A tündér és a ló

Mikor felnézett, egy lovat látott maga fölé hajolni. Kicsit meglepődött, mert nem emlékezett rá, hogy azzal jött volna. Még fektében körbefordította a fejét és óvatosan figyelte mi is történt vele, azután visszanézett a lóra. Valahogy ismerős volt neki, de nem tudta honnan.
- Ó – kiáltott fel - a fejem.
A mozdulatra, mellyel felemelkedett volna a földről, belesajdult a fejébe és ekkor vette észre, hogy most ott fekszik, és ezért nézi ez a paci olyan kérdőn. Kezét a koponyája hátsó részéhez kapta, és valami meleget érzett. A szeme elé emelte, vér volt. Szép piros, meleg. Az ő vére, a sajátja. Ettől egy kicsit megrémült.
Lassan felült, a lovacska segítségével, aki szabályosan odanyújtotta a sörényét, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Óvatosan ráfeküdt a hátára és elindultak hazafelé.
De honnan tudja ez a jószág, hogy én merre lakom – morfondírozott magában, de többet nem tett, mert annyira fájt minden része. Semmi nem jutott eszébe, csak a fájdalmat érezte egyre jobban. Mikor ráfordultak a várhoz vezető útra, megnyugodott.
- Ez tényleg hazahozott engem. – Az örömtől óvatosan megveregette a ló nyakát, de a mozdulatra megint belesajdult a fejébe.
Egészen addig nyugton maradt, míg be nem értek a vár kapuján. Ott az őrök rémülten riasztották egymást, így, mire a főépülethez ért, már futott is felé az anyja, mögötte nagy dörmögve az apja és a testvérei, mint megannyi lepke szálldostak utánuk.
Ám akkor ezt ő nem tudta, csak később emlékezett rá vissza, ahogy az egész történt.
- Fura, kik ezek itt, - jött a kérdés belőle, - mert én ismerem őket, de valahogy mégsem emlékezem semmire.
- Kisfiam, mondtam neked, hogy ne menjetek el, de sosem hallgatsz rám, ebben a nagy viharban sétálni az erdőben, micsoda könnyelműség. – hadarta felé a nő, akit ő bár már látott, de nem tudta ki lehet. Mivel a fiának szólította, akkor biztosan az anyja lehet.
- Na, nem okozok neki csalódást, legyen úgy, ahogy akarja, majd kiderül itt minden szép csendben. - Közben mosolyogva nézte ezeknek, az „embereknek” a fejét, és valószerűtlenül hosszú fülét, ami olyan hegyesen meredt az égnek.
Az asszony, aki megszólította, középkorú, kicsit vékony, harcias arcvonásokkal nézett rá, és az őt követő kis csapatra.
- Mommó kedves, már megint miért dörmögsz, ahelyett, hogy szólnál a fiataloknak, segítsék le a fiunkat a lóról. Ló! Istenem, honnan van ez az állat? Itt semmi ilyen nem volt eddig! Mommó, ne nézz rám ilyen durcásan, mióta van lovunk? Csak nem te hozattad már megint a gyereknek? Soha nem nősz fel, még uralkodó létedre sem tudsz elfelejtkezni arról a sok évről, amit máshol töltöttél, az emberek között.
A megszólított férfi mellett álló ősz hajú valaki egyetlen mozdulatára többen rohantak a még mindig lovon hasaló fiúhoz, aki megkövülten hallgatta a nő perlekedését.
- Mi az, hogy emberek. Hát ezek nem emberek, vagyis ők nem, de én igen – gondolta magában, miközben óvatos kezek emelték le és már vitték is tovább valahova. Lebegést érzett maga körül, hát akkor vette észre, hogy repülnek! Ijedtében majdnem kiugrott a kezükből. De erőt vett magán, és hagyta, tegyék vele azt, amit parancsoltak.
Majd valaki elmondja, hogy mi történt itt tulajdonképpen. – gondolta, és amikor letették egy szép nagy erkélyen, majd óvatosan bevezették egy csodálatosan nagy és szép szobába, ahol egy óriási ágy állt, ráfektették, már nem is érdekelte annyira, mi van itt. Mindene fájt, álmos volt, ezért lehunyta a szemét és máris elaludt. Arra ébredt, hogy többen vannak körülötte és az az idős férfi, akinek az intésére idehozták, fölé hajol és valami löttyöt önt a szájába. Azonnal kiköpte, mert ezt a szörnyű ízű valamit csak nem issza meg, és egyébként is, mit lehet tudni, hogy mit akarnak tőle, talán azt, hogy neki is ilyen óriási fülei legyenek, és többet ne tudjon hazamenni a családjához. Még mit nem! Alig fordította oldalra a fejét, már ismét nyomta a szájába a kanalat a nő.
- Ááá fiatalúr, már nagyon jól tudom, hogy mit kell tenni veled. Kitanultam már, nem most először teszed ezt velünk. Azonnal nyeld le, különben nem gyógyulnak meg a sebeid és csak kínlódás lesz a vége. Istenem, nézd édesem, a fején is mekkora púp van és még véres is. Mit csináltatok? És tulajdonképpen hol van Arabella? Együtt mentetek el, abban a zivatarban. Honnan van ez a ló, kisfiam? Beszélj már végre, mióta leszedtek arról a félelmetes állatról, egy szavad sincs.
Miközben beszélt hozzá a magát anyjának tituláló nő, lassan megkönnyebbedett és a fájdalom is mintha múlna belőle. Óvatosan felült és felsikoltott, mikor meglátta magát a szemközti falon lógó tükörben. Ugyanúgy nézett ki ő is, mint a környezete. Kezeit a füléhez kapta, végighúzta rajtuk, majd a haját is megsimította. Kicsit megnyugodott, mert tulajdonképpen egy igen helyes férfi nézett vele farkasszemet a tükörből. Erős vállai, jó tartása és domború mellkasa mind azt mutatták, hogy szereti az életet és a mozgást is. Már fel akart állni, hogy megnézze teljes egészében a látványt, amikor mintha egy kést szúrtak volna a fejébe, és ismét feljajdult. Odakapott a fájós, érzékeny részhez. Ez valahogy nem akart gyógyulni, mint a többi. A mellette álló fehér hajú öreg, máris elkapta, ahogy esett volna el. Idős létére nagy erőt rejtett a köntöse. Még talán a fiúnál is izmosabb és jobb erőnlétű volt. Csodálkozva nézett rá. Ekkor a férfi megszólalt.
- Hercegem, emlékszik valamire? Tudja mi történt önökkel a vihar alatt?  Kérem uram, próbáljon meg emlékezni. – fogta könyörgőre a dolgot az idős úr.
A lányom volt Önnel, de most nem találjuk sehol. Merre van? Mit csináltak?
A fiú döbbenten meredt a kérdezőre. Herceg? Ő? Miket beszél ez az öreg itt! Hiszen senkit nem ismer igazán, csak már látta őket valahol. De azért szót fogadott és válaszolni készült. Na de mit?! – könyörgő szemekkel nézett a magát anyjának nevező nő felé.
- Ugyan már Nikolaus, ne erőszakoskodjon, látja, hogy nincs jól, különben ő keresné elsőnek a lányát, annyira szeretik egymást. Hallgasson el, és ne idegesítse tovább. Meg lesz a lánya, ne féljen.
Tündéreim, repüljetek szét az erdőbe és nézzetek jól körbe, nem lett valahol rosszul esetleg ő is. Hess, hess, ne itt kíváncsiskodjatok. – azzal összecsapta a kezeit, mint aki madarakat riogat. A felszólított szárnyas lények gyors ütemben kaptak fel az ég felé hosszú szárnyaikkal és már csak a suhogás hallatszott, amit a repülésükkel keltettek.
A kiadott parancs teljesítése után odafordult kedvenc gyermekéhez és riadtan látta, hogy milyen furcsán néz rá vissza. Gyorsan az ősz férfire kapta a tekintetét, majd megszólalt.
- Mester, ne hagyjon kétségek között, inkább nézze meg Ön is a fiút, valami nincs rendben, úgy látom.
Azzal félre lépett, hogy meg tudja vizsgálni Nikolaus a fiát. A férfi nézésére, mely a kifelé utat jelezte, kilépett az erkélyre. Pár pillanat után követte őt a mester is.
- Felséges asszonyom, itt valami nagy baj van. Nézze. – azzal a kezében tartott fehér kendőt az asszony elé tartotta, amin még rajta volt a fiú piros vére.
- Ah, - csúszott ki a nő száján.
De mi ez? Hiszen most kapta meg a gyógyszert? Már régen meg kellett volna gyógyuljon! Mondja, mi lehet vele?
- Nem tudom pontosan, csak sejtek valamit, de ahhoz előtte beszélnem kell felséges urunkkal, és utána el kellene menjek oda, ahonnan jöttek a lóval ketten. Igaza van, valami nagyon nincs rendben. – válaszolt az idős ember.
