágy, körkörös mozgásokat végez nyelvem hegyén. Érzem, amint merev hímtagomat simogatja, majd lágyan ajkai közzé veszi. Nyögései felerősödnek, amint nyelvemmel gyorsítom az ütemet. Alteste egyre jobban remeg, majd hirtelen felsikoltva, elönti az élvezet, kicsurgó nedvei szinte elborítják arcomat. Kifordulok alóla, mögé térdelek, és lassan tövig hatolok hüvelyébe. Arcát a lepedőbe fúrja, ahogy ütemesen ki-be járok vonagló testében, és amikor egy-egy lökésemmel egészen mélyre hatolok, szinte felsikolt az élvezettől. Azután, amennyire csak tud, felemelkedik, arcát felém fordítja, ajkaink egymást keresik, csókban egyesülnek, miközben ütemesen ringó melleibe markolok. Majd ismét előredől, egyik karjára támaszkodva a másik kezével hátrányúl és csiklóját dörzsöli gyorsuló tempóban. Amikor arcát a párnába fúrva próbálja elfojtani gyönyörsikolyait, a kéjtől felordítva lövellem tele hüvelyét, miközben újabb orgazmusában görcsös szorításokkal szinte magába zárja lüktető hímtagomat.
 
Párizsban vagyunk, jelen találkozónk helyén. Öt éve már annak, hogy amikor átutazóban nálam járt, és miután újból elsodort bennünket az egymás iránt érzett vágy -amit állítólag egy furcsa teória tett elkerülhetetlenné, megállapodtunk, hogy évente találkozunk távoli helyeken, ahol senki sem ismer bennünket. Ámbár, ezt az időt hamarosan félévre csökkentettük…
 
Két napja érkeztünk az Orly-ra, a Saint-Martin-csatorna közelében vettünk ki egy tetőszobás, kis apartmant. Öt pompás éjszakát fogunk itt tölteni. A nyitott ablakon át behallatszik a város tompa moraja, amint egymás mellett heverünk a halovány, alkonyi fényben. Október eleje van, de még kellemesen napos az idő. Először járok Párizsban, eddig csak kedvenc Maigret-könyveim lapjain jártam be a város nevezetes helyeit, kerületeket, utcákat, tereket, szórakozóhelyeket a derék főfelügyelő nyomozásai során, de Ágnes egyetemista korában már töltött hosszabb időt itt, amikor elnyerte a Sorbonne francia-irodalomszakos hallgatói ösztöndíját. Ő elsőkézből is jól ismeri Párizst, a Fények Városát.
 
Akkor, régen, ott lakott a Quartier latin-ban, a Latin-negyedben, ahol a Sorbonne egyetem is van. Most megmutatja a romantikus, pezsgő élettel teli, színes kis utcákat, a diákokkal teli kávézókat, és a diákhoteleket. A Saint Michele bulváron sétálunk (amin Ady szerint egykor Párizsba beszökött az ősz), és elérjük a szomszédos Le Jardin du Luxembourg parkot az Odéon mellett. Bemegyünk a parkba, ez az a hely, ahol Ágnes délutánokon gyakran üldögélt, iskolai jegyzeteit lapozgatva, vagy a lüktető nagyváros tompa, távoli zaját hallgatva.
 
Felidézi, hogy itt, a parkban ismerkedett meg egy francia fiúval, Pierre-rel, aki szintén egyetemista volt, valamilyen művészeti szakra járt, és egyszer, alkonytájt, véletlenül éppen akkor vezetett arrafelé az útja, amikor Ágnes indulni akart vissza a kollégiumba. Pierre franciás rámenőséggel megszólította, Ágnesnek pedig imponált magabiztos közeledése, jó kiállása. Elfogadta a meghívást egy kávéra, később az esti, kivilágított Szajna-parton már kéz a kézben sétálgattak, miközben Pierre egyre csak beszélt hozzá, magyarázta a látnivalókat és a párizsi élet tudnivalóit.
 
Majd visszatérve a Latin-negyedbe, beültek egy kis jazz-bárba, ahol rajtuk kívül szinte csak színesbőrű, de rendkívűl vidám és barátságos táraság szórakozott. A tompa, szűrt fények, a lassú blues mély hangjai, valamint a két elfogyasztott karibi rum alapú koktél elvarázsolták Ágnest, úgy vélte, a sok tanulás után megengedhet magának egy kis lazítást. És így talán megbocsájtható, hogy végül Pierre kis, bérelt manzárd szobájában töltötte az éjszaka hátralevő részét. Azt hitte, csak egyéjszakás kaland volt mindkettőjük részéről, de Pierre másnap délután, az előadások végeztével a Panthéon előtt várt rá. És azután még sokszor. Emlékszem, annak idején küldött is egy fényképet egy jóképű, feketehajú srácról, aki farmerben, fehér pólóban és napszemüvegben pózolt egy pálmafákkal szegélyezett, tengerparti sétányon, valahol a Riviérán.
 
Többet is elmesél róla: Pierre Nizzából, a Cote d’Azure fővárosából jött, és ennek megfelelően szenvedélyes, dél-francia temperamentummal rendelkezett: vagány, de kifinomult stílusú, érzéki, de nem érzelgős, és mindemellett figyelmes és gyakorlott szerető. Olyan eldugott helyeken lévő, kis diákklubokba vitte el Ágnest, amik létezését addig nem is sejtette, és ahol a levegőben a cannabis illata érződött, elárulva, hogy a vendégek itt nem ritkán egy-egy sodort marihuánás cigarettát is elszívnak. Ez Pierre-től sem állt távol, aki ilyenkor késztetést érzett, hogy Yamaha motorkerékpárjával a Szajna-menti rakpartokon száguldozzon.
 
Ezekben a klubokban zajlott az élet, harsogott a rock-and-roll, évődő nevetés csendült az itt-ott csoportba verődő, vörösbort iszogató, jelenről vitázó, optimista jövőt tervezgető diákok között. A hosszúhajú, borostás, farmernadrágos, színes inges fiúk egyik hóna alatt könyv, másik alatt egy-egy éppen aktuális barátnő, ábrándos pillantású, többnyire bölcsészszakos leány. Ágnesnek a francia nyelv szótárakban nem feltétlenül megtalálható szókincsének tanulmányozása szempontjából többet ért ez, mint bármely addigi kurzus.
 
