A Zombik Völgye - II. rész - 1.

Lawren Sándor és Kindes Diána második tanéve már a legelején eseménydúsnak bizonyul. Egy lopás máris gyanús körülmények között, és valaki gyilkosságot kísérel meg Sanyi ellen. Sanyi és Dia sejtik, kik lehetnek a tettesek, de ekkor váratlan fordulat következik...



Zuhogott az eső. Egy barna, hosszú hajú lány bámult ki bánatosan az ablakon, miközben gondolatai vadul cikáztak a fejében.
Az ég dörögni kezdett. A lány elfordult az ablaktól, felállt a székről, és sóhajtott. Másodéves volt Mardigo Szakképzőjében, a Lagerfeltben, és varázslónak készült. A nyarat is Lagerfeltben töltötte, mint minden diák. Több mint valószínű, hogy az a fiú, aki tetszett neki, nem ment el Mardigo egyik kis házába lakni az iskolakezdésig. Nem nagyon vallott ez Lawren Sándorra.

Kindes Diána végigsimított a haján. Villám cikázott át az égbolton, az eső korbács módjára verte az ablaküveget. A hideg behatolt a lány szobájába is. Dia megborzongott, aztán az ágyára heveredett. Tarkója alatt összekulcsolta a kezét, és a menyezetet tanulmányozta.
Nem tudta, meddig fekhetett így, amikor valaki kopogott a szobája ajtaján.
Dia rögtön felült. Rendbe szedte magát, és aztán hangosan így szólt:
- Öh… igen, tessék!
Nyílt az ajtó, és Aerti Leila, Dia egyik csoporttársa dugta be rajta a fejét:
- Szia, bocs, hogy zavarlak, de várnak a bejárati csarnokban.
- Ki?
Leila elmosolyodott.
- Azt hiszem, ismered.
- Sanyi? – kérdezte Dia meglepetten.
Leila megpróbált pókerarcot vágni, de kis idő múlva elnevette magát.
- Hát… nem is tudom…
- Ő az, igaz? – állt fel Dia.
Leilából újra kitört a nevetés.
- Mondd már! – türelmetlenkedett Dia, mire Leila lehiggadva legyintett.
- Talán. Asszem, igen… te, mikor láttad utoljára?
- A nyáron egyszer se – felelte Dia sóhajtva.
- Hogy-hogy?
Dia a vállát vonogatta.
- Nem tudom. Nem találkoztunk. Ki tudja, mit csinált egész nyáron.
- Már lassan elseje lesz – emlékeztette a lány.
- Tudom.
- Na, akkor ideje, hogy találkozzatok – intett Leila.
Dia rögtön lerohant a toronyból, máris a bejárati csarnokba.

Tényleg Lawren Sándor állt előtte, de mintha két hónap alatt teljesen megváltozott volna. Kicsit hosszabb volt a haja tavaly óta, zöld szeme élénken csillogott, nőhetett is vagy négy centit. Szokásától eltérően nem fehér tunikája volt rajta (Sanyi lovagnak készült), hanem egy kinyúlt fekete póló és egy sötétkék farmer, fekete övvel.
Dia megkövülten állt a lépcső legfelső fokán, és egyrecsak a fiút bámulta.
- No mi az? – szólalt meg végül a srác. – Nem ismersz meg, vagy mi?
- Azt hittem, azt is elfelejtetted, hogy egyáltalán a világon vagyok. – jegyezte meg nyugodtan a lány, mikor magához tért első kábulatából. Igyekezett higgadtnak tűnni.
- Sok volt a dolgom – felelte Sanyi. – Lejössz végre arról a lépcsőről?
Dia lesétált.
- Megtudhatnám, mit takar ez a kifejezés?
- Kifejezés? – Sanyi összehúzta a szemöldökét. – Milyen kifejezés?
- Jól hallom, sok dolgod volt?
Sanyi zsebre dugta a kezét.
- Igenis, sok dolgom volt. Gyakoroltam a kardozást, utánajártam, mit fogunk kapni másodéves korunkban… – közben tetőtől-talpig végigmérte régi barátját. – Sokat nőttél, de amúgy nem sokat változtál. – fanyarul elmosolyodott.
- Igen, ellentétben veled.
Sanyi végigsimított a nyakán. A haja egészen odáig elért.
- Azért annyit nem változhattam, hogy meg ne ismerj.
- Leila mondta, hogy te vagy az.
Csend ereszkedett közéjük.
- Hogy telt a szünet?
Dia megvonta a vállát.
- Igazából sehogy.
- Tanultál?
- Vajmi keveset.
- Gondolhattam volna. – Sanyi megcsóválta a fejét.
- Új tantárgyaink lesznek – váltott témát Dia.
- Tudom. – Sanyi elfintorodott.
Megint hallgattak.
- Mit csináltál a nyáron? – kérdezte Sanyi.
- Noblenotot ettem – felelte Dia, szándékosan emlegetve a mardigói édességet.
- Fúj!
Dia elnevette magát.
- Tudtam, hogy nem felejted el!
- Kösz. – Sanyi elfordította a fejét, és az étkező felé tekintett. – Mondom, hogy nem tudsz megváltozni.
Dia büszkén elmosolyodott.
- Két hónap alatt nem is tudtam volna.
- Aha... bocs, most mennem kell – szólt Sanyi. A lány meglepett pillantást vetett rá.
- Hogy-hogy?
Sanyi vállat vont.
- Dolgom van. Elvégre holnaptól újra suli.
- És?
- Mit és? – nézett rá a fiú élesen. – Mennem kell, kész. Tudtommal nem kell beszámolót tartanom neked, hova megyek.
- Nem úgy értettem! – visszakozott Dia. – Sanyi, én...
Sanyi azonban leintette.
- Úgy viselkedsz, mintha anyám lennél – morogta gúnyosan, azzal az étkező felé indult. Dia meredten állt, kicsit értetlenül. Mi ütött Sanyiba? Ezalatt a két hónap alatt teljesen megváltozott. Csak azért hívta le, hogy azt lássa, megvan még?
Sanyi megtorpant.
- Na mi az? Nem jössz?
- Minek menjek az étkezőbe? – kérdezett vissza a lány.
Sanyi rámeredt, majd vállat vont.
- Nekem mindegy. Én kajálok. Szia.
Dia nem viszonozta a köszönést. Nézte, ahogy Sanyi nagy vagányan bevonul, aztán elfordult. Inkább úgy döntött, visszamegy. Kár volt lejönnie.

