Admira ( folytatás )

Hason feküdt, az arca belesüllyedt a párnába.  Bárcsak megfulladnék! Mért nem lehet ilyen gyorsan és fájdalommentesen meghalni?  Két keze a párna alatt volt és ökölbe szorította őket. Hanyatt feküdt, bámulta a mennyezetet, a repedéseket kezdte el számolni a plafonon, szeme ide-oda járt. Nagy levegőt vett. Felült az ágyra, kifújta a levegőt, felkelt az ágyról és fel alá kezdett el sétálgatni, meglehetősen gyors tempóban. Ide-oda cikáztak fejében a gondolatok. Egyik rosszabb volt a másiknál. Vissza leült az ágyra, Elkezdte vakarni a jobb karját. Nyílt az ajtó, Majd becsukódott. Megrémült, szemeit tágra nyitotta, de nem nézett oda, hogy kijött, biztos volt benne hogy elérkezett az idő.
- Szia! Az én nevem Bloom Rebecca!- Leó egy aprócska kezet látott maga előtt, amely kezet akar fogni vele. A lányra nézett. Alacsony volt, 15 év körülinek állapított meg. A lány piros patentos inget viselt, amihez fehér rövid farmernadrág társult. Rövid szőke haja illet kerekded arcához. A srác egy pillanatig csak nézte, mert nem tudta mit akarhat tőle egy kislány. A fiú ülve maradt, és úgy fogott vele kezet. 
– Az én nevem Rozár Leó, örvendek…- Még mindig bámulta a kislányt, és nem tudta eldönteni, hogy mit reagáljon, mert még a pánik hatása alatt volt. A lány elnézte ezt a fiúnak, tekintettel a helyzetére. Rögtön nekikezdett. 
– Azért jöttem, mert kellene a segítséged, illetve segítségetek. El kell mennem Donkeri toronyba. Eddig a többi zsoldosokkal nem sok sikerrel jártam, némelyikük megfutamodott, mások meghaltak… De nem adom fel! - 
- Már bocs! Engem kábé félóra múlva kivégeznek! Szerinted ez vicces?! – Akadt ki Leó.
- Már nem. Elintéztem, hogy elengedjenek. Cserébe ti elkísértek odáig. Mit szólsz?- Mosolygott a lány. A fiú nem hitt a fülének. 
– Te most szórakozol velem? Mégis ki vagy te?- Kérdezte döbbenten.
- Lényegtelen… Nekem fontos hogy eljussunk abba a toronyba! Maradsz vagy jössz?- Tette fel a kérdést határozottan, merthogy tudta mi lesz rá a válasz, de már kezdett kifogyni a türelméből. Leó tátott szájjal nézte, végül megrázta a fejét, már kérdezni akart, de a megelőzte a fiút.
- Majd út közben mindent elmondok! Ígérem!- Odament Leóhoz és megfogta bal kezét és kezdte húzni maga felé, Leó engedett, felállt az ágyról, noha a lány gyengéden húzta. Még mindig meg volt zavarodva mivel sok mindent nem értett. De ez még mindig jobb ajánlat, mint a kötélen lógás. 
– Benne vagyok!- Mondta hitetlenkedve és egy kis mosolyt is sikerült csalnia az arcára. A lány visszamosolygott. 
- Rendben! Akkor most keressük meg a társadat! – Ugorva megfordult és kimentek a helységből.
 
 
 
Szapora léptekkel haladtak az épület felé. Reménykedtek benne, hogy ötletük beválik és időt nyernek, és hogy nem késtek el. Már elég közel voltak az épülethez, amikor kinyílt az ajtó, és a szőkésbarna hajú fiú egy nála alacsonyabb lánnyal jött ki onnan. Victorék megtorpantak. 
–Leó!- Sikított Elizabeth. A srác hirtelen felkapta a fejét, és egy tétova integetéssel fogadta a barátait. Ismét elindultak, most már futottak. 
- Képzeljétek! Elengedtek! Ő neki köszönhetem…- Nem tudta befejezni a mondatot, mert Eliazbeth könnyes szemekkel a nyakába ugrott, és karjait a fiú köré fonta és magához szorította. 
– Az én hibám! Miután kimentél a vendéglőből, azt akartam, hogy történjen veled valami szörnyűség!- Szipogott a lány.
- Betthy, nyugodj meg, most már minden rendben. Köszönöm, hogy aggódtál értem! Bár a kívánságod teljesült…- Viccelődött, de a lány erre csak még jobban szorította.
- Még gyorsabban rohantunk, amikor meghallottuk, hogy egy óra múlva lesz a kivégzés. - Szólt Victor, aki látszólag nyugodtnak tűnt. Leó bólogatott. Rebeccaa kihasználva a pillanatnyi csendet, Victor elé lépett. 
- Szia! A nevem Bloom Rebecca! A te nevedet tudom. Azért szabadítottam ki a társadat, mert a segítségetekre lenne szükségem! El kell jutnom a Donkeri toronyba!- Közölte a férfivel. Victor összehúzza a szemöldökét. 
– Hogy te abba a toronyba fel akarsz menni? Az ilyen kislányoknak nem ajánlatos odamenni. - Felelte Victor. Rebecca egész arca vörös lett a dühtől. 
- Mit képzelsz? Egyáltalán nem vagyok kislány! Történelem tanár vagyok a közeli iskolában! Meg különben is! Megmentettem a társad életét, ennyivel tartoztok nekem!- Háborodott fel a szőkeség. Victor nem szólt semmit. 
 Tanár? Ez most komoly? Huh… Milyen jó hogy nem szóltam be neki a börtönben, mert akkor faképnél hagyott volna! Gondolta Leó, és nézett maga elé idétlenül. Elizabetth abbahagyta már a pityergést. Oda súgta Leónak: 
- Hihetetlen… Jobb, hogyha nem hozzuk fel előtte ezt a témát!- Tanácsolta s elengedte Leót. 
– Jó… legyen, igazad van, ennyivel tartozunk neked! De… hogyan szabadítottad ki Leót?- Kérdezte gyanakvóan. A tanárnő egy pár lélegzetvétel után válaszolt. 
– Útközben elmondom. De siessünk, mert kifutunk az időből! A tornyot pár nap múlva lerombolják a katonák, még az előtt szeretnék odaérni!- Kérlelte a fiúkat. Victor Leóra nézett, aki határozottan bólintott.
- Rendben, összeszedjük a holminkat és már indulunk is. -
 
