A phoenix falu legendája 1.

Bevezető

A zord időjárás ellenére mégis lehetett látni néhány embert az utcákon..
Hogy őket is a Halál hívogató szele csábította e ki nem tudni, bár minden bizonnyal még az egyik sikátor mélyéről felbukkanó alakról sem gondolták, hogy a halál angyala lehetne. Halk, szinte alig hallható léptek nesze verte fel a zivataros éjszakát, fiatal, csuklyás alak körvonalai látszódnak a sötétség ölelő karjai között, ahogy egyik sikátorból a másikig halad eleddig feltűnés nélkül. Tán keres valakit? Tehetné fel joggal a kérdést bárki ki a nő útjába akadna, mégsem adódik egyetlen botor lélek sem, ki akár a közelébe is merne merészkedni a felettébb különös természetű idegennek. A fogadóban, hol megszállt az előző éjszakára számtalan pletyka kelt lábra rögvest kilétével kapcsolatban. Suttogták róla, hogy boszorkány..hogy egyszerű gyilkos, de mindegyik feltevés messze járt az igazságtól. Gyilkos ő, méghozzá a jobbik fajtából. Hiszen erre született, azon éjjelen, mikor életet lehelt belé a Sors maga már tudták, hogy ezen út vár a lányra, mégis volt idő, hogy távol akarták tartani minden bajtól.. Ám ez már a kezdet maga, most jöjjön a folytatás.

Az eső szinte átláthatatlan függönyt vont az emberek közé, szinte senki nem látta a másik vonásait, a lány mégis tudta, hogy kit kell követnie, hogy megérezte e, avagy az éjjel különösfajta árnyai adtak számára megvilágosodást nem fontos már. Széles mosoly a csuklya alatt, amint meglátta a férfit. A célpont is érzi. Már akkor valamiféle különös érzés járta át mikor az egyik kocsmából kissé részegen kibotorkált a főutcára. A ruháját áztató eső nem zavarta, tócsákat kerülgetve haladt az idegen felé miközben egyre idegesebben tekintett körbe bár nem sokat látott a zuhogó esőtől. Botladozva haladt, izzadt tenyere egyre görcsösebben markolta kardjának markolatát, majd egy lépést elvétve elesett az egyik tócsában. Koszos, a város bűzétől mocskos szennylé áztatta ruháját, szitkozódva térdelt fel, ám az elmúlt órák hosszas iszogatása után újra-és újra visszahuppant alsó fertályára azon igyekezvén továbbra is, hogy talpon maradjon.

Az emberek nevetve kerülték ki az újabb részeget, hozzászoktak már az ilyen látványhoz, nem is sietett senki segítségére, mindenki családjához tartott, senki nem akart huzamosabb ideig az utcán maradni azóta, hogy megszaporodtak a gyilkosságok, erőszakos cselekmények. A fejvadász az egyik mellékutca sarkánál állt még csak felé sem pillantva jéghideg mélysötét szemeivel. Nem jött el az idő, még nem.. Mondogatta magában atyja bölcs tanácsát, hiszen első leckéi közé tartozott, hogy mindig ki kell várni a megfelelő pillanatot, mi adódni fog. Nem az első munka mit kapott, talán nem is az utolsó. Szükség volt rá, hiszen nem kétség, hogy szoborszerű szépsége csupán előny volt számára, hogy még közelebb férkőzhessen a kiszemelt személyhez.

Bár testét köpeny fedte, így sem menekülhetett sohasem a kíváncsi tekintetek elől, mik egyértelműen ráterelődtek, akárhová ment eddig életében. Alakja sokkal jobban hasonlít egy gyönyörű állatéhoz, a vibráló izmok még a bőrnadrágon keresztül sem menekülhetnek a kíváncsi szemek elől. Felsőtestét hófehér ing fedi, hosszú, rideg éjszakára, tengerre emlékeztető haja szétterülve vállára. Az éjfekete tincsek takarásában borzongató macskaszempár villan, a ránézőt is fagyaló.
Talán ettől ijedt meg annyira a férfi, talán abban a percben mikor a prédaleső szempár ráterelődött már tudta, hogy eljöttek érte. A vadász azonban még percekig nézte az ázott célpontot, mígnem az végül felállt. Futni kezdett, futott az élet felé, a remény felé, hogy nem kapják el, hogy még nem késő. Az emberek gúnyosan néztek utána, mondogatták, hogy csak egy részeg. Azonban a halál lassú léptekkel követte őt..