Az új órarendbe új tantárgyakat raktak, és a nevük alapján izgalmasak lehetnek…

Hétfő Kedd Szerda Csütörtök Péntek

1. Kül. kép. Bolygótan Sporttan Bolygótan Sporttan
2. Légió/Gyógytan Sporttan Varázstan Lovagtan Kül. kép.
3. Légió/Gyógytan Lovagtan Gyógytan Lovagtan Varázstan
4. Varázstan Légió Kül. kép. Légió/Gyógytan Lyukas óra
5. Ebédidő Ebédidő Ebédidő Ebédidő Ebédidő
6. Lovagtan Kül. kép. Sporttan

Szigorúan meg volt szabva, hogy a lányoknak idén Gyógytanra kellett menniük, míg a fiúknak Légióra, amin az űrhajóvezetést és az űrben háborúzást tanították meg. Valamikor csak Légió volt, míg a lányok szabadon azt csinálhatták, amihez kedvük tartja, máskor meg a fiúk pihenhettek. A Bolygótanon különféle bolygókat mutattak be, de legfőképpen a Mardigóról való tudnivalókat oktatták.
Bolygótanon az egyenruha bő krémszínű köpeny, magas szárú fehér csizma és ugyancsak krémszínű nadrág, ugyanolyan inggel és fekete nyakkendővel. Légión a fiúknak sötétkék kezeslábast, fehér bukósisakot, és fekete csizmát kellett hordaniuk, míg Gyógytanon Diáéknak fehér köpenyt, fehér nadrágot és fehér pólót. Itt orvosi dolgokról tanultak.

Az első iskolai nap reggelijénél Sanyi már javában falatozott, és az órarendet nézegette, mikor Dia betámolygott az étkezőbe.
- Szia, Sanyi – motyogta kimerülten, és ásítva lezuttyant a fiú melletti székre.
- No mi az? Hogy-hogy ilyen álmos vagy? – Sanyi közben eltolta Dia elől a sajttal és sonkával megrakott tányért, nehogy a lány feje belebukjon, mert így is vészes közelségbe került az asztal lapjához.
- Mi bajod van? Olyan karikásak a szemeid! Nem tudtál aludni?
- Egész éjjel tanultam – mormogta Dia, és a szemét dörzsölgetve kezébe vette a saját órarendjét.
- Tanultál? – Sanyi hitetlenkedve felnevetett. – Aztán mire? Mégcsak most kezdődött el a tanítás!
- Azt mondják, nehéz az anyaga a Gyógytannak. Nekiálltam hát elkezdeni olvasni a könyvet, hiszen egész nyáron nem is néztem bele a könyvekbe. – Dia az asztalra rakta az Orvosi alapszabályok című zöld borítású, vaskos kötetet. – Alig bírtam belőle… - ásított egyet -, … belőle felfogni… - megint ásított -, … néhány szót! – mondatát ásítással fejezte be. Letette maga mellé a könyvet, fellapozta az első oldalt, maga elé húzott egy tányért, és rakott rá egy karaj kenyeret, sonkát, sajtot, főtt tojást, meg egy kis húst. Kezébe vette a villáját, és ásítva nekilátott az olvasásnak.
Sanyi belekukucskált a könyvbe.

„A bolygó egészségügy mardigóiai definícióját 1996-ban Falarewben „Mi a bolygó egészségügye?” konferencián konszenzussal a következőképpen fogadták el:
A bolygó egészségügye multidiszciplinárs és interszektorális szemlélet és gyakorlat. Célja a népesség egészségének elősegítése, a betegségek megelőzése, az emberhez és hasonló kinézetű lényhez méltó élet meghosszabbítása, ami természetesen…”

