A szeretet ereje

A történet, melyet elmesélek nagyon rég esett meg. Én még a nagymamámtól hallottam pici óvodás koromban. Döbbenetes, hogy még emlékszem rá. Legalábbis nagyon remélem. Azt azonban ígérem, kedves olvasóm, hogy igyekszem minden részletet feleleveníteni.
Valamikor réges régen, még talán üknagymamám idejében történt, hogy 10 gazdag család összefogva megalapított egy apró falucskát, mely az Ágfalva nevet kapta, legidősebb lakója, Ágfalvi József után. Egyre többen tudomást szereztek a falu létezéséről, annál is inkább, mivel a környező falvak lakói terjeszteni kezdték, hogy bizonyosan valamiféle mágia folytán virágoztatták fel oly rövid idő alatt e kis települést. Lakóinak száma nőttön nőtt, 3 esztendő múlva, éppen július 27.-én a 300. kis lakost jegyezték be, aki történetesen Ágfalvi dédunokája volt. A gyermek az András nevet kapta. Ekkoriban történt, hogy a falvakat járta egy jövendőmondó öregasszony. Az édesanya is kíváncsi volt a jövőre, hát ellátogatott hozzá. Az asszony pedig azt mondta neki, hogy gyermekét 18. éve körül veszély fenyegeti majd, ám a szívében gyúló szerelem erejével legyőzi a gonoszt. Az anya ekkor megijedt kissé, karjába vette és magához ölelte gyermekét.

Telt-múlt az idő, békében, boldogságban éltek az emberek egymás mellett. Nem voltak gondjaik, a nélkülözést sem ismerték. A jósnő szavairól is teljesen elfelejtkeztek. Közben az Ágfalvi csemete 18 éves legénnyé serdült és éppen ezen a napon, vagyis július 27.-én történt még valami. Új lakók érkeztek Ágfalvára, méghozzá egy középkorú asszony a leányával. A falu szélén lévő házba költöztek nem is messze Ágfalviéktól. Az idős Jakucs tanító úr sajnos nem váratlanul elhunyt. Az emberek legnagyobb megdöbbenésére kiderült, hogy az idegen asszony is tanító és boldogan vállalja a gyerekek oktatását a továbbiakban. A szülők aggódtak, valamiért nem volt megnyerő az új tanárnő. Ám megmagyarázni ezt a különös érzést senki nem tudta. Mezey kisasszony minden reggel pontosan érkezett az órákra, gondosan kontyba fésült haja kifogástalan volt a ruhájával egyetemben, amely azonban meglepő módon mindig fekete volt. Ellentmondást nem tűrő hangon beszélt gyerekkel, felnőttel egyaránt. A szomszédok soha más munkát végezni nem látták őt, mindenféle ház körüli teendőt a lánya, Jázmin látott el, aki sokat dolgozott, nem mozdult ki otthonról, épp csak megvásárolni a szükséges dolgokat. Egyik alkalommal a lány épp a piacról tartott hazafelé, mikor váratlanul megtámadták, a kosarából pedig minden kiborult. András, aki édesanyját kísérte haza a vásárlásból már csak a földön pityergő lányra lett figyelmes. Sietve odaszaladt hozzá, hogy felsegítse. A lány felnézett, hogy megköszönje a segítséget, ám egyetlen hang sem jött ki a torkán. Mintha megállt volna az idő. Csak nézték egymást némán, mindkettejüknek az volt az érzése, már találkoztak valahol, valamikor. A lánynak egy kedves idézet jutott ekkor eszébe: „Mielőtt megszólalsz, gondold végig, szebb-e, mint a csend, amit megtörsz vele...” Majd hirtelen visszatért a valóságba, gyorsan elfordította fejét, hogy a fiú ne lássa a pírt az arcán. Sietve elköszönt, felkapta a kosarát és hazáig szaladt. A fiú még mindig a pillanat hatása alatt volt, édesanyja szavára tért csak magához. A fán lapuló fekete hollót azonban senki nem vette észre…

Futótűzként terjedt a támadás híre a faluban. Többen el is látogattak a lányhoz, segítséget is felajánlottak. Mezey kisasszony azonban hűvösen elutasított mindenkit és a házba senkit nem engedett be, mondván, Jázmin pihen. Így az emberek lassan megnyugodtak. Valószínűleg ez nem lett volna így, ha tudták volna a valóságot. Jázmin valójában nem Mezey kisasszony lánya, csak egy elrabolt gyermek, akit szolgálóként tart fenn az asszony. Rettenetesen megfeddte a lányt ügyetlenségéért és büntetésből még több munkát végeztetett vele. Szándékosan összekoszolta a ruhákat, kiborította az ételt a padlóra, csakhogy mostohalányának minél kevesebb szabadideje maradjon. Másnap András érezte, mindenképp látnia kell a lányt. Délután, mikor Jázmin a virágokat öntözte, odament hozzá.
Mindketten nagyon boldogok voltak, a lány sem rejtegette tovább az érzelmeit. Ám hirtelen Jázmin kővé dermedt. Meglátta a fekete hollót a fán. Annyit mondott szerelmének:
- A holló… - suttogta-, Menekülj, amíg nem késő! - ezzel beszaladt a házba.