Pierre gyakran vitte el múzeumokba is, főleg az avantgarde kiállításokat látogatták szívesen. Utána rendszerint beültek a város számos kis arab vendéglőinek egyikébe, ahol Ágnes olyan, a francia gyarmatokról származó ételeket ismert meg, mint a kuszkusz vagy a tadzsin.
 
De Pierre legkedveltebb randihelye a Père-Lachaise temető volt, ami állítólag a világ leglátogatottabb temetője, és ahol többek között olyan hírességek nyughelyei találhatók, mint Molière, La Fontaine, Chopin, Balsac, Oscar Wilde, Édith Piaf, Yves Montand, vagy Gilbert Bécaud. Ámbár, ’zarándoklásainak’ fő célja a szintén itt eltemetett legendás amerikai zenész, Jim Morrison sírja volt, aki huszonhét éves korában Párizsban vetett véget életének. Ágnes először szívesen ment ki vele, megnézte az általa ismert írók, költők, zeneszerzők, előadóművészek sírjait – amik közül Oscar Wilde síremlékműve bizonyult a legérdekesebbnek, amit mára átlátszó plexifallal vettek körül azon női rajongók távoltartására, akik babonából csókos rúzsnyomokat és papírcetlikre írt kívánságokat hagynak a hatalmas, fehér sírkövön.
De idővel morbidnak kezdte érezni barátja temetőhöz való vonzódását, és amikor egyik alkalommal Pierre arra akarta rávenni, hogy egy régi, elhagyatott kriptában szeretkezzenek, a mindig racionálisan gondolkodó Ágnesnek elege lett.
 
Vizsgáira hivatkozva egyre kevesebbet találkozott Pierre-rel, és lejáró ösztöndíja miatt nemsokára végleg hazatért Párizsból. Pierre szenvedélyesen kérlelte, hogy maradjon vele, de hiába. Ágnes később, már otthon, kapott egy levelet Pierre egyik barátjától, Andrétól, aki megírta, hogy Pierre Ágnes távozása után fokozatosan elhanyagolta tanulmányait, majd végleg abbahagyta az egyetemet, bár az is lehet, hogy eltanácsolták. Nizzába, a szüleihez nem mert vagy nem akart visszaköltözni, inkább Marseille-be ment, ahol jelentkezett a Francia Idegenlégióba. André később kapott tőle egy Marokkóban feladott, gyűrött képeslapot, amiben tudatta, hogy a kiképzés végeztével, hamarosan valahová a Szaharába, valószínűleg Szudánba fogják átvezényelni. Azóta nem látták, és nem hallottak róla semmit.
 
-Soha nem érdeklődtél felőle? -kérdem.
 
A Pont Neuf-ön járunk, Ágnes megáll, napszemüvegét homlokára tolja, és elgondolkodva néz egy, a híd alatt lassan áthaladó vontatóhajó után, ami két, folyamikaviccsal megrakott uszályt húz.
 
-Soha. Tudod, ami fekszik az nyugszik. Kártyások mondása ez, miszerint az egyszer lerakott lapokat nem szabad újra felvenni.
-Biztos jól elvan nélkülem is – morfondírozik. -Ha leszolgálta az idejét és túlélte Afrikát -márpedig túlélhette, elég kemény fickó volt, és a Szaharában sincsenek már harcok, szóval azóta lehet, hogy valahol lent délen, a le Midi-n éli világát, ott szólongatja le a parkokban a lányokat – teszi hozzá nevetve.
 
Mögöttünk mélyet kondul a Notre-Dame székesegyház harangja, karórájára pillant, megfogja a kezem, és magával von.
 
–Eh bien, (jól van) hagyjuk őt!  Itt most van az aperitif ideje, gyere, igyunk valahol egyet, és együnk is valamit. Megéheztem.
 
A Szajna jobbpartján, az első útbaeső kávéház teraszán leültünk és rendeltünk egy pernod-t -ánizsos likőrt, és egy croque monsieur-t - francia módra készített sonkás-sajtos melegszendvicset. Miközben a szendvicseinkre vártunk, elgondolkozva nézegettem, ahogy az erős ital színe a jégkockáktól borostyánszínűből felhős-opálosra változik. Még mindig Pierre járt az eszemben.
 
-Nem bántad meg, hogy elhagytad?
-Kicsodát?
-Pierre-t.
-Hogy megbántam-e? Oh la la, biztos, hogy nem.
-De legalább szeretted?
-Talán… Bár nem is tudom. Na várj, elmagyarázom. Hogy akkor mit éreztem, azt a mai eszemmel másképp értelmezem. Tudod, a francia férfiak minden macsóságuk ellenére megadják azt, hogy egy nő igazán nőnek érezhesse magát mellettük. Így volt ez vele is. Ő alapvetően jóhiszemű srác volt, csakhogy nyugtalan művészlélekkel megáldva. Bon sang! (a fenébe is!), pontosabb, ha azt mondom, hogy kissé őrült volt, olyan valaki, akinek vélhetőleg nem lesz jó vége. Volt benne valami késztetés, hogy kihívja a sorsot. És van, amikor a sors kijön. Ez nekem már sok lett volna. Otthon, gyermekkoromban megszoktam a lelkinyugalmat, és azután is mindig arra vágytam.
 
Hozták a szendvicseket.
 
-Deux bières s'il vous plaît! (Két pohár sört!), szólt Ágnes a patron-nak. 
-Oui, m’dame. (Igen, Hölgyem.)
-Lelkinyugalom... folytattam elgondolkodva. -Amit végül a volt férjed mellet elveszítettél.
-Ez teljesen igaz, de szerencsére veled újra megtaláltam. Kell lenni ebben valami végzetszerűnek. Vagy te nem így gondolod?
-You are my destiny (te vagy a végzetem) idéztem Paul Anka régi slágerét.
-És you share my revery vagy inkább my loneliness’? … (megosztod az örömöm – vagy inkább a magányom?), tört ki Ágnesből a nevetés. –De várj míg sötét lesz, tette hozzá csábító hangon, -egy másik, szintén régi slágerre célozva.
-Erre igyunk! -emeltem fel poharamat.
 
