A szomszéd kislány

Egy régi, öreg bérházban tengetem életem. Nagyon sok lakójával olyan, mint egy óriási fej, minden elfér benne, jó és rossz egyaránt. Reggelente ahogy mennek dolgozni, és egymás után sietnek kifelé, olyan, mintha köpködné ki az éjszaka összegyűlt társaságot. Mikor már mindenki elsietett, ki dolgozni, ki iskolába, csak páran maradtunk otthon, az idősebbek. A ház átriumos belseje, szép, meleg, barátságos udvart rejt. A napfény első jelére nyílnak az ablakok és kukucskálnak kifelé az otthon maradt lakók, látni és érezni akarván a sugarak első melegét. Ilyenkor jövök ki én is a csendbe, és körbenézek az erkélyről, ki mit csinál. Szemközt Honória éppen egy vendéget enged be, míg fölötte Kovácsné sepregeti a hatalmas erkélyüket. Nem minden lakáshoz tartozik hasonló nagyságú, kihez kisebb, kihez nagyobb. A régi, 1924-ben épült ház lakóit érdekesen kompenzálták, mivel nem minden otthonhoz tartozott olyan szoba, ami az utcára nézett. Ezeknek volt nagy erkélyük. A kisebbek tulajdonosai kinézhettek a forgalmas utcára is és ezzel sok időt lehetett eltölteni. Az udvar belsejében a ház nagyságának megfelelő kert állt, fákkal, bokrokkal és egy pici tavacskával. Minden lakó nagyon vigyázott erre az oázisra, hiszen hazaérve a napi robotból, felüdülést jelentett a tiszta és virágos udvar, a szép kis játszótér a sarokban, a zöldellő füvek és a fákon csacsogó madarak. Sokat nevettek abban az időben a lakók, mikor Rajz Jánossal és Fónay Mártával adták azt a kedves gyermekfilmet, aminek a szlogenje ma is köszönésként megmaradt közöttük. „Az a szép zöld gyep, csak azt sajnálom.” Tavaszonként örömmel figyelték saját szép füvük növekedését, és máris igazat adtak az öreg sajnálkozó szavainak. A házban majdnem mindenkinek volt autója, de valahogy senkinek nem jutott eszébe, hogy ide garázst csináltassanak. Inkább eljártak a közeli parkolóházba, de akkor sem hagyták a parkot. Azt érezték, hogy valamiért ők egy kicsit különbek a többi embertől, nekik saját oázisuk van, mely a rohanó világot kizárja, eltüntetve a kinti rosszat és csak a szépet engedve be a lakásokba.
Sokáig ment így, mígnem egy szép hétvégi napon különös hangra lettünk figyelmesek. Szinte mindenki kiszaladt az ablakba, vagy az erkélyről tekergették a fejüket a zaj irányába. Én voltam az első, aki látta és tudta, miről van szó.
A szomszéd kislány hetek óta betegeskedett. Volt olyan, mikor a nap erre az oldalra sütött, a nagymamája vastag takaróba bugyolálva kiültette, hogy egy kicsit összeszedje magát. Hallottam a szülők beszédét, amikor jöttek hazafelé és még nem mertek belépni a lakásba, hogy féltik igen beteg lánykájukat. Ezen a pénteken vettem észre, hogy az apa egy kalitkát hoz a kezében, ami le volt takarva. A felesége apró léptekkel sietett utána, félmosollyal az arcán, ami mutatta, hogy némi félelem azért van a lelkében. Másnap, a felmelegedett nap hatására kiültették a gyereket, az erkély sarkában egy kis asztalon ott állt a kalitka és benne a madár. Érdeklődve néztem, vajon miféle jószág lehet az. Papagáj volt. Egy apró, kicsi, kék színű, hullámos papagáj. Pici fejével érdeklődve nézett körbe, majd oldalra hajtotta a kobakját és fél szemmel engem figyelt. Csőrével a ketrec oldalába kapaszkodott, áthúzta magát az én oldalamba és onnan lesett. Ekkor láttam, hogy mi minden van abban a neki szánt házikóban. A tetejéről egy egészen kis csengő lógott, középen több léc látszott, más-más magasságban, finoman csiszolva, nehogy megsértse a kismadár apró lábait. A kalit két oldalán edények, az egyikben étel, a másikban ital volt. A harmadikon viszont, meglepetésemre egy tükör lógott. A kislány a madarat figyelte, ahogy néz engem, majd megunva némaságom, a gyerek felé fordult és őt kezdte el fixírozni. Amikor látta, hogy végre valaki csak, rá figyel, produkcióba kezdett. Fejjel lefelé lógott, trükkösen ugrált jobbra-balra, menet közben a csengőt megdöfte, és amikor az, hangot adva felsikoltott, a madárka mintha nevetne, úgy nézett kis gazdájára. A lányka hangosan felkacagott, így értékelve az attrakciót. Apró kezeit összeütögette, és ezzel a jószágot ismétlésre buzdította. Mikor elfáradtak, mindketten rám néztek.
