A pizzás

Leopold felgyalogolt a harmadik emeletre, megállt a tizenkettes számú lakás ajtaja előtt, és bekopogott. Rögtön meghallotta a közeledő léptek zaját. Gyorsan megnézte az óráját. Valamivel több mint tizenkét percet késett. Mikor kinyílt az ajtó, Leo egy középkorú, kisminkelt, kényes tekintetű szőke nőt látott maga előtt. Elég volt egy gyors pillantást vetnie rá ahhoz, hogy tudja, melyik jellemző mondattal fogja köszönteni őt.
– Késett!
Leo halkan felsóhajtott, majd gépies hangon belekezdett a szokásos szövegébe.
– Jó napot kívánok, hölgyem! Maga rendelt tőlünk két darab mexikói pizzát, dupla sajttal és kukoricával?
– Igen, én - felelte élesen a nő. – És azt mondták, legfeljebb fél óra múlva itt lesz! Ehhez képest már lassan negyvenöt perce várok!
– Tizenkét dollár és hatvanöt cent lesz – mondta unott hangon Leo.
– Már ne is haragudjon, de épp az előbb említettem, hogy majdnem negyed órát késett!
– Nem haragszom. Tizenkét dollár és hatvanöt cent lesz.
A nő olyan arcot vágott, mintha pofon vágták volna. Aztán összeszűkült a szeme, és ideges mozdulattal megigazította az ezüst karkötőt a csuklóján.
– Nem tetszik nekem ez a hangnem!
– Köszöntöm a klubban – felelte Leo, majd elővette a hóna alól a két pizzásdobozt, és a nő felé nyújtotta, aki azonban nem vette el őket.
– Mégis, mit képzel magáról? – hápogta dühösen. – Nem elég, hogy késik, még van képe ilyen hangon beszélni velem?
– Nézze, ma még legalább egy tucatnyi helyre várnak, úgyhogy…
– Nem érdekel, hány helyre várják! – csattant fel a nő.
– …arra kérem, fizesse ki a két pizzát, és már itt se vagyok.
– Csak, hogy tudja, a férjemnek mindössze egy telefonba kerül, és maga holnap már a munkanélküli segélyért fog sorba állni!
– Tényleg? – kérdezte higgadtan Leo, majd megigazította kopott inge gallérját. – Kár, pedig van egy yacht, amit kinéztem magamnak.
Úgy tűnt, a nő még magasabbra fogja emelni a hangját, de végül csak gúnyosan elmosolyodott. Hófehér fogainak némelyikét csillogó ékszer díszítette.
– Látom, már a magukfajtákat is kilóra válogatják. Pedig volt idő, mikor még tudták, mi az a tisztelet. Nem úgy szól a reklámjuk, hogy „A vevő mindenek előtt”?
– A szabályzat pedig úgy szól, hogy csak azt tekintsd vevőnek, aki fizetni is hajlandó.
– Mikor legutóbb ilyen hangon beszélt velem az egyik kollégája, a férjem a kezébe nyomott egy darab papírt meg egy ceruzát, és azt mondta neki, hogy addig nem hajlandó fizetni, míg le nem rajzol neki száz darab szúnyogot. Nem tudom, miért pont ezt kérte tőle, de elhiheti, hogy a futár utána rögtön tudta, hol a helye. Mit szólna hozzá, ha én is ezt tenném magával?
– Lerajzolnék egyet, és azt mondanám, hogy a többi a háta mögött van – mondta egykedvűen Leo, majd újra előrenyújtotta a dobozokat. – Tizenkét dollár és hatvanöt cent lesz.
A nő elővette a pénztárcáját, és kiszámolta a kért összeget. Még a centekből is pontosan annyit nyomott a férfi kezébe, amennyit kellett, így mutatva, hogy nem hajlandó borravalót adni. Durva mozdulattal elvette a dobozokat, és visszahátrált a lakásba. Mielőtt becsukta volna az ajtót, gonosz mosollyal az arcán Leopoldhoz fordult.
– Tudja, gratulálnom kellene magának. Mindössze néhány perc alatt sikerült teljesen elvennie az étvágyamat.
– Ha legközelebb azt akarja, hogy ennél is jobb időt fussak, csak kérjen meg, hogy nyissam ki az egyik dobozt.
A nő vetett rá egy sötét pillantást, majd becsukta az ajtót. Leo elfordult, és gyors léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. Sebtében megnézte az óráját. Már biztos, hogy nem ér oda időben a következő címhez.