A Zombik Völgye - II. rész - 5.

Dia és Sanyi megdermedtek a rémülettől. A zombisereg megindult feléjük. Sanyi észrevette Davius elejtett kardját. Villámgyorsan felpattant, odaugrott, és felkapta.
A zombivezér füstöt és tüzet idézett elő. A pince hamar tüzet fogott.
Dia hunyorogva nézte Sanyi magas alakját. Barátja a füsttel és a tűzzel dacolva kardozta le a zombikat, azonban ekkor a ruhája is tüzet fogott.
Dia felugrott. A tűz beborította a zombik seregét, akik – meglepő módon – összezsugorodtak, és eltűntek.
Sanyi összeesett. Dia lehajolt hozzá, sürgetően rázta meg a fiú vállát, azonban amaz nem mozdult.
- Sanyi! Sanyi, kérlek, kelj fel... Sanyi, baj van... Térj magadhoz...

A zombivezér volt már csak velük, mert úgy tűnt, rajta nem fog a tűz. Dia kétségbeesetten nézett körül. A tűz vadul lángolt körülöttük, a hordók megégtek, darabjaik szanaszét repültek. Dia bárdja még mindig ott volt a falban. A zombi kirántotta a falból, és egy mozdulattal letörte a bárd pengéjét a fanyélről.
Dia elkerekedett szemmel meredt a vezérre. Amaz felkacagott, és Dia felé hajította a pengét. Dia félreugrott. A vezér utána hajította a fanyelet is. Dia elkapta a levegőben. A füsttől fulladozott, a tűz megállíthatatlanul közeledett. Jaden holtteste is elégett. Sanyi keze vörösre színeződött a melegtől. Dia vonszolni kezdte a fal felé, miközben azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna el.
- Meghaltok – szürcsögte a vezér. Megint nevetett, aztán köddé vált.
Dia tetőtől-talpig remegve vetette neki a hátát a falnak. Sanyi a lábai előtt hevert.
A lánynak melege volt a tűztől.
Meg fognak halni – ezt ígérték a piros lángok...
- Nem!
Diát kizökkentette rémült kábultságából a saját hangja. Előreszökkent, megragadta Sanyi nyakkendőjét, kirántotta a fiú nyakából, és ütni kezdte a lángokat, de a nyakkendő is lángra kapott...
A lány mély levegőt vett. Át kell rohanniuk a tűzön. Csak az a kérdés, hogy hogyan?

A segítség a legváratlanabb módon érkezett: a titkos ajtó feltárult, és egy fiú rohant be rajta, kezében két vödör vízzel.
- Nesze! – rikkantotta, és a tűzre locsolta. Még egy fiú bukkant fel, és ő is oltani kezdte a lángokat.
A végén pedig nem maradt más, mint a füst.
- Istenem! – sóhajtott fel Dia.
Megmentőik körülbelül tizennégy-tizenöt évesek lehettek. Dia felismerte őket a lelátóról. Látta ezt a két fiút – Hodir mellett ültek.
- Minden rendben? – lépett oda az egyikük.
- Igen, azt hiszem – bólogatott a lány.
- Szerencsétek volt – mondta a fiú. – Láttuk, hogy a pince ég, és azt is megtudtuk, hogy a zombik vezére itthagyott titeket.
- Ti értitek a zombik nyelvét? – csodálkozott Dia.
Közben a padlón fekvő Sanyi is kezdett feleszmélni.
A fiú lepillantott Sanyira.
- Gyerünk – szólt halkan. – A barátodnak orvosra van szüksége.
- Van itt egyáltalán olyan? – fintorgott Dia.
- Nincs – vont vállat Daranix. – De a Zombik Völgyén túl van egy város.
- Köszi szépen. Mi foglyok vagyunk.
- Mint mindenki. De itt az ideje, hogy ennek a zombiuralomnak vége legyen, nem?
- Mire gondolsz?
Daranix elmosolyodott.
- Az újak haza szeretnének jutni – felelte. – És ti is.
- Igen.
- Magatok láthattátok, hogy a zombik nem bírják a tüzet, kivéve a vezérüket.
- Igen.
- A vezérnek pedig pont az ellenkezője a gyengéje: a jég.
- A jég? – Dia értetlenül bámult Daranix-ra. – És honnét szerezzek jeget?
- Egy varázsló kastélya megteszi. Ahol gyerekek voltak befagyasztva egy évvel ezelőtt.
- Iboz kastélya! – kapkodott Dia levegő után. Daranix bólintott.
- Oda kell elcsalogatni a vezért, kiszabadítani a foglyokat és felégetni a Zombik Völgyét.
Dia rámeredt. Sanyi közben érthetetlenül motyogott valamit, de aztán nyöszörögni kezdett.
- És hogy csináljuk? – kérdezte Dia. – Mármint... hogyan jussunk el idáig?
- Először kiszabadítod a foglyokat – felelte Daranix.
- Kiszaba... – Dia homloka ráncba szaladt. Kitárt karjával Sanyi felé mutatott: - Úgy érted... úgy érted, hogy én?! – képedt el a lány.
- Miért, ki más?
- És Sanyi akkor mit fog csinálni?
- Ő? Egyenlőre semmit. Pihenésre van szüksége.
- Hogy-hogy?
- A zombik által előállított mesterséges tűz és füst káros lehet az ember számára. Aki elkábul tőlük, annak orvosra van szüksége.
- És orvos mit tud csinálni? – kérdezte Dia, miközben tekintetét Sanyira szegezte, aki nagy nehezen talpra kecmergett, és ide-oda tántorgott, mintha ittas lett volna.
Aztán hirtelen elvágódott a földön. Feljajdult.
Dia letérdelt, és Daranix-szal barátja fölé hajolt.
- Megütötted magad?
Sanyi felnézett.
- Nem – nyögte rekedten. – Csak kicsit a térdem... – belekapaszkodott Diába, és felállt.
- De hát mitől van ez? – fajadt ki a lány. Daranix leültette Sanyit egy testes hordó maradványaira.
Daranix felegyenesedett, és Dia felé fordult.
- Ez már évek óta így van – mondta Rodanix, Daranix ikertestvére. Most közelebb lépett. – A zombik nagyon nagy hatalommal rendelkeznek, képesek akár kiszívni a másik életerejét. Nagy mágusok, a völgy időjárását is ők határozzák meg. Szaporodni foglyokkal szaporodnak. Köddel elkábítják az ellenfelet, narancssárga lámpájuk, amiket a szemük üregében hordanak, hipnotizáló erővel bír. Aki pedig zombifüstöt szív be, és elvesztíti az öntudatát, ily módon könnyedén megzavarodhat. A tüdejét elemészti ez a füst, ami régi mágia, és mégis...