 
 
Ismét kopogtak a bejárati ajtón. A nemes átviharzott a helyiségen és ajtót nyitott. Ismét az a katona áll előtte, aki egy órával ezelőtt volt nála. 
- Végeztek, igaz?- Lelkesedett az uraság.
- Nem. Ugyanis szabadon elengedték, Valaki bizonyítékkal szolgált, ezért szabadon kellett bocsátani. - Hadarta a huszár. Megdöbbent, némán állt miközben a szél hordta be a homokszemeket a házba. 
- Értem. Szerencsére nem kellett felakasztani az ártatlan gyermeket. Nem örültem volna neki, ha később meg kiderül, hogy mégse ő volt az… Ne haragudjon, most mennem kell, még sok munka vár rám. -
- Elnézést! Viszlát, Uram! – Meg sem várta, míg tiszteleg inkább becsapta a bejáratot előtte. 
- Nem baj! Egyszer hibázhatok én is, de a következőt nem ússza meg élve…- Gondolta, miközben a dolgozó szoba irányába haladt. 
 
 
 
A Sevra fogadóban néhány vendég lézengett csupán. A pincérnők, akik csak ketten voltak, serényen dolgoztak. A szőkésbarna göndör hajú vékony testalkatú épp az elmosott üvegpoharakat tette a helyükre. A nála egy fejjel magasabb rövid tűzvörös hajú kolléganője pedig egy sört a korsóba tölt a pultnál ülő öregembernek, aki belefeledkezett a pincérnő kigombolt ingébe. Egy láthatólag lassan türelmét vesztő alacsony termetű, piros patentos inget viselő vendég erősen kopogott cipőjével a parkettán.
A két zsoldos a szobájukban pakolták a holmijukat, illetve csak Victor. Leó megtisztította szablyáit, beletette azokat a hüvelyükbe, és készen is volt. Vigyorogva nézte társát, aki a megviselt mocsárszínű táskájába pakolta bele a holmiait. Elizabeth jött be a szobába, szinte nesztelenül. Leó megfordult és kérdően nézett a lányra, mert amaz szélesen mosolygott. Elizabeth halványzöldszínű ujjatlan pólót viselt, amin három vörös rózsa díszelgett. Alsó testrészén térdig érő égszínkék színű szoknyát viselt.
- Te nem dolgozol? – Kérdezte Leó. Erre a lány még szélesebben mosolygott.
- Nem, szabadnapos vagyok! Jobban mondva egész héten! – Tárta szét a karját ezzel mutatta menyire boldog. Hangja kissé rekedtes.
- Na, hisze’ az jó! – Örült vele Leó. Eddig még úgyse kapott két napnál több szabadságot.
- És mihez kezdesz most? – Érdeklődött.
- Veletek megyek! -  Mondta halkan, de annál határozottabban. Leó a fejét csóválta.
- De mi küldetésre megyünk! – Ellenkezett Leó.
- Nem leszek útban! – Mondta mézes-mázos hangon, mintha egy kis babához beszélne. Tudta, hogy Leót csak így lehet meggyőzni. Ha ő beadta a derekát, akkor már Victornak nem lesz ellenvetése.  Például amikor csak annyi volt a küldetés, hogy valakit át kellett juttatni épségben egy másik szigetre a lány akkor is velük akart menni, mert a kedvenc együttese azon a szigeten lépett fel. De Leót nem tudta meggyőzni, és úgy már Victor sem egyezett bele. A legidősebb tag elkészült, vállára dobta a tatyót, és a lányra nézett.
- Öt percet kapsz, hogy elkészülj. - Mondta nyugodt hangon és kisétált. Elizabeth ugrálni kezdett örömében és kifutott a szobából magára hagyva a tátogó Leót. De azért az ajtónál visszafordult és kidugta a nyelvét.
Rebecca felpattant mikor meglátta a két zsoldost lefelé jönni a lépcsőn. Bár igazából a tekintete Victoron pihent. Utánuk Elizabeth rohant egy iskolatáskával a hátán.
- Mehetünk.  - Szólt Victor. Rebecca oldalra dőlve Lisára sandít.
- És ő? – Kérdezte nyugtalanul.
- Velünk jön. -  Rebecca fújt egyet, és elindult kifelé nyomában a három jó baráttal.
A napsugarai már halványan tündököltek az égen. Felhők tömegei araszoltak a messzeségbe, itt-ott eltakarva az ember elől a kék horizontot. Kitaposott úton mentek ki a faluból, ahol leginkább csak nemesek éltek. Az erdőt megkerülve haladtak a kikötő felé. Victor Rebecca mellett halad. Előre nézett, csak nagy ritkán forgatja a fejét körül. A töri tanárnő lopva rátekintett, és elpirult. Mögöttük Leó és Elizabeth sétált. A lány sóhajtva nézett vissza a távolodó falura. Leó pedig magában duzzogott, amiért velük jött. Ráadásul Victor nélküle hozott döntést…
