A múlt tovaszállt, a szív soha 8.

A múlt tovaszállt, a szív soha 8.

- Hölgyem, hölgyem! – ismerős hang köszöntötte újra az életben Hermionét.- Hé, jobban van már? Hölgyem…?
Harry nappalijának, ismerős, fehér kanapéján ébredt Hermione, betakarva és szédülten. Hirtelen minden bántotta a szemét, a fülét és minden érzékszervét. Próbált körülnézni, de minden elmosódott előtte. A környezetre emlékezett, amely persze igen pozitív benyomást tett rá. De valami nem stimmelt. Fején jeges borogatás volt, melyet kicsit jobban a homlokához szorított. Próbálta jobban szemügyre venni a mellette ülő alakot. Tépett, kissé kócos, fekete haja, smaragdzöld szeme és kedves mosolya volt…

Harry már órák óta ott ült. Nem volt túl ismerős neki ez a hölgy, de mikor hazafelé tartott a templomból, hirtelen egy rakás ember szaladt felé azzal, hogy egy lány összeesett a kápolnában és az ő nevét mondja folyton… Furcsának találta, de aznap valahogy minden kiesett neki. Szédült is, gondolta, biztos másik Harryről van szó, majdcsak kiderül. Visszasietett hát és egy Mária – freskó előtt összeesett, fiatal nőhöz vezették. Kérdezte, mikor történt, de senki sem tudta, sem azt, hogy miért. Gyanús volt ez az egész. Megmérte a pulzusát, megnézte, lélegzik-e még, mindent, ami eszébe jutott, majd eldöntötte, hogy hazaviszi. Csúnyán beüthette a fejét, ezért nyílván elájult…A többiek segítségével befektette kocsija hátsó ülésére, és el is indult haza. Zavaros volt neki az aznap reggel. Most meg egy ájult nő… Haza vitte, és elcipelte karjaiban a nappalijába. Éppen ott volt egy pokróc a kanapé mellett, leesve, lefektette hát, s betakarta. Utána hozott jeges borogatást, és csak várt. Nézte, ahogy alszik. Gondolkozott, honnan ilyen ismerős. Gyönyörű, fiatal, kedves arcú lány. Ismerős volt így, hogy alszik, bár nem tudta, miért. Szimpatikus volt, így csendben ült mellette, gondolkozott, ki lehet. Egy pillanatra, mintha megmozdult volna. Igen, határozottan ébredezett. Azonnal, bár minden durvaság mellőzésével, megbökte a vállát. Többször. Keltegette, nem tudta a nevét, így „hölgyemnek” szólította. Valamiért borzasztó örömet érzett, mikor látta, hogy felébred.

- Hölgyem, jobban van már? - kérdezte újra.
- Harry? – kérdezte félálomban a titokzatos hölgy. Szemei is kísértetiesen emlékeztették valamire Harryt.
- Jó estét, én…ö… – kezet nyújtott Hermionénak, amitől a lány igen meglepődött, sőt megriadt.- Harry Potter vagyok, bár ezt gondolom, tudja, ha megszólított. Pár ember a templomban utánam szaladt, hogy…
- Harry? Miért magázol? – tette föl az igencsak idevágó kérdést a lány. – Én vagyok az, Hermione.
- Hermione? Ismerős… – Harry elméjében üres foltok voltak, és a foltokra valaki, egy nagy, fekete alkoholos filccel ezt a nevet írta… Újabb gondolatok sora jött, s lassan derengeni kezdett neki, hogy… - Hermione…He…Hermione Granger?
- Igen. – felelte riadt arccal a fent említett személy. – Nem ismersz meg?
- Jaj, dehogynem! Hermione! – felelte látszólag kicsattanó jókedvvel Harry. – Hát persze! Mi vo… mi te…
- Jaj, ne csináld ezt! – őszinte rémület lett úrrá Hermionén. - Roxfort, Ron Weasley, nem emlékszel arra a sok mindenre, amit átéltünk elsőtől hetedikig?
- Úristen, már dereng valami… - ez most újból teljesen őszintének hangzott. – Jaj, emlékszem, te voltál ott a legokosabb. A három jó barát, ugye? Jaj, hogyne emlékeznék… Bocsáss meg, csak tényleg sok dolgom van mostanság.
- Semmi baj. Azért örülök. – Hermione szemei könnybe lábadtak, de mosolygott, hihetetlen kínnal, de mosolygott és üdvözlés gyanánt kezet fogott Harryvel. – Örülök, hogy újra látlak, megváltoztál. Persze, így tíz év után…

