Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Nooa Järvinen nem őrült meg. Erre akár mérget is venne, még ha a bátyja, a pszichiáter és...
Áldozat vagy hős?
Miután lecsillapodott a légzésem felkeltem az ágyról és körbenéztem a szobában. Lauren már...
Hazatérés
Sárkányharag
Friss hozzászólások
MelegPista: Igen, az elvárások már ismerős...
2021-10-20 04:05
blackforrest: A nagy többség:Adonisz és olya...
2021-10-19 13:20
MelegPista: Kár, mert egyrészt úgy nem len...
2021-10-18 16:24
blackforrest: Mert manapság nincs idő semmir...
2021-10-18 13:01
blackforrest: Összekötő kapocs lehet pld a f...
2021-10-18 12:59
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

A Sárkány torkában

1.
Valahol a messzi Delta kvadránsban

Sötét, kietlen, titkokkal teli világűr. Sok veszélyt rejteget azok számára, akik meg akarják ismerni titkait. Az ősi kultúrák szinte kivétel nélkül tiszteltek az eget. Az univerzumot! Misztikus lényeket, isteneket, képzeltek el melyek, e számukra teljesen ismeretlen, idegen helyen éltek és irányították az alant élők mindennapjait. A saját világuk pedig e hatalmas mindenség középpontjában állt.
Aztán ezek a kultúrák kijutottak az űrbe! És egy csapásra minden megváltozott! Az embereknek rá kellett döbbenniük, hogy a világuk csupán egyetlen apró pont a végtelenben. De ez így volt rendjén. E civilizációk közé tartozott egy kicsiny kék bolygó, a Föld is! Az emberiség mára már szétszéledt a világűrben. Ez a nép melynek jövő felé vezető útja véres háborúkkal, szegénységgel, és elnyomással lett kikövezve, mostanra létrehozott egy hatalmas csillagközi föderációt, ahol nem kísértenek többé a régmúlt szörnyű árnyai. Mindenki békében, nyugalomban élheti az életét.

Csillaghajóik pedig szétszéledtek a kvadránsban, hogy újabb tudás megszerzésével gazdagítsák a világot. Egy ilyen hajó volt a USS Voyager is. A hajó, mely immár több mint öt éve tűnt el a messzi delta kvadránsban, és próbál haza jutni! Nagy út van a hátuk mögött. Veszélyekkel, csapdákkal, ellenségekkel teli út! A hajónak és legénységének ez idáig mindig sikerült az eléjük kerülő akadályokat legyőzniük. De most… most talán olyan akadályról van szó mely, túlnő minden eddigin!

2.
Kathryn Janeway az igazak álmát aludta kényelmes kabinjában. Jelvény kommunikátora tőle nem messze egy kis üvegasztalon hevert. A szobában csend és béke honolt. Azonban mint minden ez az idill se tartott örökké. A szoba üres csendjét hirtelen, a kapitány kommunikátorának szapora csipogás törte meg. A nő azonban túl mélyen aludt ahhoz, hogy ezt meghalja. Kimerítő nap állt mögötte. A parancsnoksággal járó felelősség terhe ólomsúlyként nehezedett a vállára. Egy külső, ártatlan szemlélő azt kérdezhetné, mi olyan nehéz néhány parancs kiosztásában. Nincs abban semmi kunszt. Igaza lenne. Kiadni egy utasítást az tényleg semmi. Ám vállalni a következményeit! Az már teljesen más lapra tartozik. Egy parancs kirobbanthat egy háborút, de akár évszázadokig tartó békét is hozhat. Pedig csak egy szó, egy mondat melyet kimondani nem nagy kunszt. Egy kapitánynak vállalnia kell a felelőséget, ami a parancs kiadásával jár. Hisz Mindenki végezte megszokott dolgait abban a tudatban, hogy veszély nem fenyeget.

Ez nem is csoda, hiszen már majdnem két hónapja haladtak ebben a térségben, és bárki büszkén állíthatta, hogy az egész eddig út során talán ez a két hónap volt a legnyugodtabb, legeseménytelenebb. Persze egy-két incidens mindig akad… de ezek általában semmiségek!

Kim zászlós a kommunikációs pultnál ált. Szinte semmi dolga nem akadt. Nem is csodálkozott ezen túl sokat. Az éjszakai műszak általában mindig ilyen volt. Hosszú és unalmas! A helyzetet pedig csak nehezítette, hogy még tíz perce sem volt megkezdésének, de Harry már most érezte, hogy ez egy újabb eseménytelen éjszaka lesz! Unott pillantást vetett a kommunikációs konzolra, ami persze a szokásos háttérsugárzáson kívül mást nem mutatott. Tekintete gyorsan át is siklott az érzékelők kijelzőire. Egy távoli neutron csillag periodikus röntgensugár impulzusait, leszámítva semmi mást nem jeleztek. Elméje szinte már kívánta az izgalmakat! De az még váratott magára. Épp ezért Harry úgy tervezte, megvárja a műszak lejártát, visszamegy a kabinjába, és nyugodtan kialussza magát, hogy aztán a holnapi reggeli után újult erővel nézzen szembe Tom holografikus ellenségeivel! Hiszen már napok óta azt tervezték, hogy kipróbálják az újonnan tervezett programot. És erre a legalkalmasabb a holnap volt! Ott legalább átélhet némi izgalmat.

Még ha az csak szimulált és valójában teljesen veszélytelen is. Kim zászlós egyáltalán nem volt egyedül az érzéseivel. A hajó szinte teljes legénysége egyet értett volna vele, persze, ha hangoztatta volna ez irányú véleményét. Voltak olyanok, akik megették és olyanok is, akik még saját maguknak sem vallották be! Tom Paris hadnagy inkább tartozott az előbbiekhez, mint az utóbbiakhoz. De ő ezen belül is azon kevesek egyike volt, aki – pesszimizmusának hála – ezt a kis nyugalmi időszakot, vihar előtti csendnek bélyegezték. De szinte mindenki legyintett e véleménye hallatán! Pedig Tom nem is tudta, hogy mennyire, de mennyire igaza van. Olyannyira, hogy talán ez lesz a Voyager életének legnagyobb vihara! És e viharnak útjába senki sem állhat!
Mr. Kim lopva Tomra nézett. Valahogy tudat alatt érezte, hogy terveiből semmi nem lesz. Mr. Paris mintha csak megérezte volna, hogy őt nézik. Hátra fordult egyenesen Harry felé. Kim zászlós arckifejezése világosan tükrözte mi is, jár az agyában. Tom kicsit rosszallóan megcsóválta a fejét. Janeway kapitány, akinek ugyan csak nem akadt semmi dolga szinte rögtön észrevette pilótája gesztusait.
- Talán valami baj van Mr. Paris? – kérdezte kíváncsian. Átfutott az agyán a gondolat, hogy ez a „kis közjáték” talán megadja a kezdőlökést egy esetleges eszmecserének mely, talán hoz egy kis színt ezen amúgy is szürke estének! Sajnos nem is tudta, hogy mennyire ráérzett a dolgok lényegére. De persze általában ezek nem úgy alakulnak, mint azt, ahogy az ember szerette volna!
Tom gondolatai e pillanatban elég messze szárnyaltak így bele telt egy kis időbe mire az agya fel fogta, hogy kérdést intéztek hozzá melyre ajánlatos választ adni! A hadnagy alig észrevehetően megrázta a fejét, majd válaszolt.
- Semmi… semmi baj nincs kapitány! – felelte kicsit zavartan. Hisz még abban sem volt biztos, hogy a kapitány kérdésére válaszolt, vagy pedig arra melyet agya kreált a Kathryn szófoszlányaiból. De mivel a válaszreakció szinte semlegesnek minősült nem rágódott tovább ezen. Kathryn bal vállán át felpillantott a fiatal zászlósra. Kérdő pillantása kicsit váratlanul érte Kim zászlóst.
- Mr. Kim?
- Igen… kapitány? – kérdezte zavartan. Harry szinte úgy érezte, hogy Kathryn egyenesen a lelkébe, lát! Ez az érzés már nem először lett úrrá rajta! Így aztán nem volt túl ismeretlen a számára.