Sanyi képtelen volt tovább olvasni. Iszonyodva fordította tekintetét a tányérjába.
- Hát, őszinte részvétem, Dia. Ha ezt te megtanulod, komolyan mondom, kinevezlek a második ük-ük-ük-ük-ük nagyanyámnak. Az elsőt különben Ferenc Klárának hívták – tette hozzá keserűen -, aki végül begyógyszerezte magát…
Dia megköszörülte a torkát, és úgy tett, mintha nem hallaná barátja szavait.
Sanyi ránézett, aztán hirtelen becsukta az Orvosi alapszabályokat, megmarkolta a könyvet, és letette a maga oldalára.
- Sanyi! Add vissza a könyvem! – csattant fel a lány, és áthajolva Sanyi tányérján, megpróbálta visszavenni a tankönyvet. Sanyi azonban megfogta a karját.
Először kiemelte a tányérjából, aztán fogta a könyvet, és még távolabb tette. Majd Diához fordult.
- Hallgass ide! Látom, milyen kimerült vagy, és ilyenkor nem fog az ember agya…
- Add ide!
- Amúgy ez egy nagy hülyeség, olyan szavakat használnak benne, mintha felnőtteknek írták volna. Pedig ti még csak tizenhárom évesek vagytok, és…
- Add vissza a könyvemet!
- … és szerintem rossz könyvet kaptál. Hisz azt se tudod, mit jelent például az, hogy (belenézett a könyvbe), konferencia, meg multidiszciplinárs.
- Add már ide! – Dia felállt. Sanyi is felpattant a helyéről, és visszaültette.
- Nyugi már! Reggeli közben nem kell magadat hülyeségekkel traktálni, teljesen felesleges. Egyél! Az rádfér! – töltött a lánynak egy bögre teát.
- Finom csipkebogyótea! Nagyon ízletes! – duruzsolta Sanyi, Dia azonban nem foglalkozott a teával. Egyrecsak a könyvéért könyörgött.
- Sanyi, a könyvem… tanulnom kell!
- Miért? Mi ez a nagy tanulási roham?
- Nem tanultam egész nyáron, és nehéz az anyag, nem akarok...
- Á, szóval lelkiismeret-furdalásod van! – csillant meg diadalmasan Sanyi szeme, és még jobban eltartotta a könyvet barátjától.
Ekkor megszólalt a csengő. Mindketten felálltak.
- Na jól van, tessék – adta meg magát a srác, Dia kezébe nyomva a kötetet. – De még egyszer rajta ne kapjalak, hogy ezt olvasod!
- Köszönöm – morogta Dia. A fiúk tornya előtt szétváltak. Dia elsietett a lányok tornya felé, Sanyi meg felkapaszkodott a lépcsőkön. Felvette nadrágját, belebújt az ingébe, a nyakába akasztotta a nyakkendőjét, és így szaladt le, félig felöltözve.
Nemsokára barátja is megjelent, ugyanabban az öltözetben, csak kicsit rendbeszedetebb volt, mint Sanyi.
- Most már indulás kül. képességtanra! – indítványozta Dia, és Sanyival a nyomában hanyatt - homlok rohanni kezdett.

Gwedmir mester nem sokat változott tavaly óta. Szőke haját megvilágította a napfény, kék szeme ragyogott.
- Örülök, hogy újra itt vagytok. Az előző tanévben ugyebár megtanultuk, hogyan lebegtessünk tárgyakat, vagy akár egy embert is. A mai órán belekezdünk a szaltózás művészetébe.
A csoporton izgatott moraj futott végig. Dia és Sanyi néma pillantást váltottak.
- Jeles Katalin, gyere csak ide! És te is, Katona.
Balázs és Kati kimentek. Gwedmir mester türelmesen magyarázott nekik, és óra végéig gyakoroltatta velük a szaltóhoz kapcsolódó mozdulatokat. .
- Selejt óra volt – jegyezte meg Halas Józsi, mikor már a folyosón baktattak. Mikor a lányok elváltak tőlük, Józsi Sanyihoz fordult:
- Szerintem mi soha nem fogunk megtanulni szaltózni.
- Hát… - kezdte rekedten Sanyi, de ekkor Katona jelent meg a hátuk mögött.
- Szétszakadt a gatyám! – panaszolta.
Sanyiból és Józsiból kitört a nevetés.
A fiúk utat nyitottak Balinak, aki a nadrágját összefogva felsietett a szobájába.
- Bali mindig ilyen balfék! – nevetett Józsi. Sanyi vigyorogva bólogatott.
- Te, Sanyi… nem tudsz valamit arról, mi van a bátyám, Kálmán… és… Kindes Dia között?
Sanyi megtorpant, de a fiúk tömege tovább sodorta.
- M-mi…? – kérdezte dadogva.
- Kálminak bejön Dia – magyarázta Józsi. – Nagyon ráhajtott… ha jól tudom, levelet is írt neki, bár nem vagyok biztos benne... Kíváncsi vagyok, mit fog Dia szólni.
Sanyi értetlenül pislogott. Aztán kirántotta a nyakából a nyakkendőjét, és a földhöz vágta:
- Itt gebedjek meg, ha bejön neki! Melyik a bátyád?!
- A csajok szerint „a suli legtutibb hapekja”.
- Hány éves?
- Tizennégy.
Sanyi felvette a nyakkendőjét, és tovább indult.
- Na, majd meglátjuk – morogta. – Hol is lesz a gyülekező?
- A bejárati csarnokban – felelte Józsi, azután szétváltak.

Sanyi, maga se tudta megmondani, miért, de irtó dühös lett. Természetesen nem a Kálmános-ügy miatt.
Belerúgott a székébe, elhajította a nyakkendőjét, és kiráncigálta az egyenruháját a légiós órához. A szekrényből azonban, a durva mozdulat hatására -, kiesett az összes ruhája.
- A francba! – szitkozódott Sanyi. Lehajolt, és visszagyömöszölte a köpenyét a szekrénybe, amikor türelmetlen kopogás hallatszott.
Sanyi elengedte a köpenyét, ami újra leborult a földre.
Átlépte a ruhakupacot, megtörölte izzadt tenyerét a nadrágjában, és ajtót nyitott.
Egyik barátja, Fekete Tamás állt előtte.
- Tomi! Mi a frászt keresel itt?! – förmedt rá Sanyi.
A fiú hátrahőkölt.
- Nem kell így nekemesni, no! Bejöhetek?
- Nem – morogta gorombán Sanyi, és az ajtófélfának támaszkodott. – Gyorsan mondd, mit akarsz, mert nem érek rá!
Látta, hogy Tomi már átöltözött.
- Dia hív – felelte Tomi. – Rohadt dühös rád.
- Miért?
Tomi megvonta a vállát.
- Nem tudom, de jobb lesz, ha sietsz, mert azt mondta, kitekeri a nyakad. Úgy néz ki, mint egy eszelős vén banya – tette hozzá nevetve.
Sanyi ingerülten fellökte, és kiviharzott az ajtón.