Rebecca még a fogadóban elmondta, hogy mi lesz a küldetésük: El kell kísérniük a Donkeri toronyhoz, és útközben meg kell védeni őt a banditáktól.
- Miért, mi van abban a toronyban? – Kérdezte Leó.
- Wolfram után kutatok, s remélem, hogy ott találok róla valamit. – 
- Wolfram…?  - 
- Nem olvastál történelemkönyvet? Nagy erejű varázsló volt már 17 évesen. Aztán a hatalom megszállottjává vált, és támadni kezdte a királyságokat egymaga. Később csatlósokat gyűjtött, de még így sem tudott egy királyságot sem elfoglalni. Mindegyik királyság magas vérdíjat tűzött ki a fejére, és emiatt a szolgái ellene fordultak. Megölte mindet egy szálig. Aztán nyoma veszett. - Fejezte be a történetet.
- Így már ismerős… -
- A toronyban van némi információ róla. – 
- Ez a torony elég megviselt állapotban van. – Közölte Victor.
- Na és? Csaknem akkor fog összedőlni, amikor belépünk… - 
A lassan várossá fejlődő falun át haladtak tovább a kikötő felé. Szinte mindenhol a varázslók párbaját hirdették, ami egy hét múlva lesz. Leó eddig kétszer látta csak a versenyt, de mind a kétszer lenyűgözték. Bámulatosnak tartotta, amikor az egyik résztvevő pár darab kavicsból vérszomjas fenevadat varázsolt elő. Egy másik tüzet okádott… Az ideire is el szeretne menni. Victor megállította a csapatot és besétált az őrtoronyba. Pár perc múlva már jött is kifelé, és a hajókig meg se álltak. Egy pár ház helyezkedett el csak a sziget szélén, s Resti királyságának ez az egyetlen olyan kikötője, ahol nincs fogadó, nincsenek kereskedők se. Egyszóval kikötő faluhoz képest elég kihalt egy helynek tűnt. A matrózok sem szívesen kötnek ki itt.
Rebecca gyorsan otthagyta a kísérőit és bement a jegyirodába majd azzal a sebességgel vissza is ért. Felszálltak a hajóra ahol rajtuk kívül voltak vagy harmincan. Ledobták magukat az egyik kabinba. Ebben a helyiségben kétemeletes ágy volt. Leó le is dobta magát az egyik ágyra, Elizabeth pedig vele szemben lévőre. Victor épp csak körbe pillantott, és letette a táskáját az egyik sarokba. A töri tanárnő csalódottan vette tudomásul, hogy több ágy is van egy kabinban. Az ajtóval szemben egy kör alakú koszos ablak volt, és egy éjjeli szekrény pihent az egyik ágy mellett kopottas állapotban. Az ágyneműk frissek voltak, viszont a levegőben érezni lehetett a port. Szó mi szó, egy kissé elhanyagoltnak tűnt.  Victor Rebeccához fordult.
- Ki jönnél velem a fedélzetre? – Kérdezte. A nő hevesen bólogatott, és már ott sem voltak. A két barát magukra maradt. Lisa egy halk nevetést hallatott.
- Szerinted Victornak feltűnik Rebecca rajongása? –
- Nem hinném… – Kezdte Leó.  -  Victor csakis a küldetésre koncentrál, de ezt majd a nő is észreveszi. – Legyint. Hátat fordított a lánynak. - Nem értem mit esznek rajta a csajok. -
- Én azért sajnálom Victort. – Szólalt meg egy kis idő múlva Lisa. Leó megfordult, és reá néz. Elizabeth szomorúan rátekintett mogyoró barna szemével, s utána az ablakot kémlelte.
- Sosem beszél az érzéseiről, velünk szinte nem is törődik, és alig beszélgetünk már… Azóta… - Itt mély levegőt vett. – Azóta teljesen megváltozott. – Fejezte be. Ismét csend állt be közéjük.
- Nem kell aggódnod miatta. Eddig mindent megoldott. Ezt is megfogja. -  Mondta egy kis éllel a hangjában.
- Ez nem egy küldetés! – Csattant fel a lány. – Azért vagyunk mellette, hogy segítsünk neki! Együtt könnyebben túl tudjunk tenni magunkat! – 
A srác olyan hirtelen pattant fel hogy majdnem beverte a fejét az ágy aljába.
- Túltenni?! Ezzel azt akarod mondani, hogy felejtsük el, ami történt? Hülyeség! Gyászolunk! Ennyi az egész! Persze hogy az ember le van törve, ha egy nap alatt veszít el mindent, ami a számára fontos volt! Képzeld el nem csak Victor az egyetlen, aki szarul érzi magát!- Ordította, s némán állt és zihált az indulattól. Elege van abból, hogy ahányszor kettesben vannak, egyfolytában Victorra terelődik a szó. Mintha csak ő létezne számára. Kiviharzott a szobából. A lány hitetlenkedve nézett utána. Úgy megdöbbent Leó viselkedésén, hogy csak tátogni tudott.
 
 
 