Már-már nem csak érezte, hanem „tudta” is, hogy a kapitány majdnem tökéletesen tisztában van válasza mivoltával. Így aztán néha csak a „formalitás” kedvéért teszi fel a kérdését. És ő maga pedig ugyancsak a formalitás kedvéért válaszol! Na persze Harry csak szerette volna ezt érezni! Saját bevallása szerint Kathryn úgy olvasott a lelkében, mint egy nyitott könyvben, amiben persze az ember kedvére lapozgathat! Mr. Kim számára azonban a kapitány lelke zárt maradt. Egy olyan csukott könyv volt melynek még címét is igen nehezen tudta elolvasni! Nem még hogy a tartalmát!
- Történt valami? – kérdezte tejesen természetesen.
- Semmi… ka… - Harry nem tudta befejezni a mondatát, mert ebben a pillanatban hirtelen felcsipogott a távérzékelők kijelzője. Mr. Kim lepillantott a pultjára, majd megnyomott néhány gombot, ezzel jelenítve meg a kívánt adatokat. Szinte ugyan ebben a pillanatban nyílt a turbó lift ajtaja és szemrevaló, gyönyörű nő lépett be rajta. Hetes szinte azonnal megérezte a levegőben vibráló apró feszültséget.
- Pillanat! A távérzékelők valamiféle tér-időtorzulást jeleznek, alig négy fényévnyire a jelenlegi pozíciónktól!
- Tér-időtorzulást? – ízlelgette a szavakat Mr. Paris.
- Elemzést kérek. – adott utasítást a kapitány. - Végre valami – futott át a gondolat Kathryn agyán.

Mr. Viterreli máris szakszerűen zongorázni kezdett a pulton, hogy minél hamarabb, minél több információt gyűjtsön össze. Már majdnem bele is kezdett a torzulás elsődleges szubharmónikus mátrixának sprektum analízisbe, amikor egy újabb jelzés pontot tett a megkezdett művelet végére.
- A torzulás összeroskad. – jelentette szinte teljesen közömbösen. Kathryn pillanatnyi izgalma már majdnem szerte is foszlott, amikor Tom váratlanul megszólalt. És ezzel új reményt öntött a kapitány szívébe. És mint az kiderült nem Kathryn volt az egyetlen!
- Kapitány! Egy hajó jelent meg az érzékelőkön. Pontosan a torzulás koordinátáin!
Egy pillanat erejéig a műszerek szinte ritmikus működési hangjait leszámítva szinte teljes csend lett.
- Ez… ez… nem lehet! – hebegte Harry. - A burkolatjellemzők Föderációs hajóra utalnak! - Utolsó mondata szinte csak úgy csattant! Olyan volt, mint derült égből a villámcsapás. Pillanatok alatt döbbent csend ereszkedett a hídra. Szinte mindenki értetlenül bámult maga elé. Azonban egy újabb hangjelzés visszarántotta Harryt a valóságba.

Következő szavai minden jelenlévőre óriási hatással voltak. De legfőképp egy megtört szerelmes női szívre!
- A Delta komp az! – Mr. Kim a döbbenettől még hebegni is elfelejtett. E pillanatban Hetes szíve mélyén egy pislákoló – de soha ki nem alvó – szikra lassan éledni kezdett. Éledni, hogy pillanatokon belül hatalmas tűzzé, a szerelem tüzévé nője ki magát, mely mindent elemészt mi közte és választottja közé áll! Hetes szinte megbabonázva nézte a képernyőt. A komp még bőven látótávolságon kívül volt de e csekélység egy szerelmes szívnek nem lehet akadály! Szinte érezni vélte a másik lélek lágy, kellemes hívó szavát!
Hosszú szinte óráknak tűnő pillanatokig teljes csend ereszkedett a hídra. Végül Kathryn volt az, aki először röppent vissza a valóságba.
- Irányzék? – kérdezte még mindig zavarodottan.
- 316/92. – felelte Harry.
- Tom! Térváltás! Maximális fokozat! - adott utasítást Kathryn most már nagyon is határozottan. Tom megérintette a megfelelő gombokat. A térhajtóművek pillanatok alatt több mint 6000-szeres fénysebességre gyorsították a Voyagert.
Hetes szeme sarkában egy alig látható könnycsepp jelent meg.

3.
A Voyager volt a csillagflotta egyik leggyorsabb hajója! A maga 9, 975-ös fokozatával szédítő távolságokat volt képes szinte pillanatok alatt legyőzni. De még így is majdnem hat hosszú órájába telt eljutni a megadott koordinátákig! És hat óra egy fájó, szerelmes szív számára maga lehet a megtestesült földi pokol. Hetesnek látszólag sikerült nyugalmat erőltetnie magára. De az idő előre haladtával az álca lassan kezdett lebomlani. Ilyenkor… ilyenkor kicsit el is fogta az irigység látván Tuvokot, aki szinte tökéletesen leplezte minden érzelmét. De hát Tuvok vulkáni volt! Ráadásul már majdnem 100 éve ezt gyakorolta!

Lynn végül is a csendes visszavonulás mellett döntött! Vetett egy utolsó pillantást a kilátó ernyőre majd megfordult is sietős léptekkel távozott. Váratlan reakcióját senki sem hagyhatta figyelmen kívül! És egy jó kapitány feladata az, hogy ne hagyja cserben legénysége egyetlen egy tagját sem. Ha arra van szükség, álljon ki mellette, vagy éppen csak üljön le és hallgassa meg. Ő legyen az-az ember, akiben mindenki megbízik, akihez bármikor fordulhat az ember, ha valami nyomja a szívét. Hiszen ez az egész legénység és kapitánya viszony, szerintem legalapvetőbb eleme. És Kathryn a jó kapitányok közé tartozott. Azt hiszem bátran, kimondhatjuk, hogy ő volt az egyik legjobb! És mint ilyen nem habozott sokáig, hogy cselekedjen-e vagy sem!

Hetes belépve a híd turbóliftjébe nem sokáig bírt küszködni a könnyeivel. És tulajdon képen már nem is akart. Hagyta… hagyta, hogy érzelmei nyugodtan a felszínre törjenek. Itt senki sem láthatta. Hisz ő sohasem szerette volna kimutatni mások előtt a „gyengeségét”! Szerette volna továbbra is megőrizni a róla kialakult képet. Sírni… eddig senki sem, láthatta egyszer sem! Kivéve egy… egy ember! A férje… aki talán e pillanatban is az életért küzd több fényévre innen egy kis űrkompban! És talán már túl késő lesz, mire megérkeznek… és ő már csak holtan láthatja újra hőn szeretett férjét. Ez… ez a gondolat szinte elviselhetetlen fájdalmat jelentett a számára. Hisz ő volt az-az ember, akivel örökre össze akarta kötni az életét. És alig, hogy ez megtörtént elvesztette őt! Az igazság szerint sokkal inkább elfogatható gondolat volt a számára, hogy a férjét elnyelte egy mindezidáig ismeretlen tér-torzulás! Így legalább az a kép maradhatott meg az emlékezetében amilyennek ő, szerette volna!

