Admira

- Ennél jobb nem is lehetne a kilátás….
- Igen, igazad van, gyönyörű…
Átölelték egymást és nézték, ahogy tovaszállnak a madarak…
 
Emlékezni fogok erre a pillanatra… Akármi is történik ezután… Mindig vigyázni fogok rád....
 
 
 
 
 
 
 
 
Miután felébredt, nyújtózkodott egy nagyot, a kezeit a tarkójára tette, és bámult a plafonra. Boldog volt, olyan érzés volt ez neki mintha csak lebegne. Nem tudta mitől is érez így. Leó szeretett lustálkodni, szerette a csendet, ezért a reggeljei mindig jól kezdődtek, mivel egyedül ébredt, és nem ébresztette fel senki, azt csinálhatott, amit akart. Átöltözött, szépen lassan, semmit sem szokott elsietni, szeretné gyorsabban is csinálni a dolgokat, de valahogy nem megy neki, egyszerűen ilyen a sebessége és kész, ő már ezt elfogadta. - Na és?- Szokta kérdezni a barátaitól, amikor már nem bírnak várni rá. Sok baj szokott lenni vele ezen a téren. De ő csak ránt egyet a vállán, nem foglalkozik ezzel. Odament az ablakhoz és széthúzta a függönyt. Ekkor az időjárásnak köszönhetően, na meg a nyitott ablaknak is csuromvizes lett a ruhája.
 
- Ezt nem hiszem el!- Mérgelődött, majd átvett egy másik ruhát. 
- Így ni! Kész vagyok!- Mondta miután felvette zöld színű pólóját. Kilépett a szobájából, és egy folyosón találta magát. A folyosó olyan hat méter hosszú lehetett, a falakon képek díszelegtek, és még volt rajta egy falióra is, ami fél tízet mutatott. 
Lement a lépcsőn, ami közben halkan, de nyikorgott, meglátszott, hogy ez sem mostani. Leérve a hallba megpillantotta két jó barátját, akik a pultnál beszélgettek. Valami komoly dologról lehetett szó, mivel a testbeszédükről ezt olvasta le. Rajtuk kívül még csak pár vendég tartózkodott a teremben. A plafonon két nagyobb, tizennyolc karú gyertyás aranycsillár volt, amik most nem égtek. A terem nem volt valami nagy. Összesen tizenkét asztal és minden asztalhoz tartozott négy szék. A nap felkelt, mert elég erős fény világított be az ablakon keresztül, és úgy nézett ki az eső is elállt. A fiú elindult barátai felé, hogy üdvözölje őket. 
-…És még kenyeret, meg egy zacskó mazsolát. Tessék, pont annyi, nem lesz visszajáró!- Mondta a pincér ruhába öltözött lány, aki a bárpultnál támaszkodott. Sötét, sima barna haja a válláig ért, és egy nyakláncot viselt. Miközben a férfivel beszélt, a jobb karjával a bal vállát simogatta. Nem sokat aludhatott, mivel táskásak voltak a szemei. Szokás szerint késő estig dolgozott, és csak pár órát aludt. Átadta a pénzt a férfinek, aki egy fejjel magasabb volt nála és haja teljesen fekete színű, és rövid. Bőrdzsekit viselt, ami alatt fekete színű póló volt.
- Jól van, mindjárt itt vagyok. – Mondta a férfi s azzal hátat fordítva a lánynak elindult kifelé a teremből. 
- Sziasztok!- Üdvözölte őket Leó. A férfi odaint a srácnak, és ki is ment a bejárati díszüveges tölgyfaajtón.
 