Hangja elhalkult. Látta, hogy Dia halottsápadtan hallgatja.
- Régóta lázadnak a foglyok, de aztán elvesztik minden akaraterejüket. Inkább beletörődnek a sorsukba. És ez a baj. A fiú – bökött fejével Sanyira -, orvoshoz kerül majd. Nem fog tudni részt venni az akcióban. Talán átalussza az egészet.
- Na azt már nem! – pattant fel hirtelen Sanyi. Alig állt a lábán, de elszántan nézett farkasszemet barátaival. – Nem fogok henyélni!
- Márpedig kénytelen leszel – jelentette ki Daranix.
- Nem! Sosem fogom ezt engedni! Akkor is segítek, ha bele gebedek is!
- Szó sincs róla – rázta a fejét Rodanix. Sötét szemöldöke a homloka tetejéig szaladt.
- De én nem... – Sanyi térde megroggyant, úgyhogy le kellett ülnie.
- Sajnálom, Sanyi, de úgy tűnik, idén kimaradsz a kalandokból – mondta Dia.
- Én is csinálni akarok valamit! – duzzogott a fiú.
- Sanyi nagyon izgága egy típus – magyarázta Dia pár perccel később. – Már amikor először megismertem, ilyen volt. A vérében van.
Rodanix rekedten felnevetett. Éppen a foglyok felé tartottak. A terv szerint Rodanix és Daranix elterelik az őrök figyelmét, miközben Dia ellopja a cellák kulcsait.
- Nyugi. Sanyi csak azt hiszi, hogy mindenből kimarad. Lesz rá gondom, hogy ne heverészhessen.
- Tényleg? – Dia felderült a hírtől, miszerint Sanyinak nem kell búslakodnia. – És mi lenne az?
- Elvisszük a városba, de csak később. Neki jut az élvezet, hogy befagyassza majd a vezért, akit tulajdonképpen Maden-nek hívnak.
- Maden?
- Ühüm.
- Maden. – Dia a fejét csóválta. – Fura egy név.
Daranix nevetett.
- Szerintem is.
Közben odaértek a cellákhoz.
- Ott jönnek! – suttogta Daranix, mikor észrevett két csuklyás zombit. – Gyorsan! Bújj el!

Dia behúzódott egy falmélyedésbe, a két fiú pedig lazán tovább sétált.
A két zombi odalépett hozzájuk, csontos kezükben egy-egy éles lándzát tartva.
- Hát ti mit kerestek itt? – szólalt meg furcsán az egyik, mintha évek óta most beszélne először.
Daranix hirtelen egy kést rántott elő, és villámgyorsan a zombira támadt. Azonban amaz megragadta Dar csuklóját, és úgy megszorította, hogy a fiúnak kiesett a kezéből a kés.
Rodanix egy kicsit meghökkent ettől. Nála is csak egy kés volt.
Végül jobbat nem talált ki; sarkon fordult, és rohanni kezdett. A zombik pedig üldözőbe vették.

Dia lassan előbújt rejtekhelyéről. Végülis, gondolta, így is jó, Rodanix feltartóztatja az őröket...
Daranix a csuklóját dörzsölgette, miközben feltápászkodott.
- Ezek erősebbek, mint gondoltam – morogta. – Na jó... gyerünk, keressük meg a kulcsokat!
A folyosó végén egy ajtóba ütköztek.
Daranix egy jól irányzott rúgással betört. Dia átlépte a kis faajtó romjait.

Ahogyan remélték, abba az irodaszerűségbe jutottak, ahol a kulcsokat őrizték.
- Szerencsére nincs minden cellához külön kulcs – mondta Daranix örvendezve. – A zárak ugyanolyanok, egy kulccsal ki lehet nyitni az összeset, de mivel az sokáig tartana, készítettek másolatokat is. Tessék! – azzal a lány kezébe nyomott egy kis, rozsdás kulcsot. – Én kezdem a bal oldalt, te meg a jobbot. De vigyázz. Azokat ne engedd ki, akiket látszik, hogy ittak zombivért! Siessünk! Hamarosan visszatérnek.
Fáradságos munka volt. Diának már zsibbadt a keze. Remegő kézzel fordította el a kulcsot a zárakban, valamikor megkérdezte, ittak-e már vért. Aki azt felelte, hogy nem, kiengedte.
Már majdnem végeztek, amikor váratlanul Rodanix jelent meg, a két őr pedig kétoldalról fogta közre. Úgy tűnt, a fiú nincsen magánál.
- Rod! – kiáltott fel Daranix. – Jaj, ne!
Az őrök pisztolyszerű fegyvert húztak elő. Daranix elsápadt.
- Na, most kezdhetsz el imádkozni – nyögte.

Az egyik zombi keze a ravaszra siklott. Fekete köpenyét nem vette le, aminek mind a két gyerek nagyon örült.
Dia becsukta a szemét. Tudta, nem menekülhetnek. Rodanix-et a másik őr eleresztette. Mikor a fiú a padlóra dőlt, Daranix nyelt egyet.
A másik zombi is fegyvert vett elő. Mindketten ott álltak Diáékkal szemben, gyilkolásra készen. És lőttek. Mindketten csak egyszer. A lövedékek hangtalanul siklottak keresztül a folyosón, egyenesen Darék felé...
Daranix félrevetődött a lövedék útjából, és a földre döntötte Diát is. Mielőtt felemelhették volna a fejüket, hangos ordítás hasított a levegőbe. Dühös ordítás. Ami egyre jobban közeledett.
- HALÁL RÁTOK, ÉLVEHOLTAK! HALÁL RÁTOK!
Dia felnézett. Az őröket megtámadta az ordító fiú. Egy kard villogott a kezében. A kard a zombik testébe hatolt. Sanyi volt az. Vicsorogva pörgött- és forgott, ugrott, és rúgott. Végül a két zombi összerogyott.
Sanyi kirázta a szemébe lógó hajfürtjeit. A kardot az övébe tűzte.
- Ennyit erről. – szólt elégedetten.
Dia és Daranix összenéztek.
- Hogy tudtál... – kezdte Dar, de Diát ez cseppet sem érdekelte. Amikor felismerte Sanyit, gondolkodás nélkül felpattant, odarohant barátjához, és szorosan megölelte.
- Sanyi! Istenem... megmentetted az életünket! Nem is tudom, mit csináltunk volna nélküled...
Sanyi mellkasa szaporán hullámzott. Arca a dühtől és a sok futástól kipirult, de azért ő is megölelte a lányt.
- Nem tudtam tétlenül ülni – mormogta. Mikor Dia végre elengedte, barátja szemébe nézett. – Sikerült a leggyorsabban szereznem egy gyógyitalt. – elvigyorodott, és előhúzta a kis üvegcsét. – Hála Lamnek!
- Lamnek? Miért, az kicsoda?
- Lam? – Sanyi felnevetett. – Hát még ezt se tudjátok?
- Képzeld, nem. – Daranix odasétált hozzájuk.
- Most nem ez a fontos! – szólt közbe Dia. Letérdelt a mozdulatlan Rodhoz. – Inkább vele foglalkozzunk.
- Nemsokára úgyis magához tér – legyintett Daranix.
- Simán elájult – bólintott Sanyi.
A lány nem szólt semmit. Megfogta Rodanix csuklóját, arca rémületet tükrözött. Sanyi letérdelt mellé.
- Baj van?
Csak a szája mozgott, hangot alig adott ki.
Dia beharapta az ajkát, végül bólintott. Sanyi ráhajtotta a fejét Rod mellkasára.
Daranix odalépett mögéjük.
- Rod nem fog felkelni. – Sanyi felegyenesedett.
- Meghalt?
Dia odafordult Darhoz, és bólintott.
Daranix arca elvörösödött a dühtől, végül hatalmasat ordított, és rátámadt Sanyira. Durván nekilökte Sanyit az egyik cellának, ujjai a fiú nyakára fonódtak.
- Te ölted meg őt, csak te lehettél... hörgh...
Sanyi döbbenten látta, hogy Daranix arca eltorzul, a szemöldöke eltűnik, a szeme pirosan fényleni kezd. A körmei megnőttek, és Dar azon mesterkedett, hogy megfojtsa Sanyit.
- Fiúk! – kiáltott fel Dia kétségbeesetten. Ő nem látta Dar arcát. – Fiúk! Hagyjátok...
Daranix felugrott, Dia felé perdült. Az arca és a teste lesoványodott, a fogai rémisztő gyorsasággal elrohadtak.
- Én vagyok Maden fia! – bömbölte Daranix, miközben Dia hátrálni kezdett. – Meg fogtok halni!
Sanyi előhúzta a kardját, és felállt.
- Hagyd abba! – kiáltott rá a szörnyre, azonban már késő volt. Dia érezte, ahogy a szörny megragadja, és...
Már csak a szörny gyilkos tekintetére emlékezett.