Dia a torony aljában várt rá; karba font kézzel, összeszorított szájjal. Messziről látszott, hogy elég paprikás hangulatban van, ennek ellenére elég nevetséges látványt nyújtott az orvosi köpenyben.
- Látom, gyógyítani megy, Kindes doktornő – próbált viccelődni a srác, némileg lehiggadva.
- Adok neked doktornőt menten! Mi az ördög ez itt?! – azzal előrántott egy gyűrött pergamenfecnit.
Sanyi rámeredt.
- Nem tudom, mi ez…
- Dehogynem tudod – sziszegte Dia. – Rólam leveleztél Dewlik Mátéval!
- Dewlikkel? Jóba vagyunk, de…
Dia szótlanul odalökte a levelet.

Te Sanyi, én nagyon utálom a barátodat vagy kidet! Tiszta beképzelt. Minek barátkozol vele? Tök szenilis.

Jó, jó, tényleg kicsit bolond, de…

Méghogy kicsit! Mint egy hisztérika!

A hisztérika túlzás! Kicsit nyafogós, de azért el lehet viselni!

Ennyi volt a fecnin. Sanyi felemelte a fejét.
- Ez… - kezdte. Valóban ilyenekről levelezett annak idején Mátéval, de az még év elején volt. Sanyi csak azt nem tudta, hogy juthatott hozzá Dia ehhez a levélrészlethez.
- Ne mondd, hogy nem a te írásod! – csattant fel Dia.
- Nyugi már! Ez egy nagyon régi levél… még tavaly év elejéről…
- Szóval ez a véleményed rólam?! – Sanyi figyelmét nem kerülte el, hogy Dia szeme kicsit könnybe lábadt. – Köszönöm szépen!
- Várj, Dia! Ez nem… - Sanyi megfogta karját, hogy el ne menjen. - … ez egy nagy hülyeség! Jó, elismerem, ezt valóban én írtam, de akkor még nem ismertelek!
- Hagyjál békén!
- Dia…
- Szállj le rólam! – förmedt rá Dia, és kirántotta a karját Sanyi markából.
- Nem akarsz összejönni Halas Kálmánnal? – kiáltott utána Sanyi, de Dia nem méltatta válaszra. Sanyi elgondolkozva forgatta az ujjai közt a papirost, és arra gondolt, hogy ez a nap jobban is sikerülhetett volna.

Sanyi leverten ült a pilótafülkében. Fafnir kapitány éppen a műszerekről beszélt, de Sanyi nem figyelt rá.
Nemsokára Tomi zuttyant le a mellette levő ülésre, hogy tisztán hallhassa a magyarázatot. Futó pillantást vetett barátjára.
- Mi van Sanyi? Úgy nézel ki, mint akit hatszor kimostak a mosógépben… tényleg, mondd már, mi van!
Sanyi kiszaggatott egy cérnát az ülésből. Fafnir kapitány közben egy piros gombra mutatott:
- Ez, mint látjátok, uraim, ha villogni kezd, levált a gép elhárító pajzsa. Ennek megelőzésére van a zöld gomb, ami egy vékony burkolatot emel az elhárító pajzs köré…
- Megbántottam. – a szó nehezen tört ki Sanyiból.
- Kit? Diát?
Sanyi bólintott.
- Szóval a haragja jogos volt?
- Hát… nem is tudom… - Sanyi elmesélte a levél történetét. Tomi elismerően füttyentett:
- Hát, ez nem semmi, öregem. Dia pont olyan, hogyha ilyeneket írnak róla… ne is álmodozz arról, hogy ezután szóba áll veled.
- De hát nem írtam semmi sértőt! Csak…
- … hogy kicsit nyafogógép – fejezte be Tomi. – Hidd el, ez éppen elég. – vállon veregette a srácot. – Most aztán hiába udvarolsz neki!
- Mi van?!
Tomi nevetett.
- Jól van, csak vicceltem. Ne kapd fel a vizet!
- De Tomi! Dia szerelmes belém!
- Micsoda?
Sanyi beletúrt a hajába.
- Már tavaly év végén… szóval megtudtam…
- Ti is figyeljetek, ha kérhetném! – szólt oda Fafnir, épp Halas Józsi mellett hajolva.
Sanyi felemelte a fejét. Mikor a kapitány újra a műszerfalra nézett, Sanyi folytatta:
- Persze engem ő nem érdekel, de azért megpróbálok nem fájdalmat okozni… viszont most…
Tomi felvonta a szemöldökét.
- Van egy ötletem. A csajok, ha beleesnek valakibe, és az a valaki – mondjuk te -, mindennek elhordják őket egy levélben, nagyon megbántódnak. Ilyenkor nem kell nagyon kétségbeesni. Odamész hozzá, és bocsánatot kérsz. Ennyi az egész, nem kell parázni.
- Kösz – morogta Sanyi, és felkászálódott az ülésről.

Mikor lemásztak a kapitány hatalmas hajójának, a Hipergyorsnak a létrájáról, ahol az órát tartották, Sanyi a fiúkkal együtt visszaindult a várba. Azon rágódott, vajon hogy békíthetné meg a lányt, de semmi okos nem jutott eszébe.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy nekiment Torda Orsinak.
- Sanyi! Jobban is vigyázhatnál!
- Bocs.
Sanyi megállt; tekintetét a teremből kitóduló orvosi köpenyes alakokra szegezte. Elment mellette Vores Kinga és Jeles Kati, aztán Aerti Leila is.
Dia sehol.
Sanyi nem bírta tovább. Felrohant a fiúk tornyához vezető lépcsőn, visszavette az ingét, megkötötte a nyakkendőjét, felvette a nadrágját, zsebébe dugta a pálcáját, összeszedte a pergamenjét és a tollát, aztán újra lerohant.