Ezután egy teljes hétig nem látták egymást. András sem a lánnyal, sem a tanítónővel nem találkozott. Aggódott. Megkísérelt bemenni hozzájuk, de mikor belépett a kapun, olyan éles, fülsiketítő hangot hallott, amit nem volt képes elviselni, ám mikor kitántorgott az utcára, már nem hallott semmit. A veszély közelségét azonban érezte. Elhatározta, elmegy az iskolába, felkeresi a tanítónőt. Szerencséjére a szertár ajtaja nyitva volt, óvatosan résnyire tárta ki. Nem hitt a szemének. Félhomály volt, körös-körül mindenhol színes, feliratozott üvegek, középen egy üst állt. Az állítólagos tanítónő pedig amellett varázsigéket mormogott, magában beszélt, a halált emlegette, pusztulást… a falu pusztulását. Majd egy hatalmas füstfelhőt látott csupán, az asszonynak pedig hűlt helye volt.

Hazasietett, hogy figyelmeztesse anyját. Az almafán pedig meglátta azt a hollót, ami elől a lány elmenekült. Nem közönséges madár volt, ezt bárki láthatta. Olyan hangot adott ki, mintha kacagna, majd elrepült. András belépett és ágyban fekve találta édesanyját lázasan, betegen. Elmesélte fiának a jövendőmondóval való találkozást és arra kérte, teljesítse be a jóslatot. Ezzel elaludt, a doktor azonban ott maradt vele a szomszéd Márta nénivel együtt. Most már minden világos volt. A fiú egyetlen célja kiszabadítani Jázmint és elpusztítani a gonoszt. Ekkor már érezni lehetett a rontást a falun. Tehát ezt kotyvasztotta a boszorkány. Tudta, először a lányt kell megtalálnia, ő biztosan tudja, honnan fakad az áltanárnő ereje. Sikerült bejutnia a házba, ám a lány után hiába kiabált, sehol nem találta. Szerencsére a boszorkány sem volt otthon, egyértelműen látszott, hogy sietősen távozott. Egy kis zsák volt a földön, óvatosan kirázta a tartalmát. Hát egy állat volt, méghozzá egy kis beszélő degu. Ő vezette el a fiút Jázminhoz, aki egy hideg, sötét kamrába volt bezárva. Boldogan egymás karjába borultak, de nem volt vesztegetnivaló idejük. Jázmin elmondta, hogy egy kicsi rézgyűrűt kell megtalálniuk a boszorkány szobájában, azt kell tűzbe dobnia egy szerelmes párnak miközben egymás szemébe nézve elmondják a varázsigét. A szerelem és a szeretet azok a dolgok, amelyeket a „tanítónő” nem bír elviselni. Tehát csak így pusztítható el, kizárólag emberi alakjában.

Persze eközben a faluban senkinek fogalma sem volt a történésekről, csak magát a pusztulást látták. A tanítónő aznap sokkal vidámabban tartotta meg óráit a gyerekeknek, elégedett volt a munkájával. Majd szokás szerint bevonult a kis szertárába. És olyat tett, amit azelőtt sosem. Úgy gondolta, szétnéz egy kicsit a faluban, élvezi az emberek szenvedését. Mindeközben otthon lázasan folyt a keresgélés, már majdnem feladták, mivel egy ládányi gyűrűt kellett átvizsgálniuk. Ebben a pillanatban a kis degu rálelt az erő forrására.

Este volt már, mire a boszorkány megérkezett. A lányt visszazárták a kamrába, a többiek pedig szépen elbújtak, várva a megfelelő pillanatra. Mezey kisasszony vacsorát rendelt, tehát kiengedte mostohalányát a kamrából. Jázmin tüzet rakott, majd a következő pillanatban a fiatalok már egymás kezét fogva álltak a tűz mellett együttesen tartva a gyűrűt. A boszorkány persze könyörgött nekik, azonban a fiatalok egymás szemébe nézve, a gyűrűt a tűz fölé tartva elsuttogták a varázsigét, amely a következő volt: „Sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok, néma barátod, rabszolgád vagyok, alázatos és bizalmas barát, aki nem kér semmit, csak néz és imád. És nem akar lenni csak általad, csak az árnyéka annak, ami vagy.” Majd elengedték a gyűrűt és a tanítónő nem volt többé. Egyszerre csak minden rossznak vége lett, felgyógyultak a betegek, a föld újra termett, megszűnt az erőszak. Ágfalva lakóinak élete visszazökkent a normális kerékvágásba, a fiatalok végre boldogan élhettek.
Közeledett az ősz. A hűvös szélben táncoltak a színes falevelek, de valami mintha még lenne ott. Talán egy fekete madártoll az…