Arra eszmélt, hogy Sanyi szólongatja.
- Dia! Dia, térj magadhoz...
A lány kinyitotta a szemét. Sanyi külseje arról árulkodott, hogy keményen megküzdött a szörnnyé változott Daranix-szal. Az orra vérzett, a szája is véres volt, a fejsebe pedig mind a kettőn túltett. Látszott, hogy Sanyi rettentően elgyengült, a fejsérülése miatt pedig nehezen bír talpon maradni.
- Sanyi... Hiszen te vérzel! – kiáltott fel Dia döbbenten. Nem törődött a vállába hadító fájdalommal, mikor felült. Köpenye ujjával letörölgette a vért Sanyi fejéről, de nem sokat segített.
- Dia... – Sanyi hangja elhalóan hangzott. - ... menekülj... nem tudok veled menni... de... keresd... keresd meg Lamet...
- Sanyi! Mi bajod? – Dia komolyan aggódni kezdett. Ölébe fektette barátja fejét, és megvizsgálta a sebet. Bár nem sok Gyógytanórán vett részt, valamennyit már tanult sebek ellátásáról. Tisztára törölgette a seb környékét. Sanyi homloka verítéktől csillogott.
- Lam egy gyógyító... a zombik gyógyítója... megérkezett...
- Most ne erőltesd a beszédet, Sanyi – szólt rá Dia halkan.
- De muszáj elmondanom...
- Nem, Sanyi. Később is ráér.
- De nem...
- Dehogynem. Most pedig cssss...
Sanyi becsukta a szemét, hagyta, hogy Dia tüzetesen megvizsgálja a sebét. Hallotta, ahogy a lány felsóhajt.
- Jól elintézett, nem mondom...
- Csak tudnám... – kezdte Sanyi, de Dia rögtön rámordult:
- Csitt!
Sanyi mélyen kifújta a levegőt. Miután Dia úgy döntött, ennyi vizsgálódás elég lesz, óvatosan felültette Sanyit, és kutatón ránézett.
- Fáj még a fejed?
- Ne játszd meg az orvososdit – mormogta Sanyi.
- Fáj? – kérdezte a lány élesebben.
- Kicsit. – Sanyi nyelt egyet. – De majd elmúlik.
- Azt hiszem, jobban vagy.
- Igen. Csak ahogy Dar nekemesett... – a srác a fejét rázta. – Nem tudom, mi történhetett.
- Azt sajnos én sem.
Egymásra néztek.
- Hát... talán bele kéne húzni, nem? – kérdezte végül Sanyi. Feltápászkodott, de nyomban megszédült, és meg kellett kapaszkodnia Diában.
- Igen, de a te tempóddal ez úgy tűnik, nem fog menni – csóválta a fejét Dia. – Karold át a nyakamat!
Sanyi így is tett.
- Legelőször is, meg kell keresnünk a fegyverinket.
- Aha – bólintott Sanyi. Megint belehasított a sebébe a fájdalom, de nem törődött vele. – Hát akkor... mehetünk!

Alig jutottak ki a börtönblokk részlegéből, Dia megtorpant.
- Mi az? – kérdezte Sanyi.
- Új őrök.
- Hajaj. – Sanyi aggódva nézett barátjára. – Nem akarod lekaratézni őket?
- Lekaratézni? – a lány hitetlenkedve nevetett. Aztán a mosoly vicsorrá vált, ahogy beiszkoltak a fal mellé.
A zombik nem vették észre őket. Elmentek mellettük. Mikor kellő távolságra értek, Dia sóhajtva folytatta útját. Sanyi kitartóan lépkedett mellette. Enyhült a fájdalma, és alig szédült már.
- Sietnünk kell. Nem tudnál gyorsabban futni? – kérdezte Dia zihálva.
- Megpróbálhatom – motyogta a srác. Dia nyaka sajgott, ahogy végre külön futni kezdtek. Lábdobogásuk felkeltették az őrök figyelmét, akik gurgulázó hangokat hallatva késeket dobáltak utánuk.
Sanyi elvágódott, amikor egy őr kése eltalálta az alsó lábszárát.
- Sanyi! – kiáltott fel Dia kétségbeesetten. Elhajolt egy újabb kés elől, és megállapította, hogy a zombik kilométerekre tudnak pontosan célozni. És az őrök mindudatlan közelebb és közelebb értek hozzájuk...
Megragadta Sanyi kezét, és megpróbálta felráncigálni a földről, de a kés odacövekelte Sanyi lábát a padlóhoz.
Dia majdhogynem sírva fakadt kétségbeesésében. Mindenki ellenük fordult, és még elmenekülni se tudnak...
Letérdelt, és (kikerülve egy újabb repülő kést), megpróbálta kirántani Sanyi lábából a fegyvert. Sanyi elhalóan nyöszörgött, könnyei végigfolytak az arcán.
A lábából ömlött a vér. Félő volt, hogy pillanatokon belül elvérzik.
- Sanyi! Istenem, ne... Sanyi!
Dia zsibbadt kezekkel kutatott a zsebeiben zsebkendő után. De nem sok mindent talált.
Megpróbálkozott egy gyógyító varázslattal is, de nem történt semmi.
Az őrök odaértek hozzájuk. Egy másik kés Dia vállába fúródott. A lány tekintete elhomályosult. Sanyi sikoltása a fülében csengett. Dia érezte, ahogy Sanyi mellé zuhan, aztán elvesztette az eszméletét.

