A macska

A macska bizalmatlanul méregette a hétévesforma fiúcskát. Nem volt hozzászokva, hogy az emberek szeretettel közelítenek hozzá, bár a gyermek mérete, mozdulatai, hanglejtése nem utalt ellenségességre, sőt...
A legényke már órák óta gubbasztott a lépcsőházban. Néhány hete költöztek ide, ahol még minden idegen volt számára. Anyja küldte le a térre, ismerkedni az itteni gyerekekkel, de azokat csak a focizás érdekelte. Harsány csatakiáltásokkal, kívülálló számára agresszíven rúgták a labdát, meg néha egymást is. Nem foglalkoztak vele, átnéztek rajta miután kiderült, nem tud focizni és fél is kissé a többiektől.
A fiú párás szemmel próbálta magához édesgetni az alig nagyobb, mint kölyök állatot. Végre lenne valaki, aki csak vele, csak neki, ...
A költözés izgalmai, a család lehetséges szétesése, apja néha hónapokig tartó távolléte, anyja szokásainak megváltozását hozta magával, kevesebbet ért rá foglakozni vele, akkor sem olyan bensőségesen, mint régebben, hanem csak futólag, sietve, kapkodva...

A cica végül beadta a derekát és hangos dorombolással, égre meredő farkával integetve, kerülgette az emberke lábait, neki-neki dörgölődzve. A fiú boldogan guggolt le hozzá és simogatta szeretettel. Az állat megérezve a gyermek szándékát, szinte kínálta magát az ölbevételre. Kényelmesen elfészkelődött az időközben a lépcsőre ült ifjú lábain és bőszen dorombolva mutatta a hasát, itt tessék vakargatni!
Büszkén csillogó szemmel nézett ki az ablakon a téren játszó többiek felé, nézzétek nekem is van valamim, ez itt az én cicám! Nem törődtek vele. Észre sem vették.

Így hát, az állat puha-finom szőrét lapogatva, motyogott neki.
- Jól elleszünk majd mi itt. Hozok neked tejet, meg mindent. Kérek az anyutól majd egy rongyot, hogy legyen mire lefeküdnöd. A lakásba nem jöhetsz be, mert az anyu nem szereti a macskákat, meg a kutyát se, semmit se, lehet hogy már engem se... Tegnap is, mikor hazajöttem az isiből, elkezdtem mesélni, hogy a Véber Joci eltépte a Varga Jutka köpenyét és a tanító néni kiabált velük, nem is figyelt rám. Bezzeg a szomszéd néni egész délután beszélt valakikről, akiket nem is ismerünk, őt hallgatta. Nem baj. Cicus, majd te leszel a barátom. Jó lesz ugye?

Újra párásodó szemmel hajolt a már félálomban lévő macskára és arcát az állat fejéhez nyomta. Az boldogan mormogva, puha talpaival tapogatta a gyerek fejét.

A földszinti lakásból erősödő kiabálás és egy-egy ajtó csapódás hallatszott. Az ott lakó asszony veszekedett szinte naponta a lányával, már hallotta többször a fiú őket. Nagy lány volt, már nyolcadikos. Szinte feltépve az ajtót, rontott ki a lépcsőházba most is. Még kiabált, amikor belülről jó erősen rácsapták az ajtót.
A macska rémülten a zajtól kiugrott a gyerek öléből és eliszkolt ajtón át a térre. A fiú hangtalanul könnyezni kezdett.
- Cicus! Ne menj el!
A lány fújtatva a méregtől trappolt le a lépcsőn.
- Hát te mit bőgsz itt? Förmedt a gyerekre.
- Itt hagyott a cicám. Válaszolta a fiúcska, észre sem véve az ellenséges zöngét.
Megbánva a durva hangot, kedvesebben folytatta.
- Ti jöttetek az emeletre?
Bólogatva jegyezte meg.
- Te zavartad el a cicám.
- Én nem zavartam el senkit, engem zavartak ki! Háborgott a lány.
- Hát, engem is. Szipogta a fiú.
Zsebkendőt vett elő a lány és a fiú felé nyújtotta.
- Ne bőgj. Mondta párásodó szemmel és a fiú mellé telepedett a lépcsőre. Kisvártatva mégegy zsepi került elő és a saját szemét is törölgetni kezdte. Önmaga is meglepődött, hogy amikor a szipogó kisfiú a vállának dőlt, automatikusan átölelte védelmezőn.

- Majd, ha nekem is lesz... akkor én majd nem így... Kezdte, de nem folytatta.

Csendesen szipogtak mind a ketten.