Már délután volt mikor a hajó már rég a tengeren úszott az úti cél felé. A hajó Pjor sziget felé tartott, ami még egy napi hajózásra volt tőlük. A légáramlat érezhetően erősebb lett és hullámokat vert, amitől a hajó egy kissé dülöngélni kezdett, amit néhány utas nem igazán bírt. Leót megnyugtatta ez a ringatózás, mintha csak a lelkének dühét akarta volna csillapítani a természet. A fedélzeten volt és a hajó szélénél támaszkodott, és a vizet bámulta, mögötte a nap készült átadni helyét a sötétségnek. Miután lecsillapodott elindult a felépítmény felé, és ekkor oldalt észrevette Lisát, aki nevetve társalgott egy fickóval. A srácról megállapította, hogy ősz hajszálai voltak, de elég fiatalos volt a mozgása, merthogy mutogatott valamit a lánynak, az meg még hangosabban nevetett. Leó már rég hallotta így kacagni a lányt. Bent a teremben a vendégek már vacsorához láttak. Leó sosem rajongott a vízi állatokért, úgyhogy csak salátát evett, amitől így is éhes maradt. Rebecca is akárcsak Leó, savanyú képpel nézte az eléje pakolt tenger gyümölcseit. Victor a gondolataiba merülve fogyasztotta az ételt.
- Hol van Elizabeth? – Kérdezte idegesen Leó.
- Azt mondta ne várjuk meg a vacsoránál, már evett és később jön a kabinba. – Felelte Victor. Leó ölbe tett karral szúrósan nézett maga elé. A nő felállt az asztaltól.
- Ha nem bánjátok, én most a pulthoz megyek. Ilyen kiadós kaja után rám fér egy kis iszogatás. – Mondta keserűen s otthagyta őket. 
- Mondd csak, van valami más küldetésed is? – Kérdezte Leó, mert már unta a némaságot, abban pedig holtbiztos volt, hogy Victor nem fog megszólalni magától.
- Épp nincs. De mivel Claustro útba esik, majd megkérdem a helyi katonáktól, hogy van-e valami. – 
- Miért, Bernben nincs semmi? – 
- De van, csakhogy itt többet kereshetek. - 
- Á értem. Mi lenne, ha együtt csinálnánk? - Kérdezte Leó.
- Könnyebb lenne. -  Vigyorgott. Leó is. Remek most épp normális.
- De egyszer végezzünk ezzel a küldetéssel. – 
- Persze. -  Biccentett Leó.
 
 
 
 
Már éjfél körül járhatott mikor Leó megébredt. Mind a hárman aludtak. A srác felült és az ablakon bevilágított holdfény rávilágított Elizabeth nyugodt arcára. Leó észrevette, hogy milyen békésen aludt, és egy ideig rajta pihentette a szemét. Majd fogta magát felvette a cipőjét, és kisétált a fedélzetre. Kint síri nyugalom honolt. Mindenki aludt. Leó a tengert bámulta. Így telt ez egy kis ideig, aztán egy koppanásra lett figyelmes. Gyorsan megfordult és az ajtónál egy alak állt. Leó hátrált volna, ha nem lenne ott a hajó szélénél. Az alak kilépett az árnyékból és a telihold fényénél egy ninját látott közeledni. Leónak szaporábban vert a szíve. Mit akarhat ez tőle?  A fenébe, hogy nem hoztam magammal fegyvert. Bosszankodott. Az alak megállt s végigmérte Leót. A srác észrevette, hogy narancssárga színű szemei voltak, amik csak úgy világítottak, mint a lámpások. A ninja előhúzta katanáját a hüvelyéből.
 Támadni fog!  Nyilallt a felismerés a srácba. Lázasan töprengett vajon hogy mászhatna ki szorult helyzetéből, amikor a ninja feléje futott. A támadó a szív felé célzott, de Leó elugrott az építmény felé. A ninja felé lendült és keresztbe akarta vágni, de Leó ismét elugrott előle, utána ismét hátrébb ugrott kb. 5 méter távolságot hagyva köztük. Még messze volt az ajtó. Ami még feltűnt neki, hogy a támadója egy hangot se ad ki, a mozgásával nem csap zajt, továbbá nem tesz felesleges mozdulatokat. Valószínűleg orvgyilkos, vonta le a következtetést. Lázasan töprengett tovább. Próbálta légzését kiegyensúlyozni. Fegyvert kell szereznem! Így már nem bírom sokáig!  Körülnézett, de semmi használhatót nem talált. A ninja elővett négy darab shurikent és Leó felé dobta őket. Leó a magasba ugrott, és rémülten állapította meg, hogy a ninja 1 méter távolságra van tőle. Ekkor elrugaszkodott a padlóról és Leó felé ugrott pengéjét felé tartva egyre csökkent közöttük a távolság…
Mire Leó felocsúdott döbbenetéből Victor ott termett kiütötte a ninja fegyverét a kezéből és behúzott neki egyet. A támadó sebesen zuhant lefelé és hangosan ért földet. Leóék is földet értek, de a srác még így is majdnem elesett. Az orvgyilkos gyorsan felvette a fegyverét.
- V.. Victor! -  Hebegte Leó.
- Minden rendben?  - Kérdezte Victor. Leó társában elfojtott dühöt sejtett.
- Nem! Kis híján megölt ez a fickó! – Mérgelődött Leó.
- Mit akarsz tőle? – Kérdezte Victor a támadótól.
A fickó nem válaszolt, csak némán figyelte őket. Ekkor befutott a felépítménybe. A fiúk odafutottak, hogy megnézzék, de eltűnt a szemük elől.
- A szemétláda! – Ordította Leó.
- Valószínűleg legközelebb kivárja az alkalmat, hogy egyedül legyél, vagy úgy készül, hogy rám is számít. 
- Legközelebb? – 
- Igen. Nem hiszem, hogy annyiban hagyná a dolgot. – 
- De miért? – Kérdezte Leó, de ekkor a társa futni kezdett a felépítményhez.
- Mi bajod van, hé? – Kiabálta Leó. De aztán ő is futni kezdett: Lehet, hogy az volt a célja hogy kicsalogassa mindkettőjüket, és így végezzen Rebeccával! Gyorsan átfutott az éttermen fel a lépcsőn be a kabinba ahol Victor állt. Megnyugodva vette észre, hogy nincs semmi bajuk.
- Mostantól felváltva őrködünk.
- Rendben. Én kezdek, mert amúgy sem tudok aludni. – Victor bólintott és nyugovóra tért. Leó a padlóra ült óvatosan nehogy nagy zajt csapjon, bár így is nyekergett egy kissé. Összefonta térdeit a karjaival és belebámult a semmibe. Vajon ez a ninja ő érte jött vagy Rebeccáért? Szíve még mindig hevesen dobogott nem tudta sehogyan se lenyugtatni magát. Kinézett az ablakon, de már koromfekete volt már minden odakint, nem látott semmit. Ráadásul ki ez a nőszemély, hogy csak úgy elengedik őt, akit aznap ki akartak végezni? Különös…
 