Elhaladva a Louvre ’piramisa’ mellett, ahol kígyózó sorokban várakoztak a képtárba belépni vágyók, a Tuileriák kertjén át folytattuk sétánkat, és egy kis időre megálltunk a tágas park felső végében lévő, nyolcszögletű mesterséges tó, a Bassin Octogonal mellett, melynek vizén vadkacsák és sirályok ringatóztak. Azután, a Concord-tér hömpölygő, zajos járműforgatagán átkelve a Champs-Élysées-en mentünk felfelé, és miközben a luxuscikkeket árusító üzletek kirakatainak elképesztő árcéduláit nézegettük, lassan odaértünk a büszkén hatalmasodó Arc de Triomphe-hoz, a Diadalívhez, Párizs jelképéhez. Eddigi utunk során szinte mindenütt távol-keleti turisták tömött csoportjaival találkoztunk, amint szelfi-botjukra szerelt okostelefonjaikkal fényképeznek mindent, amit csak lehet, de leginkább önmagukat egy-egy nevezetesség előtt pózolva.
 
-Sok minden megváltozott itt is - jegyezte meg Ágnes.
 
Úgy döntöttünk, mára elég volt a városnézésből, ezért a George V-nél földalattira szálltunk, és visszatértünk apartmanunkba.
 
Szálláshelyünkön igazi kis szerelmi fészket rendeztünk be, azt hiszem, a régies, fémkeretes duplaágy sokáig fog emlékezni ránk. Mint ahogy mi is a rajta eltöltött szenvedélyes éjszakákra, valamint a rákövetkező reggelekre, amikor egy új nap várt ránk a napfényben fürdő utcákon, tereken, parkokban. Miközben Ágnes a kávét készítette, lementem a szűk kis utcába, a szomszédos kis pékségben -boulangerie-ben bagettet és péksüteményt vásárolni. A nyitott ablakon át beáradt a csípős, ködszálakkal átszőtt párizsi ősz, a sárguló, vörösödő lombok lehelete keveredett a kávé és a croissant illatával, miközben az ablak melletti kisasztalnál reggelizve eldöntöttük, hogy merre megyünk aznap.
 
A tipikus túristalátványosságokat elkerültük, inkább hosszasan üldögéltünk egy-egy kávézó, bisztró vagy braserrie teraszán a soha meg nem szűnő forgatagot nézegetve, vagy esténként a Szajna-parti lépcsőkön, amikor a hold fénye sápadt fényhídként tükröződött a csendesen tovahaladó folyó felszínén. A rakpartok műkedvelő festőinek képeit is szívesen nézegettük, és ott, a közelben, Ágnes megmutatta nagy kedvence, Serge Gainsbourg egykori házát a rue de Verneuil-n, ahol a külső, utcai fal rajongói graffitikkal van kidekorálva, vagy inkább elcsúfítva. Egy délután kimentünk Ágnes és Pierre egykori, elhíresült randihelyére, a Père-Lachaise temetőbe is.
 
Utolsó nap a Montmartre lépcsőin felkapaszkodtunk a Sacré-Cœur bazilikáig. Miután kívül-belül körbejártuk a hatalmas, fehér mészkőből épült templomot, a kinti tömegen átvergődve, sikeresen elkerültük a turistákra vadászó svindlereket, akik kéretlen ’ajándékként’ rózsaszálakat nyomnak gyanútlan párok nőtagjainak kezébe, majd a férfiaktól - lerázhatatlanul mellettük loholva, aránytalanul sok pénzt követelnek érte. Vagy éppenséggel színes cérnákból készült karkötőt fonnak a gyanútlan turista – főleg fiatal nők, gyerekek csuklójára szintén jópénzért. A lépcsősorokon lefelé jövet meg-megállva gyönyörködtünk a város láthatárig elterülő panorámájában. Az Eiffel-torony szinte karnyújtásnyira tűnt, pedig jócskán távolabb áll onnét.
 
-Még nem is voltunk ott. Nem mehetsz el úgy, hogy közelről ne lásd -mondta Ágnes.
 
Hosszabb földalatti utazás után végre körbejárhattuk az irdatlan tornyot, az 1889. évi világkiállításra készült ’Vaslady’-t, Párizs egyik, talán legismertebb jelképét. Meglepődve láttam, hogy csúcsa időnként elvész egy-egy alacsonyabban gomolygó felhőben.
 
Lassan bealkonyodott. Átmentünk a szemben lévő Trocadéro-ra, és a parkba vezető lépcsőkön ülve még egyszer megcsodáltuk a most vibráló fényárban úszó Eiffel-tornyot, és a csúcsán időnként megjelenő, messze kinyúló, ide-oda pásztázó fénycsóvát. Eddig, ha filmen vagy képen láttam a tornyot, mindig azt hittem, hogy a park szökőkútjának medencéi közvetlenül mellette vannak, pedig még ott van köztük a Szajna és két forgalmas út is, csak hatalmas méretei miatt látszik oly közelinek.
 
Elbúcsúztunk a toronytól, és ezzel az egész várostól is, majd metróval elindultunk a szállásunk felé. Nyugat felől, az óceán irányából már délután esőfelhők gyülekeztek a láthatáron, mostanra lassan ideértek, eső friss illata lengett körülöttünk, ahogy a Strasbourg Saint-Denis-nél feljöttünk az aluljáró lépcsőjén, bár még csak néhány csepp csillogott a járdán.
 
-A végén még megázunk -jegyeztem meg.
-Semmi baj, legalább nem hervadok el -nevetett Ágnes. -Olyan szép akarok lenni, mint a párizsi nők.
-Már most szebb vagy.
-Nem mondod…
-Dee!
 
