A múlt

- Figyelem, csendet kérek! Perselus mindjárt megérkezik! Ha megkocogtatom a poharat, akkor mindenki magában elszámol háromig, és együtt mondjuk, hogy ’Boldog szülinapot!’ Felkészültetek?
Mindenki bólogatott. Perselus Piton kémia szakos tanárnak a negyvenedik születésnapját ünnepelték baráti körben. A tanárnak nem volt sok barátja, hiszen mogorva természete volt, de az iskolában ez jól is jött, hiszen a sok neveletlen nebulóra csak így tudott – meglepően hatékonyan - hatni. De a tanár úr baráti körben meglehetősen társasági lény volt.
- Boldog szülinapot! – Piton meglepődve állt a lépcső legalsó fokán.
- Nahát, nem is gondoltam, hogy ennyien eljöttök!
A meglepetés jól sikerült, majd kora hajnalban minden vendég hazament, Perselus pedig boldogan hajtotta álomra a fejét.

Másnap reggel hatkor emlékeztette az ébresztőóra csörgése, hogy elkezdődött egy újabb hét. Morcosan megmosakodott, felöltözött, majd a tömegközlekedést igénybe véve, megérkezett ’hőn szeretett’ iskolájába.
Egy újabb csengő jelezte, hogy megkezdődött az első órája, ami természetesen az ’imádott’ végzős évfolyammal volt. Az évfolyam két osztályból állt. Az egyik csoportnak ő volt az osztályfőnöke.
- Miss Granger, lenne szíves helyet foglalni? Vagy netán felelni óhajt?
- Nem.
- Nem hallottam pontosan, megismételné, kérem?
- Igen, uram. Köszönöm a lehetőséget, de nem élnék vele. – Piton egy bólintással vette figyelembe a kijavított választ.
- Miss Parkinson, már többször elmondtam, hogy nem akarom meglátni az órámon piros körömlakkal és bemázolt arccal! Takarodjon ki, és vissza se jöjjön addig, míg le nem mosta magáról ezt a vacakot! – Az utolsó mondatot már üvöltötte; a diákok megszeppenve ültek a helyükön, de őrá a kiabálás nyugtatólag hatott – Úgy gondolom, bár egyeseknél ez a megállapítás helytelen, hogy kellően felkészültek ahhoz, hogy egy erős vegyszert készítsenek. Ez a tetraklór- benzol. Bízom benne, hogy mindenki ismeri a vegyjelét. A tankönyvben megtalálják a receptet, és eszerint dolgozzanak. Igen, Granger, mit óhajt?

- Tanár úr, ehhez a munkához nem kell védőfelszerelés?
- Mielőtt kérdezne, gondolkodjon! Jelen esetben olvassa el a könyv legelső utasítását!
Már az óra fele eltelt, mindenki csendben dolgozott, kivéve a kis eminens Hermione Grangert, aki két barátjának próbált segíteni.
- Granger! Fékezze magát! Akarja, hogy elosszam hármuk között a legrosszabb főzet jegyét?! Hányszor elmondtam Magának, hogy ne segítsen senkinek! Akárhova ültetem mindig így fejeződik be szinte minden óra! – Miközben Piton Hermionét tette rendbe, egy diák, nevezetesen Cintia Smith, egy kavicsot dobott a lány félig kész mérgébe. A főzet sisteregni kezdett, a pad megrázkódott, és mint a vulkán, mikor kitör, a méreg beterítette a megdöbbent tanárt, és a diáklányát. Perselus fejében átfutott, amit nem régen olvasott erről a méregről:
„Erről a méregről nem sokat tudunk, mert aki elrontja ezt, és a bőre érintkezik a folyadékkal, az nem tud már beszámolni a következményekről. Szemtanúk szerint az ember köddé válik – vagyis valamilyen csoda folytán eltűnik…”

Mindketten egy tisztáson ébredtek fel. A ruházatuk patyolat tiszta volt. Piton Hermione sikolyára eszmélt fel a gondolkozásból.
- Mi történt, tanár úr? Hol vagyunk? Hogyan jutunk haza?
- Látom, Granger, vészhelyzetben sem hazudtolja meg magát. Maradjon csöndben!
- De…
- De nincs de! Fogja be a száját! Megpróbálom kideríteni, hol vagyunk!
Óráknak tűnő percekkel később egy öregember jelent meg előttük. Piton nem éppen a gyávaságáról volt híres, hiszen fiatal korában egy híres kaszkadőr volt, majd veszélyes kémiai kísérleteket végzett, de még ő is legszívesebben elbújt volna, de a büszkesége nagyobb volt a félelménél.
- Ki maga és mit akar? Ajánlom, hogy tűnjön el innen, mert fegyver van nálam, és nem félek használni!
- Nahát, Perselus, ilyen ócska hazugságot - mosolygott az öregember.
- Honnan tudja a nevem?
- Ha szíveskednének velem jönni az iskolámba, ott mindent elmagyarázok!
- Eszünk ágában sincs magával menni! Mondtam, tűnjön el innen…
- Nem szeretnék erőszakhoz folyamodni, de ha önszántukból nem akarnak jönni, kénytelen leszek… – Ezek voltak az utolsó szavak, amiket hallottak, mert az öregúr egy fabottal elkábította őket.

Több órával később egy kényelmes ágyban ébredtek fel. Egy karosszékben az erdőből ismert öregember ült, és egy másikban, egy kócos hajú fiatalember.
- Perselus, még sosem gondolkodott el a neve eredetén?
- Mi köze van hozzá, bolond vénember?! Mit csinált maga velünk? Biztos Hermionét meg is erőszakolta! – S védelmezőn átkarolta a lányt, aki félősen hozzábújt.
- Mr. Piton, mi tudjuk a választ a ki nem mondott kérdéseire. Csak hallgassanak végig, és utána visszamehetnek, ha akarnak, ahonnan jöttek! Szavamat adom rá!
- És Hermione, ő miért van itt?
- Mert az ő múltjában is vannak titkok, és ezeket szeretnénk felfedni.
- És maguknál nem úgy illik, hogy először bemutatkoznak? Nekünk már szükségtelen, hiszen már ismernek minket, legalábbis nekem nagyon úgy tűnik – mosolyodott el gúnyosan Piton.
- Természetesen nálunk is ez a szokás. Ne haragudjanak, udvariatlanok voltunk – Kért bocsánatot az idős ember, Perselus pedig helyeslően bólogatott. – A fiatalember Harry Potter, én pedig Albus Dumbledore vagyok.
- Tehát, akik elrontják ezt a főzetet, mind idekerülnek, és Önök elmesélnek ezt-azt az életükről?
- Nem, ezt mi sem tudjuk, hogy mi történik ekkor, viszont maguk direkt kerültek ide.
- Jó, akkor meséljen, hadd menjünk minél hamarabb.
- Kivel kezdjük? A kisasszonnyal vagy Önnel?
- Hermione?
- Szerintem Önnel, tanár úr, én nagyon félek – bújt hozzá a lány.
- Akkor lássuk a medvét.
- Rendben. Kezdjük a legelejéről a könnyebb megértés végett. Hermione, maga is figyeljen, hiszen az Ön története szorosan kapcsolódik Perseluséhoz. Tehát, a világon kétféle embercsoport van – ha fogalmazhatok így. Az egyik a varázslótársadalom, amibe mi tartozunk, a másik ahova Önök tartoznak most, ők a varázstalanok, mi úgy hívjuk őket, hogy muglik.

- Na, ne szórakozzon velünk! Gyerekmesék… Már Hermione is felnőtt nő!
- Gondoltuk, hogy így fognak reagálni, ezért bemutatjuk egy példával – ezzel elővette az öregúr a faágat, és meggyújtotta a kandallóban a tüzet, a vendégei legnagyobb ámulatára. – És akkor most folytassuk… Ez a bot a varázspálca. Ahhoz, hogy valaki varázsolni tudjon, nem elég a varázspálca, megfelelő nagyságú varázserő kell. Vannak erősebb és gyengébb varázslók. Két évtizeddel ezelőtt megjelent egy sötét, nagyhatalmú varázsló, nevezzük nevén a dolgokat: Voldemort; aki a hatalma alá akarta vonni az egész világot. Ebbe a világba nem fértek volna bele a muglik. Voldemort szövetségesei, a halálfalók, az embereket rettegésbe tartották, különböző eszközökkel: kínzásokkal – amiket elértek átkokkal, de érzelmi alapon is kínoztak – és nem utolsó sorban, öltek is. Itt ül előttünk az egyetlen, aki túlélte a halálos átkot, ő Harry Potter. Míg ő iskolába járt – ami itt hét évig tart –, sorozatosan megküzdött a Sötét Nagyúrral. Fél évtizeddel ezelőtt Voldemort újra testet öltött, és innentől kezdve újra rettegésben élt a világ. Míg tavaly, volt egy bájitalmester, aki felfedezett egy halál elleni ellenmérget. A hatása: valaki meghal itt a varázsvilágban, és ha hozzájut ehhez a bájitalhoz, újraéled mugliként. A történethez hozzátartozik, hogy nemcsak Voldemortnak voltak szövetségesei, hanem a jó oldalnak is, ami a Főnix Rendje volt. A végső csatán minden rendtag ivott ebből a bájitalból, így akik meghaltak, muglik lettek, és semmit sem tudnak a múltjukról. A bájitalnak van egy olyan hatása is, hogy teremt egy múltat az újjászületőnek, így teljes életet élhet az illető. Most gondolkodjon egy kicsit, Perselus, maga milyen kémiatanár?
- Szerintem nagyon jó, megkockáztatom, hogy a legjobb – válaszolt a férfi helyett Hermione. A férfi hálásan mosolygott rá.

- Emlékszik mit meséltem? A legjobb bájitalmester készítette ezt a hasznos bájitalt. Még mindig nem áll össze a kép?
- Tanár úr, hiszen maga az! – Világosodott meg a lányban.
Piton elképedt a feltételezés miatt. Hogy ő varázsló lett volna?
- Egy kis hátulütője van a bájitalnak. Ha az illetőnek elmondják, hogy van egy másik világ, akkor visszatérhetnek az emlékei, tehát olyan, mintha feltámadt volna. De aki ezt nem vállalja, és inkább a ’régi’ életét szeretné visszakapni, arra is van mód.
Most pedig, Ön jön, Hermione. Ön Piton professzor előbb legtehetségesebb diákja, majd segédje, a végső csata idején pedig felesége volt. Nem volt furcsa, hogy valami megmagyarázhatatlant érzett, mikor Perselus közelében volt? – Eddig tudta mesélni Dumbledore, mert Hermione elájult.

Később már egyedül voltak a szobájukban, emésztették a hallottakat. Mindkettőjüknek a házastársi múlt tetszett a legjobban.
- Te hogy döntesz? Régi életed, vagy ez, az új?
- Még nem tudom. Majd elválik.

A következő napokban bemutatták őket az állítólagos barátaiknak. Végül elérkezett a hét vége, mikor dönteniük kellett.
- Nos, Dumbledore professzor, mi úgy döntöttünk, hogy a régi, kényelmes életünket szeretnénk élni.
- Jól meggondolták? Remélem, tudják, ha most visszamennek, soha többet nem fognak tudni erről a világról.
- Igen, professzor, jól meggondoltuk. Vissza szeretnénk menni.
Az utolsó, amit érzékeltek ebből a világból, az egy fehér villanás volt.



Az osztályterem padlóján tértek magukhoz.
- Hermione, jól vagy? – Futott hozzá a lány vörös hajú barátja.
- Igen, Ron, köszönöm. Tanár úr, jól van?
- Igen, köszönöm, Hermione, jól vagyok.


A végzős bál után, Piton tanár úr félszegen odament Hermionéhez:
- Hermione, én… szeretnék kérni tőled egy randevút! Találkozhatnánk holnap délben a nagy óránál, és onnan elmehetnénk egy étterembe ebédelni… De ha nincs kedved…!
- Szó sincs róla! Örömmel elmegyek Önnel…