 
 
 
A hajó már az út felénél járhatott, amikor a felkelő nap első sugarai rávetültek a hullámzó tengerre. A horizont felhőmentes volt, s a közelben földet nem láthatott emberfia. A hirtelen feltámadó széltől a fedélzeten kint lévő matróz megrázta magát s bement az épületbe. Victor felváltotta Leót az őrködésben és a fiú hálásan dőlt el a fényes hajópadlón. Azonnal elaludt. Victor hunyorogva nézett ki a kis körablakon, mivel a nap épp kezdett besütni a szobába. Aztán nézte a békésen alvó Elizabethet és Rebeccát. Eltelt egy óra s már mozgolódni kezdtek. Először Rebecca nyitotta ki a szemét, majd megdörzsölte. Köszöntek egymásnak. A lány is felébredt és nyújtózkodott.
Végre! Már mióta nem aludtam ilyen jól! – Mondta elégedetten. Victor elfordult, ők pedig kényelmesen átöltöztek.
Megfordulhatsz! – Mondta Elizabeth. A férfi meg is fordult. Lisan egy türkizkék ujjatlan póló és egy térdig érő halványzöld színű szoknyát viselt. Rebecca szintén ujjatlan pólót viselt ám elől kivágott, így látszott, hogy a melle felett egy kis folt helyezkedett el. Alul sötétbarna miniszoknyát vett fel. Kicsit még fésülködött.
 