- Dia! Sanyi! Ébredjetek!
Sanyi nyitotta ki először a szemét. Kába volt. Mikor pislogott, lassan ráébredt, hogy egy ismeretlen férfi arcát látja. A férfi mellett egy lány is ott hajolt felettük, vizes ronggyal törölgetve Dia homlokát.
Az ő homlokát is vizes rongy hűsítette. Sérült lábán vastag kötés.
- Hála az égnek! – sóhajtott fel a lány. – Csakhogy magatokhoz tértetek!
- Mi... mi történt? – motyogta Dia.
- Majdnem meghaltatok – mondta a férfi. – Mardigón élünk, és ti most Alamarban vagytok.
- Alamar? – Sanyinak nem jutott el a tudatáig, mi lehet az az Alamar.
- Jaj, ne! – suttogta az ismeretlen lány. – Dia megint elájult.
- Nagyon mély volt a sebetek, és a zombik nem értették, miért nem tértek magatokhoz – mondta a férfi.
- Hol... hol vagyunk?
- Alamar kórházában vagytok.
- Kór... kórházban? – Sanyi egyszerre felélénkült saját, megkönnyebbült hangjától. – Kórházban? És ti... maguk... kik?
A férfi nevetett.
- Én Twedrost vagyok, ő pedig Gina. Nyugodtan tegezhettek minket.
- Meg kell semmísíteni a zombikat – nyögte ki Sanyi.
- Igen, de nem most. A zombik se most jöttek le a falvédőről, Sanyi.
- Honnan tudják a nevünket?
- A zombik a maguk nyelvén elmondták – felelte Gina.
- A zombiknak saját nyelvük van? – ült fel Sanyi, de Ginas gyorsan visszanyomta az ágyba. – Milyen az a nyelvük? Ti értitek?
- Persze. Gyógyítok lévén értenünk kell. Maguk a zombik hívtak minket.
Dia újra magához tért, de semmit sem értett.
- Hol vagyok? Hol van Sanyi? Mi...
- Nyugodj meg, minden rendben. Most pedig igyátok meg ezt!
Mindketten lenyelték a sűrű, keserű italt. Sanyi köhögött – a lé marta a torkát.
- Mi a manó ez?
Twedrost nevetett.
- Nem manó, hanem orvosság. Jobban lesztek tőle.
- Most pedig aludjatok. Aztán majd megbeszéljük a továbbiakat.
Diát csak Sanyi érdekelte.
- Hol van? Nem esett...
- Dia, itt vagyok – szólalt meg gyorsan a fiú. – Értem nem kell aggódnod.
- Hú, de jó – sóhajtott fel Dia. Becsukta a szemét, és a feje alá gyömöszölte a párnáját. – Akkor alhatok.
Másnap reggelre friss kalácsot és kakaót kaptak. Mindkettőjük étvágya nagy volt, úgyhogy kértek még egy-egy szelet kalácsot.
- Tulajdonképpen hány évesek vagytok? – ült le Dia ágya végébe Twedrost.
- Tizenhárom – felelte teli szájjal Sanyi. – Nyáron leszünk tizennégy évesek.
- Nyáron! Hisz még csak ősz eleje van!
- Tudom, de attól még... – Sanyi zavartan elhallgatott. – Hanyadika van?!
- Szeptember huszonharmadika.
- Te jó ég! Diának 18. –án volt a névnapja!
- Oh, tényleg – nyögte a lány. – De mindegy!
- Hát nem mindegy! Még fel se tudtalak köszönteni!
Dia legyintett.
- Nem kell.
Sanyi eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
- Boldog névnapot!
- Kösz – morogta Dia. Ginához és Twedhez fordult.
- Kaphatnánk valami fegyvert? Sanyi mondjuk egy kardot, én meg...
- Fegyvert?! Hát máris csatába akartok indulni, amikor fel se épültetek?
- Sietnünk kell vissza Lagerfeltbe – nyögte Sanyi.
- Igen – erősítette meg Dia is.
- Nem.
Twedrost éles hangja mind a két gyereket megrémítette.
- Először el kell pusztítani a Zombik Völgyét, és megfagyasztani a vezért. Nem hagyhatjátok itt a többi foglyot.
Dia és Sanyi összenéztek.
- Mi ezt tudjuk – sietett leszögezni Dia. – Csak...
- Na hát akkor holnap neki is kezdhettek. Sanyi, te Ginával felégeted a völgyet, Dia és én pedig kiszabadítjuk a foglyokat, és elcsalogatjuk a vezért és fiát.
- A fiát?!
- Maden fia volt Daranix, nem? – Dia gyorsan Sanyira nézett.
- Igen. Maden ugyanis szörnnyé változtatta Dart, és néha átvarázsolja szörnnyé.
- De hát nem is volt ott!
- Persze, hogy nem. Elég, ha rágondol, és olyankor Dar...
- Tehát Dar nem gonosz, csak egy szerencsétlen áldozat?
- Mondhatjuk úgy is, igen.
Sanyi a fejét vakarta. Ekkor vette észre, hogy már nem a ruhájában van, hanem egy egyszerű szürke nadrágban, felsőtestén pedig csak egy atléta feszül.
- Hé! Hol a ruhám?!
Gina lehajolt, és elővette Sanyi véres ingét.
- Nem hinném, hogy ezt akarod felvenni.
- És a nadrágom? Hé, és nyakkendő is volt rajtam!
Dia nyugtalanul köszörülte a torkát.
- A nyakkendő.. öö... nem hinném, hogy elő fog kerülni.
- Miért?
- A pincében... azzal akartam elállítani a tüzet.
Sanyi olyan harsány hahotára fakadt, hogy zengett belé a kórterem.
- Hát ez jó! – szólt, a szemét törülgetve. – Nem hittem volna, hogy ekkora balfék tudsz lenni, Dia!
A lány elvörösödött.
- Majd kapsz másikat – legyintett Twedrost. – Lam!
Sanyi felkapta a fejét. Diának eszébe jutott, hogy ő volt az, akiről Sanyi beszélt neki.
Lam a szomszédos helyiségből lépett elő. Fekete haja szanaszét állt, de ennek ellenére gondozott külsejű férfi volt.
- Twed, hívtál?
- Igen – bólintott Twedrost, és Sanyiékra mutatott.
- Erről a két gyerekről lenne szó.
Lam rájukbámult, aztán hosszú ujjával Sanyira, majd Diára mutatott.
- Lawren Sándor...? És Kindes Diána, ha jól sejtem?
- Igen – válaszolt csodálkozva Dia. – Honnan ismer minket?
- Óh, ti vagytok a zombifoglyok közül a lázadók, igaz? – Lam nevetett. – Láttam Sanyit harcolni Darral. Ügyes fiú.
Sanyi lehajtotta a fejét.
- Új ruha kéne nekik – magyarázta Twedrost.
- Maga szabó? – ráncolta a homlokát Dia.
Lam ránézett.
- Gyógyító és szabó is vagyok, igen.
- Aha.
- És milyen ruhát szeretnétek? Egy nap alatt megcsinálom nektek.
- Én fekete nadrágot, fekete köpenyt és nyakkendőt szeretnék fehér inggel – jelentette ki Sanyi.
Lam bólintott, elővett egy noteszt a zsebéből, és szorgosan jegyzetelni kezdett.
- És te?
Dia eltöprengett, végül úgy határozott, ugyanolyan öltözéket viselne, mint barátja.
- Elvégre mindketten így jöttünk el Lagerfeltből – vonogatta a vállát.
- Akkor most már csak azt kéne kideríteni, mi a méretetek.
Így hát Dia és Sanyi egy kölcsönkapott mankóval követték Lamet, aki lemérte őket.

Másnapra mindketten megkapták új ruhájukat. Sanyi éppen az ágyán ült, és a nyakkendőjét kötötte meg, mikor Dia bebicegett a kórterembe.
- Fáj még a lábad? – kérdezte Sanyitól.
Sanyi meghúzta a nyakkendőjét, belebújt a köpenyébe, és megvonta a vállát.
- Már csak kicsit. És neked?
- Nekem se annyira.
A fiú összekapcsolta a köpenyét, és nagy nehezen felállt.
- Akkor már csak meg kell várnunk Twedrostékat.
- Ühüm. – Dia leült a saját ágyára. – Remélem, már nem tart sokáig ez a kínszenvedés.
Sanyi kibámult a kórház ablakán.
- Én is – helyeselt oda se figyelve.
- Mit nézel?
- Hm? Ja... semmit.
Hosszú csend telepedett a szobára. Dia lehajtotta a fejét, és halkan megszólalt:
- Sanyi?
- Igen?
Dia a szavakat kereste. Be akarta vallani Sanyinak, mit érez iránta, de nem tudta kimondani.
- Én... én... hát... szóval én...
Addig hebegett-habogott, míg végül Sanyi türelmetlenül megperdült a sarkán, és megragadta Dia vállát.
- Hagyd abba a dadogást, és nyögd már ki végre, mit akarsz!
- Én...
Ebben a pillanatban kitárult a kórterem ajtaja, és megjött Gina, nyomában Twedrosttal.
- Nos? Indulhatunk? – kérdezte Gina.
Sanyi levette a kezét Dia válláról, és megfordult.
- I... igen.
- Jól van. Hát akkor mindenkinek sok szerencsét!
- Hé! És nem is kapunk fegyvert?
- Dehogynem – felelte Twedrost, miközben felsegítette Diát. – Nemsokára.
- Mikor?
- Majd – zárta le a vitát Twedrost. – Elmegyünk a fegyvereitekért. Dia?
- Hát... – A lány tanácstalanul pillantott Sanyira. – Akkor... szia, Sanyi.
Sanyi komoran bólintott. Egymás szemébe néztek. Dia gyomra lezuhant valahova a térde környékére. Sanyi tekintete olyan fagyos volt, hogy a lány biztosra vette, ezt sosem fogja elfelejteni.

Dia nyugtalanul forgolódott.
- Mikor jönnek az őrök? Mi lesz, ha elkapnak?
- Nem fognak. – láthatólag Twedrost kezdte elveszteni a türelmét, de egyenlőre ezt nem mutatta ki, csak arca vörössé árulta el egyre növekvő idegességét.
Nemsokára Dia azon kapta magát, hogy egy elhagyatottnak tűnő kamra felé veszik útjukat. Mikor Twedrost feltörte a nehéz lakatot, a lány tétován megszólalt:
- Itt vannak a fegyvereink?
- Igen – bólintott a férfi. Lábával berúgta a faajtót, és betaszigálta társát.
- Gyerünk – szólt halkan.
Dia belépett a sötét kamrába. Twedrost behúzta utánuk az ajtót, és felkattintotta a villanyt.
- Így már jobb, nem?
Dia körülnézett. A kamra afféle lomtár lehetett.
- Amiket a zombik elloptak – morogta Twedrost.
- Nem is tudtam, hogy a zombik ennyire jól tudnak zsákmányolni – jegyezte meg Dia.
- A vérükben van – hangzott a rövid válasz.
- Van egyáltalán vérük? – fintorgott a lány.
- Persze hogy van. Vagyis hogy... hát... mivel csontból és húsból állnak, nincs szükségük vérre... mégis van... egy kevés.
- Á, mintha az Sanyi kardja lenne! – kiáltott fel Dia, mikor észrevette a sarokban heverő fegyvert. Amennyire tudott, odafutott, és felkapta.
- Ez Sanyié! Megismerem, tudom, hogy ez az övé!
- És a te pálcád?
Dia körülnézett. Odaadta Twedrostnak Sanyi kardját, és lassan körbesétált. Kardok, pajzsok, drága selymek, és egy nagyon régi láda.
- Ebbe mi van?
- Nem tudom. Talán kincs. De inkább keresd meg a pálcádat, és menjünk, mielőtt...
CSATT.
Dia és Twed felnéztek.
- Ez... mi... mi volt? – kérdezte Dia rosszat sejtve.
Twedrost a fejét rázta. A ládára nézett, majd a lányra:
- Hozzáértél?
- Csak egy kicsit – mentegetőzött Dia.
- Ó, az ördögbe! – szitkozódott Twedrost. Megragadta Dia karját, és kifelé ráncigálta. – El innen, de rögtön!
- Miért?
A válasz nem váratott magára sokáig; a plafonon csüngő háló lezuhant, foglyul ejtve a két behatólót.
- Csodás – morogta Twedrost, a hálóban kapálózva. – Ezt jól megcsináltad, nem mondom.
- Jó, bocsánat – szűrte a szavakat a fogai közt Dia – ugyanis félig a szájában volt a háló.
- Gináék ott várnak minket, mi meg nem tudunk kiszabadulni.
- Itt van nálam Sanyi kardja – emlékeztette a lány, és elővette a kardot.
- Ne! – kiáltott fel a férfi, de addigra késő volt; Dia elnyisszantotta a kötelet, mire elektromos villámok rázták meg mindkettőjük testét. A háló szétszakadt. Dia és Twedrost lezuhantak a padlóra, és ezzel egyidőben óriási sípolás vette kezdetét. Dia és Twedrost még mindig a földön vergődtek, a villámok átfutottak az arcukon. Dia megpróbált talpra vergődni, de ahogy feltápászkodott, egy erős áramütés hanyattlökte. Fájdalom hasított a fejébe, és jópár pillanatig semmit se látott. Twedrost rángott még néhányat, aztán mozdulatlanná dermedt.
A lány nem tudott felállni a villámok miatt, viszont szerencsére be tudta tapasztani a fülét, hogy ne hallja a sípolást, ami valószínűleg az őröket csődítette oda.
Sanyi kardja Dia mellett hevert. Dia kinyújtotta áramfutotta kezét a fegyver után.
Hirtelen a teste megrázkódott. Nöszörögve rogyott vissza, ezúttal öntudatlanul nyúlva el.