Csókolom, ugye milyen szép és okos madarat kaptam a szüleimtől?
Szervusz kicsi. Igen, látom mennyire ügyes. És tud beszélni is?
Beszélni? - Döbbent rám a gyerek.
Hiszen ez egy madár, azok nem beszélnek. – folytatta halkan.
De ezek igen, a hullámos papagájok, ha tanítják őket és foglalkoznak velük, bizony meg tudnak tanulni. Persze ne gondolj igazi beszélgetésre, csak utánzásra.
Ha mondjuk, nevet adsz neki, mert gondolom van, - néztem kérdőn rá, - akkor meg tudja tanulni és ismétli.
Nevet? Azt, azt még nem adtam. Talán az előző gazdája, apukám barátja, ő esetleg adott neki. –nézett a madárra és rám.
Ekkor jelent meg az apa, mivel hallotta a beszédet.
Miről folyik a diskurzus, ha kérdezhetem? - Fordult a gyerek felé. Engem egy fejbólintással üdvözölt.
Apukám, képzeld, azt mondja a Kovács bácsi, hogy ezek a madarak, hogy is tetszett mondani? – nézett rám.
Hullámos papagáj a nevük, de van, aki másképp ismeri. – feleltem biztatva.
Igen az, tudnak beszélni. A miénk tud? – fordult várakozón a férfi felé.
Hát, nem mondta Bandi bátyád, majd este megkérdezheted, eljön úgy is meglátogatni téged. – jött a felelet. Akkor majd megtudjuk, és ha igen, tanítgatjuk. Jó lesz?
Igen, igen, nagyon jó lesz, és majd akkor beszélni is fog.
Csak meg ne und a sok csacsogását – hallatszott az anya mosolygós hangja.
Anya, itt vagy? – a gyerek arca örömtől ragyogott.
Nézd, lehet, hogy megtanítjuk apával beszélni, kit is? – fordult az éppen leülő apa felé. Van neve?
Igen, hiszen minden élőlénynek, amit Isten teremtett van neve, csak mi nem értünk a többi állat nyelvén, így nem tudjuk, hogy hívják egymást. – mosolyodott el az apa.
Emlékszel? A dzsungel könyvében is ott van Bagira, Balu, Akela és Ká.
Jaj anya, ne nevettess, azokat az író adta nekik. Ők nem valóságosak, de ez a madár igen. Hogy nevezzük el? – töprengőn nézett maga elé.
Én úgy tudom, hogy apa barátja Petinek hívta. – jött anyja felelete.
Peti! Az jó, szép név. A barátomat is így hívják, de nem fog megsértődni érte, hogy egy állatnak is ez a neve, ugye? Fordult anyjához.
Nem, dehogy. Ahogy én ismerem, büszke lesz rá. - Fejezte be a gondolatot apja.
Most azonban menjünk be, mert le kell pihenned, sokáig voltál már itt kinn, a nap is melegen kezd sütni, még lepirulsz itt. Nézd a madaradat is, teljesen elfáradt a nagy produkcióba, hiszen egész idő alatt, míg mi beszélgettünk meg sem állt, csak mutatta, miket tud.
Azzal a férfi lenyúlt a gyerekhez, ölbe vette a gyenge kicsi testet és mosollyal az arcán, de szomorú szemekkel nézve felém, bevitte a szobába.
Soha nem mertem megkérdezni mi a baja, annyira féltem, hogy valami szörnyűséget hallok. Nagyon szerettem kicsi szomszédnőmet, aki eddig igen cserfes lánykának bizonyult és hatalmasakat beszélgettünk, ha ideje engedte. Csak egy idő óta ilyen halk, mióta több hetet töltött a kórházban, és ahogy hazahozták, már vitték is a lakásba, még köszönni sem tudott, olyan gyenge volt.
Néha észrevettem a nagymamáját, ahogy délutánonként, míg a gyerek pihent, ő is kiült a teraszra levegőzni, hiszen egy percre sem hagyta el a kicsit, mióta beteg. Akkor költözött ide hozzájuk, mikor Lilike leesett a lábáról. Most is szipogva dőlt hátra a kényelmes nádfotelben, szemeit törölgette finom zsebkendőjével. Már éppen el akartam fordulni, mikor megszólalt.
Úgy örülök neki, hogy ez a kis madár így elterelte a figyelmét mindenkinek a gondokról. Sajnos nem tudni, hogy meddig tudunk neki örülni.
Azzal csapott egy picit a levegőbe apró, finom kezével és felnézett az égre, nagyot sóhajtva közben. Nem mertem megszakítani gondolatait, így ismét tudatlan maradtam a lányka egészségét illetően.
Másnap reggel megint gyönyörű napsütésre ébredtem, mintha az ég is segíteni akart volna az én kis barátnőmnek a gyógyulásában. Figyeltem, mikor hozzák kis és én is kiültem ekkor, beszélgetni vele, ahogy néhanapján szoktuk. Először a kalitka érkezett meg a lakójával, majd utána Lilike. A hatalmas takarót nagymamája máris rátette, nehogy megfázzon a reggeli órák hűvösében. Alig maradt egyedül, már fordult is felém, ahogy régebben is.
Jó reggelt kívánok!
Neked is kislányom! – válaszoltam vissza.
Nos, volt tegnap a látogatód akitől a madaradat kaptad? Néztem rá kérdőn.
Ó igen. Bandi bácsival mindig nagyon sokat beszélgetünk és szeretjük is egymást. Tetszik tudni ő pap. Csak együtt jártak apukámmal iskolába, és onnan a barátság. Mióta beteg lettem, azóta nem tudok elmenni hozzá látogatóba, azért adta nekem Petikét, hogy legyen pajtásom, ne unatkozzak. És tessék képzelni, tud beszélni, lehet tanítani, csak türelem kell hozzá. Néha mondott egy-két szót, de mivel Bandi bácsi nem ér rá, sajnos sok a dolga, ezért nem tud sok mindent mondani. apu megígérte, hogy segít nekem Peti nevelésében. Nagyon tiszta kis madár, állandóan tisztálkodik, néha alszik, de este le kell takarni egy terítővel, mert ha kipihente magát, képes éjszaka is mocorogni.
A hosszú beszéd láthatóan kifárasztotta, elhallgatott. Most mindketten a madarat néztük, aki eddig türelmesen várakozott az egyik farúdon, mint aki értené, róla van szó. Figyelmünk hatására ismét produkálni kezdte magát, ahogy tegnap is. Néha közben leállt és hangosan csivitelni kezdett, valahogy így: ficcs, ficcs, ficcs. Sajnos az udvaron lévő madarak ekkor rémülten elhallgattak az ismeretlen hallatán. Egyedül a feketerigónk nem hagyta magát és visszaszólt neki a maga módján. Egy darabig, mintha beszélgettek volna, mert nemsokára a többi énekesünk is megszólalt. Lilikét bevitték a szülei, de a madárka még itt maradt, mivel a kislánynak pihennie kellett. Peti, mintha tudná, miről van szó, csendesen beült az egyik sarokba és némán nézett ki a szabadba, ahol a többi csivitelő most már békésen mondta a magáét.
Az elkövetkező napok a megszokott ritmusban teltek, a szülők dolgozni indultak, a kislány a nap első ideérkezett sugaraira kijött az erkélyre és beszélgettünk, a kicsi új lakóról.
Képzelje el Kovács bácsi, apukám úgy tanítja Petikét, hogy az én szobámba besötétítünk, és mindenki csendben van, majd édesapa elkezdi neki mondani azt a szót, amit ki akar vele mondatni.
És mire tanítjátok most? - Kérdeztem kíváncsian.
Anyukám és nagymamám a Lilikére szavazott. Én az Ágira, vagy Ferire. Apu szerint is könnyebb neki a Lili, mint a többi. Most aztán azt tanulja.
A beszélgetésünk végére elfáradt a kislány. Azt vettem észre, hogy egyre rövidebb ideig tud beszélgetni. Nem mertem belegondolni, hogy mi az oka ennek, inkább a kicsire és az ő kis madarára figyeltem. Az egyik délelőtt a gyerek mosolyogva jött ki hozzám és már mondta is.