De most, ha tényleg ő van az űrkompban… és halott… akkor… akkor… az utolsó róla őrzött szép, kellemes emlékek pillanatok alatt szertefoszlanak. És ezt nem akarta. Őszintén szólva félt… félt az elkövetkezendő pillanatoktól. De egyben már várta is. Hisz mint tudjuk a remény hal meg legutoljára. És Hetes reménykedett! Reménykedett benne, hogy talán újra láthatja őt. Élve! Egyre jobban kezdett bízni… bizakodni. Hisz megígértem neki, hogy visszajövök. És Hetesnek volt elég ideje megtapasztalni, hogy amit megígérek az, igyekszem teljesíteni! Ez… ez szinte új erőt adott neki!
A turbó lift másodpercekkel később megállt a Voyager kettes szintjén. Hetes vett egy mély levegőt, megtörölte könnyes szemeit majd kimért léptekkel elindult az étkezde bejárata felé. Úgy gondolta, e kései órának hála, aki épp nem a műszakját tölti az valószínűleg békésen, alszik a kabinjában. Így végre kicsit egyedül maradhat a gondolataival.

Az étkezde ajtaja halk surranással tárult fel. Odabent szinte nyugtató félhomály uralkodott. Az egyetlen fényforrás Neelix plazmasütőjének takarék lángja volt. A hatalmas ablakokon át beszűrődtek a szubtér halvány fényei. Hetes lassan oda sétált az egyik ablak elé, kezét a már megszokott módon összekulcsolta a háta mögött. Tekintete lassan beleveszett a szubtér mélységeibe. Gondolatai messze szárnyaltak. Túl a téren és az időn! Így azt sem vehette észre, hogy nincs egyedül! Egy furcsa kinézetű alak osont felé a konyha eleddig beláthatatlan része felől. Mozgása kicsit olyan volt, mint valami harmadrangú rémfilmből élőlépett zombinak! De míg utóbbiak voltak olyan kedvesek és csupán megfojtani akarták a szebbnél szebb főhősnőket, addig ez az „étkezdei rém” egy nagyon is ismerős tárgyat szorongatott a kézében. Egy szabványos fézerpisztolyt! Harmadrangú rémfilm 24. századi módra! Az elveszett csillaghajó mely fedélzetén „rémisztő étkezdei rémek” szaladgálnak kezükben fézerpisztollyal. A szebbnél szebb főhősnő pedig egy exBorg!

Az irtózatos rém egyre csak közeledett! Ahogy mindinkább megvilágították az ablakon át beszűrődé fények, úgy lehetett egyre jobban kivenni a részleteket is! A rém feje közepén egy széles taréjhoz hasonló valami húzódott végig. Akárcsak pofája két oldalán. A szemei pedig furcsán villogni látszottak. Pillanatokkal később már a ruháját is ki lehetett venni! Ez egyébként szöges ellentétben állt a régi rémfilmek zombijai által viselt szakadt, poros, mocskos, öltözékkel. Melyek emellett a legdrágább francia parfümöket is megszégyenítő „illatokkal” voltak át itatva! Ráadásul ezen „illatok” teljesen természetes eredetűek voltak! Rothadó belek, oszló hús, kukacok és egyéb bogarak! De a mi étkezdei rémünk! Ő bizony nem! Szinte makulátlanul tiszta volt! A legravaszabb ANTSZ–es ügynök sem talált volna rajta semmi kivetni valót! Emberi szemmel nézve talán… elnézést… emberi szemmel nézve teljesen ízléstelen ruhát viselt, mely furcsa mód a szivárvány szinte minden színében pompázott, akár csak a nyakába akasztott kötényszerűség.

Ami még hátborzongatóbbá tette megjelenését az az volt, hogy bőre, ebben a sejtelmes megvilágításban szinte megtévesztésig hasonlított ruházatához! Gyönyörű hősnőnk azonban még mindig nem vett észre semmit. Hiába voltak – hála a különböző implantátumoknak - egy embernél sokkal kifinomultabb érzékei a szerelem, a bánat szinte teljesen eltompította őket. A rémalak viszont egyre csak közeledett! Már csak egy-két méterre lehet, tőle, amikor is hirtelen megtorpant. Szemében mintha a felismerés szikrái csillogtak volna! Fézerpisztolyát melyet egyébként eddig egy pillanatra sem vett leendő áldozatáról most lassan leengedte!
- Hetes? – kérdezte meglepetten a rém. Furcsa mód hangja nagyon is emberinek tűnt! Sokkal inkább annak, mint ahogy azt a laikus szemlélő először gondolná. Gyönyörű hősnőnket egy pillanatra elfogta a rémület. Egy szemvillanásnyi idő sem telt bele már szemben is állt „támadójával”!

Hősnőnk azonban láthatólag, vagy nagyon rossz színész volt vagy csak egyszerűen elfelejtette, hogy mit is kellene cselekednie! Hisz szemtől szemben állt a rémmel, azzal… azzal a teremtménnyel, aki pillanatokon belül kioltja az életét! Sikoltania kellett volna! A lelke mélyéről előtörő páni félelem sikolyával! Azzal a sikollyal mely aztán pillanatokon belül elhaló halálhörgésbe fordul át, ahogy az „étkezdei rém” bájos nyakára fonná förtelmes ujjait! Pusztán azért, hogy aztán az utolsó pillanatban megjelenjen a jóképű, elegáns főhős és hősies párharcban végleg a túlvilágra küldje e rettenetet!

De álljunk csak meg egy percre! A rém tudja a főhősnő nevét! Ráadásul fézerpisztolyt markolászik, rettenetesnek egyáltalán nem mondható kezeiben! És a főhősnő! Gyönyörű kék szemeiből nem a rettegés szikrái pattognak! Hanem… valami teljesen más! Ez… ez… inkább bánat, szomorúság, reménytelenség, melyek a lelke legmélyéről fakadnak! Szeme sarkában megcsillan valami. Egy apró de annál többet mondó könnycsepp! A rendezőnek itt kellene elkiáltania magát: „Vége”! De ez nem egy film! Hanem maga a rideg valóság mely olykor sokkal de sokkal rettenetesebb bármelyik rémfilmnél!
- Mr. Neelix? – kérdezte hősnőnk kicsit gyanakvóan.

A „rém” arca hirtelen felderült! Fézerpisztolyát most már teljesen leengedte. Tett egy tétova lépést előre. Így már teljes mértékben ki lehetett venni a részleteket. Taréjai persze nem voltak! Mindössze egy a legjobb francia fodrászokat is igencsak próbára tevő „hajkoronája” és szemrevaló kis pofaszakállai voltak! „Kísértetiesen” szivárványszínű ruhája tényleg nagyon hasonlított bőre szebbnél szebb pöttyeire! De ezek inkább voltak betudhatóak „ízlésficamának” mint sem „rémisztő image-énak”!
- Kis híján halálra rémisztett! – mondta panaszosan. – Tudja ritkán, járnak ilyen tájbán étkezni! Igaz a minap… - Neelix már-már bele is kezdett volna érdekfeszítő történetébe, amikor tekintete találkozott Hetesével. Neelix már majdnem hat éve volt hangulatfelelős a Voyageren. Volt ideje tapasztalatokat szerezni. Azt hiszem bátran, kimondhatjuk, hogy szinte tökéletesen ellátta ezt a posztot. Mindig ráérzett kinek mire van szüksége, hogy felviduljon. De most… most az egyszer nem tudta pontosan hogy mi tévő is legyen!

Szinte pontosan három éve ismerte meg Hetest. Büszkén vallotta magáról, hogy barátjának tekinti. És igaz, hogy Lynn ezt soha nem mondta ki, de ennek ellenére biztos volt benne, hogy ő is hasonló érzéseket táplál iránta. Azonban ennyi év alatt szinte egyszer sem látta szomorkodni! Egyszer sem kellett ellátnia ehhez kapcsolódó tanácsokkal! Eddig… eddig a pillanatig. Neelix a lelke mélyén készült erre a pillanatra. Nem egyszer elképzelte már magában, hogy mit is cselekedne. Azonban most szinte semmi sem jutott az eszébe!
- Valami baj van Hetes? – kérdezte kíváncsian. Hangjából együtt érzés semmivel össze nem téveszthető érzése csendült ki. A szubtér halvány fényei másodszor is megcsillantak a Hetes szeme sarkában üldögélő bánatos könnycseppen. – Csak nem sírt Hetes?