A lányok már elmentek. Sanyi körülnézett, aztán sebes léptekkel elindult arra, ahol a lányokat látta kijönni, abban a reményben, hogy Dia esetleg bentmaradt.
Kinyitotta a terem ajtaját, és meglepetten látta, hogy egyedül csak egy szemüveges, vörös hajú tanárnő ül a tanári asztalnál, és valamit ír.
A tanárnő felkapta a fejét.
- Hát maga meg mit keres itt? Nem tudok róla, hogy fiúkat is…
- Kindes Diánát keresem – vágott a szavába Sanyi. Nem érdekelte, hogy udvariatlan.
- Kindes Diánát? Igen, itt volt. De már elment, mert, ha nem vette volna észre, fiatalember, már kicsöngettek.
- Igen, tudom… és köszönöm… - Sanyi kirohant, felfutott a lépcsőn, és abban reménykedett, hogy összefut Dia valamelyik ismerősével, aki talán tudja, hova ment a lány.
Valószínűleg azonban mindenki a toronyban volt. Sanyi úgy döntött hát, megvárja ott.
Lejött Jeles Kati Vores Kingával… aztán Aerti Leila… Torda Orsi… Fazekas Heni… Szarvas Timi… és… igen, ez Kindes Dia!
Dia valóban Varázstanhoz öltözött át, és mellesleg észre se vette Sanyit. Elment mellette, hóna alatt könyveivel, de Sanyi elkapta a karját.
- Dia, várj!
A lány megfordult. Mikor meglátta Sanyit, mélyet sóhajtott.
Sanyi kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Dia egy pillantással beléfojtotta a szót.
- Majd később – mondta halkan. Sanyi elengedte a karját, és utánameredt. Aztán fogta magát, és rohanni kezdett. Dia lelassított.
Sanyi megragadta a karjánál fogva, hogy megálljon.
- Nem lehet később… én… nagyon sajnálom, hogy megbántottalak. Ne haragudj rám. Csak tudod akkor még nem nagyon ismertelek. Te vagy a legjobb barátom. Te barátkoztál velem először. Most már jobban ismerlek. – mélyen Dia szemébe nézett. – Bocsánatot kérek. Ne haragudj!
Dia arca kifejezéstelen maradt. Nagyon bántotta a levél, s főleg a csalódás, hogy talán félreismerte a fiút, mégis kicsit megenyhült.
- Nem haragszom. – lehajtotta a fejét, és Sanyi cipőjét bámulta. Sanyi még mindig fogta a karját. Érintése olyan volt a lánynak, mintha elektromos áramot vezettek volna a testébe.
- Kérlek, eressz el…
Sanyi csak a fejét rázta.
- Előbb mondd, hogy…
Megszólalt a csengő. Sanyi nem figyelt rá; várta a választ.
Dia nyelt egyet, felemelte a fejét, és bólintott.
- Felejtsük el…
Sanyi is bólintott, végre elengedve a lányt. – Mennem kell – mondta Dia, és elsietett.

Baebar professzor, a Varázstan tanár se változott sokat, bár a szakálla nem volt már olyan hosszú. Szokása szerint bottal járkált, és rekedt hangon magyarázott diákjainak. Az év első óráján egész végig jegyzeltek. Dia tenyerébe támasztott fejjel, üres szemekkel bámult a semmibe, kezében tollát tartotta. Sanyi mellette ült; a padon nyugvó karjára fektette a fejét, és a pergamenje szélét gyűrögette.
- Dia, még mindig haragszol? – kérdezte halkan.
A lány nem figyelt rá.
Sanyi újból próbálkozott:
- Öhm… kérdeztem valamit! Válaszolnál?
- Mi? – ocsúdott föl bambulásából a lány.
- Még mindig haragszol rám?
Dia végigsimított a haján, hátradőlt, és csak úgy mellékesen válaszolt:
- Mondtam már, hogy nem.
Sanyi azonban még mindig kétkedve nézett rá.
- Biztos?
- Igen, biztos. – Dia hangja türelmetlenül csengett.
Sanyi felemelte a fejét, és sóhajtva a táblára nézett.

Bomisi – pajzs
Hawtrey – pajzshatástalanító

Szabály: minden pajzsnak megvan a maga előnye. A Bomisihez és a Hawtreyhez kezdő varázstudás elég, a többi pajzshatástalanító bűbájhoz már komoly varázserő szükséges. Néhány erős varázsigepár:
Rabat – Kano
Pegarpo – a legerősebb pajzs teljes védelmet biztosít mesteri fokozatú használójának.

Sanyi sóhajtva látott neki a szövegnek.