- De… hogy… mit keresel itt?
- Igazából egy barátom, aki már nagyon nem az, átadott egy megbízást, hogy fejtsek meg pár boszorkány- kódot a Rosslynban. És hát elhívott, de… mit csinálok? Miért mesélem el? Te nem emlékszel az előző két napra, Harry?!
- Dehogynem. – felelte az, némi bizonytalansággal.
- És mesélj, miket csináltál? Hol jártál? Kikkel? Kivel?
- De miért érdekel ez téged? Olyan furcsa vagy…
- Csak ennyit kérek tőled, mesélj. Légy szíves.
- Hát tegnap még reggel bementem a Minisztériumba, el kellett intéznem pár ügyet, és hallottam, hogy egy portás beszélget valakivel, aki… Már nem is tudom, kivel… Mindegy, szóval megkérdeztem, milyen ügyben hívta… az a valaki, és gondoltam, úgyis arra van dolgom, elugrok érte.
- Aznap napszemüveg volt rajtad, ezüst Citröen- nel mentél, és egy szürke pulóvert vettél fel, farmerral? És az a valaki Londonban lakott, ugye? - kérdezte, mélyen a szemébe nézve Hermione.
- Igen – Harrynek remegett a hangja. - De ezt te honnan tudod?
- Harry, én voltam az a valaki! – nézett rá, keményen, mégis kissé megtörten a lány.- Itt le tudom írni a pontos címemet, és az Londoni.
- De…
- Aznap felhívtál az otthoni számomon és közölted, hogy úton vagy. Persze nem tudtam, ki az, és mikor elárultad, hogy te vagy, majd kiugrottam a bőrömből. Megérkeztél, kint vártál a kocsid előtt és még azt is tudom, hogy, az angol autókkal ellentétben a tiédben bal oldalon van a vezető ülés.
- Ez nem bizonyít semmit, a Citröen nem is angol kocsi márka, tudhattad, hogy hol van a kormány.
- De…! Jó, kérdezz akármit!

- Hol vagy most?
- Edinburghban, a házadban.
- A mennyasszonyommal közös házunkban, már megbocsáss. Hogy hívják őt?
- Eva, Eva Darcon. Szőke, magas, a Hugrabugra járt, ráadásul eggyel lejjebb, mert bukott. Ivott, nem mindig járt haza, ráadásul megcsalt…
- Nem…
- És csak a volt mennyasszonyod. Te mondtad, hogy már két és fél éve külön éltek.
- Ez nem igaz! – Harry idegesen pattant föl a székről.
- Akkor hol van most? És a képeitek? – mutatott a szoba üres falaira. - A falon csupa üres szög lóg… Így mondtad, részeges volt és megcsalt. Elhoppanált a szüleihez, többet nem is akartad látni.
- De… - Harry felállt a kanapé mellől, és a fejét fogta. Ki ez a nő? Vagyis…ismeri, de ez mégsem az a Hermione, akire emlékezett. - Mire akarsz kilyukadni? Honnan tudod ezeket?
- De hiszen te mesélted! Tegnap! Út közben, mikor felszedtük Jones-t. Igazán semmire sem emlékszel?
- Nem tudom! Nem tudom! Fáj a fejem… - és valóban, Harry, minél jobban koncentrált, annál jobban hasogatott a feje. Fokozatosan törtek elő emlékképek. – Mivel tudnád bebizonyítani, hogy tudod, hol voltam?
- Én… a…- Hermione gondolkozott és feltette az első kérdést, ami eszébe jutott: - milyen nap van ma?
- Szombat, természetesen.
- Látod!- vágta rá egyből. – Azt mondtad az előbb, hogy templomban voltál, és utána rohantál vissza értem. De vasárnap nem járnak templomba az emberek. S te nem is vagy vallásos, mit akarsz…?
Lenézett a kanapéra és megpillantotta a pokrócot. Azonnal felkapta és Harry arcához emelte.
- Ezt hol találtad? Ezzel takartál le, biztos itt volt már.
- Igen.
- Mert tegnap a pincéből hoztad föl. Nem mentél volna le megint olyan messzire egy egyszerű pokrócért. Itt volt, mégpedig a kanapé bal lábánál lerúgva.
- Igen, ott, de…
- És a kanapé el is van fordítva a kandalló felé, te fordítottad el. Mert nem volt fűtés és fáztunk.
Tegnap rúgtuk le a takarót is – lesütötte könnyes szemét, és a takarót gyűrögette - Tegnap este, amikor… Hagyjuk, úgyse hiszel nekem…