Arra riadt, hogy Sanyi rázogatja a vállát.
- Dia, ébredj! Dia!
Nem sok idő telhetett el, mert Twedrost még mindig ugyanúgy feküdt.
Miközben Dia nagy nehezen talpra kecmergett, meghallotta a zombikat.
- Jaj, ne – nyögte.
Sanyi felkapta a kardját, hátralökte köpenyét, és az ajtó felé fordult.
- Gina kiszabadította a foglyokat – közölte. – És a zombik itt vannak. El kell jutnunk Iboz kastélyába! A vezér ott van, már csak oda kell mennünk, és befagyasztani őt!
- Mi? – nyögte Dia kicsit kábán. – Hogy...
- Gyere!
Sanyi felkapaszkodott egy fadobozhalom tetejére, aztán kardjával lyukat vágott a fából készült mennyezetre, mire egy kis darabka lezuhant, közvetlenül Dia elé. A lány félreugrott.
- Gyere már! – kiáltotta Sanyi, egy kézzel markolva a nyílás szélét.
Az ajtó kivágódott. A felbőszült zombisereg késeket és fegyvereket hajigált hozzájuk. Dia felugrott Sanyi mellé.
- Mi lesz Twedrost-tal? – kérdezte ijedten.
- Vele most ne törödj! Gyere! – Sanyi felhúzta magát a tetőre. Dia elkapott egy kardot a sarokból, majd követte Sanyit.
Mikor körülnéztek, döbbenten látták, hogy az egész tábor odagyűlt. Amerre szem ellátott, csak zombikat lehetett látni.
- Ajaj – nyögte Dia. Rémületében úgy szorongatta a kardját, hogy belefehéredtek az ujjai.
Sanyi körülnézett. Lábával rátaposott egy felmászó zombira, aztán halálmegvető bátorsággal nekirugaszkodott, és a seregbe vetette magát.
- Sanyi! – sikoltotta Dia.
Sanyi feldöntött két zombit, majd maga is a földre zuhant. De rögtön felpattant, megperdült, kezében már ott villogott a kard. A zombikat megzavarta Sanyi jelenléte, és egyszerre a fiúra vetették magukat.
- Sanyi!
Sanyi pár percig még harcolt, aztán végül térdre rogyott. Jobb kezét felemelte, aztán ernyedten az is visszahanyatlott.
- Neeeeeeeeee!
Dia dühében ordítva ugrott a sereg fölé. Egy zombifej, két zombifej, itt repkedtek a lábak, ott a csontok. A zombik felzúgtak. Jópáran már az eget kémlelték, mikor jön újabb támadás.
Dia ügyesen forgatva a kardját utat tört magának arra, amerre Sanyit sejtette. Érezte, hogy megvágják a karját – megperdült, vágott, szúrt, aztán tovább küszködte magát.
Mire a földön heverő Sanyihoz ért, jópár sebből vérzett. Vasmarokkal megragadta Sanyi gallérját, és vonszolni kezdte, azonban egy zombi bárdja elvágta Sanyi ingét.

Dia óriásit üvöltött dühében. Fekete köpenyét a a zombikra lökte, kardja csontos kezekkel ütközött. Belekönyökölt egy zombiba. Egy bárd suhant el a feje mellett pár centire, egy kés a lábát célozta meg. Felugrott, rávette magát egy szörnyre.
Éles vágást érzett a hátán. Felsikoltott. Alig kapott levegőt a fájdalomtól.
És ekkor rikoltás hallatszott a kamrából. Twedrost kirohant rajta, tele volt sebekkel, de élt. Kezében egy égő fáklyát szorongatott, azzal riogatta a zombikat.
- Fuss, Dia! – ordítozta. – Vidd Sanyit is!
- Twed? – A lány meglepetésében még a fájdalomról is elfeledkezett. Aztán bólintott, és a lehető leggyorsabban igyekezett elvinni barátját.

Zihálva leroskadt egy fa tövébe. Nem voltak messze a zombiktól, akik veszettül rohangáltak, csontos kezeikkel égő testüket markolászva.
Sanyi felnyitotta feldagadt szemeit.
- Menjünk... – suttogta erőtlenül. – A foglyok szabadok... a zombik égnek... és a vezér Iboz kastélyában van... nincs messze...
- Hogyhogy nincs messze? – ugrott mellé Dia. – Hol van Iboz kastélya!?
- Tu... tudom hol.
- Mondjad már! – türelmetlenkedett Dia.
- Várj... hadd... hadd szedjem össze magam – motyogta Sanyi, és felkecmergett. Inge piszkos, véres volt, és jópár helyen elszakadt.
- Honnan tudod, hol van Iboz kastélya?
- Hazagyalogoltunk onnét tavaly, nem? Talán egy napi gyaloglás volt az egész. A vezér már nem tudja megmenteni a népét, és most arra vár, hogy bosszút álljon.
- Honnan tudja, hogy mi oda akartuk csalogatni? – érdeklődött Dia. Alig bírt Sanyival lépést tartani. – Mondd már el!
- Gina intézte el ezt – morogta a fiú. – Nem tudom, hogy, de sikerült neki kiszabadítani mindenkit, és engem azért küldött, hogy együtt elintézzük a vezért, mert azt mondta, ott él.
- Él? A vezér mindvégig...
- Csak pár napja – válaszolt gyorsan Sanyi. – Na gyerünk!
Sanyi habozás nélkül felfelé tartott egy nagy dombnak. Barátja követte.
Mikor végre felértek, Dia lenézett.
- Ég a tábor!
- Persze hogy ég – morogta Sanyi. – Hiszen most égették fel. Na gyerünk, gyerünk, még ma oda akarok érni!
- Nem is gondoltam volna, hogy a Zombik Völgye és Iboz kastélya közel van egymáshoz – jegyezte meg Dia. – Tényleg, Sanyi, honnan tudod az utat?
- Gina tudta az utat, nem én. Ő mondta el, merre menjünk.
Dia beharapta az ajkát.
- Gina tulajdonképpen hány éves?
- Nem tudom, de ahhoz képest, hogy felnőttnek néz ki, elég fiatal. Szerintem 15-16 éves lehet.
- Á, szerintem több – motyogta Dia, de úgy érezte, mintha meg akarná fojtani Ginát. Nem, az nem lehet, hogy féltékeny! Mire lenne? Elvégre Sanyi nem szerelmes Ginába...
Pár perc múlva Sanyi előremutatott.
- Ott van.
Valóban Iboz kastélya magaslott a távolban.
- Gyerünk.
Sanyi futásnak eredt. Dia követte a példáját. A szél feltámadt, ahogy a dombon rohantak lefele. Aztán hirtelen Sanyi elbotlott, Dia belerohant, elesett Sanyiban, és legurultak a dombról.
- Ah! Jaj...!
Mikor a domb alján elterültek a magas szálú fűben, mindketten annyira nevettek, hogy nem bírtak felülni.
- Hát ez jó volt – nyögte ki Sanyi, mikor levegőhöz jutott.
Dia nevetett. Felült, a hasát szorongatta.
- Most már nemcsak véres és homokos vagyok, de még füves is! – nevetett Sanyi. – Na jó... ideje, hogy továbblépjünk. – felvette elejtett kardját.
- Aha...
A hátralevő utat szinte futólépésben tették meg. A kertkapu és az udvar ugyanúgy állt, mint tavaly. Sanyi a kapu kilincsét feszegette.
- A csudába...
- Zárva?
- Aha... vigyázz!
Dia hátrébblépett. Sanyi átvetette a lábát a kapu rácsain, és átugrott a túloldalra, amit hatalmas puffanás jelzett.
- Jöhetsz – nyöszörögte.
Dia csakhamar rájött, hogy Sanyinak nem hiába fájt a térde. Mikor követte barátját, a nadrágja beleakadt a rácsokba, és fejjel előre landolt Sanyi mellett.
- Au...!
Egymásra néztek, és szinte varázsütésre elkezdtek nevetni.
- Ma már teljesen összetörjük magunkat – nevetett a fiú.
Dia bólintott. Fejét fogva felállt.
- És ha... odabent lesz, mit csinálunk? – kérdezte Dia suttogva.
- Belökjük egy tartályba, és befagyasztjuk – felelte Sanyi röviden.
- Aha.
Mikor a tartályterembe értek, nagy meglepetésükre bent találták Madent és Daranixot.
- Dar! – kiáltott fel Sanyi döbbenten.
Maden megfordult. Dar Diáékra meredt.
- Dia? – bökte ki végül, és úgy elvörösödött, mint a főtt rák. Sanyit pillantásra se méltatta. – Hogy kerülsz ide?
Maden tekintete a három gyerek között cikázott.
- Daranix! – szólalt meg. Csontos kezével előrébblökte a fiút. – Végezz a lánnyal!
Dar engedelmesen elővette a kardját, és elindult Dia felé, de Sanyi eléugrott.
- Ne merészeld!
- Hagyd, Sanyi – mondta Dia, és maga elé tartotta fegyverét. – Jöjjön, ha akar.
Sanyi habozott, végül bólintott, és a vezér felé fordult, aki ködöt varázsolt elő.
- Lássuk, le tudsz-e győzni – susogta, és ördögien felkacagott.
Sanyi nyelt egyet. Legszívesebben belevágott volna Maden képébe egy égő fáklyát, de rájött, hogy a zombivezéren a tűz nem fog. A háta mögül hallotta, ahogy Dia és Daranix elkezdte a küzdelmet.