Bomisi – pajzs
Hawtrey – pajzshatástalanító

Szab

- Csak egyet mondj meg, Sanyi – szólalt meg Dia, mire Sanyi abbahagyta az írást. – Mi a véleményed most rólam?
- Most? – Sanyi meglepetten nézett rá, aztán letette a tollát. – Ó... szóval, te vagy a legjobb barátom.
- Ez igazán tömör volt.
- Az – bólogatott Sanyi vidáman. Aztán felnevetett.
- Na jó, elmondom, mit gondolok.
Dia várakozón nézett rá.
- Szóval – fogott bele Sanyi szándékosan lassan ejtve ki minden szót, miközben Diát figyelte -, te... vagy... a... legjobb... barátom... és...
- És?
- Ennyi – vágta ki magát Sanyi vigyorogva, mire Dia belebokszolt a karjába.
Sanyi nevetve emelte fel a karját.
- Mire vagy kíváncsi? Már elmondtam, nem?
- De én nem erre gondoltam!
Sanyi arcáról leolvadt a mosoly.
- Hát akkor mire?
- Például... például... hogy milyen is vagyok valójában!
Sanyi roppant gondolkodó arcot vágott. Ujjaival az állát csipkedte. – Hmmm... hölgyeim és uraim, bemutatom Kindes Diánát, aki... öö... nem tudom.
- Mit nem tudsz?
- Hogy mit mondjak.
- Aaaj! Sanyi! – mérgelődött a lány. – Nem lehet igaz!
- Jól van na. Tudtad, hogy tetszel valakinek?
Ennek hallatán megállt Diában az ütő.
- Mi...?
- Én nem ismerem – vonta meg a vállát Sanyi. – Halas Józsi bátyja, Kálmán az illető...
- Micsoda? Ki az a Halas Kálmán?!
- Józsi bátyja – felelte Sanyi.
- Igen? – Dia előrefordult, tekintetével végigpásztázta az osztályt, végül megtalálta Józsit, pár paddal előrébb.
- Józsi! Józsi!
Semmi. Józsival ellentétben Baebar meghallotta Dia sziszegését, mert odanézett.
- Kindes Diána kisasszony, kérem, csendesebben!
- Igenis, tanár úr... Józsi! Józsi!!!
- Kindes Diána! – Baebar már jóval mérgesebb volt.
- Elnézést...
- Hagyd már! – bökte oldalba Sanyi. – Még csak az hiányzik, hogy kihúzd a gyufát Baebarnál!
- Tényleg igaz? – nézett rá Dia.
- Igen, de most ne ezzel foglalkozz! Már bánom, hogy egyáltalán megemlítettem...
Dia csendbe burkolózott. Baebar figyelmeztető pillantást vetett rá.
Kicsöngettek. Sanyi felállt, és jólesően nyújtózkodott egyet.
Amikor hátrafordult, látta, hogy Baebar odamegy Diához, aki Józsi felé indult.
Dia Sanyi felé tekintett. A fiú intett neki, hogy kint megvárja, hóna alá csapta a cuccát, és kiszaladt a teremből.

Dia nem sokkal később kijött a teremből – arca vöröslött a dühtől.
- Na ezt megkaptam! – füstölgött. – Most már tényleg kihúztam a gyufát, és még Józsival se tudtam beszélni!
- Érdekel a dolog? – kérdezte Sanyi árnyalatnyi reménykedéssel a hangjában.
- Dehogy érdekel! – legyintett a lány, mire Sanyi elhúzta a száját. Szerette volna, ha Dia végre más fiú után néz – ugyanis tavalytól tudta, hogy a lány vonzódik hozzá.
- Milyen óránk lesz? – kérdezte Dia.
- Öö... nem t’om – vont vállat Sanyi. – Ja... ebéd!
- Akkor pakoljunk le és menjünk – biccentett Dia, azzal elbúcsúzott.

Nem sokkal később már a lépcsőn siettek lefelé. Sanyi elég paprikás hangulatban volt – eltűnt a kardja.
- Pedig ott volt az ágyamon – bizonygatta. – Az utolsó óra Lovagtan, Calistar kinyír engem. Felkutattam mindent, de sehol sincs.
- Biztos, hogy ott volt az ágyadon?
- Száz százalék – bólintott a fiú. Feltűrte az inge ujját, nyakkendője ide-oda lengett a a mellkasa előtt, ahogy félig rohanva hagyta maga mögött a lépcsőket.
- De hát zárva volt a szobád, vagy nem?
- De igen – felelte Sanyi. Belenyúlt a zsebébe, és felmutatta a szobája kulcsát. – Mindig nálam van.
- Hmm. Nem tudták ellopni, se az ajtódon, se az ablakodon keresztül, mert az túl magasan van. Akkor hol lehet?
- Ez az, amit én se tudok. – Sanyi karjával belökte az étkező ajtaját. – Arról fogalmam sincs, hogy ki lehetett. Senki se juthatott be a szobámba!
- Pontosan – bólintott Dia.
Amikor Sanyi meglátta az ebédet, rögtön kiment a fejéből az eltűnt kardja.
- Mmm! Fasírt tökfőzelékkel!
Dia elfintorodott.
Sanyi első dolga volt megrohamozni a tányérját. Úgy habzsolta az ételt, mintha napok óta nem evett volna.
Dia letette a tálcáját, és leült mellé. Rosszalló pillantást vetett barátjára.
- Úgy eszel, mint egy disznó – jegyezte meg, mikor Sanyi felemelte maszatos arcát. – Mintha nem is kanállal...
- Olyan finom! – nyammogta Sanyi teli szájjal, és megtörölte a száját. – Mmm...
Dia sóhajtott. Kezébe vette a kanalat, és étvágytalanul turkált benne.
Sanyi hirtelen felemelte a kezét, és hadonászni kezdett:
- Ba gag edeje... bigenhét pap búlva mébfadod tesz...
- Ne beszélj teli szájjal, légyszives, mert egy kukkot se értek! – morogta Dia.
Sanyi lenyelte a falatot, megint megtörölte a száját, és elismételte:
- Ma van elseje, tizenhét nap múlva névnapod lesz...
- És? Arrébb van. – Dia bekapott egy fasírtfalatot.
- Csak azért mondom, mert nem akarom elfelejteni. – Sanyi szájába vette a kanalat.
Dia szótlanul evett tovább.
- Bi gad? – nézett rá Sanyi, szájából kiálló kanállal.
- Sanyi! – csattant fel a lány. Egy ingerült mozdulattal kirántotta Sanyi szájából az evőeszközt. – Undorító! Egyél már normálisan, elveszed az étvágyamat!
- Jó’ van, bocs – szabadkozott Sanyi.
Dia a tányérja fölé hajolt, amikor egy kiáltás és egy csattanás ütötte meg a fülét. Mikor oldalra nézett, látta, hogy Sanyi hanyattesett a székkel. Dia gúnyos kuncogást hallott. Az egyik fiú hátrarántotta Sanyi székét. Sanyi a éppen a földről támaszkodott fel, és a karját fogta.
Dia hátratolta a sajátját, és segített barátjának felállni. Sanyi bosszúszomjas tekintettel meredt az elkövető után.
- Ezt még megkapod! – ordította a fiú után.
- Sanyi, ülj le... – motyogta Dia, és a karjánál fogva visszaültette a fiút. – Nem kell ilyenekkel foglalkozni.
Sanyi vicsorogva újra kezébe vette a kanalat, de ekkor egy durva kéz megragadta a karját, és felrántotta. Sanyi kezéből kiesett a kanál, a tányérja felborult és ripityára tört a padlón. Dia felnézett.
Sanyit egy két méter magas, termetes fickó tartotta a levegőben, püffedt arcán vicsor, ami nem sok jót ígért.
- Mit akarsz, öcsi?
Sanyi ijedtében meg se tudott szólalni. A fickó torkonragadta, és felemelte a levegőbe.
- Mit dumálsz az öcsémnek?!
Dia rémülten állt fel.
- Hagyja békén – szólalt meg halkan. – Nem csinált...