Lynn gyengéden megtörölte könnyes szemét. Egy pillanatig habozott, hogy mit is mondjon de aztán pillanatokkal később megszólalt. Lágy, angyali, szinte földöntúlian gyönyörű hangja, most bánattal, szomorússággal telve csengett, az étkezde kihalt falai között.
- Semmi… semmi baj! – hazudta. Majd fejét kicsit lehajtva folytatta. – Csak… csak bele ment valami a szemembe.
Mr. Neelix gyanakvó pillantást vette rá. Persze tökéletesen tisztában volt a helyzet mivoltával. Csak abban nem volt biztos, hogy mi is nyomja barátja szívét. Hisz az titok volt mindenki számára. Kivéve egy… egy embert! A férjét! Neelix agya rögtön pörögni kezdett. Pillanatok teltek csak el mikor hirtelen beugrott neki valami, amit egy késve érkező tiszt említett meg vacsoráját éppen befejező barátjának.

Neelixnek csupán néhány szót sikerült elkapnia. E szavak jutottak most az eszébe! Agya még nagyobb fordulatszámra kapcsolt. Pillanatok műve volt csupán és össze is állt a kép.
- Hallottam… mi történt… a hídon! – monda egyszerűen. Hetes felkapta a fejét és egyenesen Neelix szemébe nézett. Tekintetéből tisztán kilehetett olvasni az érzelmeit. Ezzel valószínűleg ő maga is tisztába volt, így nem válaszolt.
- Nem akar… leülni? – kérdezte előzékenyen, majd a választ meg sem várva a legközelebbi székhez lépett és bátorítóan kihúzta azt. Lynn egy pillanatig habozott, majd ugyan kicsit tétován ugyan de helyet foglalt. Mr. Neelix is fogott egy széket és leült vele szemben.
- Esetleg hozzak… valamit? Egy KV-t, teát… vagy valami mást? – kérdezte reménykedve. A helyzet számára is kínos volt. Hisz nem tudta, hogy mit is kellene mondania.
- Köszönöm… nem! – felelte szomorúan.

Mr. Neelix vett egy mély levegőt, majd tétován megszólalt.
- Nem… akar beszélni róla. Tudja tapasztalataim szerint az embereknek jót, tesz… ha valakinek elpanaszolhatják gondjukat, bánatukat. Valakinek, akiben megbíznak. Próbálja ki ön is Hetes. Biztosan jót fog tenni. – mondta, majd lassan átnyúlt az asztal felett és gyengéden, biztatóan megérintette Lynn vállát. A szomorú szerelmes hősnőnk lassan felemelte a fejét. Tekintetük lassan találkozott egymással. Neelixben csak most tudatosult igazán, hogy mi is játszódik le Hetes lelke mélyén. Szeméből szinte tökéletesen ki lehetett olvasni a fájdalmat, szomorúságot, reményvesztettséget, mely érzelmek nagyon mélyen gyökereztek.

Ekkor azonban valami történt. Egy nem is olyan szokatlan dolog. Halk surranóssal kinyílt az étkezde ajtaja és egy vállig érő barna hajó nő lépett be rajta. Mély piros egyenruhát viselt, mely gallérján sorban, négy apró, lapos kis hengerforma ék csillogott. Hetes ebből semmit sem vett észre. Egyrészt, mert háttal állt az ajtónak másrészt, mert gondolatai – azt hiszem érthető módon teljesen máshol – jártak. Mr. Neelix azonban mindezt tökéletesen látta és hallotta. Szólni azonban nem szólt. Jobbnak látta, ha hallgat.
Janeway kapitány már-már közelebb lépett volna, amikor Hetes vett egy mély levegőt, majd enyhén sírásra álló hangon megszólalt.
- Tudja Mr. Neelix… én eddig még soha sem beszéltem… erről senkinek. Az érzéseimről melyek… azóta… azóta kísértenek mióta Duncan oda… oda veszett. Amikor az a torzulás elnyelte a Delta kompot… hirtelen megfordult körülöttem a világ. Az… az, hogy láttam „meghalni” őt… őt, akit oly hosszú időn át szerettem. Azt az embert, akivel véglegesen összekötöttem az életem. Abban a pillanatban valami… valami meghasadt a lelkem mélyén. A tűz mely eddig ott lobogott pillanatok alatt elhalványult.

Duncan… Duncan volt az, aki táplálta ezt a tüzet a lelkem mélyén. És mikor ő „meghalt” ez a tűz is majdnem kialudt. Éreztem… érti!? Én éreztem mindezt. Mikor Duncan velem volt éreztem a tűz melegét. De mikor ő elment… ez a mindent elárasztó melegség szinte teljesen eltűnt. De… de ha csak egy kicsit is rágondoltam… akkor – Hetes hangja egy pillanatra elcsuklott. Látni lehetett rajta, hogy küzd… újra küzd a rátörő érzésekkel. Megpróbálja elfojtani őket. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha vesztésre állna de aztán végül is ő kerekedett felül. Vett néhány mély lélegzetet, majd folytatta. – akkor újra éreztem ezt a lángot, a melegséget. És valahogy… ilyenkor megmagyarázhatatlan módon szinte tudtam… tudtam, hogy Duncan még él.
Tudom mindez furcsán, hangzik… de így van! – öntötte ki a lelkét Mr. Neelixnek.
- Ez az érzés az elmúlt hónapok során nem egyszer tört már rám. Ilyenkor még jobban elszomorodtam. Talán furcsa, hogy ezt mondom de így volt. Mondhatná valaki, hogy ennek az érzésnek fordítva kellett volna hatnia. Hiszen ha tényleg ezt érzem, akkor az könnyen azt jelentheti, hogy Duncan még él.
- Igaza van Hetes! – biztatta Neelix. – Hiszen nem találtunk semmi féle bizonyítékot ennek az ellenkezőjére!

Pusztán feltételezéseink voltak és vannak még most is!
- Igaza… igaza van. De én még is úgy érzem, hogy ha még él, akkor cserbenhagytuk… hagytam őt! – Lynn az utolsó két szavát feltűnően kihangsúlyozta. – Annál… annál is inkább mivel… én… én voltam az, aki elengedtem őt! Én mondtam azt, hogy erre a feladatra a legjobb, legtapasztaltabb ember kell! És ez Duncan… vo… volt!
- Ne vádolja magát! Soha se feledje ez legfőképpen az ő döntése volt! Én… nem mondhatom meg, hogy ez helyes volt e vagy sem. Viszont annyi biztos, hogy ezzel nem csak a legénységet de egy egész civilizációt mentett meg! És… ez még sem utolsó!
- Ezzel… én… én is tökéletesen tisztában vagyok. Azonban… bármennyire is szörnyűen hangzik… néha… ha nagyon rám tör a bánat, azt kívánom… bárcsak… bárcsak… ne… ne tette volna meg! Hagyta volna, hogy az a hajó egyszerűen belerepüljön abba az átkozott csillagba! Tudom… hogy milliárdnyian vesztették volna az életüket. És ilyenkor azzal nyugtatom magamat… megérdemelték volna! Visszakapták volna mind azt, amit az évszázadok során elkövettek! És tudja az-az egyik legrosszabb, hogy egy ilyen… ilyen átkozott népet egy jó… jó ember a saját élete, boldogsága, szerelme feláldozásával mentette meg! Nem… nem érdemelnek meg ekkora áldozatot!