A köd baljósan kavargott körülöttük. Sanyi véres ingébe törölte izzadt tenyerét. Remegve szorongatta kardja markolatát.
- Egyet had kérdezzek! Miért nem fog rajtad a tűz?
Maden felnevetett.
- Pofon egyszerű! Bennem víz van!
Sanyi meglepetten hőkölt hátra, végül gyorsan összeszedte magát.
- Készen állok – jelentette ki magabiztosan.
- Hmmm, talán a halálra?
Fény villant. Mire Sanyi pislogott, Maden a háta mögül rontott rá.
- Enyje-enyje, nem vagy te erős – sziszegte gúnyosan. Könnyed mozdulattal kivédte Sanyi támadását, másik kezével kiverte a fiú kezéből a kardot, ami csörömpölve ért földet.
Sanyi tátott szájjal bámult ellenfelére.
A zombi levetette fekete köpenyét, és üres szájüregét mutatva „rávigyorgott”.
- Kard nélkül nem tudsz harcolni, fiú?
Sanyi meghökkent. Verekedni egy zombival?
- Én...
- Na mire vársz? – susogta Maden.
Azzal hirtelen felugrott a levegőbe. Sanyi átbukfencezett alatta, mielőtt Maden ráugorhatott volna.
- Jó. Nagyon jó...
A zombivezér hahotájától Sanyit kiverte a hideg.
- Gyerünk!
Sanyi felugrott, és hirtelen szembefordult ellenfelével.
- Na végre!
Sanyi felemelte az öklét, és teljes erőből belecsapott a zombi arcába, mire a csontok megnyekkentek, Maden teste hátrahanyatlott. A vékony kezek Sanyi csuklójára fonódtak, és úgy elszorították, hogy Sanyi felüvöltött fájdalmában...

Miközben barátja kétségbeesetten próbált kiszabadulni Maden karjából, Dia és Daranix heves kardozásba kezdtek. Kijutottak a tartályos teremből, át egy tágas szobán, míg Daranix kihátrált a kastély melletti kínzóhelyre, ami hosszú csövekből állt, azok alatt egy lángoló verem. Itt égették meg az embereket.
Dar rálépett az első csőre, kivédte Dia támadását, és szúrt. A lány kivédte. A keskeny csövön nehezen tudott harcolni, kis híján belezuhant a lángok közé.
Mindketten kimelegedtek a harctól, a lángok egyre magasabbra kúsztak.
- Hogy lehet... hogy itt egyre jobban... ég minden? – zihálta Dia.
Daranix a lábát célozta meg, közben pedig válaszolt:
- Ez a hely érzékeli, ha valaki a csövekre rálép... hamarosan mindent tűz fog borítani!
Dia felugrott, és védett. Dar felnevetett.
- De nem én leszek az – zihálta Dia - , aki itt meg fog halni!
- Gondolod?
A lángok elérték a cső alját, megperzselve Daranix cipőjét.
- Áu!
Daranix megcsúszott. Hogy el ne essen, Dia utánakapott.
- Hagyjál békén! – förmedt rá a fiú. Kiszemelt egy lelógó zsinórt, azt megragadta, és átlökte magát egy másik csőre.
- Na gyere!
Akárcsak Sanyi, Dia is elképedt.
- Ezt meg hogy csinálta?
Dia felfigyelt rá, hogy mindenütt zsinórok lógnak lefelé. Az egyiket, ami a feje fölött lógott, elkapta, és elrugaszkodott.
Azonban Daranix nem várta meg, hogy leérkezzen. Ő is elkapott egy zsinórt, így a levegőben találkoztak kardjaik.
Dia nem mert lefelé nézni. Az első csövet már nyaldosták a lángok. Az, amire Dar megérkezett, szintén kezdett átforrósodni. Tehát a harmadik cső szabad!
Dia megcélozta a harmadik csövet, de Daranix ismét támadást indított ellene. Egyik kezével a zsinóron kapaszkodott, másikkal Dia lába felé vágott. Dia feljebb mászott a zsinóron, de a feje beleütközött a tetőbe, ami megperzselte a haját. Ijedtében elengedte a zsinórt. Sikítva zuhant lefelé.

Daranix is elengedte a maga zsinórját. Dia észrevett egy széles sziklát maga alatt a lángok közt. Rázuhant a sziklára. Itt már olyan közel volt a tűz, hogy fuldokolni kezdett.
Daranix ugyanoda ugrott le. Ő állt a szikla egyik, Dia a másik oldalán. A kardok ismét összecsaptak. Dia kikerülte Dar kardját.
És ekkor örömmel vette észre, hogy tulajdonképpen ahol van, egy verem, aminek alján lépcsők vannak, segítve a visszajutást.
Tehát ha esetleg sikerül legyőznie a fiút, akkor...
Dia meglepetten dobta le a kardját, amikor Daranix a szívének szegezte a fegyverét.
Megdermedt.
- Meghalsz – zihálta Daranix. – Mondom, hogy meghalsz, mert meg kell...
Elhallgatott. Leresztette a kardját, odaugrott Dia elé, és a nyakába borult.
Dia elvesztette az egyensúlyát, és a szikla aljára zuhant. Haja lángra kapott, viszont Daranix átbukfencezett rajta, egyenesen a tűzbe. Egy sikoly – és máris eltűnt a tűzben.
Dia eloltotta a tüzet, ami a hajába kapott, és döbbenten pislogva meredt a tűzbe. Fel se fogta igazán, mi történt. Daranix az egyik pillanatban még ott állt előtte, most meg...
- Dar! – kiáltotta kétségbeesetten. – Dar!
De már senki se válaszolt.