Betértünk egy útbaeső, kis tunéziai vendéglőbe, és ettünk egy kebab-ot. A barátságos arab tulajdonos megkínált minket egy pohár mentateával is, miközben nagy, vörös macskája lustán portyázott az asztalok között, fel-fel ágaskodva, egy kis ételmaradék után szimatolva. Hirtelen megérintett minket a közeli elválás szele. Talán ezért voltunk mindketten olyan szokatlanul szótlanok, ahogy a szűk utcában hazafelé ballagtunk?
 
A lépcsőházban utoljára kapaszkodtunk fel az ódon csigalépcsőn tetőtéri szállásunkig. Utolsó éjszakánkat töltjük itt, bepakoltuk a bőröndökbe mindazt, amire az indulásig már nem lesz szükségünk. Ágnes a fürdőszobába ment, én egy pohár konyakkal a kezemben leültem a fotelba. Vízcsorgás hallatszott, és Ágnes hangja, ahogy szokása szerint a zuhany alatt most is énekelt:
 
„Besame, besame múchó, Como si fuera esta noche la última vez” (Csókolj meg, sokszor, mintha ez az este volna az utolsó…)
 
-Mindig megtalálod az alkalomhoz illő dalt -mormogtam magamban.
 
Kortyoltam az italból, és a homályos szobában visszagondoltam az eltelt napokra: „Párizs fantasztikus város, Ágnes fantasztikus nő, ha valamiért most kellene meghalnom, itt akarnám bevégezni mellette, ennek a szobának az ágyán.
Apropó, Jim Morrison miért pont Párizsban lett öngyilkos? És Pierre miért látogatta oly szorgalmasan a sírját?
Pierre… Mit csinálhat azóta, gondol-e még néha a külföldi diáklányra, aki egykor a szeretője volt, és aki végül elhagyta, vagy inkább elmenekült tőle a hazautazás ürügyén? Vajon, mit érezhetett a Gare de l’Est peronján állva, amikor a furcsanevű, távoli ország felé induló vonat ablakából Ágnes utoljára intett búcsút, és elment egyszer s mindenkorra, a soha vissza nem térésre? Vagy ez is csak egy rövid epizód volt az életében, aminek jelentőségét lassan, de biztosan elhalványította az idő, ahogy Ágnes távolodó vonatának hátsó, vörös lámpái is elenyésztek végül a láthatáron?”
 
Kérdéseim további kérdéseket vonzottak:
 
„Ágnes férje miért kockáztatta házasságukat futó kalandokért fiatal nőcskékkel? Hiszen Ágnes remek szerető az ágyban. Vagy csak velem? Mindamellett, Ágnes intelligens nő. Vagy éppen az volt a baj? Tudnia kellett, hogy Ágnesnél csak egyetlen esély van, miért játszotta el mégis?
És elválásuk után miért nálam keresett menedéket Ágnes? Csak Liskov-teóriája késztette erre, vagy attól függetlenül is újra egymásra találunk? Annyi bizonyos, hogy kapcsolatunk elszakíthatatlannak látszik, de egyre gyakrabban kevésnek érzem a ritka együttlétek idejét, és elpazarolt időnek a találkozásaink közötti napokat. Vagy, éppen a távollét tartott eddig is össze bennünket?
De ezek csak eszmefuttatások, a legfontosabb kérdés számomra most az, hogy mi igaz abból a furcsa álomból és a könyvtárban, illetve a temetőben látottakból? Holnap ilyenkor már innen, és egymástól is messze leszünk, de addig még meg kell tudnom rá a választ. Vagy talán jobb volna nem is keresni választ?”
 
Pár perc múlva egy nagy fehér törölközőbe csavarva jelent meg.
 
-Voilá! -kiálltott kacagva, és miközben színpadiasan körbefordult, a törülköző a padlóra hullt.
 
Meztelen teste látványára mélyebbet lélegeztem, de nem hagyott sokáig gyönyörködni benne, gyorsan magára kapta fürdőköpenyét.
 
-Előbb masszírozd meg a lábam, fáj az egésznapi gyaloglástól. És tölts nekem is egy pohárral abból a konyakból.
 
Szembe ültem vele, elgyötört lábfejeit masszírozva. Behunyt szemmel élvezte a talpmasszázst. Úgy tűnt, hogy mostanra kellően ellazult ahhoz, hogy előhozakodjak az álmomban látottakkal.
 
-Ágnes, szeretnék kérdezni valamit...
 
Kinyitotta a szemét.
 
-Tudom, mit akarsz kérdezni, egész este érzem, hogy erre készülsz.
-Nem rég álmodtam valami különöset, csak tudni szeretném…
-Miért foglalkozol álmokkal ’mon cherry’’? Az álmok csak álmok, nem te szoktad mondani?
-De azt álmodtam, hogy mi nem is vagyunk… Nem vagyunk testvérek.
-Ne törődj ezzel. Nem mindegy ma már, még ha úgy is lenne? Csak az a fontos, hogy egymásnak örömet szerezzünk. Testvérek vagyunk vagy sem, mit számít? Csak gének kérdése. Vérfertőzés, amit csinálunk? Csak erkölcs, törvény vagy vallás kérdése, olyan dolgoké, amit emberek találtak ki. Mi ebbe egyszer és mindenkorra belesodródtunk 'mon petit frère', és csak félig vagyunk felelősek érte.
 
Hallgattam, és ő folytatta:
 
-Ne bonyolítsd az életed, és ne menj a múlt romjai közé. Ami fekszik az nyugszik, szoktam mondani, tudhatod te is. Én így szeretlek, te így szeretsz, és a legtöbb, amit remélhetünk, hogy ez így is marad. És úgy gondolom, ez már nem csak Liskov teóriája miatt van így, anélkül is így alakult volna… Most miért nézel így rám? Azt hiszed, én nem hallhattam a kvantum-pszichológiáról? Az ilyen dolgok megismerésének eljön a maga ideje, és akkor, ha akarod, ha nem, mindent megtudsz róluk... És kérlek, ne járj temetőkbe, ha nem muszáj. Leszel ott még eleget.
 
Az a ki nem mondott kérdés merült fel bennem, hogy mellettem miért csak olyan képességekkel rendelkező nők fordulnak elő, akik úgy olvasnak bennem, mint egy nyitott könyvben?
 