 
Elizabeth és Rebecca lementek reggelizni, Victor később ment utánuk. Jó ízűen falatoznak, amikor a lány egyszer csak megszólalt:
- Leó mit csinál már megint ilyen sokáig? – 
-  Alszik. – Hangzott a rövid felelet.
- Mit csinált este? – 
- Ébren volt. – 
Elizabeth neheztelve mosolygott. Rebecca épp megevett egy tojásrántottát, amikor megszólalt.
- Ahelyett hogy engem védene, inkább a lóbőrt húzza… - 
- Este éppen azt csinálta, ugyanis ő őrködött. – Mondta keményen a szemébe nézve a nőnek, aki ettől kissé elpirult. 
A vendégek sokat ásítozva fogyasztották az ételeiket, ugyanis az esőtől a legtöbben nem tudtak aludni így hát lejöttek reggelizni. Victorék egy sarokban ültek, mellettük volt az ablak onnan lehetett látni, ahogy esik. Senki sincs kint a fedélzeten csak egy két matróz, akik a munkájukat végzik. Elizabeth megette a maga részét aztán nyújtózkodott egy nagyot. Rebecca is végzett a reggelivel, böffentett egyet és felállt az asztaltól. Elindult a lépcső felé. Victor elnézést kért Elizabethtől, mire a lány összehúzta magát, hogy a férfi kiférjen előtte. Ment Rebecca után. Elizabeth hátradőlt és becsukta a szemét. Végre, nem kell semmit sem csinálnom… gondolta magában. Ekkor hallotta, hogy valaki közeledik felé. Kinyitotta a szemét. Az a srác ült le vele szemben, akivel tegnap olyan jót beszélgetett. Ismerős volt neki valahonnan, de eddig még nem tudta kitalálni, hogy hol láthatta már. Annyit tudott meg róla hogy segít az apjának üzleti ügyekben, de arról már nem mondott semmit, hogy mivel foglalkozik pontosan.  Bár azt is gondolta közben, hogy ilyen hófehér hajú sráccal biztosan nem találkozott arra emlékezne. A srác kedvesen rámosolygott. Világoszöld színű szeme barátságot sugárzott mégis volt benne valami különös amit Elizabeth nem tudott hova tenni, talán ezért sem bánta, amikor beszélgetett vele.
- Szia! Hogy aludtál? – Kérdi a srác.
- Szia! Nagyon jól! Úgy aludtam, mint a bunda! Biztos az időjárás miatt. – 
- Igen? Te ilyen kopogás mellett ki tudtad aludni magad? – 
- Még szép! Tudod ez olyan, mint amikor a bárányokat számolgatod csak itt most a kopogásokat számolja az ember. – Jót nevettek ezen.
- Te hogy aludtál? – 
- Én rosszul, mindenféle álmom volt. Még majom is voltam… - Vigyorodott el a srác.
- És milyen érzés volt a valódi önmagadnak lenni? – 
- Nem túl jó… A cintányérok szerint fel kéne hagynom a majomkodással. – Mondta a srác mire Elizabeth felnevetett.
Eközben Victor és Rebecca a szobában voltak. Rebecca könyvet olvasott, Victor pedig hanyatt feküdt az ágyán. Leó felébredt, köszönt és felöltözött.
- Most hogy hármasban vagyunk – Kezdte el Victor. – Elmondhatod, hogy hogyan sikerült elérned Leó szabadlábra helyezését. – Leó erre kíváncsian a nőre nézett. Rebecca sóhajtott egyet és becsukta a könyvet. 
- Női bájjal?- Ringatta a melleit. Leó elvörösödött. Csak nem? Victor azonban szigorúan nézett rá, mire Rebecca komolyra fordította a szót. 
- Na jó, a bíró régi jó barátom és megkértem rá, de mivel ez nem igazán jött össze ezért lefizettem. Nem kevéssel. – Itt a végét megnyomta és Leóra nézett.
- Értem. - Mondta Victor. Azután Leóhoz fordult. 
- Arra gondoltam Elizabethet Claustroban hagyjuk, ő a toronyhoz ne jöjjön velünk. – 
- Igen ezt én is így gondoltam. - Bólogatott Leó. Kiment, le a lépcsőn, mert már éhes volt, és mindegy mi kerül az útjába, ő megeszi. Kért magának öt darab sajtos pogácsát és leült a pulthoz legközelebbi asztalhoz.  Ám még mielőtt beleharapott volna az első pogácsába, észrevette Elizabethet beszélgetni a tegnapi sráccal. A srác háttal ült neki, szóval az ő arcát nem láthatta. Leó, amíg evett őket figyelte. Ám amikor Elizabeth felfigyelt ő épp elnézett. A lány vidáman integetet neki, Leó úgy csinált mintha csak most vette volna észre, s visszaintett neki. A lány mutatta, hogy üljön oda hozzájuk, de Leó mutatta, hogy előbb ezt megeszi, aztán utána megy oda. Ők tovább beszélgettek. Leó kezdett fázni, pulóvert nem hozott magával. Észrevette, hogy zuhog odakint és a felhők is egyre közelednek feléjük. Miközben evett tovább bámult kifelé. Azt vette észre hirtelen, hogy Elizabeth ült mellé, elé pedig az a srác, akivel beszélgetett idáig. 
- Sion ő itt Leó, Leó ő itt Sion. – Leó és a fiú kezet fogtak egymással
- Örvendek. – 
- Úgy szintén. -  Biccentet a srác. - Mióta vagytok együtt? – Kérdezte mosolyogva. Leó állkapcsa összeszorult, és Elizabeth zavarodottan nézett rá. 
- Mi csak barátok vagyunk! – Monda nyugodtan a lány. A legjobb barátok -. Gondolta magában Leó. Ő csak bólintott.
- Értem. Akkor mióta vagytok barátok? -  Kérdezte egy kicsit oldalra döntve a fejét.
- Már gyerekkorunk óta, igaz Leó?- 
- Így van- Mondta amaz teli szájjal.
Csend állt be közéjük. A lány se tudta mit mondjon hirtelen. Körbe nézett.
- Victor és az a nő hol van? – 
- Még fent vannak az emeleten. – Mondta és tovább ette a pogácsát. Sion kopogtatott az ujjaival és elnézett a lépcső felé.
- Ők is biztos mindjárt jönnek. –
Sion felállt. – Ha nem haragszotok, én most megyek. – 
- Oké… Majd később beszélünk. – Mondta a lány.
- Igen, biztosan. – Felelte a fiú. Azután Leóra nézett. – Örültem a találkozásnak. –
- Én is. – Válaszolta Leó, és Sion elment fel a lépcsőn.
- Egy ismerősöd? – Kérdi a srác.
- Nem, itt ismerkedtünk össze. -
- Már ismered? –
- Dehogy. Akkor úgy mondom, hogy még ismerkedünk. – Mondta a lány, és egy kicsit oldalba bökte Leót. Az előttük lévő asztaltól egy pár állt fel és kézen fogva kisétáltak a fedélzetre. A fény egész jól bevilágított a hajóba, épp Leó tányérjára sütött. A fénysugárban lehetett látni a port is. A levegő még a teremben kissé hűvös volt, több vendégen pulóver volt. Annak ellenére, hogy sütött a nap, nem lehetett kint se jó idő, mivel lehetett hallani a szél zúgását és a pár, akik nemrég kimentek, már be is jöttek. A nő két karját összefonta a férfi pedig belé karolt és a szoba felé tartottak, de gyorsan.
 Leó pedig ette tovább a pogácsát, és időközben Victor és a töri tanárnő is megérkezett. Köszöntek egymásnak majd nekiálltak ők is enni, de mivel nem volt egymásnak mondanivalójuk így némán étkeztek. Rebecca közben nem észrevehetően igazgatta a ruháját, hogy feltűnjön Victornak. Persze, mindhiába mert a férfi csak az előtte lévő étellel foglalkozott. Rebecca persze egy idő után megunta és miután megreggelizett, otthagyta a társaságot és a pulthoz ment, hogy kérjen magának valami erőset. A három jó barát továbbra sem beszélt. Elizabeth eleresztett egy sóhajt, és körbe nézett. Idővel a fiúk végeztek a reggelivel (Leó egy kicsit később). Megbeszélték, hogy kimennek a fedélzetre, elvégre úgy sincs jobb dolguk. Kint erősen menetelt a szél, és csak ők hárman voltak a hajó meztelen részén. Holott pedig a nap sütött. Az egyik közeli korláthoz mentek. Victor és Leó beszámolt a lánynak az esti kis kalandjukról. A lány tágra nyílt szemmel hallgatta őket, és közben erősen kapaszkodott a korlátba. Nem gondolta, hogy ilyen komoly az ügy. De továbbfejtegették a dolgot, hogy mi van, ha ez a ninja csak Leóért jött nem pedig Rebeccáért.
Én nem hátrálok meg tőle! – Mondta Leó indulatosan. A többiek erre nem szóltak semmit sem.  Elizabeth aggódva nézett barátjára.
Nem is kell, ott leszek veled és együtt legyőzzük. – Szögezte le Victor.
Jajj fiúk… - Sóhajtotta majd nagy levegőt vett. – Nem mehetünk vissza a Sevra fogadóba. – Mondta lehajtott fejjel. Leó hitetlenkedve nézte őt. Victor sajnálkozva tekintett rá.
- Mi az, hogy nem mehetünk vissza? Csak nem azt akarod mondani, hogy kirúgtak? – Kérdezte felháborodva a srác. A lány bólogatott. Leó ökölbe szorította a kezét, és összeszorította a fogát.
- Megálljanak csak…- Sziszegte a fogai közt. – Mihelyst végeztünk a küldetéssel visszamegyek és bemosok annak a féregnek! –
- Ezért akartál velünk jönni igaz? – Kérdezte higgadtan a férfi. A lány szomorúan bólintott. Hát persze, hiszen elhozta a holmijukat is, ami Victornak feltűnt, de Leónak még nem…
- Leó… Hagyjad, nem számít… Majd Claustroban keresünk egy bérelhető lakást, vagy egy másik fogadót… - Mondta s megfogta a felháborodott ökölbe szorított kezét, amaz pedig kirántotta és dühös pillantást vetett a lányra.
- Mégis mit képzel magáról? Agyon dolgoztad magad és ez a hála?! – Fújt egyet. – Különben is, te mióta titkolózol előttünk? Miért nem mondtad el ezt korábban? És a cuccunk meg ottmaradt?! – Hüledezett. Az éppen arra lebzselők arrafelé fordították fejüket, amerről Leó dühös hangja hallatszott.
- Nem azokat lehoztam… - Mondta halkan.
- De Elizabeth… - Kezdte volna a monológját, amikor Victor megfogta a vállát erősen, jelezve neki hogy ennyi elég lesz. Leó ettől még dühösebb lett és ellökte barátja kezét majd megfordult és farkasszemet nézett vele. Victor állta a tekintetét.
- Te meg, ha tudtál erről, miért nem csináltál semmit sem? Ha?! – Kiabálta Leó. Már a kint jelenlévők közül mindenki őket vizslatta. Most nem. Nem fogok megijedni tőled! A hallgatásoddal nem fogsz megrémíteni! Egyre szaporábban vert a szíve, mindkét kezét ökölbe szorította. Ő ugyan egy kis bunyó elől nem fog meghátrálni. Victor mozdulatlanul állt, és csak Leót nézte. Minden rezdülését észlelte. Nem zavarta őt sem, hogy már körülöttük állnak a szórakozni vágyó utasok. Felfigyelt a srác különösen agresszív viselkedésére, amilyet ezelőtt nem produkált. Nem lepődött meg rajta. Elvégre elég sok minden történt vele, ami biztosan most jön ki rajta. Leó sosem viselte túl jól a súlyosabb problémákat. Például amikor mindenüket elvesztették. Hozzájuk se szólt. Alig lehetett látni. Aznap megjelent a falu közepén egy alak a semmiből…
- Elég! Ne csináljátok! – Ugrott közéjük a lány. Megrémült attól, ahogy egymásra néztek. Egymásnak akarnak esni, és ez mind ő miatta van… ha nem mondta volna el…
Ekkor váratlanul kicsapódott az ajtó és egy lány botladozott a fedélzetre enyhén piros arccal. Megállt egy pillanatra, s körbe nézett. A szemei ferdén álltak, lábával nem tudott megállni. Egy kicsit balra majd jobbra tipegett. Kezeivel valami támasztékot keresett, de nem talált.
Ekkor nagy nehezen sikerült ráfokuszálnia a tömegre, miközben valamit motyogott magában.
- Áh! Ott a díszes társashááág! Ne mozogjatok… olyan… gyorsan… - S azzal vészesen előre dőlt mire úgy tűnt megrohamozza a társaságot, mint egy bika a fejével. Az emberek észrevették és gyorsan utat adtak neki, mire nekiment valakinek. Az illető kezeivel szorosan megfogta. A lány miután felnézett először csak fényt látott, de ahogy jobban koncentrált, kirajzolódott egy férfi képe. Fekete kócos haj, barna szemek, amikből az erő sugárzik. A lány lábai összerogytak egy kissé. Idétlen mosolyra fakadt.
- Szhia édes! Nem találkoztunk… mi… mi már… hol… - Próbált erőt venni magán, hogy közelebb kerülhessen hozzá. Ám nem jutott előrébb. Pedig olyan erősen szorítja… biztosan ő is őt akarja... Majd álmatlan álomba merült. Victor most már ölbe vette a nőt. Leó dühe is csillapodott. Meglepettnek tűnt. Elizabeth fellélegzett s könnyes szemmell nézte útitársukat.
 - Rebecca… - Közelebb ment hozzá. Erős vodka szagot érzett ezért gyorsan elhátrált tőle. 
- Ez… komoly? Leitta magát? – Kérdezte meglepetten a srác. 
- Beviszem a kabinba. – Mondta Victor és elindult a felépítménybe. A tömeg is oszlani kezdett. Elizabeth még Victor után nézett majd Leóra. A srácban még volt düh, de látta a szemeiben a szomorúságot is. Elfordította a fejét és nekitámaszkodott a korlátnak és a tengert kémlelte. Elizabeth lehajtott fejjel ment a felépítménybe. 
Undorító… és ez a nő hozott ki a börtönből…
Kobakját lehajtotta a kézfejére.
 
 
 
 
A hajó kora este a parthoz ért és kikötött. A kapitány megköszönte, hogy velük utaztak, miközben az emberek távoztak. Rebecca magához tért, de nem volt a legjobb bőrben. Victornak fognia kellett a karját, nehogy elterüljön a földön. A lemenő nap fényében tündököltek a parton nyugvó szállodák. A frissen érkezett utasok megrohamozták a kocsisokat.
- Milyen messze van Claustro innen? – Kérdi Elizabeth.
Olyan 20 km. – Válaszolta Victor. – Kocsit kellene keresnünk. – Gondolkodott hangosan. Leó ezután gyorsan odament az egyik épp szabad kocsishoz, és elmondta neki, hogy vele szeretnének utazni. Ám már ott volt mellette egy nemes, vagy valamilyen úrféleség, mivel eléggé feltűnően fel volt öltözve. Közölte, hogy rangjánál fogva őt illeti meg az elsőbbség. Leó nem adott neki igazat. Ekkor a rangos úriember egy aranyérmét mutatott a kocsisnak, aki egyből beadta a derekát. Leó káromkodva hagyta ott őket. Ekkor elnézett jobbra ahonnan valaki a nevét kiabálta. Elizabeth volt az és még integetett is. Mosolyogva felettébb jókedvűen. A kocsist nézte utána észrevette az utast is. Sion volt az. Leó felé biccentett. A srác is enyhén megdöntötte a fejét. A lány már fel is szállt, utána Victor segítette be a töri tanárnőt aztán ő is beszállt. Leó is odament. Amikor odament az ajtóhoz nagy levegőt vett és kinyitotta azt. A kocsiban sötétebb volt, mint odakinn, már csak a függönyök miatt is. Leó balra tőle megpillantotta a lányt és mellette a jól felöltözött ősz hajú srácot. Velük szemben a férfi és Rebecca helyezkedett el. Előbbi kényelmetlenül, mivel a nő egyfolytában rádőlt.
- Üdvözöllek ismét! – Nyújtotta barátságosan a kezét. Leó elfogadta. Viszont nem volt már több hely.
- Képzeld! Sion felajánlotta, hogy elvisz minket a városba! Teljesen ingyen! – Örvendezett Elizabeth, és kedvesen rámosolygott ismerősére. Ő viszonozta és ezt mondta: - Ugyan semmiség, különben meg nem ingyen, mivel elhívtalak holnap ebédre. – Mondta a lánynak. Elizabeth az egyre sötétedő idő ellenére is látni lehetett az arcán a pírt. Bólintott. – Persze, elmegyek, hiszen ennyivel tartozom. - Felelte egy kissé rekedten.
- A holnap nem lesz jó. – Felelte hadarva Leó. – Mivel Rebeccával megyünk küldetésre, Betthyt meg nem szeretnénk magára hagyni, ezért nem tud ott lenni. – Mondta. Sion enyhe meglepődöttséget mutatott. A lány egy pillanatig felvont szemöldökkel nézte. Victor is közbe szólt.
- Igaza van. Ha egyedül hagyjuk, lehet, hogy megtámadják őt, és majd zsarolni fognak vele. Így ha velünk marad, akkor szem előtt lesz és meg tudjuk védeni őt is. Délre nem fogunk végezni. – Foglalta össze a férfi. Leó óvatosan, lassan mély levegőt vett.
- Végülis… igazad van. De nem baj, majd későbbre halasztjuk. - Mondta könnyelműen az ősz hajú. – Akkor nem ebédet eszünk, hanem vacsorát. – Mondta Sion. A lány bólintott. Leó összeszorította a fogát. Victor felkelt és Leót kikerülve kiment az ajtón. Rebecca erre eldőlt. A kocsis elindult.
- Ő meg…? – Kérdi az udvarló.
- A kocsis mellé ment. – Válaszolta Leó. Fáradtan ránézett az ülőn elterülő nőre, és felegyenesítette, hogy elférjen mellette. Mogorva képpel nézett maga elé. A másik kettő is hallgatott. Kitaposott úton haladtak, közelükben a többi kocsis verte fel a zajt a némaságban. Az égen felragyogtak az első csillagok, hogy akik felnéznek rájuk, gyönyörködhessenek a látványban ezzel elfeledve bánkódásaikat, legalább egy kis időre.
 
 
 
 
 
 
Az út további része eseménytelenül telt. Rebecca időközben felébredt és a többiek elmondták, hogy már nemsokára a városba érkeznek. Sion és Elizabeth átbeszélték hova is mehetnének vacsorázni és még merre mehetnének. Leó miközben ezekről beszéltek, meredten nézett kifelé az ablakon, összehúzott szemöldökkel, mintha valamire koncentrálna. Több útba eső falun is átmentek,mire odaértek a városba. Claustro előtt pár méterrel egy üdvözlő tábla fogadta őket. A város fallal volt körülvéve, a tetején őrök járöröztek. A vaskapu felvolt húzva. A vársoba beérve rengeteg ember tett vett ment erre arra. Leó vett egy mély levegőt. Jobban szerette a falukat ahol kevesebb az ember. Itt egy csomó tolvaj simán eltud tűnni az ember szeme elől. Meg egyszerűen fullasztónak érezte a tömeget. Ezzel szemben Elizabeth imádta a nagyobb településeket, rendezvényeket, vásárokat. Szeretett idegenekkel elbeszélgetni. Ő egész felvillanyozva érezte magát, és emiatt élénkebben folyt közte és Sion közt a társalgás. Ahogy beértek a kapun elöttük emberek sokasága fogadta őket két oldalt pedig árusok végezték a dolgukat. Mivel akkora volt a tömeg hogy gyalog is alig lehetett tovább jutni a tömegben,hát még kocsival, ezért a vezető leszállt és elnézést kért, de nem viszi őket tövább. Az utasok kiszálltak, Sion kifizette az urat. Amaz fejet hajtott nekik és a kocsijával és paripájával a legközelebbi kocsmába próbált menni, ami balra volt tőlük nem messze. Sion kéz fogással elköszönt a férfiaktól, a nőknek kezet csókolt.
- A pokolba hogy ennyien vannak itt! A legközelebbi fogadót kell megkeresnünk! – Inditványozta Rebecca. Viktorral ketten elöl mentek, mivel ők tudták hol van a legközelebbi. Egy egy tömegen úgy kellett átpréselniük magukat hogy haladni tudjanak. Végül megrkeztek. A fogadó jobban nézett ki mint a Sevra fogadó. Szép citromsárgás, két emeletes épület előtt álltak, elötte a fából készült táblán ez állt: Aqua fogadó. Beléptek.  A diófa parkettán a recepciós előtt vörös szőnyeg pihent. Két  fa asztal volt még az éterben. A recepciós barátságos arccal fogadta őket. A bejárattól kb 5 méterre lehetett.