- Ahogy látom, már rendezed itt a dolgokat! Nem túl korai még a bevásárláshoz?- Kérdezte Leó a lánytól.
- Még ilyenkor kell elindulni, amikor kevesen vannak! Amúgy neked is szia!- Mondta a lány. Azzal megfordult, és elindult a tányérért, amin három darab sonkás szendvics volt. Odavitte a fiúnak.
- Itt a reggeli egyél, aztán számodra is lesz meló!- Mondta kaján mosollyal, merthogy tudta, hogy Leó nem szereti, amikor ilyen korán kell csinálnia valamit.
- Már alig várom…- Mondta savanyú képpel. 
Azzal nekilátott a reggeli elfogyasztásához. A lány magára hagyta, mert az egyik vendég intett, hogy fizetne.
Miközben Leó evett a pultnál, észrevett jobbra tőle két idős asszonyt, kik felváltva sorolták a bajukat, hogy az egyik szerencsétlenebb a másiknál, hogy a sors arra kárhoztatta őket, hogy egész életükben szenvedjenek.
- Nekem kilyukadt a legnagyobb fazekam, most nem tudok majd jó sok galuskát főzni!- sápítozott az egyik.
- Ó, az semmi! Nálunk az ablakot nem lehet rendesen becsukni, ezért jól be kell takaróznunk, hogy ne fázzunk!- így a másik.
- Én inkább ezt nem hallgatom tovább!- Gondolta a fiú, és megpróbálta gyorsan megenni az ételt, de mivel nem ment neki ezért még kénytelen volt hallgatni panaszáradatot. Miután végzett odamegy a lányhoz, aki már a pultnál volt és törölgette a poharakat. 
- Mit is kell csinálnom?- Fordult a lányhoz.
- Ezt a kis ajándékot kell átvinned Lujza nénihez. És add át neki Gerjén üdvözletét. – Mondta, s a fiókból kivett egy kisebb dobozt, ami szépen be volt csomagolva, és átadta Leónak. 
- Ki az a Gerjén? És mért nem küldöd el postával a csomagot? -
- Nem tudom, hogy ki az. Nem adok ki felesleges pénzt, amikor itt van egy kőhajtásnyira a szomszéd falu! Egy kedves öregember… és hát megkért rá hogy adjam ezt a kis csomagot Lujza néninek! Nem mondhattam nemet! -
- Dehogynem! Így mindig csak kihasználnak majd! És ennek én szívom meg mindig a levét!- Dörgölte az orra alá a lánynak.
- Tudod mit? Ha nincs kedved, akkor én majd elviszem neki!- Ki akarta kapni a fiú kezéből a csomagot, de az még időben elhúzta.
- Á, hagyjad, majd én átadom neki! Különben is, neked rengeteg dolgod van, úgyhogy csak bízd rám ezt! Oké Betthy? -
- Jó… csókoltatom Lujza nénit!- Mondta vidáman Elizabeth.
- Jó, jó… ja, amúgy van itt valami fekete folt a nyakadnál. - Közölte, és a saját nyakán kezdi el mutatni a pincérlánynak, hogy hol van.
- Tényleg? Hol, itt?- És ő is a nyakára tette bal kezét és el kezdte dörzsölni.
- Igen ott, dörzsöld erősebben, hátha úgy jobban lejön. - Tanácsolta Leó. A lány erősebben dörzsölte minek hatására a nyaka vörös lett.
– Inkább lemosom, azzal mégis többet érek. - Gondolta át, s elindult a mosdó felé. Elment egy asztal mellet ahol két középkorú nő ült. Elizabeth kedvesen rájuk mosolygott, ők kényszermosollyal viszonozták. A lány lassan ment tovább, mert elgondolkodott vajon miért néztek így rá. Meg is tudta bizarr mosolyuknak az okát.
– Láttad? És ezt megengedhetik a vendéglátásban! Felháborító!- Csattant fel az egyik, szőkébb hajú nő. – Ne is mond! Manapság ezek a fiatalok azt hiszik, mindent megtehetnek! Ide se jövünk többet!- Mondta a kevésbé szőke, de testileg súlyosabb barátnője. Elizabeth megállt, nagy levegőt vett, majd kifújta a száján keresztül. Ment tovább. Közben ránézett egy kamasz srácra, aki elég széles mosollyal nézett rá, és kacsintott.
- Jó volt az éccaka, nem igaz hölgyem?- Ment el mellette a falu alpolgármestere, és ő is kacsintott. Elizabeth most már elég kínosnak érezte a szituációt, legszívesebben elbújt volna. Belesem gondolt, hogy ennyire megdörzsölte a nyakát. Rögtön barátja hűlt helyére nézett. 
– Leó, ezt még megbánod…- Suttogta. 
                                                               
Kellemes idő fogadta kint Leót, a nap beragyogta az egész tájat. Minden helybeli jött, ment, végezte a dolgát, szomszédok beszélgettek, szerelmes párok sétálgattak, mások a kertjüket gondozzák. Érezte még az eső áztatta föld illatát, amivel nem igazán foglalkozott. 
- Na de legalább ilyen jó időben mehetek, ez is egy jó pont. - Gondolta magában és elindult a másik faluba, ami az erdő túl oldalán volt.
Az erdőn keresztül egy tisztás vezetett a másik településig, az erdő szép és tiszta volt. Az ezen a szigeten élő emberek mindig rendbe tartották. Mivel a fák lombjai elég terebélyesek, ezért sötétebb is volt. Leó már az út felénél tartott, amikor eszébe jutott, hogy nemrég szavazták meg Tuer-sziget lakói azt, hogy legyenek járőrök, akik néha-néha átmennek a berken, hogy ezzel is védekezzenek a banditák ellen. De még nem futott össze őrrel. Leó fél óra járás alatt átért, és már ott is volt Nomenben. Lassan mondhatják városnak is, mert elég sok ember költözött már ide. Itt volt egy őrtorony, színház, két fogadó, egy kocsma. A helység közepén volt egy kb. olyan két méter magas szobor, ami egy angyalt ábrázolt. Az angyal térdelt és a jobb karját nyújtotta kifelé, mintha csak meg akart volna valakit simogatni. A bal karja lefelé mutatott, és a levegőben volt. A szárnyai pedig a hátán pihentek. Körülötte szebbnél szebb virágok helyezkedtek el. A szoborhoz macskaköves út vezetett a bejárattól kezdve. A sok gyerek bújócskázott, fogócskázott, mindenfélét játszott. Asszonyok mentek vásárolni a boltokba. A férfiak munkához készülődtek.
–Na, keressük meg Lujza nénit!- Határozta el magát, és elindult jobbra, egészen a negyedik házig. A ház kicsi és takaros volt, a ház előtt ott virágoztak a tulipánok. Bekopogott. 
- Leó édes fiam! – Kiált fel egy öregasszony. Leó hirtelen megfordult. Lujza néni volt az. Egy kosár volt a kezében. Épp boltban volt. 
– Csókolom Lujza néni! Hoztam magának valamit! – S azzal odaadta az idős hölgynek a küldeményt. 
- Jaj, köszönöm aranyom, mi van benne? – Érdeklődött.
- Nem tudom, valami Gerjén üdvözletét küldi. – Felelte vállát megvonva a fiú.
- Igazán? Ezer éve nem találkoztam vele! Jól van?-
- Nem tudom azt sem. Elizabethel találkozott ő neki adta oda a csomagot, ja és ő is üdvözli magát!-
- Értem. Köszönöm szépen hogy elhoztad nekem fiam, csókoltatom a drága Elizabethet, és ha összefuttok Gerjénnel, mondjátok meg neki, hogy eljöhetne hozzám egy kis teára! – Kérte az anyó, és rákacsintott a legényre. A fiú zavarában végig simította a kezével szőkésbarna haját.
- Rendben átadom! Most megyek, további szép napot Lujza néni! – Mosolygott, és elindult vissza a liget fele.
- Neked is! Vigyázz magadra! – Integetett a néne, és bement a házba.
- Hé, Leó! Mi a helyzet? Rég láttalak errefelé. - Köszönt rá az egyik vele egykorú srác.
- Semmi különös! Lujza néninél voltam csak, de már megyek is vissza Bernbe. Veled mi újság? – Kérdezte. Bár szívesebben ment volna vissza a szállodába. 
– El vagyok… Jössz amúgy a mágusok Párbajára?-
- Miért hol lesz?-
- A falunk mellett fel lesz állítva egy óriási pódium! Már alig várom! 6.-án lesz dél tájt. –
- Nem tudom, lehet, hogy eljövök. Na de most megyek, jó volt veled dumálni! Cső!- búcsúzott el Leó és kezet fogtak egymással.
- Szevasz! -
Ahogy ment a hazafelé vezető úton, észrevette a járőröket amint épp Bern felé tartottak. Lassan közeledett feléjük, nem akarta, hogy észrevegyék, még a végén nekiállnának faggatózni, amit nem szeret, de mért is faggatóznának? Jutott eszébe. Ment a maga tempójában tovább, és így utol is érte őket, köszöntek egymásnak és megelőzte a két járőrt. 
– Látod! Semmi nem történt! Megint ostobaságokat képzeltem! – Gondolta magában, miközben a fejét rázta. Már majdnem kiért a rengetegből, amikor sietős lépteket hallott maga mögött, ám mihelyst meg akart fordulni, egy erős ütést érez a tarkóján, és elhomályosul előtte a világ…
                                                                
Amikor felkelt, nehéznek érezte a fejét, 1 pár percbe bele telt, mire fel tudott kelni a földről, gyorsan hátrafordult, de nem látott senkit. 
– Na, ne!! – Kiáltott fel hirtelen és átkutatta, hogy mindene megvan-e. Szerencséjére megvolt mindene. 
– Akkor nem tolvajok voltak… Akkor kik? Vagy lehet, hogy szimplán csak elájultam? Ha igen, mitől?- Leó kereste a kérdésekre a választ. Ezen gondolkodott, miközben a falu felé vette az irányt. Amikor a Sevra fogadóba akart menni nem tudta kinyitni az ajtót. Hirtelen feleszmélt, hogy teljes némaság volt, egy lelket sem lehetett látni.
– Mi folyik itt? Hol van mindenki?- Értetlenkedett.
 
Ropogásokat hallott, de nem tudta, hogy honnan. Aztán egy pillanat alatt az épületek lángokban álltak. Leó az ijedségtől a földre esett, azt sem tudta, hogy hova kapja a fejét. 
–  Úristen! Úristen! Valaki? Valaki!- Sehonnan sem jött válasz. Körbe-körbefutott, de senkit sem látott, hallott, se a tűzben se azon kívül. Már kezdte azt hinni, hogy egyedül van, amikor két emberi test esett ki a lángokból, amik nem égtek meg. Leó egyből odarohant hozzájuk. Felismerte őket. Elizabeth, és Victor volt az. A tekintetük üveges volt. Leó megmérte a pulzusukat, de már hiába…
-  Ne! Betthy! Victor! Térjetek magatokhoz! Gyerünk! – Ordibált, amikor valamiért a magasba emelkedett. 
– Leó! El kell menned innen…- Szólt a gyengéd halvány hang, és Leó egy ismeretlen szigeten termett. 
Körülnézett, nem látott semmi érdemlegeset, de csobogást hallott valahonnan, egészen pontosan a dombon túl, így tehát kikerülte azt, és meglátta a vízesést, és elképedt, mert még életében nem látott ekkora zuhatagot. Miközben ámult, a hang ismét szólítja: 
- Stor… - Szólt a hang. 
– Micsoda? Ez a sziget neve?- Kérdezte a fiú. Nagy csönd lett. Egy ütést kapott, amitől hátra hőkölt. 
– Hé! Ezt meg miért…- Ám mielőtt megkérdezhette volna, ismét kapott egyet, és utána folyamatosan, és nem tudott védekezni. Hirtelen felugrott. 
–Elég! - Zihálta. Alig kapott levegőt a rémültségtől. Körülnézett, egy kis ablakot látott a falnál, amin rács volt, megfordul és rácsokat látott. 
– Na, ne! Börtönben vagyok? –Ocsúdott fel, amire úgyis tudta a választ. Le kellett ülnie, hirtelen elkezdett szédülni. A fejét a kezeire támasztotta. 
– Helló Leó! Engem észre sem veszel?- Kérdezte a vele szembe lévő alak. A srác hirtelen felkapta a fejét. A barátja volt az. Szúrós tekintettel nézte zaklatott haverját.
 