- Az életek… azok akkor is életek! – felelte Neelix bizonytalanul. Ahogy itt ült és hallgatta Hetest egyre jobban kezdete átérezni a bánatát.
- Életek! Több milliárd élet! És… és az én életemmel mi lesz! Nekem kell leélni a hátra levő éveimet ezzel a szörnyű, gondolattal! És azok az emberek ráadásul semmit sem tudnak a történtekről. Nem tudják, hogy kinek köszönhetik fennmaradásukat. És azt, hogy folytathatják, más gyengébb fajok leigázását, kizsákmányolását! És ha tudnák… ha még is tudnák, hogy ki és milyen áron mentette meg az életüket… akkor sem törődnének vele! Elfogadnák, hogy történt, ami történt. Ha egy szerencsétlen idegen volt annyira ostoba, hogy megtette hát, legyen! Nekünk így csak jó!
- Tudja, ha ezt most Mr. McNeill hallaná…

- Tudom! És… ez… szörnyű! Soha… soha sem éreztem semmi ehhez hasonlót. És nem is akarok. De nem tudok mit tenni ellene! És, most hogy talán van esély arra, hogy Duncan még is él… csak rosszabbodott a helyzetem! Félek… igen félek az elkövetkezendő óráktól. Hisz ha még is él, az csodálatos… csodálatos… - Hetes már nem bírt tovább küszködni az érzéseivel. Pillanatokon belül kövér könnycseppek jelentek meg a szemében.
- Sírjon… sírjon csak nyugodtan. – mondat Neelix majd ruhája ismeretlen mélységeiből egy hagyományos Tallaxiai mintákkal díszített zsebkendőt húzott elő. Lassan átnyújtotta azt Hetesnek. Szipogott még egy párat, majd átvette a zsebkendőt és megtörölte szemeit, és visszanyújtotta Neelixnek. Kedvenc hangulatfelelősünk visszautasítóan felemelte a kezeit.
- Nem, nem! Tegye csak el. Hátha szüksége lesz még rá! – mondta előzékenyen.
Lynn apró biccentéssel jelezte, hogy elfogadja az ajánlatot. Letette maga mellé az asztalra, majd vett néhány mély kimért lélegzetet amolyan vulcani légző gyakorlat mintájára, - amelyet egyébként Mr. Tuvoktól sajátított el – majd folytatta.

-… csodálatos, hiszen végre újra együtt lehetünk! Életünk végéig. Azonban… ha már nem él, akkor… mindennek vége! Hisz az eltelt idő alatt minden erőmet arra fordítottam, hogy megpróbáljam elfogadni, megemészteni a történteket. Csak… csak a boldog, szép pillanatokra emlékezni. De ha… Duncan már nem él, akkor… akkor ez a benne élőkép, félő, hogy örökre elveszik! És nem marad utána más csak a sivár valóság! És ez a gondolat… szinte elviselhetetlen számomra!
- A tűz, Hetes! Gondoljon a tűzre! – mondta tisztán érezhető együttérzéssel a hangjában Kathryn, miközben lassan elindult az asztal felé. Lynn szinte azonnal oda kapta a fejét. Szemei még mindig könnyben úsztak. A helyzet láthatóan kényelmetlen volt számára… de ő hősiesen helytállt. – Amíg a tűz ég Hetes, addig nem lehet semmi, de semmi baj! – mondta, majd kezét gyengéden Lynn vállára helyezte.
- Köszönöm… kapitány. – felelte szívből jövő hálával.
- Feküdjön le Hetes! – javasolta a kapitány. – Hosszú nap áll mögöttünk… és ennél csak hosszabb lesz! Ha megérkeztünk majd értesítem.
- Nem… nem kapitány. Most nem lehet. Inkább… itt maradok Mr. Neelix társaságában. – felelte még mindig szomorúan.
- Hát… ha nem haragszanak meg… akkor én is itt maradnák! – válaszolta a kapitány. Mr. Neelix szinte azonnal fel is pattant és udvariasan kihúzta az egyik széket. Ezzel is jelezve, hogy a válasz határozottan igen.
- Esetleg egy KV-t kapitány? – kérdezte Neelix.
- Megköszönném! – felelte.

A hátralévő jó négy órában halk beszélgetés zajai töltötték ki az étkezde csendjét. A kapitány és Mr. Neelix felváltva próbáltak lelket önteni Hetesbe. És ez minden jel szerint lassan ugyan de sikerült!
Hajnali fél négy felé járhatott az idő, amikor Kathryn kommunikátorából hirtelen Mr. Viterreli hangja tört elő.
- Megérkeztünk kapitány!
Ez a két szó szinte tisztán érezhető rémülttel töltötte el Hetest. De legalább most végre felkerülhet a pont az „I-re”! Lynn erőt vett magán, majd a kapitány és Mr. Neelix példájára felállt az asztaltól és lassan, kicsit bizonytalanul elindult.
Az étkezde ajtaja alig hallható surranással záródott be mögöttük.

4.
A három alak sietős léptekkel közeledett a legközelebbi turbó lift felé. Másodpercek kérdése volt csak, hogy elérjék. Lift kisvártatva elindult a 10-es szint felé. Azonban még alig indult el a lift, amikor hirtelen lassítani kezdett majd megállt. Az ajtó feltárult és egy félig tar fejű, zöld egyenruhás alak jelent meg a folyosón. Kezében egy orvosi táskával.
A Doktor pár pillanatig habozott, majd lassan belépett. Tekintete gyorsan végigfutott a három alakon, majd végül is Hetesen állapodott meg. A Doktor szinte minden különösebb erőlködés nélkül ki tudta venni, hogy mi is játszódhat le Hetes lelke mélyén. De ez nem is volt csoda! Hisz szinte az első napoktól kezdve ő tanította. Így aztán volt ideje megismerni a gesztusait, érzelmeit és persze őt, magát az embert is! Most is megpróbált együtt érezni vele. Talán ő volt az-az „ember”, aki a legjobban tudta, hogy mit is érez Lynn irántam. E tudás fejében az együttérzés több volt, mint könnyű!

A Doktor számára úgy tűnt Hetes szinte teljesen elmerült gondolatai hatalmas tengerében. Így aztán kicsit meg is lepődött, hogy tanítványa hirtelen rá emelte fürkésző tekintetét. Lynn szeméből tisztán ki lehetett venni, hogy lelkében vihar tombol! A félelem, kétség és fájdalom pusztító vihara, mely felkorbácsolja érzelmei hatalmas óceánját! E tajtékzó hullámok pedig szüntelen ostromolják lelke törékeny partjait!
- Hetes! – mondta tétován a Doktor. – Szeretett volna még mondani valamit, valamit, ami talán lelket önthet Hetesbe, de a nő pillantása szinte teljesen lebénította. Szavai elakadtak. Végül egyetlen szóra futotta csupán.
- Reménykedjen! – Alig, hogy ez a szó elhangzott a turbó lift lassulni kezdett, majd megállt. Az ajtó feltárult. Hetes tisztán érezte, hogy szó szerint néhány lépés választja már csak el vagy az örök boldogságtól, vagy pedig... de erre gondolni se akart.

A II-es hangár ajtaja lassan feltárult. A kis csapat tagjai lassan beléptek. Hetes szívét a félelem jeges karmai mardosták. Tekintetét lassan felemelte és végre megláthatta a rég nem látott kompot. A Deltán furcsa mód mintha nem is hagyott volna nyomot az idő! Szinte pontosan olyan volt, mint amikor utoljára elhagyta a hangárt! A burkolata szinte csillogott, villogott. Leszámítva egy néhány apróbb foltot, ahol vékonyan belepte a csillagközi por.
A komp mellett már ott várakozott Mr. Tuvok és háromfős biztonsági osztaga. Hetes tétován közeledett a komphoz, nyomában Kathrynnel és a Doktorral. Lynn megállt a komptól jó ötméternyire és csak nézte azt szinte megbabonázva. A félelem, a kétség, és a rettegés szinte pillanatok alatt eltűnt. Helyét felváltotta valami megmagyarázhatatlan nyugalom és béke. Igen. Hetes tudta, hogy most még sincs helye e rossz érzéseknek.