A fickó, aki végzős volt, meglendítette lapátkezét, és úgy nekivágta Sanyit a szomszéd asztalhoz, hogy Sanyi átcsúszott az asztalon, magával sodorva a többiek poharait és tányérjait. Sanyi a földre zuhant – és nem is kelt fel többet.
A többiek tátott szájjal nézték az eseményeket. Dia aggódva nézett arra, amerre Sanyit sejtette.
Az ebédlőben egyszerre tört ki a hangzavar. Calistar mester és Baebar sietett be, és elindultak a fickó felé.
- Guyas Dublan rokonai – fintorgott Leila.
- Igen? – nézett rá Dia meglepetten.
- Avocado Dublan, mit művelsz?! – Calistar szeme szikrákat szórt. – Azonnal mész az igazgatóhoz!
- Bántalmaztál egy diákot! – Baebar professzor sápadt volt a méregtől. – Mi jogosított fel erre?!
- Kezdegetett az öcsémmel! – felelte Avocado. – Legalább megkapta ez a kis...
- Hazugság! – csattant fel Dia dühösen. – Sanyi nem csinált semmit! Avocado öccse kezdegetett, és nem fordítva!
- Lawren? Már megint Lawren keveredett bele valamibe? – Calistar a fejét csóválta.
- Nem ő a hibás! – ismételte Dia.
- Hol van Lawren? – kérdezte Baebar.
- Itt – hangzott fel Vores Kinga hangja. A többiek balra néztek, és látták, ahogy Sanyit két osztálytársa támogatja. A fiú csúnyán beverte a fejét, még vérzett is, és sántított a jobb lábára.
- Kificamította a bokáját – mesélte Szarvas Timi felháborodva. – A fejét pedig úgy bevágta, hogy pár másodpercre el is ájult!
- Micsoda?! – Calistar még dühösebb lett. – Ezért ki fognak csapni, édes fiam – mondta Avocadónak. – Te velem jössz! – azzal karon ragadta az óriást, és elvonszolta.
- Kinga, Tímea, kísérjétek el Lawrent a kórházi részlegbe! – utasította Baebar a két lányt. - Dia, te pedig meséld el, pontosan mi történt? Mit csinált Lawren?
- Semmit! Ettünk, amikor egyszercsak valaki hátrarántotta a székét, azazhogy Avocado öccse. Sanyi utánakiáltott, hogy ezt még visszakapja, és akkor jött Avocado, és... – Dia sajnálkozva arra az asztalra mutatott, ami inkább hasonlított csatatérre, mint étkezőasztalra.
- Megáll az eszem – csóválta a fejét Baebar. Megszólalt a csengő.
- Menjetek órára! – terelgette kifelé a diákokat Baebar. – Majd a konyhásokat megkérem, hogy takarítsanak össze. Te is menj a dolgodra, Kindes.
- De...
- Semmi de. Tudtommal még van órátok.
- De Sanyi...
- Menj!
Dia beletörődve indult el a lányok tornya felé. Sajnálta, hogy Sanyi ebédje ilyen tragikusan végződött. Azt sem értette, pontosan miért kezdett ki vele Guyas rokona. Vajon máskor is rá fognak támadni?