Bekanyarodva egy szűk sikátorba végül zsákutcába találta magát. Kardját elővéve várta a lányt kinek árnyéka egyre jobban közeledett. Nem vette le csuklyáját, mégis néha mikor felvillantak a szemek arcán valamiféle mosoly vélhető felfedezni. Mindig mosolyogott mikor új feladatot kapott, mert tudta, hogy ez a sorsa. Ezt kell követnie, erre született.
Kardját kivonva lépett be a gyér fényből a sötétségbe, az eső lágyan koppant az utca poros kövein. Síri csend.. Már vége, a kimúló ősz, a madarak tudták, hogy valami megszakadt az életben, mindenki tudta, hogy ma ismét köztük jár a halál. A férfi is..
Arcán könnycseppek folytak le, majd egy hatalmas ordítás közepette rontott neki a nőnek remélve, hogy elbír vele. Tévedett. A pengék szikrákat szórva feszültek egymásnak, mint mikor két szerető teste egymásnak feszül, mint mikor a tenger vad hullámai táncot járnak a sziklákon. A célpont jól mozgott, nem hiába volt kardforgató, de a benne rejlő kevés alkohol, a fájdalom, a félelem mi egyre jobban borítja be testét bizonytalan mozdulatokat adott kezébe. Hiába próbálta megszúrni a lányt, nem sikerült. Tudta..

Tudta, hogy valódi gyilkost küldtek utána, tudta, hogy már nincs menekvés. Mégis küzdött, oroszlán módjára, egyre jobban fáradva, de nem adta fel.
A lány ezt mindig is becsülte. Becsülte azt ki kész volt harcolni életéért, ki nem adta fel egyszerűen és törődött bele a halálba. Ezért tisztelte a férfit, de nem hagyta meg életét. Még sokáig vívtak egymással, talán még néhány pillanatig egyenlő is lett volna a küzdelem, ám mikor oldalról próbált szúrni a férfi, a lány félretáncolva ugrott el a csapás elől. Ez volt a pillanat.. Oldalra lépve fordult vissza, kardja szinte szelte a levegőt, majd mikor az éles penge beleszaladt a férfi hátába már nem tett semmit. Nem tudott. Kardja kihullott kezéből, a fegyver hangosan koppant a durva kövön. Arcán fájdalom villant át, de nem ordított. Nem adta meg ezt az örömöt a nőnek, hogy szenvedni lássa. Teste erőtlenül zuhant a földre, bíborló vére lassan keveredett a vízzel miközben hörögve néz a sötét alak felé.

A nő nem mozdult. Mikor a férfi összeesett kardját megtörölve csúsztatta vissza tokjába, lassan lépett közelebb hozzá. A fény hátulról világította meg, nem lehetett sokat látni arcából.
Hogy mi volt az amit utoljára láthatott a szerencsétlen férfi? Egy pillantás, egy macska szemei, ahogy végül elégedetten veszi tudomásul győzelmét. Ennyi volna hát egy élet? Talán..
Vérmocskos kéz emelkedik, tán még mondana valamit a közelgő halál felé, de nem.
Keze ernyedten hullik a körülötte gyűlő bíborló tócsába melyet immár az utca macskaköveire sodor az egyre zuhogó eső. Vége.. Ismét.

A nő nem tekint a halott felé, megkapta, amit keresett, amiért jött, amiért megfizették. Mindenért kárpótolva lett immár, keresnivalója nincs többé a városban, talán.. Gúnyos mosoly szökik a most oly fakónak, távolinak tűnő arcra, vékony ujjak kulcsolódnak a medál köré melyet egyetlen mozdulattal tép le a férfi nyakából. A phoenix szárnyai ölelőn fonódnak az oly ismerős ujjak köré, halovány mosoly, majd első zsebébe süllyeszti, hogy véletlenül se tűnjön tova a messzeségben, mielőtt visszaadná tulajdonosának.
Kopp.. Kopp..
Alig hallatszódó léptek a mocskos utca esőáztatta macskakövein, az éjszaka árnyai jótékonyan fogják közre a sötétség hercegnőjét, hogy immáron elrejtse a világ kíváncsi tekintete elől.