Persze ezzel eddig is tisztában volt, de bármivel is próbálkozott nem tudott mit tenni ellen. De itt, most ebben a pillanatban ez szinte magától minden különösebb erőfeszítés nélkül sikerült neki. Ebben a pillanatban nyílt a hangár ajtaja és három másik alak lépett be rajta. Mr. Paris, Kim zászlós és a láthatóan álmából ébresztett B’Elanna. Pár lépéssel Kathrynék mellé értek. Mind a hárman fürkésző pillantásokat vetettek a Delta felé. Láthatóan eddig senki sem értette, hogy mi is történt és történik még mindig. Kathryn fejében is valami ilyesmi járhatott. És mivel szerette volna végre megtudni, hogy mi is az igazság - persze akárcsak a hajó teljes legénysége –, úgy döntött ideje lesz cselekedni. Kivált a kis csapatból és egyenesen Tuvok mellé sétált.
- Jelentést, parancsnok helyettes – mondta határozottan, hangjában nem kevés kíváncsisággal.
- Az előzetes vizsgálatok alapján kijelenthetem, hogy semmi rendellenessel nem állunk szemben. A hajó szemmel láthatóan szinte tökéletes állapotban van. Ennél többet csak a felnyitása után tudhatunk meg.

Kathryn nem is számított másra! Így aztán „nyugodt” szívvel adta ki a parancsot:
- Mr. Tuvok! Nyissák ki az ajtót! – adott utasítást. Erre aztán szinte mindenki közelebb húzódott. Mr. Tuvok oda lépett a Delta komp ajtaja melletti apró konzolhoz. Felnyitotta az apró panelt, majd pár gomb megérintésével aktiválta a nyitószerkezetet. Ezalatt a másik három biztonsági elfoglalta a megfelelő pozíciót. A komp ajtaja halk surranással feltárult. Mindenki igyekezett úgy helyezkedni, hogy beláthasson a komp ajtaján. És, úgy ahogy ez sikerült is. Tuvok parancsnokhelyettes és az egyik biztonsági tiszt lassan közelebb mentek az ajtóhoz. A vulcani egyik kezében egy trikorder jelent meg, míg a másikban fézerét szorongatta. A parancsnok helyettes apró biccentéssel jelezte, hogy mehetnek. Ezután idegőrlő pillanatok teltek el, mire az ajtóban ismét felbukkant Tuvok karizmatikus alakja.
- A komp biztonságos, kapitány – mondta, majd pár pillanatig habozott, aztán folytatta. – Megtaláltuk Mr. McNeillt is!

Hetes szíve e mondat hallatán még hevesebben kezdett el verni. Oly hevesen, hogy úgy érezte, mindjárt kiugrik a mellkasából. De nagy nehezen nyugalmat erőltetett magára. Bár nyugalma nem tartott tovább néhány pillanatnál. Sietős léptekkel közelítette meg az ajtót. Mr. Tuvok előzékenyen félre állt. Hetes pedig belépett nyomában a Doktorral és a kapitánnyal. A komp belsejében félhomály uralkodott. Csak a belső konzolok, és kijelzőik keltette fények szálltak harcba a sötétség hullámaival. Lynn izgatottan pillantott körbe, egészen addig, amíg meg nem látott egy fekete tömeget az egyik pult tövében. Pár lépéssel ott is termett a test mellett. A másik biztonsági tiszt pedig csendesen félre vonult. Hetest kirázta a hideg veríték. Ott állt, a látszólag élettelen testem felett. Hirtelen úgy érezte, hogy végleg egyedül lett. Ekkor lépett mellé a Doktor. Kezében ott pislákolt elmaradhatatlan trikordere. Leakasztotta a válláról az orvosi táskáját, majd leguggolt egyenesen mellém. Aktiválta műszerét majd, alaposan megvizsgált. Hetes pedig csak állt ott meredten.

Úgy érezte összeomlott körülötte a világ! Kétségbeesésében már-már legszívesebben elfutott volna. El, jó messzire, ahol nyugodtan kisírhatja magát, és elbújhat a világ elől. De az ember nem menekülhet el a problémái elől. Bármennyire is szeretne. Lehet az ember bármilyen gyors, a problémái egy picivel mindig gyorsabbak lesznek! Ez az univerzum egyik – sajnálatos módon – megváltoztathatatlan törvénye!
A Doktor összecsukta trikorderét, majd felnézett egyenesen Hetesre és a mellette álló kapitányra.
- Életben van! – mondta. Ez... ez a két szó szinte megváltásként érkezett. E pillanatban Hetes szívében a láng végre újra fellobbant! Ez a mindent elemésztő tűz pillanatok alatt elhamvasztotta a kétségeket, a félelmet, a reménytelenséget. Hetes szíve lassan végre újra a régi lett. A szerelem tisztító tüze végül győzedelmeskedett.
- Fel tudja ébreszteni? - kérdezte még mindig izgatottan a kapitány.

- Természetesen! – felelte. Kinyitotta az orvosi táskáját és kivett belőle egy fecskendőt. Az eszköz végét a nyaki vénámhoz nyomta, majd megnyomta a tetején elhelyezett kis gombot, ezzel a tartalmát a véráramomba juttatva. A szer pedig kezdte kifejteni a hatását.
Lassan kezdtem feleszmélni. A kezdeti enyhe fejfájás pillanatok alatt a többszörösére növekedett. Már csak ez hiányzott! - futott át az agyamon kitudja mióta az első gondolat. Megpróbáltam kinyitni a szememet. Hát... ez se ment elsőre. De azért harmadszorra csak sikerült és ekkor a legcsodálatosabb látványban lehetett részem! Hisz végre újra láthattam őt! Az én gyönyörű feleségem! De valami itt nem stimmelt. Bájos arca szemmel láthatóan gondterhelt volt. Gyönyörű kék szemei bevörösödtek a sírástól. Tekintette mély lelki fájdalmat tükrözött. Lassan felültem és jobban is körül pillantottam. A többiek arckifejezése sem volt az igazi. Kivéve persze Tuvokét! De mintha az ő szemében is, még ha csak egy pillanatra is, de a megkönnyebbülés csillant.

A kapitány aggódó arca lassan kezdett megenyhülni. Ezt halvány mosolya is alátámasztotta. Pillanatokkal később Tom feje bukkant elő Kathryn válla mögül. Ő pedig inkább elképedt arcot vágott. A Doktor pedig... csak mosolygott. Arcán büszkeség jelei látszottak. Nem hagyhattam szótlanul a látottakat. Ráadásul valakinek már ideje volt megtörnie az egyre nyomasztóbb csendet.
- Talán... valami baj van? – kérdeztem. – Mindenki úgy néz rám, mintha szellemet látna!
Tom és Kathryn elmosolyodtak. Láthatóan nagy kő esett le a szívükről.
- Ezredes! – szólalt meg Tom boldogan.
Hetes szeme sarkában egy apró könnycsepp jelent meg. Majd még egy és még egy.
- Duncan! – mondta örömteli hangon, majd átölelt és csak sírt és sírt! Viszonoztam ölelését és megpróbáltam megvigasztalni. Gyengéden simogattam a hátát, miközben kedvesen a fülébe suttogtam.
- Itt vagyok szerelmem! Nem... nem lehet már semmi baj! Végre újra együtt lehetünk! – suttogtam. Végre újra együtt. Hosszú idő óta megint! És megfogattam magamban, hogy most minden másképp lesz! Nem! Nem fogom engedni, hogy még egyszer megtörténjen.