Calistar még órán is füstölgött Avocado miatt. A diákok meg se mertek mukkanni, és szó nélkül végrehajtották a feladatokat.
Éppen azt tanulták, hogyan lehet pörögni, bukfencezni harc közben.
Dia Janival volt párban. A lány elég ügyetlenül bánt ugyan a karddal, de a bukfencezés és a pörgés jól ment neki. Sokkal kevesebb hibát ejtett, mint tavaly.
Calistar egy padról ülve nézte őket.
- Sokat fejlődtél – mondta a lánynak, mire Dia elpirult a dicsérettől.
- És én, tanár úr? – kérdezte Máté, a tanár felé fordulva, így nem tudta kivédeni ellenfele, Leila ütését. – Au...!
Calistar – Dia legnagyobb meglepetésére -, elmosolyodott.
- Azt hiszem, van még mit tanulnod – jegyezte meg.
- Nem igazság! – kesergett a fiú, és dühösen Leila felé csapott. – Miért nem tudsz egy kicsit is várni?!
- Ez nem várakozás kérdése – állt fel Calistar a padról. – Egy igazi harcosnak sokfelé kell figyelnie, és nem könnyű elterelni a figyelmét a harcról, mert ilyenkor csak arra összpontosít, hogyan győzheti le az ellenfelet. Máté, ezt jól vésd az eszedbe! Add át magad a harcnak! Így nem eshetsz bele olyan beugratásnak, hogyan repül egy madár az égen.
A gyerekek nevettek. Máté szeme összeszűkült, annyira koncentrált. És olyan jól szerepelt, hogy végül Leilának fel kellett adnia.
- Nagyszerű! – a mester Máté mellé lépett. – Ha továbbra is ilyen jól forgatod a kardod, akár akkora hős lehet belőled, mint Flarenből.
Máté büszkén kihúzta magát. Calistar elfordult.
- Nos, úgy látom, ezen az órán...
Megszólalt a csengő, és a diákok, meg se várva a mondat végét, kitódultak a folyosóra.
Dia felbandukolt a szobájába. Mivel aznap több órájuk nem volt, felvett egy egyszerű farmert és egy pólót. Ahogy kifelé ment az udvarra, egyszercsak valaki felkiáltott a háta mögött.
- Dia, várj!
- Sanyi!
Sanyin még mindig a varázstani öltözet volt. Úgy tűnt, már kutya baja.
- Azt hittem, meglátogatsz – mondta, miközben felzárkózott a lány mellé.
- Most volt vége az óráknak – emlékeztette Dia.
- Azt tudom – felelte Sanyi -, de ha már vége a tanításnak, illik elmenni a barátodat meglá...
- Itt vagy, nem?
- Igen, de mi lenne, ha még mindig a kórházban lennék? Úgy látom, eszed ágában se volt eljönni hozzám!
- Csak a bokádat ficamítottad ki! Tudtam, hogy hamar eljössz.
- Oké, értem – sóhajtotta Sanyi. – Mi történt Lovagtanon?
- Semmi különös – vonogatta a vállát Dia. – Calistar nagyon dühös volt Avocado-ra, de engem és Mátét például megdicsért!
- Ejha! – Sanyi elmosolyodott. – Ez jó hír!
- Tényleg, megkerested a kardod? – váltott témát Dia.
- Öö... nem. De majd megkeresem.
- Nem gondolod, hogy a kardod nem véletlenül tűnt el?
Sanyi kicsit ijedt arcot vágott.
- Tényleg... ez előfordulhat...
- Tudod mit? Keressük meg most! Minden nap van Lovagtan, és Calistar nem fogja meghallgatni a mentegetőzésedet.
- Ok, én felmegyek a szobámba, és ott keresem, te meg... – Sanyi elhallgatott.
- Én addig sétálok egyet – biccentett a lány. – Később találkozunk.

- Nincs sehol, pedig felforgattam az egész szobámat! – Sanyi csüggedten leült az egyik folyosó sarkában fenntartott társalgó egyik foteljébe.– Attól tartok, igazad van. Valaki ellopta. De miért?
Dia sóhajtott, állát a tenyerébe támasztotta. Ő a Sanyival szemközti fotelban ült. – Hát... nem tudom.
- Szerinted szólnom kéne Calistarnak? – kérdezte Sanyi.
Dia elgondolkozott.
- Talán – válaszolta végül. – Nem hinném, hogy nagy ügyet csinálna belőle, úgyhogy...
- Teljesen mindegy, szólok-e, vagy sem – fejezte be Sanyi.
- Valahogy úgy.
Pár percig mindketten hallgattak. Aztán Dia szólalt meg; hangja olyan halk volt, hogy alig lehetett érteni.
- Gondolkozzunk csak: ki lop az osztályból?
- Senki – vágta rá Sanyi.
A lány feltartotta az ujját.
- Várj! Nem is ismerjük szinte a többieket!
- Jani biztos nem, Józsi biztos nem, Timi biztos nem, Kinga biztos nem, te biztos nem...
- Kösz! – nevette el magát Dia.
Sanyi nem zavartatta magát.
- ... Leila biztos nem... Senki!
- Figyelj, ha tényleg ellopták a kardodat, valószínűleg meg se találjuk az illetőt.
Sanyi sóhajtva felállt.
- Eh, hagyom a fenébe. Majdcsak előkerül! Legalábbis remélem. Ha meg ellopták... kérek másikat. – beletörődve indult el a fiúk tornya felé.
- Sanyi – szólt utána Dia, mire a fiú megfordult. – Mi az?
- Szia.
- Ja, persze... igen, szia. Holnap találkozunk. – azzal Sanyi zsebrevágta a kezét, és felcaplatott.

Másnap Bolygótan volt az első óra. Dia majdhogynem elnevette magát, amikor Sanyi megjelent reggelinél a krémszínű köpenyében és ingjében.
- Most úgy nézel ki, mint én az orvosi köpenyben! – jegyezte meg, és mosolyogva bekapott egy virslifalatot.
Sanyi nagyot kortyolt a teájából.
- Azért nem olyan siralmas a helyzet! – morogta. Úgy levágta az asztalra a bögrét, hogy a fele kilöttyent az asztalra.
- Sanyi! – méltatlankodott Józsi, aki mellette ült. Sanyi ránézett, s látta, hogy a fiú éppen a teás kiflijét méregeti.
- Bocs.
- Most nézd meg! Elázott a kiflim! – Józsi dühösen behajította a szemétbe az ételt. – Köszi szépen!
- Mondtam már, hogy bocs! – Sanyi a fogát csikorgatta. Nem elég, hogy eltűnt élete fegyvere, és van elég baja, még ez is...
- Ja, persze, bocs, mi? Mit szólnál, ha én is ráönteném a...
- Hagyjátok már abba! – förmedt rájuk Dia. – Kezdem unni a veszekedéseteket!
- Te beszélsz? – kérdezte Józsi gúnyosan. – Oda ne rohanjak...
Most már Dia is kezdte elveszteni a türelmét.
Olyan tekintettel nézett a két fiúra, hogy végül Sanyi haragja is elszállt. Békülésképpen kezetfogott Józsival, majd felállt.
- Mennem kell.
- Hova? – nézett fel Dia.
- Hát órára, hova máshova?
- De hát megvársz, vagy nem?
- Egyél nyugodtan – felelte Sanyi. – Majd órán találkozunk.
Azzal zsebre vágta a kezét, és a fiúkkal együtt elhagyta az étkezőt. Dia morcos tekintettel nézett utána.

Folyt. köv.