– Victor… Most egy börtönben vagyunk?-
- Igen, és tudod miért?-
- Fogalmam sincs, a legutolsó emlékem… amikor az erdőből jöttem visszafelé, és… egy ütést éreztem a tarkómon. - Mesélte Leó, aki még az álom hatása alatt volt.
- Nos, elmondom mi történt: Lujza Néni meghalt, mert valaki állítólag megmérgezte egy pogácsával, ami egy olyan dobozban volt, ami mások szerint - akik láttak téged- Pont olyan volt, amit te adtál neki. Azt az ütést biztos az őrök adták, nehogy el tudj szökni, nemsokára kihallgatnak. -  Egy percig Victor elhallgatott, és közben a fiú arcát fürkészte, aki láthatóan megdöbbent az eseményen. 
- Lujza néni meghalt? Ráadásul, lehet, hogy miattam?-
- Tényleg vittél neki pogácsát?-
- Igen vittem neki egy cuccot. Egy Gerjén nevű ismerőse küldte aki Elizabethnek adta át a pakkot. - Árulta el a részleteket Leó.
- Értem, akkor jobb lesz, ha beszélek Elizabethel és minél előbb megkeresem ezt az ürgét. – Szánta el magát Victor. Majd a barátjához fordult. 
– Addig, amíg nem tudok valami bizonyítékot felmutatni, nem tudlak kihozni innen. Sajnálom, igyekszem, ahogy tudok, előkeresem azt a fickót és kihozlak innen! – Biztatta, miközben Leó vállán volt a keze. Leó kétségbeesését igyekezett leplezni egy vigyorral, de csak egy halvány mosolyt sikerül ráerőltetni az arcára. 
– Köszönöm Victor!- mondta a fiú, akinek az arca immár sápadt volt az ijedségtől. 
– Sietek!– Ígérte a férfi, s intett elköszönésképp, és kiment a helyiségből. A börtönőr becsukta és bezárta utána az ajtót. 
 
Leó lefeküdt az ágyra és értetlenül nézett maga elé…
 
                                                             
Leült és a szája elé tartotta egyik kezét, szeméből könnyek potyogtak, végül kezeivel betemette az arcát és zokogott. A férfi leült mellé s nekiállt vigasztalóan simogatni a lány hátát. Türelmesen megvárta, míg egy kicsit alábbhagy a sírással, utána folytatta mondanivalóját. 
– Szóval, azt csináljuk, hogy most elmegyünk ehhez a Gerjénhez és elhozzuk, a bíró elé- Mondta, miközben felállt, és a kardjához nyúlt, és magához vette.
- Jobb lesz, ha indulunk Betthy.- Figyelmeztette a lányt. Aki még mindig a könnyeivel küszködött.
– Rendben… Csak összeszedem magam egy kicsit!- Szólt elcsukló hanggal, és letörölte a könnyeit.
Victor az ajtóhoz ment és visszafordult. 
– Jól van, lent leszek!- S kiment az ajtón magára hagyva a lányt.
 