- Duncan! - mondta még mindig könnyeivel küszködve. Aztán megtörölte a szemeit és megcsókolt. Hosszan, forrón és szenvedélyesen. Ajkaim végre újra ajkaihoz érhettek. Nem vagyok érzelgős típus, de... őszintén bevallom kis híján én is majdnem elsírtam magam.
- Hé! Pár órára teszem csak ki a lábamat és így fogadsz! Ha ezt én előbb tudom. Hát... - mondtam mosolyogva.
- Pár órára? - kérdezte meglepetten a Doktor, majd kérdően a kapitányra pillantott. Arcáról hirtelen eltűnt a boldog mosoly. Tekintete komor lett. Lynn is zavart pillantást vetett rám.
Végül is Kathryn vállalta fel a hírnök szerepét.
- Nem pár órája hagyta el a hajót – kezdte higgadt komorsággal. – Annál jóval több idő telt el.
- Még is mennyivel többről van szó? - kérdeztem meglepődve. - Talán napok?
Láttam a többiek arcán, hogy ez nem talált. Így aztán tovább tippeltem.
- Esetleg hetek? – próbálkoztam. Ez a gondolat viszont nem túlságosan boldogított. Hirtelen ezernyi kérdés kezdett el cikázni az agyamban.
- Nem - felelte a kapitány. – Majdnem egy teljes év!

5.
Mit mondjak a hír enyhén szólva letaglózott. Egy egész év egyszerűen kiesett az életemből. Nem elég, hogy ez idő alatt nem láthattam sem életem szerelmét, sem a többieket, de még azt sem tudtam, hogy valójában mi is történt velem. Mert az bizonyos, hogy egy egész éven keresztül ájultan heverni a padlón képtelenség. És őszintén szólva pontosan még ma sem tudom, hogy mi történt akkor és ott! De ez nem is csoda! Az én személyes problémáimat, egyelőre inkább hagyjuk.
Lehet, hogy a Doktor előzetes vizsgálatai szerint egészséges voltam, viszont a flottaszabályzat megkövetelte a sokkal alaposabb vizsgálatokat is, amihez nem elég csupán egy trikorder. Így aztán az első utam a gyengélkedőre vezetett. Hát ennyit a kabinomról és a tervezett kiadós alvásról. Hisz bármily meglepő is, nagyon fáradtnak éreztem magamat.

Mondhatná valaki, hogy még nekem áll feljebb! Aludtam egy évet! Na persze elnézendő a dolog, hisz szerencsétlen flótás nem tudja azt, amit én! És e tudás fényében... hát azt hiszem, rendesen megváltozna a véleménye. De ez már megint csak a személyes problémám. Egy valami azért jó volt! Lynn mindenhova elkísért. Persze a kapitány sem volt rest követni minket. Többek között azért is, mert fúrta az oldalát a kíváncsiság.

Arról már nem is beszélve, hogy valahogyan még meg kellett magyarázni a velem történt eseményeket. Csak az igazságot. Gondoltam magamban. De mi az igazság! Ez volt itt a nagy kérdés! Szerencsémre a Doki azért rájött egy-két érdekes dolog mibenlétére, ami nagyban segítette az előrelépést. Akárcsak B’Elanna és a gépészcsapata!
Az orvosi vizsgálatoknak szerencsére viszonylag hamar vége lett. Ennek kifejezetten örültem! Ezután jöhetett csak egy kis üdvözlő szertartás. Lynn, Kathryn, B’Elanna és Tom társaságában bejártuk a hajót. És mit mondjak, néhol aggasztó dolgokra lettem figyelmes! Több, ma már üresen álló legénységi kabinra, ahol valamikor jó barátok laktak. És mára már ezek az emberek mind halottak! Ez alatt a többiek pedig csak meséltek. Felváltva néha egymás szavába vágva, de mindent elmondtak, ami az elmúlt évben történt.

Súlyos támadások, Borg incidensek, és még számtalan ilyen és ehhez hasonló dolog. De azért jó dolgok is történtek. Tom például elmesélte, hogy mi is történt a Geldana 4-en! Egy üdülő paradicsomban! Bár ne tette volna! Hisz vérmes természetű felesége azonnal le is csapott egy nemkívánatos részletre! De végül is hamar lecsillapodtak a kedélyek!

Már-már kezdtem végre újra otthon érezni magamat. Hosszú idő után újra otthon! Boldog voltam! Feltűnően boldog! Mindaddig, amíg meg hirtelen meg nem álltunk az étkezde ajtaja előtt. Ekkor rossz érzésem támadt. Nagyon rossz érzésem. Reggeli idő volt! Ez önmagában nem jelent semmi rosszat. Igen ám csak nem replikált étel volt! Eredeti Neelix féle házi koszt! Még ez sem lett volna gond! Csak, hogy kedvenc szakácsunk egy ilyen különleges alkalmat, mint a visszatérésem nem hagyhatott ki! Meg kellett ünnepelni! Az ünnepre pedig étel is kell! Ami a mi esetünkben eredeti Neelix féle különlegesség volt! Ez pedig egyet jelentett a katasztrófával!

Valami azt súgta, hogy nem menjek be! De még sem tehettem meg! Nem vitt rá a lélek! Hiszen már előre sejtettem, hogy mi fog történni. Feltételezésem sajnos hamar be is igazolódott. Alig, hogy helyet foglaltunk, megjelent Mr. Neelix kezében egy nagy tál valamivel!
- Mr. McNeill! Jó önt újra látni! – mondta, már ki tudja hanyadszorra. – Visszatérése alkalmából készítettem egy kis különlegességet! – mondta, majd letett az asztalra az ételt. Visszasietett a konyhába. Magához vett néhány tányért, evőeszközöket, majd sietve visszatért. Gondosan lehelyezte őket az asztalra, aztán leemelte a tál fedelét Végre megláthattuk, hogy mit is készített nekünk! Őszintén szólva halvány sejtelmem sem volt, hogy mi az, amit a tányérban látok! Már azon voltam, hogy valakitől kérek egy trikordert, amikor is Mr. Neelix hirtelen megszólalt.
- Első fogásunk egy eredeti Lornariai doklar kot! – mondta. Azonban látva értetlen arckifejezésem, gyorsan felvilágosított. – A Lornárok egyik jellegzetes, kifejezetten ünnepi étele! Van benne... – Mr. Neelix alig kezdett bele a mondatba, amikor is védekezőn felemeltem a kezem.
- Köszönöm de inkább nem! Tudja, nem szeretem tudni, hogy mi van az ételben, amit eszek! – mondtam. – Legalább is abban, amit ön készít! – tettem hozzá ezen apró kijelentést. Persze szigorúan magamban!

Neelix pedig gondosan szedett mindannyiunknak! Félve nyúltam a villáskanál után. Baljós pillantást vetettem az ételre, majd elszántam magam! Megkóstoltam! Hát... tévedni nem tévedtem! Mit mondjak, az íze... nem is tudom mire hasonlított! Sok fajta ételt ettem már... de ehhez hasonlóval még nem találkoztam! Ha mindenképpen le kellene írnom az ízét, azt mondanám, hogy olyan volt... mint... a három napos döglött Gahh cukrozott chili szósszal. Feltűnt még valami, ami a leola gyökérre emlékeztetett. De volt itt sült csirke, savanykás ízű valami, amit én talán úgy írnék le, mint... ezt inkább még sem mondanám! Nehogy néhány érzékeny gyomrú ember... hát, azt, hiszen tudják!
- Nagyon finom! – hazudtam a világ legtermészetesebb módján!
- Akkor, ha megették, jöhet is a második fogás! – mondta örömteli hangon! Hát én mondom, ha valaki nem látott még úgy isten igazából kétségbe esett embert, hát... annak most rendesen kijutott volna a tapasztalatból! Négy ember, négy különböző arckifejezés! Leírhatatlan látvány volt! De annyi biztos, hogy szívesebben ültek volna le teázni a Borggal, mint hogy még egy komplett fogást legyűrjenek! Ez alól egyedül Hetes volt kivétel! Ő furcsa mód nagyon is jól fogadta. Mit meg nem adtam volna érte, ha tudom, mi jár most a fejében!