Hermione feladta. Elsétált Harry mellett, és odalépett a kandallóhoz. Ott megint tűz éget, így révedezve azt bámulta. Arra gondolt, a fiú most biztosan elsétált, és azt várja, hogy ő is hazamenjen, lakjék akárhol is. De nem. Harry ott állt mögötte, kezében a takaró csücskével, és csukott szemmel. Beleötlött a felismerés. Gondolkozott. Furcsa, számára ismeretlen képek jelentek meg az elméjében, s mégis az emlékei közt. Hermione rámosolyog… Jones áll az esőben… Vihar támad… ég az arca… Spagetti és forrócsokoládé… Hermione szeme úgy csillog, mint a kristály… a kandallóban ropog a tűz… egy lány illatos hajzuhataga… a délutáni párás légkör egy erdő közepén… a kocsija felé tart egy templom parkolójában…
És már csak arra emlékszik, hogy egy csapat ember szalad utána, segítséget kérve, mivel egy nő elájult bent, és az ő nevét pihegi…
Hermione megrökönyödve és összetörten állt a kandalló előtt, egyik kezével remegő száját eltakarva, másikkal pedig könyökét tartva. Töprengett, ennyi lett volna? Most eltűnik, és egy átok áldozataként Harry elfelejt mindent… Egy idő után a parketta recsegését vélte hallani, furcsa melegséget érzett a vállán. Valaki oda szuszogott, karjaival pedig a derekát fonta át…
- Biztosan oka van, de az nem érdekel…

- Harry? - kapta föl fejét Hermione, hallva az erdei jelenet egyik utolsó és legszebb mondatát. Egyből megszorította Harry karjait, behunyta a szemét. Csak jó erősen szorította, nehogy bármi történjen…
- Én vagyok… Ne félj… -felelte az, még mindig átfonva Hermione derekát.- De mi történt az előbb?
- Jones megtudta - nyögte fájdalmasan a lány. Kibontakoztatta öleléséből, majd elmesélt mindent. Hogy az öreg figyeltette, hogy Harry egyik ismerősének a bátyja volt az informátor, és hogy Jones Hermione előtte mondta el az átkot.
- De hogy tehette ezt? – háborodott fel Harry. – Akkor ez végül is mit jelent?
- Három napig fog ugyanez lezajlani, amíg fel nem jön a hold. – kezdte el Hermione. - Ha addig nem tudlak téged rávenni, hogy emlékezz, és ki mondd, hogy szeretsz, akkor ez véglegessé válik. Mindent el fogsz felejteni rólam… és csak a Roxforti kalandok maradnak meg. De semmi abból, amit – talán – érzel. Mert én…
- Mi az, hogy talán? Ne beszélj így, tudod, hogy nem vált volna be az átok, ha semmit sem érzek? – megsimította Hermione könnyes arcát, aki válaszként megrázta a fejét. – És szerinted mit tudunk tenni ellene?
- Nem tudom… Talán le kéne írnod valahova, amit eddig tudtál, még mielőtt feljön a nap. Vagy nem alszunk el… vagy nem tudom. Vagy felvenni kamerával, amit egésznap csinálunk, hogy emlékezz… esetleg szerezhetnénk egy merengőt…
- Hermione! - miután a lány egyre gyorsabban hadonászott, járkált fel, s alá a szobában, Harry rákiáltott. Mikor figyelmet nyert, csak ennyit mondott: - Ki fogod bírni…
- Nem… nem fog menni… Előbb utóbb bele fogunk őrülni. Lehet, hogy nem is három napra szól, csak megtévesztés. Sőt, biztos… És az alapján, amit eddig elemeztem, egyre többet és többet fogsz felejteni, egyre nehezebb lesz majd meggyőznöm téged arról, hogy mi az igazság.
- Sikerülni fog, hidd el! Bízom benned. Különben is, ahogy magamat ismerem, előbb vagy utóbb öngyilkos lennék, ha nem jönnék rá, mik ezek a szürke foltok az agyamban…
- Jaj, ne mondd már ezt… - legyintett Hermione.- Az az érzésem, hogy benned, kemény húsz éve, kicsit több az élni akarás, minthogy csak úgy… megöld magad.