Azzal az erkélyről egyenesen lebukott a palota udvarára, de olyan gyorsan és viharos sebességgel, hogy majdnem odacsapódott a kövezetre.
- Férfiak,- nyögött egyet fent az asszony, majd visszalépett a fia szobájába, ahol közben kedves csacsogás fogadta. A kisebbek jöttek megnézni legkedvesebb bátyjukat, aki még mindig értelmetlenül nézett körbe és még egy szót sem szólt.
- Anyánk, mi a baja Gideonnak, hogy olyan furcsán nézeget bennünket, mint aki nem ismer senkit. – foglalta össze a legkisebb, a ki talán a legnagyobb gyógyító erejével fog rendelkezni, mert már ilyen fiatalon kimutatkozott rajta a tudása.
Mintha nem ismerne senkit, pont úgy néz ránk. – folytatta a kicsi, miközben bánatosan nézett fel a fiúra. Közelebb lépett, kezével megsimogatta az álldogáló és furcsán figyelő férfit. Ahogy hozzáért, a Gideonnak nevezett tündérfi, mintha látott volna valamit, szeme a távolba révedt. Halkan megszólalt, mint aki nem is itt van.
- Arabella, hol vagy kedvesem? Már megint hol bujkálsz előlem? Ebben a nagy viharban nem látlak, miért kellett nekünk ide eljönni? Jaj, a fejem. – azzal lehanyatlott, mint ott, ahova gondolta magát.  Az esést szerencsére itt már a testvérei a testükkel fogták fel, ne üsse meg magát ismét. A legkisebb azonnal a fejéhez ugrott és ő is megtalálta a sebet, mely még mindig vérzett. Kezét rátapasztotta, majd halkan dúdolni kezdett. Mire befejezte, már nem volt benne erő, de a földön fekvő fiú magához tért, felült és mikor meglátta hol van és kik veszik körbe, valamint a legkisebb éppen hanyatlóban lévő apró testét, amihez odakapott és ölébe fogva fektette az ágyra.
- Mi történt anyám, mit keresnek itt a kicsik? Miért engedte be őket megint? Csak szétdíbolnak nekem mindent. – fordult az erkélyajtóban álló, döbbenten néző nőre.
- Kisfiam, jól vagy végre? Mi történt? Mesélj már, az égre kérlek! Hol hagytad Arabellát? – hadarta az anya, közben rémülten lépett az ágyra helyezett pici testhez és neki is egy apró cseppet juttatott a szájába, a köntösét tartó széles övből elővett üvegcséből.
- Arabella? Arabella! – szinte sikoltott a kérdés után a magas, jóképű fiú hangja.
Istenem, mi történt? Hogy kerültem én haza? Mondjon már végre valaki valamit! És mit lett ezzel a kedves gyermekkel itt?
A legkisebb ájulására és a sok kérdés hatására a többi kicsi szepegve, riadtan húzódott be az egyik sarokba, ahol sírdogálva néztek a két felnőttre.
Ekkor öles léptek zaja hallatszott a folyosóról és máris nyílt az ajtó, egyetlen mozdulattal, miközben apjuk jelent meg.
- Na, végre. Már azt hittem soha nem térsz magadhoz fiam. Nikolaus is majdnem elvitt a rohanás közben, de egyetlen szót sem válaszolt, csak ide mutogatott, miközben a lóval együtt kirobogtak a hídon át. – a kérdés alatt körbenézett és a síró apróságokat meglátva, hozzájuk lépett és egyetlen mozdulattal az ölébe kapta a kicsiket és már vitte is a folyosón álló dadákhoz őket. Ezután ő is odalépett az ágyhoz, majd a kezét rátette a pici homlokára, aki erre felnézett és elmosolyodott.
- Látom már te is jobban vagy, menj szépen a szobádba. Ma sokat segítettél és remélem, még fogsz is felnőttként mindenkin. Menj szépen pihenni. – és egy mozdulatára kinyílt az ajtó és a picike úgy fekve, mozdulatlanul kilebegett, majd az ajtó becsukódott utána. Amikor hallatszott a folyosóról egy kisebb dörrenés, ahogy a legkisebb után becsukódik a szobája ajtaja, a koronás felség is odafordult a családja jelen lévő tagjaihoz.
- Látom, már tudod hol vagy és ki vagy. Akkor most rajtad a sor, beszélj fiam. – nézett kissé szigorúan a még mindig gyengének tűnő fiúra.

Folyt.