Sanyi arcán könnyek patakzottak végig. Tetőtől-talpig remegve próbált felállni, de Maden akkorát rúgott belé, hogy ettől mindudatlan visszaroskadt.
- Ne...
A kardja Maden mögött volt. A vezér láthatóan nem volt hajlandó elmozdulni a helyéről. Száját nagyra tátotta, amiből füst gomolygott elő. Sanyi a földön vonaglott fájdalmában. A köd eltompította az érzékeit, fulladozott a füsttől, félájultan érzékelte, hogy a köpenyes zombi egyre jobban közeledik hozzá...
Zord hang hasított bele a ködbe. A köpenyes alak megtántorodott. Sanyi hunyorgott, és sikerült felismernie Diát, aki kissé furcsa hajjal rárontott a zombira, és az egyik tartály felé terelte.
- Hé!
- Dia... ott... ott a kardom! – nyögte ki Sanyi, és a földre mutatott.
Dia felkapta azt is, és kettős támadást indított Maden ellen.
A zombivezér füstöt lehelt Diára. A lány megtántorodott, de elszántan küzdött tovább. Maden egy hihetetlenül vastag vaskardot varázsolt elő, és egy csapással kiröpítette Dia kezéből Sanyi kardját.
- Dia...
Maden felkacagott, és eltüntette a fejét. Tudta, hogy ez a látvány sokkolni fogja ellenfeleit, azonban akkora ellenállásra nem számított, amivel Dia védte magukat.
Habozás nélkül nekiment Madennek, és sikerült belöknie az egyik tartályba.
Maden felhördült. Sanyi a kar felé mászott. Maden hanyattlökte Diát a padlón, és kiugrott a tartályból.
- Ne...
Dia felugrott, és ismét nekiment Maden-nek, de most sem sikerült belöknie. Sanyi végül utolsó erejét összeszedve meghúzta a kart, épp akkor, amikor Dia utoljára nekiment Madennek.
A zombivezér bezuhant a tartályba. Szisszenő hang hallatszott, és Maden jéggé fagyott.


Pár percig csend honolt a teremben. Végül Sanyi feltápászkodott.
- Vége! Legyőztük! Vége, Sanyi, vége!
- Igen... igen... tudom...
- El sem hiszem, hogy mindezt sikerült végigcsinálnunk!
A lány szeme csillogása arra késztette Sanyit, hogy ránevessen barátjára.
- Most pedig, azt hiszem, lehet tartani egy kis mesedélutánt – jegyezte meg. Egymás mellett lépdelve maguk mögött hagyták a tartályokat, a völgyet, és egyben a Zombik Völgyét is.


A hold éppen kiflialakú volt. Sanyi éppen egy állat húsát sütögette a sebtében megrakott tábortűzön.
Dia törökülésben ült, és a sérüléseit vizsgálgatta.
- Ez azért elég veszélyes „küldetés” volt, nem? Talán veszélyesebb, mint tavaly.
- Aha – felelt Sanyi szórakozottan. – Na! Azt hiszem, elég jól megsült. – A kardjára szúrta a húst, és félretette hűlni.
- Én azért arra számítottam, hogy Edran is benne lesz ebben az egészben – jegyezte meg.
Dia felkapta a fejét.
- Viccelsz?
- Miért? Olyan unszimpatikus fickó ez az Edric!
- Attól még, hogy tiszta röhejes, és nem normális, semmi bajom nincs vele.
- Te is röhögtél rajta!
- Igen, de attól még nem gyanusítom meg!
- Jó, igaz, Edric túl béna ilyen akcióhoz.
Dia elnevette magát.
- Lehet!
- Kóstold meg! – Sanyi Dia felé nyújtotta a húst. – Nem olyan meleg már, akár kézzel is meg lehet fogni.
- Te nem eszel? – kérdezte Dia csodálkozva.
Sanyi a fejét rázta.
- Nem, valahogy nincsen étvágyam.
Elnézte, ahogy Dia eltünteti a húst, aztán sóhajtott.
- Na, ideje aludni.
- A földön aludjunk?
Sanyi körülnézett.
- Nem; majd keresünk egy fát.
A kijelentést tett követte. Sanyi eltaposta a tüzet, és felkucorodtak egy erős ágra. Dia a fa törzsének vetette a hátát. Sanyi mellette kucorgott, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy le ne essen.
- Dia – szólalt meg váratlanul a srác.
- Igen?
- Mit akartál mondani nekem, mielőtt elmentél Twedrost-tal?
Dia egyszeriben megdermedt.
- Semmit – mondta gyorsan.
Sanyi halk nevetése a fülébe hatolt, mintha beleordított volna.
- Én nem így gondolom. Miért dadogtál akkor?
- Mondom; nem akartam semmit.
Sanyi a fejét csóválta, végül nekitámaszkodott egy ágnak, és behunyta a szemét.

Másnap reggel valaki türelmetlenül rázogatta a vállukat.
- Ébredjetek, Sanyi! Dia!
- Höh? – nézett fel bambán Sanyi Twedrostra, aki mellette térdelt az ágon. – Twed... Twedrost? Hogy...
- Ha vissza akartok menni Lagerfeltbe, akkor szedjétek össze magatokat! – szólt Gina, aki Diát élesztette fel.
Sanyi egyszeriben azt se tudta, mit mondjon.
- De hát... hogyan...
- Szereztünk egy űrhajót – magyarázta Twed.
- Tényleg?! Hát... ez nagyszerű!
- Akkor jöttök vagy maradtok? – türelmetlenkedett a férfi.
Dia és Sanyi egymásra néztek.
- Micsoda kérdés! – kiáltott fel Sanyi. Nem vette észre, hogy Dia jót kacag felfelé álló haján.
- Jól van. Hát akkor mire várunk? – szólt Twedrost, azzal mindnyájan elindultak a biztonságot jelentő hajó felé.

Mikor Twedrost és Gina segítségével visszakerültek Lagerfeltbe, maguk sem tudták eldönteni, mit gondoljanak idei kalandjaikról.
- Azt hiszem, büszkék lehetünk – jegyezte meg Sanyi, egy jókora sült kolbásszal a szájában, amit társaik nyomtak a kezükbe.
Az egész iskola tombolt és ujjongott, hiszen megszabadultak a zombiktól, kik ezidáig diákokat vittek magukkal. És ennek most már vége.
- Tavaly a napkövet védtétek meg, idén pedig véget vetettetek a zombik rémuralmának! – lépett oda Eleshar. – El sem tudom mondani, mekkora hőstetteket visztek véghez, ó, és ki is felejtettem: mi lesz később? Erre tekintettel – folytatta az igazgató -, kollégáimmal úgy döntöttünk, egyfajta előléptetést érdemeltetek ki.
- Azaz? – kérdezte Dia izgalomtól összeszorult gyomorral.
- ... azaz jövőre már küldetésekre fogtok menni – fejezte be az odalépő Calistar mester.
Néma csönd lett az étkezőben. Dia és Sanyi összenéztek.
- Küldetések? – szólalt meg végül Sanyi.
- Igen, Lawren, küldetések – biccentett Calistar.
- Küldetések?! – Sanyi hangjából döbbenet és rémület csengett, aztán...
- Küldetések?! De hát ez kirááály!

Folytatása következik: Sötét úton – III. rész