Kovács bácsi, hallgassa csak. Peti, gyerünk, mond.
A Peti nevű papagáj először hallgatott, majd fejét oldalra hajtva megszólalt.
Petike szép fiú, fiú, fiú.
Ági csúnya, Ági csúnya.
Azzal máris elhallgatott. A produkció hatására hangosan felnevettünk. A kert madarai majdnem lefordultak az ágakról, ahol éppen szokásos reggeli tisztálkodásukat és beéneklésüket végezték. A csend ezek után szinte fájdalmas volt. A lányka ijedten nézett körbe.
Csak nem az én Petikém riasztotta el őket? – fordult hozzám kétségbe esve.
Hát, nem tudom kislányom, de előfordulhat. Nem minden nap lehet hallani egy madarat beszélni. Bár nekem volt gyermekkoromban egy csókám, mondott is pár szót, de ilyen érthetően nem. – válaszoltam.
És mond, a te nevedet már megtanulta? – érdeklődtem.
Még tisztán nem mondja, csak valami hasonlót. De van még ideje, majd belejön.
Ekkor már látszott rajta, hogy nagyon fáradt. Jött is a nagymamája és vitte befelé. A gyerek olyan vékony lett, hogy az idős nő is képes volt ölbe bevinni, mert már lábra állni nem volt képes. Most valamiért megfogta az ajtó félfáját és még egyszer rám nézett. Integetett sovány kis kezével, majd bevitték.
Másnap reggel csak a madár kalitját láttam a szokásos helyen, a kislány nem jött ki. Nem sokkal később egy mentő állt meg a kapu előtt, és a gyereket vitték el. Hetek múlva, egy délutánon éppen kint álltam az erkélyemen, mikor Lilike szülei jöttek haza borzalmas állapotban. A madár a kalitkában ülve fogadta őket.
Már nem ugrált, ahogy régebben szokott. Ahogy beléptek, halkan megszólalt.
Lilike jön, Lilike jön. –majd szinte kérdőn nézett fel a két fáradt emberre.
Elkéstél Peti a kedveskedéssel, már nincs aki meghallja többé. – jött az apától a válasz.
Én döbbentem néztem rájuk, ők viszont már ekkor könnyekkel a szemükben mentek be a lakásba. A papagáj, mintha értette volna mit mondtak, ismét beült a szokott sarkába és bánatosan húzta meg magát. Attól a naptól nem beszélt többet, csak nézett kifelé az udvarra, míg egy sápadt szürke reggelen a nagymama egy kis dobozzal a kezében jött az erkélyre. Kíváncsian figyeltem mit csinál. Ő átnézett hozzám, és látszott rajta, szeretné megosztani a fájdalmát valakivel, így rákérdeztem
Mi van a kis madárral? Már ha nem zavarom a beszédemmel.
Itt látja a kezemben. Mióta elment a mi kislányunk, szavát sem lehetett venni. Még egyszer kétszer próbálkozott, néha mondta nekem, hogy – csengettek – de mivel mozdulatlanul maradtam, lassan már erre sem volt hajlandó. Leszokott a kalitkája megmászásáról és a napokban már az ennivalóját sem fogadta el. Ma reggel, amikor levettem a takarót róla, ott feküdt alul, mozdulatlanul. A lányoméknak nem mertem szólni, visszatettem a terítőt, mintha még nem jártam volna arra. Most azonban ebben a kedves kis dobozában Lilikémnek teszem bele és délután, ha kimegyek hozzá a temetőbe, odarakom a sírjára.
Hirtelen eszembe jutott valami.
Ne haragudjon asszonyom, elkísérhetném délután? Szeretnék elbúcsúzni kis barátnőmtől, mert még nem volt rá alkalmam.
Az idős hölgy egy kissé meghökkent, majd szótlanul bólintott. Ezek után bement és csak délután láttam ismét, amikor már vártam az erkélyen és együtt indultunk a madárka utolsó útjára.
A temetőben virágot vettem két csokorral, egy kisebbel, Petinek, és egy nagyobbal volt barátnőmnek. Amint megérkeztünk, a papagáj dobozának helyet ástam a sírban, ami még most is tele volt virágokkal, majd behelyeztem kis gazdája mellé, hogy egyikük se legyen többé magányos.