- Van benne valami – mosolygott Harry. Ezután komolyra fordult az arca. – Valami akkor sem stimmel…
- Mármint mi?
- Nem furcsa, hogy épp annak az embernek a háza égett le, akinek a bátyja informálta rólad Jones-t?
- Hm, ezen nem is gondolkodtam… Tényleg furcsa. De… vannak véletlenek.
- Őszintén: ekkorák? – ráncolta homlokát Harry.
- Nem tudom. Talán nem is fontos…
- Az, biztosan az… És az sem lehet véletlen, hogy most itt vagyunk.
- Az kizárt, hogy valamilyen sötétúri terv része legyen. – rázta fejét zavartan Hermione. - Te mondtad, hogy te is ugyanúgy szenvedtél…
- Én már nem tudom, mit higgyek. Minden olyan bizonytalan lett.
- Nem minden. – Hermione felkapta a fejét, a szoknyája zsebébe nyúlt, és előkotort egy koszos, gyűrött papírt. Kibontogatta, és elolvasta a rajta álló szöveget. – Tudsz rólam egy-két dolgot, de újabban kialakult szokásom, hogy mindent zsebre teszek. És itt van az ellenátok elemzése is.
- Mi? – Harry nem tudta, örüljön-e vagy haragudjon a lányra, amiért az nem szólt neki előbb. Inkább örült.- És ez azt jelenti, hogy vissza tudjuk fordítani ezt az egészet?
- Igen. – felelte Hermione, mire Harrynek felcsillant a szeme, majd folytatta:- És nem… Csupán korlátozni tudom konkrétan három napra, ami mától kezdődik.
- És ez mit takar?
- Hogy… vagyis… jaj, ez olyan… - a lány elpirult és a fejét rázta.
- Nyugi, kerültünk már zavarba ejtőbb helyzetbe is, például a Roxfortban. Mondd csak.
- Jó… Szóval elvileg három napon át, ha lemegy a hold, te elfelejtesz mindent. És addig van időm téged meggyőzni, hogy ki vagyok, és hogy mik történtek eddig, amíg a hold újra fel nem jön. Ha addig nem jövünk össze újra és újra, akkor ez így fog maradni, amíg egy reggel arra ébredsz, hogy szó szerint minden eltűnik az életedből, ami én vagyok.

Harry úgy, ahogy volt, megdermedt. Történtek már vele furcsa, érthetetlen, mi több, ijesztő dolgok, de hogy valami, vagy valaki egy ilyen egyszerű dologból átkot faragjon, az már enyhén beteges és ész ellen való dolog…
Harry és Hermione most általánosságban érezték úgy, hogy összeesnek… Ez az átok mentálisan és fizikailag is megterhelő volt. Hermione több órára elájult, Harrynek pedig a feje hasogatott. Még nem volt este kilenc sem, de a téli időszámítás és környezet miatt már korán besötétedett, így még az idő is rájátszott, hogy előbb pillanthassák meg a holdat.
A kandallóval szembeni ablak regélni tudna… Itt zajlott majdnem az összes fontos esemény Harry életében, mióta de költözött. A beköltözés maga, Evával, szinte beleégett az emlékeibe. Majd a veszekedések és kibékülések, fontos emberek fogadása, Eva elhoppanált, behozta a laptopját és itt kutatott Hermione után… Majd itt történt meg az, aminek már tíz éve meg kellett volna történnie. Rádöbbenni, hogy ez a szó, az emlék, már nem más, mint szintén csak emlék, borzalmas és megrázó volt a számára. Egyúttal azt a gondolatot sem bírta megemészteni, miszerint összeesküvés áldozatai, és az egész talán nem is létezik. Az, hogy szeretik egymást… De nem! – gondolta.- ennyire nem lehet őket „elvarázsolni”. Felnőtt emberek, ráadásul mindenki élte a maga életét. Most meg hirtelen minden a feje tetejére borul, csak mert a Sötét Nagyúr követei és követői úgy gondolták, vicces lesz játszani velük… Így. Fejében folyamatosan az összefüggést kereste a leégett ház, és Adam bátyja közt…

- Hermione…- odasétált az ablakhoz, és merően a holdat bámulta. – Mi van ha a zöldes lángok jelentenek valamit a tűzben?
- Miről beszélsz? Milyen lángok? – értetlenkedett a lány.
- A fiú, aki berontott múltkor a templomba, hogy közölje, Adam háza leégett, említést tett zöld lángokról. Furcsálltam is… A zöld láng vagy tűzcsóva nem jelent túl jót. Utoljára, ami zöld volt és lángolt, azt a varázsvilágban, azt betiltatták, összetörték, elvették, vagy használhatatlanná tették. Természetesen fekete mágia gyanújával még az illetőt is letartóztatták.
- Mire akarsz kilyukadni? – vonta fel szemöldökét a lány.
- Nem véletlenül vagyunk ott, ahol vagyunk…
- Na jó, mondj bármit, csak azt ne, hogy…
- Nyomozni kéne – fejezte be a mondatot Harry.
- Ugye kizárt, hogy annyiban hagyjuk és ne kelljen nekem mindennap ugyanezt végighallgatnom?
- Teljesen mértékben … kizárt. – mondta még mindig a holdat fürkészve Harry.
- Remek - vágta oda csuklóból Hermione, és sóhajtva sarkon fordult. Lépteit hallva, a fiú megfordult.
- Most meg hová mész? Azt mondtad, ki kell találnunk valamit, hogy…
- Aludni… - nyögte felfelé menet a lépcsőn. - talán, ha elalszom, másnap felébredek, kiderül, hogy az egész csak egy rossz álom…
- Mi? – Harry utánaszaladt, és a lány karja után kapott. Félúton a lépcsőn álltak egymással szemben, és Hermione elkapta a kezét. Meredten, szinte fájóan nézett Harry szemébe.
- Szeretlek - hátrált egy- két lépést felfelé és közben a korlátra támaszkodott, távolodott, holott leginkább a karjaiba ugrott volna. Folytatta.: - De te erre holnap úgysem fogsz emlékezni, én pedig minek áltassam magam azzal, hogy igen? – a kandalló elhaló, meleg tüze apró, fényes cseppet világított meg a lány szemében… - Jó éjszakát…
- Hermione!

De a lány már felért a lépcső tetejére és becsapta maga mögött a vendégszoba ajtaját. Rátámaszkodott és sóhajtott. Sóhajtozott. Nem értette, hogy történhet ez meg pont vele… Velük. Végre valami jó érkezik az életébe, erre ilyen kívülálló okok miatt keselyűként szétszaggatják az idő fogai… Odalépett az ágyához, keresztbe feküdt rajta. Nem érdekelte, miben van, hány óra van, és hogy meg van-e vetve az ágy. Azt, hogy dühében vagy bánatában, sírva aludt el, már nem tudta… Csak aludt, álmodott…

****

Végzetszag terjeng egy Edinburgh-i agglegénylakásban. Odakint az eső eléggé rákezdett, angolmód szerint… A rongyos függönyökön keresztül szűrődő, halovány fény inkább egy erőlködő zseblámpára emlékeztetett, mint délutáni időjárásra. A macskaszőrtől bent még lélegezni is alig lehet, Adam Broadwine pedig éppen ugyanide érkezett haza munkahelyéről. Fáradtan dobta le bőrtáskáját a legközelebbi asztalra. Gyönyörű üvegcsillár volt a nappaliban, de akárhogy csettintgetett, merthogy így szokta felkapcsolni, az nem működött. Egy kisebb izzó azért elkezdett éledezni. Már azon volt, hogy előkapja a pálcáját, mikor az egyik sarokból éles nyávogás ütötte meg a fülét. Összesen hat macskát tartott otthon. Barátai úgy ahogy voltak, de a család távol állt tőle. Ők tartották benne a hitet és a lelket. Legkedvesebb cirmosa nyávogását pedig ezer közül is felismerné. Elrakta hát a pálcát és elindult a sarok felé. A gyengén pislákoló fény megtörten világított rá a sarokra. Adam pusztán pár furcsa, elkenődött mancsnyomot látott, melyek egyre nagyobbak, és nagyobbak lettek.

- Petey, cica, cicc! Te vagy az? – haladt egyre csak a hang felé. A sarokbeli árnyék emelkedni és mocorogni kezdett. Adam valami furcsa, hatalmas sárszerű tócsa cuppogását vélte a talpa alatt hallani. De mikor lenézett, rájött, hogy Petey határozottan nem viselhet 46-os méretű férfi tornacipőt… Fejét lassan emelte fel és remegett, mint a kocsonya. Az árnyékból szikár testalkatú férfi lépett ki. Kócos volt, és zavart tekintetű. Szeme egyaránt tükrözött félelmet és magabiztosságot. Mindkettőt a fivérével szemben. Igen…
- Robert! – kiáltott fel bátyja láttán Adam. Felsegítette és megölelte. – Mit keresel itt? A frászt hoztad rám! Ha nem tudnám, hogy animágus vagy…
- Sajnálom. – mondta robotszerűen a férfi. Csettintett, és Adam legnagyobb csodálkozására a kandallóban tűz támadt, a csillár nyolc lámpája közül pedig hat csak úgy kigyulladt. A tűzcsóvák némelyike furcsán izzott. Minthogyha zöldesen…
- Öh… Köszönöm… Kérsz esetleg inni valamit? Aztán meséld el, mi szél hozott.
- Nem beszélgetni jöttem, édes öcsém. – a férfi szigorú arccal ült le a legközelebbi fotelbe.

- Édes öcsém? Mi történt, Robert? –Adam egyre jobban aggódott. – Na jó, kérlek szépen, hogy ne szórakozz velem, fáradt vagyok, nyílván te is sokat utaztál…
- Hop- porral jöttem. Semmilyen fáradtság nem gyötör. Hanem téged, téged majd fog. Nem beszélve a gyászról…
- Milyen gyászról?
- Az öt macskád iránti gyászról, Adam. Akiket épp az imént fojtottam meg. Ne, ne keresd őket…- szólt, szinte ijesztő, fagyasztó hangon Robert, mikro látta, hogy öccse elindul a szomszéd szobába. – Csak pár, büdös, lenőtt körmű halálfalót találnál a szobádban.
- Halálfalót? De hát… őket már mind letartóztattuk, a legtöbből dementort csináltunk és…
- Igen, mindegyikből, akik nem voltak profik. A rejtőzködés is művészed, Adam. Akárcsak a gyilkosság…

- Miről beszélsz…? Különben is hat macskám volt, nem öt…
- Óh, valóban… Peteyre gondolsz? – Adam legnagyobb megrökönyödésére a bátyja Petey jellegzetes nyávogását hallatta, amit néhány perccel ezelőtt is hallott. – Hát nem vicces? Végig itt voltam a kisöcsémmel… és ő csak rohadt halat adott nekem… Pedig hány levelet írtál már, hogy látogassalak meg.
- Te kémkedtél utánam?
- Mondhatjuk úgy is. – felelte teljes higgadtsággal a férfi.
- De… miért? És mit keresett itt a többi ember?
- Mondjuk őket is kémnek. Akkor megnyugszol? – Robert cseppet sem volt zavarban, magabiztossága és arckifejezése elárulta Adamnek, hogy ezt az estét egyikük bizony már nem fogja túlélni.

Még aznap délután elég volt egy rosszindulatú parázs-varázs és a Broadwine ház porig égett. Robert pedig a Hop- por segítségével, zöld lángcsóvák közt eltűnt. Bolyongott a sötét, viharos erdőkben, míg elérte úti célját. Rövid látogatást tett nála, és jelentette Jones- nak, hogy Hermione Grangert egy idegen hozza el, ma este. Robert rábízott egy régi tekercset, amiben állítólag egy igen hatásos átok rejtezik. S egy térképet, mely segítségével megtalálhatja az átok megfejtéséhez szükséges helyet, eszközöket és embereket. No és még több ilyen átkot, igét és varázslatot. A térkép középpontjában egy ódon épület állt, amelyen már napok óta dolgoznak Jones- ék, és amelynek ügyében majd egy régi ismerőse, Hermione nyomozna. A Rosslyn- kápolna. Pár órán belül az öregúr felkapta kabátját és kisétált a zuhogó esőbe, majd a szürke ködben tovatűnt. Neje, Berta ez alatt odabent aludt, Robert pedig szőrén-szálán eltűnt. A szó szoros értelmében, ugyanis bolyhos, barnabundás macskaként távozott a szerény otthonból. Eközben egy Manchesterhez közeli főúton, ezüst Citröen fékezett le a zuhogó esőben.

***

Hermione zavartan ébredt az éjszaka közepén. Az ágy, amin feküdt még csak meg sem volt vetve, ő maga pedig utcai ruhában feküdt rajta, keresztben. Olyan felzaklató álmot látott, amit talán még soha. Hogy Jones így tudta meg… Vagyis…
- Miért láttam ezt? Nem csináltam semmit! Biztos, hogy köze van a…
Felugrott. Ránézett az órára, még időben van, éjjel három óra. Belenyúlt a zsebébe. A kis cetli, amit órákkal ezelőtt Harrynek is mutatott, tele volt firkálva a varázsige soraival. A beszűrődő holdfény rásegített az olvasásra, s kettőn akadt meg a szeme: „Kihúny egy láng, s nem hanyatlik másik…” Vagy valami hasonló, gondolta, s visszagyömöszölte a zsebébe. Föl-alá járkált a szobájában, föl oltotta a villanyát is. Majd megállt egy percre és próbált megnyugodni, higgadtan végiggondolni a dolgot. – Oké, ahogy csinálnád, ha dolgoznál… Mi szokott lángként ragyogni vagy égni? Ragyogó… Ragyogó… mi a fene?! Elme, ez az! Ragyogó elme. Mit csinál az elme, emlékezik, tehát… Egy ember elméje felejt, míg a másiké… többet tud, míg kéne! Ez az! Nem hanyatlik, hanem éppen többet tud! Ezek szerint én azt láttam, hogyan jutott el Jones-hoz a tekercs és hogy ő hogyan jutott el oda? Aha, szóval ezért volt olyan izgatott, hiszen még ő sem ismerte igazán ezt a terepet. És ezért érezte úgy, hogy tennie kell valamit azzal az átokkal. Oh, ha ez a Robert a kezeim közé kerül…
Feldúltan huppant le az ágyra, és újból töprengeni kezdett. Az ellenátok… valamit elfelejtett…

- Úristen! – kapta fel a fejét. Eszébe jutott, ugyanis, hogy három éjjeli feladatát kell teljesítenie, ami most kezdődik. ÉS ő ilyen gorombán rázta le Harryt a lépcsőnél? Borzasztó szégyen ült rajta, de megrázta magát, megigazította a haját, és elindult kifelé. Harry szobája a folyosó túlsó végén volt, lassan lépkedett hát, de magabiztosan. Odaért, lenyomta a kilincset. Szinte teljes volt a sötét, elszámítva az ő szobájából kiszűrődő fényt, és a holdat. Azt látta csak, hogy Harry is az aznapi ruhájában dőlt le. Bár ő komótosan betakargatta magát… Olyan nyugodt volt az arca. Hermione kíváncsi volt, mi játszódhat most le a fejében. Éppen felejt, vagy éppen emlékezik… Ha igen, mire? Vagy miért?
Odasétált az ágya széléhez, leguggolt és rátámaszkodott az éjjeli szekrényre. Figyelte, ahogy a fiú szuszog. Harry oldalt feküdt, mindkét kezét elől, lógva tartva. Hermione, félve bár, de eligazított egy rakoncátlan tincset, amelyik a szemébe lógott. Közben, mint anya az alvó gyermek arcát, cirógatta a haját. Harry egyre kisebbeket szusszantott, szemei lassan kinyíltak. Mikor megpillantotta az ágya előtt guggoló Hermionét, kicsit feljebb könyökölt. Aggódó, de fáradt arccal kérdezte:

- Baj van? Mi történt?
- Egy. - felelte Hermione. Letérdelt az ágy elé, és behunyta a szemét. Várt. Harry pedig értett a szóból, és közelebb hajolt. Hermionét cseppnyi bizonytalanság fogta el, mikor megérezte a másik leheletét, de felkönyökölt az ágyra és még utoljára a holdra nézett. Majd vissza Harryre. Sok mindent megélt már, és ő is volt kamasz, de hogy valakinek ennyire fontos legyen a telihold, ha megcsókolják… Mindenesetre mosolyogva vette tudomásul, hogy az első, „átokmegtörős”- csókon is túl vannak, s csak később gondolt arra, talán egy percre, mi jöhet még…
- Hm… Nem is olyan rossz ez az átok…- vigyorgott Harry. – Gyakorlatilag te három napig rám kell, hogy mássz, mint a pióca, idegesítő leszel, simogatni meg ölelgetni próbálsz, egészen addig, míg meg nem törik?
- Valahogy úgy.- pirult el a lány.
- Szuper… - nevetett álmosan Harry, mire Hermione is elkezdett kuncogni. – Ha jól tudom, a szobád a folyosó túlsó végén van, ugye?
- Aha… - Hermione felállt, és elindult kifelé. - Úgyhogy megyek is.

- Dehogy mész! – szólt utána Harry.
- Tessék?
- Tudod, hogy minden hátsó szándék nélkül csak azt kérném, h maradj itt.
- Na igen, holnap reggel meg egy vadidegen nő van az ágyadban, ráadásul ruhában… Először nagyon megijedsz, aztán meg csalódott leszel…- mosolygott a lány. - Kell ez neked?
- Na, kösz… - bólintott Harry. Majd ismét kérlelően nézett Hermionéra.- Szóval maradsz?
- Zsarnok… - nevetett a lány, látva Harry kikerekedett, kérlelő szemeit. – De jössz nekem eggyel…
- Rendben.

Hermione tehát engedett, ledobta a zokniját és bebújt az ágyba. Harry karjára feküdt, ő pedig átkarolta a lányt. Beszélgettek. Tervezték, hogyan tartsák Harry fejében mindazt, ami majd kiesik onnan. És beszéltek Hermione álmáról. Harry hosszasan kérdezősködött a Robert nevű férfiról. Majd belé ötlött a felismerés…
- Azt mondtad, a férfi animágus?
- Igen, és macskává szokott változni.
- Úristen… - kapott a fejéhez Harry.
- Mi az?
- Hát így látott meg minket az erdőben.
- Mi? Miért? Láttál egy macskát az erdőben?
- Igen, de gondoltam, csak kóbor macska, nem hittem, h veszélyt jelent.
Alaposan kitárgyalták, mit tegyenek holnap, majd lassan mindketten elálmosodtak, és elaludtak… Hermione szerencsére nem álmodta újból azt, amit már egyszer sikerült.

Folyt. köv.