 
Eközben a tárgyaló teremben, zajlott a megbeszélés. Leó mellett ott voltak az őrök, akik éberen álltak mellette, és figyelték a fejleményeket. A gyanúsított minden idegszálával figyelte a bírót és annak két tanácsosát. Valamiért nem merte levenni róluk a szemét, megfeszülve állt a két őr között, tehetetlennek érezte magát, mozdulni sem mert, halkan lélegzett. Rajta kívül még a szemtanuk voltak jelen. Mindegyikük izgatottan várta a fejleményeket. A két tanácsos visszaült a helyére, és tekintetük a vádlottra tévedt. Leó mereven nézett maga elé. A bíró felállt a székből, mire néma csend lett. Minden szem őrá szegeződött. 
– Meghoztam a döntést! Az ítélet: kötél általi halál! A tárgyalást berekesztem!- Közölte a döntést, és vissza leült sötétzöld bársonyos székére, majd ráütött a lakkozott kalapáccsal az asztalon levő talpra.
– Az ítéletet egy órán belül végrehajtjuk. - Az emberek sugdolózni kezdtek.
- Ilyen hamar?-
- Legalább egy két napot várnak ezzel…-
- Ma nagyon jó kedvében van a méltóságos Úr!-
Leó szíve nagyot dobbant, ezután meg egyre gyorsabban vert, hirtelen megszomjazott, arca elsápadt, gyöngének érezte lábait. 
– T.. Tessék?- Hagyta el a száját a kérdés alig halhatóan. Remegni kezdett az állkapcsa az ijedségtől. 
– Jól hallottad töki, vár a kaszás!- Gúnyolódott a jobb oldalán álló őr. A két obsitos egyszerre fogta meg Leó két felkarját és hurcolták magukkal vissza a cellába.
- Ez velem nem történhet meg! Ez valami tévedés…- Motyogta magában. Az őrök nem is foglalkoztak vele.
                                                               
 
A férfi felé tartott, óvatos léptekkel, ugyanis nem tudta mit fog szólni ehhez a barátja. Biztos nem fog örülni neki. 
– Megjöttem!- Nyögte ki. A fickó felé fordult, a lány némán tátogni kezdett, mint a halak. Nem tudta hogyan kezdjen bele. Ugyanis fogalma sem volt arról, hogy ki ez az öregember, és ő naivan csak úgy átvette tőle a mérget. 
– Victor… El kell mondanom, hogy… Nem tudom ki az az öregember- Itt lesütötte a szemét. - Kedves embernek látszott, én nem gondoltam volna, hogy…- Itt képtelen volt tovább folytatni. Rettenetesen szégyellte magát.
- Nézd Betthy, most minél előbb ki kell szabadítanunk, hogy megmentsük, a megoldáson kell gondolkodnunk, erre most nem érünk rá. - Villant a szeme a lányra, aki még, mindig nem mert a szemébe nézni. Victor megvakarta a fejét és sóhajtott.
- Lássuk csak… Mire emlékszel még? Miről beszélgettetek, hogy nézett ki? Említett valami olyat, amiből ki tudunk indulni?- Faggatta.
- Üdvözölt, megdicsért milyen csinos vagyok, és meg érdeklődte ismerem-e Lujza nénit mire én igennel válaszoltam. Megkért, hogy adjam át neki a csomagot és én beleegyeztem, mire ő… átadta. Hálálkodott, hogy segítek neki. – Fejezte be mondandóját. Victor várta, hogy tovább folytassa, de a lánynak nehezére esett visszaemlékezni. Elizabeth egy pillanatra felnézett a barátjára, aki láthatóan nem elégedett meg mondandójával, ezután ismét a földre révedt a szeme, és kutatni kezdett az emlékei közt. 
- És még… Mielőtt elköszönt annyit mondott kár hogy a sziget másik végében lakik, mert így sokat kell gyalogolnia!- Csillant fel a szeme a lánynak fejét felemelve látta, hogy Victor is fellélegzett.
– Akkor irány Regni! -
 
Egy gesztenyebarna lovon indultak el a sziget másik végébe. Az út során mozgó árusok próbálták meg nekik eladni portékáikat, sikertelenül. Az ég kezdett besötétedni, a levegő egyre hidegebb lett. Az út végeláthatatlannak tűnt, ahogy egyre jobban igyekeztek. Az út során nem beszéltek egymással. Victor azon töprengett, vajon milyen nehezen fognak rálelni erre az ürgére, mert biztosra vette, hogy nehéz lesz előkeríteni. Elizabeth hátul ült, úgy, miként Victor derekát átölelve, nekidöntötte fejét a hátának. Lehunyt szemmel hallgatta a patkók dobogását, nem is foglalkozott mással, igyekezett minden gondolatot kizárni a fejéből. Odaértek. A telep átlagos, egy kocsma egy fogadó és házak voltak. Bár eléggé elhanyagoltnak tűnt az egész helység, mert a falakon látszott a repedés, néhány háznál pedig itt-ott lejött a vakolat. A talajon alig volt növényzet, viszont annál több kő hevert mindenfelé. Néma csend fogadta őket. Leszálltak a lóról, és Victor egy fához kötötte az állatot, majd megsimogatta fejét. A lány néhány lépést tett beljebb a faluba, de még mindig nem látott senkit, Victor utolérte.
- Menjünk a kocsmába, ott mindig van valaki. -
- Jó ötlet. - 
A kocsmában alig egy-két ember tartózkodott, azok is leitták már magukat a sárga földig. A mulatozó csekély hellyel szolgált a vendégeknek, ám ezzel az újonnan jött látogatókat nem foglalkoztak. 
– Jó napot! Lakik itt a faluban egy Gerjén nevű idős ember?- Száguldott a pulthoz, amely mögött egy kopasz sörhasú fickó tartózkodott. 
– Gerjén? Hm… lássuk csak… Igen! Élt itt egy ilyen nevezetű vénember, de ő már 2 hónapa halott. - Emlékezett vissza a pultos. A két barát egymásra nézett. 
– Hogy nézett ki?-
A leírás pontosan hasonlított arra az öregre, akivel a lány találkozott. 
– De én találkoztam vele!- Hűlt el Elizabeth. Tágra nyílt szemmel nézte a pultos. Ő csak röhögött.
- Az lehetetlen kisasszony! – Legyintett. Victor belátta, hogy kár a gőzért tovább faggatózni.
- Menjünk Betthy… - Karolta át és vezette a kijárat felé.
- Köszönjük a tájékoztatást!- Ezzel a mondattal távoztak.
- Hmpf! Ez az ifjúság! Illene ilyenkor valamit kérni!- Dörmögte magába.
A többi lakos is ezt állította: Az öreg két hónapja halt meg szívinfarktusban.
- De hát akkor…? Victor én nem képzelődtem! Ő volt az! A saját szememmel láttam!- Állította Elizabeth.
- Nem lehet, hogy csak hasonlított rá?- Kérdezte óvatosan a lánytól.
- Nem! Nem lehet!-
A férfi nem tudta hova tenni a dolgot. Csak azt tudta, valahogyan ki kell szabadítania barátját. Viszont bizonyíték nélkül elég nehéz lesz. Van egy gyilkos, aki León keresztül ölte meg az idős asszonyt, és aki halott. Betthy nem szokott szellemeket látni… Döntést hozott.
- Visszamegyünk és felbérlünk egy nyomozót. A legjobbat. Időt kell kérnünk, ilyen esetekben elhalaszthatják a büntetést legalább egy héttel későbbre. -
A faluba több ember jött egyszerre és mihelyst a levegőbe kiabálták jövetelüknek okát, a két barát futott a lóhoz, hogy időben odaérjenek…
                                                                 
 
Átnyújtotta az összeget a legénynek, mire kapott egy gyors köszönömöt, és az ifjú elhagyta a házat. Épp hogy becsukódott az ajtó, megint kopogtak. Mivel ott állt az ajtónál, ki is nyitotta azt. Egy katona állt előtte.
- Uram, eddig minden rendben. Már csak 1 óra van hátra. Most készítik elő a szükséges eszközöket! – Informálta a nemest a férfi. Fellélegzett. Egy pillanatnyi mosolyt eleresztett az arcán, de mivel meg kellett őriznie tekintélyét, azonnal komoly képet vágott. Amúgy sem akart előre inni a medvebőrére.
- Köszönöm a tájékoztatást! Elmehet. –
- Értem! – Tisztelgett, és elindult vissza a kikötőbe.
A földes úr becsukta a bejárati ajtót, majd a dolgozó szobája felé vette az irányt. Könnyűnek érezte magát, mint egy tollpihe, noha jóval nehezebb volt annál… Eddig minden a tervek szerint halad…