- Már... elnézést Mr. Neelix... de én úgy vagyok vele... hogy nem szeretek túl sokat enni reggelire. Megfekszi a gyomromat! – mondat nyájasan. A többiek helyeslően bólogattak. Neelix arcán szürke felhő suhant át. Már-már azt hittem rájött a turpisságra, amikor is hirtelen megszólalt.
- Semmi baj! Akkor megmarad ebédre!
- Remek! – szólalt meg Lynn hirtelen.
- Ezt most komolyan mondod? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Természetesen! - felelte. - Tudod Duncan szörnyű időket éltünk át. Volt, amikor hetekig nem működött a replikátor rendszer. Így más lehetőség nem lévén, Mr. Neelix kosztján kellett élnünk.
- Sajnálom, hogy nem lehettem veled ezekben a nehéz időkben. Tudom, hogy nehéz lehetett neked.
- Bármennyire meglepő is szinte tudtam, hogy nem haltál meg! Éreztem, itt legbelül! És ez tartotta bennem a lelket. Tudod, nem tudnám elviselni... ha nélküled, kellene élnem! – mondta lágy angyali hangján, kicsit lehajtott fejjel.

Amit mondott meglepett. Nagyon meglepett. De egyben jó érzéssel töltött el.
- Én... én sem tudnék éli nélküled! Te vagy az én csillagom! Te... te hozol fényt amúgy üres életembe. Szeretlek! Szeretlek Lynn. Soha... soha nem foglak magadra hagyni még egyszer! – mondtam lágyan és kedvesen. – és most tényleg minden másképp fog alakulni. Nem hagyom, hogy még egyszer megtörténjen! – tettem hozzá magamban.
Kathryn elmosolyodott, Lynn elpirult, Neelix arca pedig felderült. Jó volt látnia, hogy Lynn újra boldog. Hiszen pár órával ezelőtt még ugyan csak itt ültek az étkezdében. Itt öntötte ki neki a szívét!
- Te miért nem tudsz nekem ilyet mondani? – kérdezte B’Elanna Tomtól.
- Ugyan... szerelmem! Tudod, hogy én nem vagyok az-az érzelgős típus. Általában ami a szívemen az a számon de... nem az ilyesmi!
- Miért az ezredest talán érzelgős embernek ismerted meg?
- Hát nem... de...
- Egy szót se! Erről majd még beszélünk! – mondta kicsit sértődötten.
Nagy nehezen ugyan de elfogyasztottuk az ételt, majd indultunk is az eligazítóba.
Hasonló történetek
2559
- Ugyan, ugyan tábornok! Ön túlságosan is elhamarkodott. Elfelejtette azt az apró tényt, hogy mind a romulán mind a klingon hajók el vannak látva álcázó pajzsokkal. A hajónk álcázópajzsa egy véletlen meghibásodás miatt már jóval előtte aktivizálódott. És mivel a vezérlőrendszere tönkrement a legénység nem tudta lekapcsolni azt.
- Véletlenül mi! – jegyezte meg Ke’Bokk parancsnok inkább csak magának, mint sem a jelen lévőknek...
2673
Dzséjt örömmel forgatta fénykardját. A zöld penge könnyedén hárította el a felé suhanó lövedékeket, szelte ketté a droidvázakat. Aztán meglátott egy alakot a forgatag közepén és elindult felé. Közben folyamatosan forgatta, pörgette fegyverét, minden mozdulattal elpusztítva egy droidot. Aztán hátát nekivetette Nakata Kortel Jedi mesternek, s ketten együtt halálos táncba kezdtek...
Hozzászólások
További hozzászólások »
welorex ·
Sziasztok!
Elég régóta olvasgatom a Történeteket, de csak most regisztráltam magam, mert már annyira bosszantóak a helyesírási hibák, hogy nem bírtam szó nélkül hagyni.
Gyerekek! Én tudom, hogy a zsenialitás nem tűri a kereteket, de a helyesírást azért találták ki, hogy a leírt mondanivaló egyértelmű legyen. Nem szoktátok visszaolvasni a leírt műveiteket? Nekem még azt tanították, hogy mielőtt a kezemből kiadok egy irományt, olvassam át, hogy ne kelljen szégyenkeznem később a helyesírási hibák miatt.
Pl. a vesszők! A helyesírás talán legfontosabb elemei az írásjelek, mert egy mondatot összefognak, elválasztanak és értelmet adnak az egymás mellé összehányt szavaknak. Ha jól használják őket!!!
Duncan! Nézzük a Te 1. fejezetedet!
\"Misztikus lényeket, isteneket,(ide minek a vessző?) képzeltek el(itt miért nincs vessző?) melyek,(ide minek?) e számukra teljesen ismeretlen, idegen helyen éltek és irányították az alant élők mindennapjait. ... Ez a nép (hol a vessző?) melynek jövő felé vezető útja véres háborúkkal, szegénységgel,(ide már megint minek, mikor ott az \'és\'?) és elnyomással lett kikövezve, ...\"
És ez még csak az első két bekezdés!!! Pontosabban 2 db mondat, és 5 vesszőhiba van benne!
Duncan, ha komoly író szeretnél lenni, az a minimum, hogy megtanulj helyesen írni! A \'meghalja\' pl. nem tudom, mit jelent, mert a meghalni igének nincs ilyen alakja; a hal nem ige, tehát nem lehet ragozni; a hallást viszont 2 (azaz kettő) darab \'L\' betűvel kell írni. Talán nem hiszed el, de annyira bosszantóak ezek a hibák, hogy a mű élvezetét teljesen tönkreteszik!
Persze, amit itt most leírtam, nem csak Neked szól, hanem mindenkinek, aki írásra adja a fejét, de most Te voltál a katalizátor. Bocs!
Mindenkitől elnézést kérek a háborgásomért, de már nem tudtam tovább olvasni a művet; a második fejezet elejénél elakadtam a hibák miatt.
Üdv mindenkinek
Welo
preo ·
Csatlakozom!
A helyesírási hibák engem is nagyon bosszantanak. Én azért elolvastam, és a többit is el fogom olvasni, mert szeretem a StarTrek-et, és ez egy izgalmas történetnek ígérkezik. Mintha magam előtt látnám a filmet. Ugyan néhol kicsit túl van írva, és néhány közhelyes félmondat is becsúszott, amiket ki lehetne hagyni.

HarcI@Kakas ·
Királyság!

bemba100 ·
Hello,
How are you today? My name is Penda
I saw your profile on my search for a nice and trusted person so i decided to write to you, I will like you to write and tell me more about yourself direct to my email.( pendabemba) (@) (yahoo.com )
from there i will reply you with more of my details and pictures,
I will be waiting to receive your email,
Have a nice day.
miss Penda

thanks

aaaaa

Helló,
Hogy van ma? A nevem Penda
Láttam a profilt keresni egy szép és megbízható ember, így úgy döntöttem, hogy írok neked, én szeretném, ha írni és mesélj még magadról közvetlenül az e-mail címemet. (Pendabemba) (@) (yahoo.com)
Onnan fog válaszolni neked több az én részletek és képek,
Én is arra vár, hogy megkapja az e-mail,
Have a nice day.
miss Penda

köszönöm

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: