Absynthe I.

1.fejezet

A lány a bár szélén berendezett kis előadó sarokba ült, a mikrofont maga elé húzta, majd pár köhintés után, mély, rekedtes hangján énekelni kezdett.
A vendégek közül csak néhányan emelték rá tekintetüket, de nyomban el is fordították onnan. Az agyukat elborító alkohol köde ugyanis nem engedte láttatni számukra azt a csodát, ami az apró budapesti bárban ezen a szombat estén létrejött. A csodát, amit a lány lágyan zengő hangja, erőteljes, de mégis védtelennek tűnő kisugárzása, és romlott szépsége idézett meg.
- I’ve thought I know you. I’ve thought you gonna relieve my pain, but now I wish, I wish I knew you better… better… – búgta a mikrofonba, majd a mellette ülő férfi lepengette gitárján az utolsó akkordokat, és a dal véget ért.
Innen-onnan taps hallatszott, számos füttyentéssel egyetemben, majd a szórakozóhely vendégei pár másodperc múltán vissza is tértek asztaltársaságuk jelentette világukhoz, és mire a lány a pulthoz ért már feledésbe is merült az előbbi melódia.
- Jó volt, Petra – köszöntötte Tomi, a pultos a bárszékre huppanó lányt, mire annak arcán halvány, lemondó mosoly jelent meg.
- Jobb lett volna, ha a változatosság kedvéért valaki figyel is rám – felelte egy vállrándítás kíséretében.
- Majd ez felvidít, és különben is! Én figyeltem. – Tomi egy mindenféle mütyürrel kicicomázott koktélt csúsztatott a lány elé.
- Nem hiszem – mosolyodott el Petra hamiskásan -, de azért köszönöm – mormolta, majd unottan kevergetni kezdte a lilás-rózsaszínes árnyalatokban játszó italt.
Úgy tervezte, hogy miután megitta, kimegy levegőzni, és azt követően hazaindul. Fárasztónak bizonyult a mai nap, és az sem enyhítette bágyadtságát, hogy tudta: a nyár végéig valószínűleg ilyen napokban lesz része.
- Utána pedig kezdődik a főiskola – tette hozzá „lelkesítően” csak úgy magának.
Felsóhajtott. A gyomra egészen felkavarodott – megülték a nehéz gondolatok a jövővel kapcsolatban ¬–, és már nem is volt kedve meginni a külön neki készített italt.
- Azt hiszem, lelépek – kiáltott Tominak a pult másik végébe, aki ezt hallva rögtön megszakította a beszélgetést egy vidáman mosolygó szőke lánnyal, és Petrához sietett.
- Maradj még! – kérte. – Hazakísérlek. Olyan régen nem láttalak. Nyolc hosszú hónapja most vagy először Budapesten, és először énekelsz megint nálunk, komolyan itt hagynál? – nézett rá hatalmas barna szemeivel, mire Petra megcsóválta a fejét. Egy másodpercig majdnem a maradás mellett döntött, de a bár kétszárnyú ajtaján belépő új vendég abszolút eltérítette ebbéli szándékától.
Petra sietősen felkapta a pultról szinte pénztárca vékonyságú táskáját, nyomott egy apró puszit Tomi meglepődött arcára, majd egy szó nélkül kiiszkolt a helységből, az ajtóban nekiütközve annak a személynek, aki egész menekülésének kiváltó oka volt.
- Petra! – hallotta meg a hangját több méternyi távolból, de nem figyelt rá, hangos cipőkopogással masírozott minél távolabb.
- Petra, várj! – Nem adta fel, és a lány hallotta, amint szapora lépteivel utána indul, majd hamar be is éri.
- Legalább beszélj velem, mondj valamit. Akármit! – kiáltott kétségbeesetten a srác. Acélszürke szemeiben szomorúság tanyázott a megbánás társaságában, de Petra úgy érezte ez túl kevés az után a fájdalom után, amit neki okozott.
- Cseszd meg, Dávid! – szűrte át fogain keresztül a szavakat, majd sarkon fordult, és készült volna továbbmenni: ebben azonban a srác felkarjára kulcsolódó ujjai megakadályozták.
Dávid egy heves mozdulattal visszarántotta.
- Engedj el – mondta kimért hidegen a lány, és elhúzta a szavai hatására nyomban lehulló szorítás alól a kezét. – Megmondtam már decemberben is: nem akarok többé tőled semmit. Melyik részét nem értetted? – nézett Dávidra színlelt érdeklődéssel.
- Petra, sajnálom. Én nem tudom mit gondoltam… én nem akartam… - mondta halkan a srác, mire a lány kényszeredetten felnevetett.
- Nem akartad? Mit nem akartál? Azt, hogy kiderüljön vagy megdugni azt az ostoba libát? Melyiket nem akartad? – Petra sötét szemeivel kérdően meredt a srácra, majd látva annak habozását, rávágta:
- Szerintem mindketten tudjuk a választ. – Szavai pár másodpercig keserűen lógtak a levegőben, majd mikor a lány elfordulva tett néhány lépést, lehullottak.
- Engedd, hogy jóvátegyem – szólt utána félhangosan Dávid, mire Petra megtorpanva visszanézett. Fekete pillantása hitetlenkedve meredt a szerencsétlenül ácsorgó srácra.
- Hogy tehetnéd jóvá? Eltünteted az emlékeimet? Kitörlöd az elmúlt hónapokat? Varázsolsz? Ez nem egy bugyuta lányregény, de ha mégis, akkor nem mi ketten vagyunk a főszereplői. Többé már nem. – Petra megrázta a fejét, intett egyet, majd továbbindult.
Látszólag higgadtan lépdelt a belváros éjszakai zajában, de a lelke mélyén vad vihar dúlt és magában átkozta önmagát, hogy a srác feltűnése még mindig ilyen erős érzelmeket vált ki belőle, még mindig pont ugyanolyan erősen vágyik az érintésére, mint annak idején…
Petra fázósan összehúzódott, ahogy hűvös, kissé szmog szagú fuvallat söpört végig az utcán. Még csak május közepe felé járt az idő, és estefelé eléggé lehűlt még a levegő, a lány pedig csak egy lenge, fehér felsőt viselt.
Befordult egy kevésbé forgalmas utcába. Lábai szinte automatikusan vitték ebbe az irányba, hiszen jól tudták mi van itt: a lány kedvenc kávézója az éjjel-nappal nyitva tartó, Titkos Kert.
Petra úgy döntött, ha már errefelé jár, beül még egy kis esti kávéra, hogy át tudja gondolni a történteket, de a kávézóból kiszűrődő hangos, zenének titulál zaj hangjai eltérítették ettől a szándékától.  Azonban szerencsétlenségére (vagy szerencséjére?) az épület előtt dohányzók egy csoportja felismerte őt. Ő pedig régi barátait köszönthette személyükben, így hát akarata ellenére, felvéve az örökké vidámnak látszó lány álarcát, odasétált hozzájuk.
- Lemaradtam valamiről? Mi ez a ricsaj? – kérdezte köszöntésképpen mosolyogva, mialatt kiosztotta az ilyenkor szokásos puszi-áradatot.
- Szép mondhatom, nyolc hónapig Pest közelébe se tolja a képét, és mikor nagy kegyesen meg teszi, akkor se rám kíváncsi – rótta fel színlelt affektálással egy lány, majd felnevetett, nagyot slukkolt cigijéből és megölelte az érkezőt.
- Nem változtál, Nóra – jegyezte meg Petra, miután elváltak egymástól.  Nóra elmosolyodott, majd megigazgatta szőkés frizuráját.
- Amúgy meg sok mindenről lemaradtál – felelte ezután Petra kérdésére –, a Kertből igazi „celebgyűjtőhely” lett. Már nem a régi – Kezével idézőjeleket rajzolt a levegőbe.
- Bizony, oda a hangulat. Manapság annak kell örülni, hogy Richárd egyáltalán még beenged minket, öreg rókákat – röhögött fel egy Petra számára ismeretlen fickó.
- Na, azért ott még nem tartunk! – intette le Nóra a srácot, majd karon ragadta előkerült barátnőjét, és arra hivatkozva, hogy isznak valamit, beléptek a kávéház ajtaján.
Odabent tucatnyi ember ült az asztaloknál vagy a pultnál, beszélgettek, pezsgőt, kávét kortyolgattak, és látszólag vidám csevejt folytattak. Petra először nem értette mire mondták barátai, hogy „már nem a régi”, de aztán a kávéház nevét inspiráló kinti helyiség felé tekintett, és minden világossá vált.
A bájos átrium-szerű kerthelyiség, ahol pár hónappal ezelőtt még meghitt vacsorákat, beszélgetéseket lehetett lefolytatni, mintha köddé vált volna, hogy helyére egy fülledt, lampionokkal tele aggatott táncparkett kerülhessen.
Petra önkéntelenül is a külső és belső helyiségeket elválasztó ajtóhoz sétált, és nyomában Nórával kilépett rajta.
A dús növényzet, a macskaköves padlózat ugyanaz volt, de minden más megváltozott: az egyik sarokban egy zenekar játszott, az átrium közepén pedig embertömeg vonaglott zenéjükre, míg körös-körül különböző magazinok hasábjairól visszaköszönő énekesek, modellek vagy csak szimplán mutatós hírességek üldögéltek.
- Ez szörnyű – fintorodott el Petra szemlélődése után.
- Az hát, de sajnos még nem találtunk új törzshelyet – bólintott Nóra, majd egy nehezen meglelt szabad asztal felé mutatott. – Leülünk oda? Beszélgethetnénk, régen nem hallottam felőled semmit – mondta.
Petra beleegyező fejmozdulatot tett, és kisvártatva már ott ültek egymással szemben, majd Nóra vallató pillantása a lányra vetült.
- Milyen volt London? – Petra szórakozottan elmosolyodott, tudta, hogy a lány ezt csak kezdetnek szánta, bemelegítésnek. Így hát vállat vont és magában felkészülve a húzósabb kérdésekre, beszélni kezdett.

***

Lassú, pepecselő mozdulatokkal elegyengette a fehér port az ablakpárkányon, majd egy élveteg sóhaj kíséretében fölé hajolt, és szinte már rutinosnak tűnő szippantással eltüntette. Csak aztán fordult a tőle pár méternyire álldogáló, és láthatólag rá várakozó lányhoz.
- Hogyhogy nem derítették ezt még ki az újságok? – kérdezte a lány miközben idegesen babrált a hajával. Feszültnek tűnt.
- Azok szart se tudnak – legyintett belassultan Gergő, majd kokainfogyasztásának nyomait eltüntetve közelebb lépett, és derekánál fogva magához húzta.
- Cikkeznek a kitalációikról, az életemről és azt hiszik, mindent tudnak, de legalább összetartják a körém tákolt imást – suttogta a tágra nyílt, figyelmes barna szemeknek.
- Egyébként mi a neved? – tette hozzá, mialatt keze lehullott a lány derekáról, és hátrébb lépve fürkészte annak arcát.
- Tímea vagyok – susogta az. Ajkán kacér mosoly játszott, beletúrt Gergő szőkés, kócos hajába, és egészen közel simult a fiúhoz; így próbálta meg visszanyerni annak hirtelen lelankadt érdeklődését.
Sikertelenül.
Gergő elfordult, Tímea simogatását elhárította, és az ajtó felé kezdett tekintgetni: indulni akart, várakozásaival ellentétben a lány meglehetősen unalmasnak bizonyult.
– Bár – vetődött fel egy kósza gondolat a fejében –, ez nem biztos, hogy az ő hibája. Mostanában mindenhez és mindenkihez ilyen fásultan állok hozzá… – Tímea kérdőn nézett a srácra, majd türelmetlenül toppantott egyet fekete tűsarkú cipőjének sarkával.