-Ho…, honnan tudsz a temetőről?!
 
Kortyolt az italából.
 
-Nem fontos. Ha most azt mondanám, hogy olyas valakitől hallottam, akinek a földi maradványai abban a sírban nyugszanak, akkor elhinnéd? Nem? Pedig van benne igazság, nekem is vannak néha furcsa álmaim. Látod, ezért nem kell a sorsunkat mozgató erők után kutatni, csak arról kell tudnunk, ami magától jön a tudomásunkra. Mert nem csak Liskov szeretet energiamezői léteznek, gonosz energiák is köthetnek össze embereket akár egy életen át is. Jőj közel hozzám! Most még itt vagy velem, de holnap megint elválunk egy időre, használjuk ki ezt az éjszakát.
-Mindig szeretni foglak -mondtam, és kioldottam fürdőköpenye övét.
 
Általában a szex tantra irányzatát követjük, ahol nem a gyors kéjszerzés a cél, hanem egy hosszas, meditatív összefonódás. De Párizsban újra a szexmániás Serge Gainsbourg szelleme lebegett fölöttünk, és taszított vad szeretkezések sorába. Ilyenkor Ágnes az intellektuális nőből egy igazi 'nősténnyé' változott, önfeledt, sikoltozó orgazmusok egész láncolatát élve át.
 
Később, amikor már egymás mellett feküdtünk, így szóltam:
 
-Ágnes, én veled akarok lenni.
-Most is velem vagy.
-De nem csak időnként. Mindig, mindenhol. Veled akarok élni.
-Hagyd a dolgokat maguktól bekövetkezni, ne erőltess és ne tervezz semmit! De állj készen az első adandó alkalom felismerésére és megragadására. Aminek el kell jönnie, az el fog jönni.
-Hogy tudod ilyen könnyedén venni a dolgokat?
-Egy kínai filozófus mondta, hogy aki könnyedén fogja fel, amivel a világ törődik, csak az tud törődni azzal, amit a világ könnyedén fog fel. Látom, nem tudsz követni. Sebaj, először én sem láttam át az ilyen bölcsességeket, de idővel rájöttem, ezeket nem elmével kell megérteni, hanem lélekkel érezni.
 
Sokat kell még tanulnom tőled -gondoltam később, Ágnes nyugalmat sugárzó testét érezvén magam mellett. Már rég aludt, amikor én még mindig az esti beszélgetésünkön gondolkodtam, ami végül nem vezetett bizonyosságra. Ágnes nem cáfolta, de meg sem erősítette az álmomban és a temetőben látottakat.
Felettünk a bádogtetőn csendes eső kopogott. A párizsi ég is minket siratott talán?
 
4. Ház a parton
 
A normandiai tengerparti halászfalu lakói nem sokat tudnak arról a furcsa párról, akik mintegy féléve költöztek ide, miután megvásároltak egy eladó, de sokáig vevőre nem lelt, régi házat, ami helyi mértékkel mérve a kisebbek közzé tartozik, de nagy előnye, hogy közel van a parthoz, és külön áll a többi háztól. A ház falai hófehérek, ezért mindig is Maison Blanche – Fehér Ház volt a neve, ez régies betűkkel ki is van írva a homlokzatára. A jövevények nem keresik senkivel a kapcsolatot, a helyiek meg diszkrétebbek, hogy ők érdeklődjenek náluk.
Azért néhány dolgot így is megfigyeltek: a férfi és a nő a harmincas éveik végén járnak, ha dolgoznak, ezt otthonukban teszik, és reggelente hosszú, bordó, néha narancssárga lepelszerű ruhában sétálnak a tengerparton, van, hogy elmennek a majdnem két mérföldre lévő világítótoronyig is. A nő hosszú, vállig érő haját ilyenkor a parti szél borzolja, máskor lófarokba fogva hordja, mint a fiatalok. Sétáikon skótjuhász kutyájuk is elkíséri őket, boldogan szaladgál a sekély vízben. Délutánonként általában a ház teraszán üldögélnek.
Van egy öreg, de jó állapotban lévő Citroen ’kacsa’ autójuk, vasárnaponként gyakran útrakelnek vele a környéken, Le Havre-ben, de a távolabbi Yport-ban is látták már citromsárga járgányt.
Látszólag nagy harmóniában és kölcsönös szeretetben élnek, gyerekük nincs, vagy ha van, nem él velük. Általában a helyi piacon vásárolnak, többnyire halat, sajtot, zöldséget és gyümölcsöt. A nő folyékonyan beszél franciául, de valami halvány, ismeretlen akcentus elárulja, hogy nem az anyanyelve. És vannak éjszakák, amikor a tetőtéri hálószobát színes mécsesek világítják meg. Egyébként, mindenkivel kedvesek, előzékenyek, de ugyanakkor távolságtartóak is, mintha valami nagy titkuk lenne, de ez már legyen az ő dolguk…
 
Mégis, egyik este, a halászkikötő melletti, régimódi bisztróban kártyázó férfiak, többségében helybéli halászok, újra róluk beszélgetnek. A fagerendás mennyezettről a kovácsoltvas lámpa sárga fénye próbál keresztülhatolni a pipafüstön, a helységben bor és helyi módra készített halleves illata érződik.
 
-Vajon honnét kerültek ide? És miért járnak a parton azokban a furcsa ruhákban?
-Indiában és a Közel-Keleten hordanak ilyet -mondja egy Shizé nevű, Tunéziából származó arab férfi, akinek fűszerkereskedése van a faluban.
-Akkor talán Krisna követői -véli Jules, a csapos.
-Hogy kié?
-Nem fontos, ezen az alapon buddhista szerzetesek is lehetnének.
-No, persze, azok párban élnek, gondolod? Különben is, a parton kívül nem olyan ruhát hordanak. A budhisták egyébként is cölibátust fogadtak, na most el tudod ezt képzelni egy ilyen nő mellett?
-Én ugyan nem, csak a feleségem meg ne tudja.
 
A helyiségen nevetés fut keresztül.
 
-Igazán nem tudom, milyen felekezethez tartoznak, ha tartoznak egyáltalán. Minden esetre, a vasárnapi misén még nem láttam őket. Biztos, hogy nem indiaiak, nem arabok, de úgy érzem, nem is nyugat-európaiak. Bár, ugyanakkor északiaknak sem tűnnek.
-Inkább valahonnan Közép-Európából jöhettek. Szerintem lengyelek, azok szeretnek vándorolni - állítja egyikük, és teríti lapjait: „Belote!” „Rebelote!” -hangzik.
-Vagy csehek, úgy tudom, Csehország is arra van -mondja egy másik halász, és lehúzza borát.
 
A vendéglős fia, aki kamionsofőr másképp véli:
 
-Egyik sem. Ezek magyarok. Szoktam Magyarországra fuvarozni, felismerem az akcentusukat.
-És ott ilyen szép nők teremnek?
-Láttam már néhányat…
 
A parti véget ér, és mielőtt újra osztanának, egy ideig elgondolkodva nézegetik üres poharaikat, majd egyikük újra megszólal:
 
-Azt mondod, Magyarország? Az, aminek a fővárosa Bukarest?
-Budapest. Bukarest egy országgal távolabb, Romániában van. Jules! Hozz még egy 'karafa' vöröset!
 
5. Egység
 
-Pontosan három évvel ezelőtt voltunk először együtt Párizsban, emlékszel?
-Hogyne emlékeznék. Ott mondtam neked, hogy mindig együtt akarok veled élni.
-Én meg azt mondtam, hogy ne erőltessük, mindennek eljön az ideje, aminek el kell jönnie.
 
A délutáni napfényben fürdő teraszon ülünk a napernyő alatt, és azt a kéttucat osztrigát eszegetjük, amit délelőtt a piacon vásároltunk az egyik partmenti osztrigatelep tulajdonosától. Könnyű fehérbort kortyolgatunk mellé. Ágnes haját, amibe már egy-két ősz szál is vegyül, a parti szél borzolja, és mintha a tenger sós illatát érezném benne, amint közel hajolok hozzá.
 
-És milyen igazad volt. Azért egy pár dolgot nekünk is tenni kellett érte, gondolok itt a névváltoztatásra, régi életünk felszámolására, a megfelelő hely kiválasztására, házvásárlásra, külföldre költözésre, szóval tudod te is, hiszen együtt csináltuk.
-Szerencsére nem volt minden olyan nehéz, például én, mint műfordító bárhonnan tudok dolgozni, és még jó, hogy így van ez a te munkáddal is.
 
Egy ideig csak a hullámverés moraja és a sirályok éles hangja hallatszik, majd így folytatja:
 
-Sokat gondolkodtam kettőnkön, hogy miért lett ez a közös végzetünk? Mi indítottuk el azon az őrült estén, amikor először egymás karjaiba zuhanva szeretkeztünk, vagy már az is előre el volt rendelve valahol?
-Nem tudom, de most, hogy említetted, nagyon megkívántalak -mondom, és kortyolok a borból.
-Még mindig kívánsz egy ilyen öreg nőt, mint én? -kérdi tettetett keserű mosollyal. -Persze tudom, az osztriga szexuális serkentő, biztos csak azért.
-Mindig is értékeltem az öniróniádat, de azért nem kell lebecsülnöd magad. Ami az osztrigát illeti, rajtad is van egy testrész, ami ízben hasonlít az osztrigára, azt is ki kell tárni, és szürcsölni.
-Hogy te milyen kéjenc vagy Őcsikém, de legalább van fantáziád.
-Menjünk be, és bebizonyítom neked, hogy nem csak a fantáziámban élek.
 
Kiürítettük poharainkat, és felálltunk. Bár, a nap már lemenőben volt, még erősen fénylett a tenger fölött, fényhídként visszatükröződve a most szürke hullámokon.
Odabent, a befüggönyözött hálószobában elém áll, és hamiskás mosollyal kérdi:
 
-Még egy osztrigát, Monsieur?
 
Kioldom az övet a hosszú, indiai ruhán, és egy határozott mozdulattal lefejtem róla. Melltartóban és bugyiban áll előttem. Hogy öreg-e? No, nem egészen, inkább úgy mondanám, csábítóan érett. Természetesen, az idő múlása lassan nyomot hagy mindkettőnkön, de ez nem számít, ezek csak külsőségek, amik leplezik a lelket, ami átvilágít az idővel megkopó felszínen.
Feltérdelünk az ágyra, melltartóját lehúzom mellei alá, és számba veszem sötét mellbimbóit. Felváltva nyalogatom, csókolgatom, majd markolom melleit. A hátán kikapcsolom a melltartót és leveszem róla. Mellei még mindig feszesek, talán mert nem volt gyereke, akit csecsemőként szoptatnia kellett volna.
Most életemben először azt gondolom, ha tényleg nem lennénk testvérek, igazán nem lett volna nagy ár még egy kissé megereszkedett mell sem egy közös gyermekért…
Hátradől az ágyon, megemeli csípőjét, lehúzom bugyiját.
Mint haját, már szeméremszőrzetét is átszövi néhány ősz szál, de amint arcom belenyomom, mintha abban is a tenger illatát érezném. Combjait széttárva utat enged szeméremajkai közé. Nyelvemmel fedezem fel a nedvesedő rést, és ujjammal lassan behatolok táguló hüvelyébe. Fejét csukott szemekkel hátraveti, és miközben nyögdécselve csípőjével apró köröket ír le, egyre szorosabban húzza arcomat remegő combjai közé.
Lábait még jobban széttárja, most már közvetlenül kisajkai között csókolgatom, majd nyelvem hegyével hüvelyébe hatolok. Csípője hullámzik. „Gyere!” lihegi. Föléhelyezkedem, szokás szerint egyik lábát oldalt felhúzza, a másikat vállamra helyezi, így egész mélyen tudok hüvelyébe hatolni. Először lassan, majd gyorsuló tempóban szeretkezünk, egy-egy erősebb lökésnél kéjesen felsikolt. A csúcsra érve, lábaival derekamat átkulcsolva, körmeit hátamba mélyesztve szorosan magához húz.
Utána egy ideig még összekapcsolódva fekszünk egymáson, közben csókolgatom arcát, ajkait, verejtékes homlokát, simogatom csapzott haját. Arra gondolok, hogy bár úgy mondják, a férfi poligám, akinek igénye lehet több nőre is, mégis úgy érzem, az igazi öröm abból származik, ha ezt az örömöt egyetlen nővel való harmonikus kapcsolat útján kapjuk meg. Olyan kapcsolatban, ahol nincs már civakodás, veszekedés, féltékenykedés, és nem az a kérdés, hogy ki kerekedik a másik fölé -legfeljebb csak az ágyban.
 
6. Egy kívánság
 
A rádió bemondta, hogy aznap a Föld egy aszteroida raj pályáján halad keresztül, ezért este kimentünk a partra hullócsillagokat nézni. A visszahúzódó dagály csendesedő hullámai foszforeszkáló habokkal törtek meg a lapos, homokos fövényen. Valahol messze kint, a La Manche-csatorna fölött vihar lehetett, mert időnként villámok elmosódott fényei látszódtak a távolban, de hangja nem ért el hozzánk. Bár felettünk a tiszta égen még jól látszódtak az északi félteke nyári csillagképei, és a várakozásnak megfelelően több hullócsillag is átszaladt az égen, de a telihold erős fénye miatt többnyire csak halványan lehetett látni azokat.
 
Lassan sétáltunk a parton. Ágnes lehajolt, egy nagy, fehér kagylóhéjat emelt fel, és a vízben leöblítette róla a homokot. A halászkikötő mentén, a hullámokon fel-le ringatózó, hal és kátrányszagot árasztó kis halászhajók mellett a mólóhoz értünk. Csendben kisétáltunk a végéig, és a korlátra könyökölve nézelődtünk egy darabig. A közeli fokon álló világítótorony fénye szabályos időközönként fel-felvillanva pásztázta a sötét tengert, még messzebb, valahol a part mentén tűzijáték színes virágai rajzolódtak az égre, hangjuk a nagy távolság miatt csak késve és alig-alig ért el hozzánk. Egészen távol Le Havre elmosódott fényei hunyorogtak.
 
A levegőben valami meghatározhatatlan, de mégis érezhető elektromosság vibrált, és ahogy Ágnes vállára tettem karomat, hirtelen úgy tűnt, hogy most látom a minket összekötő energiamezőt. Inkább valami látomás volt, mint konkrét látvány, ahogy egy-egy halvány, smaragdszínű köd örvénylett kettőnk körül, amiknek a peremei egybefonódtak. A váratlan jelenség csak néhány másodpercig tartott, azután ahogy jött, úgy el is tűnt. Később már abban sem voltam biztos, hogy valóban láttam valamit, de mégsem hatott képzelgésnek.
 
-Ágnes… Valami nem hagy nyugodni.
-Ó, jaj nekem! Még mindig azon rágódsz, hogy valóban testvérek vagyunk-e?
-Nem, nem egészen. Most arról van szó, hogy minket egy felsőbb erő egymás mellé rendelt, hívhatod bárminek, Liskov elméletének, kvantumpszichológiának, vagy akár az Univerzum akaratának, ez a sorsunk. Tudom, hogy ez önzés a világ felé, de csak így tudjuk megőrizni titkainkat, akár testvérek vagyunk, akár nem. De mondd, mi lesz mindezzel, hová jutunk, ha egyszer mi is elmúlunk?
 
Elgondolkozva nézegette a kezében lévő kagylóhéjat, mielőtt válaszolt.
 
-Nem tudom, és ezt senki sem tudhatja… Itt van ez a kagylóhéj. Egykor egy élőlényt zárt magába, aminek a tenger volt az otthona. A kagyló már nincs benne, elpusztult, de a héj megőrizte egykori lakója formáját, és talán az emlékét is. Közben a hullámok kisodorták a partra, ahol a hullámverés idővel homokszemnyi darabokra morzsolja szét, de végleg soha nem tűnik el, megmarad részleteiben is… Bízzunk Liskov elméletében, miszerint a ’kristály tér’ megőrzi az érzéseinket, és ott is egymásra találunk majd. Fizikailag meg, ha hamvaink egyszer a tengerbe kerülnek, ahogy elterveztük, a földi maradványaim ott fognak várni, ha én leszek ott előbb, vagy megkeresem a tiédet, ha te jutsz oda hamarabb. 
-Nem tudnék nélküled élni…
-Ezt nem te döntöd el, de mondok valamit: mint említettem, néha nekem is vannak furcsa álmaim. Tudod, hogy nem sokat foglalkozom velük, de mégis, nemrég azt álmodtam, hogy egy angyallal, valamilyen védőangyalommal beszélgetek, ez egyébként ritka, de visszatérő álmom. Nos, ő azt mondta, hogy mi ketten együtt fogunk ebből a világból eltávozni.
 
Nem találtam szavakat, csak néztem magam elé, azt sem tudtam, mennyire gondolja ezeket komolyan. Hirtelen kitört belőle a nevetés.
 
-Ne aggódj, ez nem holnap lesz. Azt is mondta, hogy még sokan vannak előttünk.
 
Eszembe jutottak délutáni gondolataim:
 
-Bár csak lehetett volna egy gyerekünk… Maradt volna valami utánunk…
 
Ágnes meglepődve fordult felém:
 
-Te akartál volna gyereket tőlem? Dehát soha nem mondtad… Ó fiú, minden másképp alakult volna, ha…
 
Ekkor egy rendkívül fényes, a légkör alsóbb rétegeit elérő meteorit száguldott át felettünk a tenger irányába, és fénycsíkot húzva maga után enyészett el a távolban. Ágnes megszorította a kezem.
 
-Kívánj valamit! Valamit kettőnknek.
 
Azon az estén még sokáig beszélgettünk.
 
7. Az idős hölgy
 
Az idős hölgy a szomszédjuk volt, bár háza kissé távolabb, egy kőhajításra állt tőlük. Ágnes gyakran átment hozzá, miután egyszer, hazafelé a piacról összeismerkedtek. Nyolcvankétéves volt, ősz hajú, és mindig választékosan öltözött. Valaha tanárnő volt, angol nyelvet tanított egy gimnáziumban Le Havre-ben. Belgiumban született, francia férje révén került ötven évvel ezelőtt ide, de férje már tíz éve meghalt.
A helybéliek Madame Jossier-nek szólították, de Ágnesnek azt mondta, szólítsa tante Eliznek – Eliz néninek. Ő Ágnest Ineznek hívta, ami az Ágnes francia megfelelője. Egyetlen lánya, aki egy egykor Európában szolgálatot teljesítő amerikai katonához ment férjhez, Kaliforniában él, és annak is van egy lánya, aki már szintén felnőtt. Régebben évente meglátogatta őket, de a hosszú repülőút és az időeltolódás egyre jobban megviseli, így manapság már nem szívesen utazik, inkább az unokája jön át hozzá olykor Amerikából.
 
Sokszor üldögéltek együtt délutánonként egy csésze tea mellet beszélgetve az öreg hölgy kertjében. Tante Eliznek volt egy szép, szürke macskája, ami idegenekkel általában tartózkodó volt. Ágnes ölébe mégis szívesen telepedett dorombolni egy kis simogatásért cserébe, mintha valami vonzó energiakisugárzást érezne rajta. Ágnes megígérte, hogy ha az öreg hölggyel valami történik, gondoskodik a cicáról.
 
Madame Jossier nagyon megkedvelte Ágnest, valamiért fiatalkori énjét látta benne. „Neked sem lehetett könnyű, kedvesem” gondolta, „bár vidámnak mutatod magad, te is biztosan kivetted részed az életből.”
 
Ágnes amennyire tudta, kerülte azokat a témákat, amik előéletéről és kapcsolatáról szóltak, de az idős hölgy így is többet megtudott róla, mint Ágnes gondolta. Felismeréseit megtartotta magának, rendkívüli tapintattal nem kérdezősködött, és nem is beszélt róla másoknak.
Volt, amikor ő ment át vendégeskedni a Fehér Házba, és jó emberismerete azt súgta, hogy Ágnes és párja kapcsolatában valami nem mindennapi található. Volt is egy halvány sejtése, hogy mi lehet az. De ezt sosem hozta szóba, és bár, nem volt energialátnok, valami furcsa, magnetikus aurát érzékelt kettejük között.
Éles megfigyelőképességét nem kerülte el az sem, hogy Ágnes az utóbbi időben laza, bő ruhákat kezdett viselni, és visszautasított néhány olyan teasüteményt, amit régebben kedvelt. Amikor Ágnes megkérte, hogy gondozza kutyájukat amíg pár hónapra visszamennek Magyarországra, Madame Jossier-nek már volt sejtése útjuk céljáról. „Kedves lányom, sok mindent láttam már életemben, megérzem az ilyet egy nőnél” -gondolta magában.
De most sem szólt semmit.
 
8. Hazatérés
 
A halászfalu lakói már egy jóideje nem látták a két idegent. Tavasszal elutaztak, de úgy tudják, hogy Madame Jossier-nek azt mondták, hogy még az éven visszatérnek.
Már augusztus vége volt, a napfény csillámlott a zöld lombokon, a tenger felől enyhe szellő fújt, elviselhetőbbé téve a meleget. A levegőben időnként az ilyenkor érlelt, a Calvados alapanyagául szolgáló normandiai almabor illata szállongott. Az idős hölgy konyhájában szilvás pite sült, illata keveredett az almaboréval. Valahol a távolban fát fűrészeltek, a fűrész sivító hangja időről-időre megtörte a kis utca álmos csendjét. 
A fecskék közeli vonulásukra készülve, rajokban gyülekeztek a villanyvezetékeken, a még virágzó bokrok körül acélkék darazsak zümmögtek.
Az idős hölgy a kertjében, egy fonott nádkarosszékben üldögélve olvasott a délutáni napsütésben, lábait kényelmesen egy másik székre helyezve. Saxon, Ágnesék kutyája, amivel időközben jól összebarátkozott, szokása szerint most is ott hevert mellette az árnyékban. De a derék eb ma furcsán nyugtalan volt. Időnként felkapta fejét, mintha figyelne valamire, közben halkan nyüszített.
 
-Mi az Saxon? Jönnek haza a gazdáid, azt érzed?
 
Majd a kutya megint nyugodt volt egy ideig. Egy Ibizából Londonba tartó repülőgép haladt gyengén hallható morajjal, magasan a fénylően kék égen. Az idős hölgy könyvére egy, az északi tájakról délnek vonuló admirálislepke szállt le megpihenni. Vörösszalagos, fekete szárnyait széttárva ült ott egy darabig, majd hirtelen tovalebbent. „Jó utat, vándor!” – szólt utána Madame Jossier, amint pillantásával követte röptét. Magányos évei alatt szokásává vált az állatokhoz és a növényekhez beszélni.
 
Egyszer csak halk, de közelgő motorzúgás hallatszott, a kutya felugrott és a kapuhoz szaladt. 
Az idős hölgy felált és lassan követte a virágokkal szegélyezett kerti úton. A kapuhoz érve kíváncsian kinézett az utcára. Az utca felső végében egy ismeretlen autó fordult be lassan, és megállt a Maison Blanche előtt. A kutya odarohant, és körbeugrálta a járművet.
 
Az autóból elsőnek a férfi szállt ki, és kitárta a hátsó ajtót, amin Ágnes lépett ki. Hosszú, fehér ruhája szinte világított a napfényben, haját a parti szellő borzolta.
 
Karján egy kisbabát tartott.
 
Körülnézett, és üdvözlőleg intett a távolabb álló Madame Jossier-nek. Az idős hölgy megértő mosollyal intett vissza.
 
Ágnes mondott valamit a babának, miközben a ház felé mutatott. A férfi kiemelt két bőröndöt a csomagtartóból, kinyitotta a kaput, majd Ágnes után belépett ő is, bőröndökkel a kezében, nyomában a farkát boldogan csóváló kutyával.
 
Vége(?)