- Te most akkor meleg vagy? Ezért hoztál ide? Magadnak akarsz bizonyítani, teljesen felesleges… - mérgelődött a lány összefüggéstelenül, és felkapva apró, fekete táskáját távozni készült, de Gergő felharsanó nevetése maradásra ösztökélte.
- Nem, nem vagyok meleg – mondta két nevetés szünetében. - Mit szeretnél, húzzalak be a vécébe, és dugjalak meg? – nézett a lányra égszínkék tekintetével, majd még megtoldotta előző szavait:
- Hogy aztán másnap minden újság címlapján ezt lássam? Dubaiban jobban megfizetik a ribancságot, cicám… - Tímea arca elvörösödött. Gergő nem volt benne biztos, hogy a szégyen vagy a méreg váltott ki belőle ilyen reakciót.
- Seggfej – mormolta a lány, és egyéb szitokszavak közepette kilépett a női mosdó ajtaján.
- Az igazság fáj – kiáltotta utána Gergő, majd hátát a falnak vetve lassan lecsúszott a mellékhelyiség padlójára, míg lábait lazán maga előtt nyújtóztatta.
Fejében – a történtek ellenére – nyugodt gondolatok köröztek, követték egymást szép, a legkevésbé sem szapora folyásban, és egész testét nyugodtnak, ellazultnak érezte. Sem ideges, sem túlhajszolt nem volt.
Ezeket hiányolta leginkább az életéből – ezeket a nyugodt perceket –, ami manapság egyetlen stresszes feszültség áradattá vált. Ezért is menekült – szintén csak mostanság – a drogokhoz, amik ha csak rövid időre is, de megadták neki újra azt a derűt és megnyugvást, amit hiába keresett új létében.
Keserűen felnevetett és rájött, hogy manapság valahányszor a régi énjét keresi önmagában, egyszerűen nem találja, mintha Temessy Gergely nemes egyszerűséggel megszűnt volna, és a helyére „Gergő” költözött.
Gergő, aki sikeres.
Gergő, aki tökéletes.
Gergő, a híresség.
Gergő, aki nem létezik.
Ajkából önkéntelenül csúsztak ki egy régi dalának dallamai, de jelen helyzetében szövege teljesen új értelmet nyert.
- I’ve thought I know you. I’ve thought you gonna relieve my pain, but now I wish, I wish I knew you better… better…* - Hangja elcsuklott, mintha valami tapasztalatlan, képzetlen zeneiskolás kisfiúé lett volna, de Gergőt ez most a legkevésbé sem zavarta. Mindig a maximumot várta el önmagától, most egy kis lazítás belefér.
Mély levegőt vett, és ugyanazzal a lendülettel ismét belefogott ugyanebbe a számba, de már a második sor végénél megzavarták nyugalmát.

* ”Azt hittem ismerlek. Azt hittem enyhíted a fájdalmam, de most azt kívánom, bár jobban ismernélek…”

Az ajtón egy magas, nyúlánk lány lépett be. Hosszú gesztenyebarna haja lágy csigákba csavarodva keretezte, a padlón ülő alakot megpillantva, zavart kifejezésűvé vált arcát.
- Nem kéne itt ücsörögnöd – javasolta szelíden, mikor feleszmélt meglepettségéből, majd a kezét nyújtotta a földön ülő srác felé. – Biztos jó buli volt – tette még hozzá, mire Gergő elmosolyodott.
- Igazság szerint szar volt, régen jobban bírtam ezt a helyet, de aztán pont miattam vált ilyenné… - felelte lehangoltan.
- Pont miattad? – visszhangozta a lány előbbi az előbbi szavakat. Gergő szórakozottan felkacagott, majd színpadias grimasz kíséretében közölte a tényeket:
- Gergő vagyok. Gergő – mondta, de a várt hatást nem érte el. A lány értetlenül meredt rá, majd a kezét felé nyújtva bemutatkozott:
- Én meg Várady Petra. Petra – felelte hasonlóan, mint előbb a srác.