Vannak helyek a földünkön, amelyek mint becsomagolt dobozok a karácsonyfa alatt, váratlan ajándékokat, titkos örömöket rejtegetnek. És vannak olyan helyek, amelyek mindörökre becsomagolt dobozok maradnak, megoldatlan rejtélyek, meg se látják őket igazán a turisták, de még az állhatatosabb utazók sem. Az ilyen földi helyeket megismerni, kibontani csak az tudja, aki ott született. Ilyennek mutatta magát India is. Ez az ország a legtitokzatosabb, vagyis a legkevésbé olyan, amilyennek a külső szemlélő látja. Meredek hegycsúcsok, az oly sok mindent elrejtő lombok, a magas masszív építmények, a roskadozó vályogviskók, a lakatra zárt vaskapuk mögött élő elmék. A körülöttük kígyózó sötét alagutak, amelyek mindenféle színű mimózától és kaméliától burjánzó kertekbe vezetnek, ahol villás nyelvű gyíkok futkároznak a pálmafák tövében, ahol a táncolók között fegyveresek is kergetőznek, a karoktól roskadozó istenek, az éltető és pusztító folyók – mindez nem véletlenszerű dekoráció, hanem architektúra, amelyet kizárólag a célból terveztek ilyenre, hogy elrejtse azok életét, akik ebben az erődítményben élnek.
A monszun előtt kedves szellő fújta a repülőt Kolkata felé. Egykor a britt birodalom második legnagyobb városa volt, és Kalkuttának hívták, ma egy gigászi hangyaboly az Óceán és a Himalája között. Különös helye ez világunknak, a bengáli forróság itt avas vajon süti a bolygónkon teremtett élőlények mindegyikét. A tűzhelynél Brahma, Allah, Buddha a szakácsok, és seregnyi kukta. Félmeztelen testükön patakzó verítéktől serceg a serpenyő.
Furcsa szimbiózisban élnek az itt lakók. Úgy tűnik minél lejjebb áll valami, vagy inkább valaki a Darwini ranglétrán annál nagyobb tiszteletben részesül. A legkevésbé irigylésre méltó helyzetet kétségkívül az emberek vívták ki maguknak, itt ugyanúgy öldösik egymást, mint másutt a világban, de a svábbogarakat véletlenül sem taposnák el. Ezek az undorító bogarak, akikbe az emberi lélek is szívesen költözik, mi több kellemesen lakozik, megérezvén a bánásmód e megkülönböztetett módját, külön sztrádákat építettek az indiai konyhákban az ételmaradékok zavartalan szállítására.
Persze Kolkata nem csak a svábbogarak városa, de látszik rajta: nem az istenek szerelmeskedésének gyümölcse. Születése Siva isten haragjának köszönhető, ezért nevezetességekkel sem nagyon potyogtatták tele a helyi istenek, csak Kálí, Siva isten féltékeny felesége ötvenhárom darabba vágott testének kisujja hullott itt alá. Kálíkatanak hívták a szent helyet, ennek elangolosodott változata a Kalkutta.
A várost régen és most is nagyívben kerülik az európaiak, én is csak akkor örültem, amikor elhagyni készültem. A kényszer hozott ide, Assamba csak itt szerezett engedélyekkel juthatok, és csak innen lehet gyorsan és egyszerűen eljutni Shillongba. Ebben az indiai városban lehet beutazási engedélyt kérni ahhoz, hogy európai ember Manipurba és Nagaföldre, a Burma melletti tartományokba tehesse a lábát.
Miközben a Guwaratiba induló légijáratra vártam, ahonnan majd autóval jutok uticélomhoz, néhány órát arra szántam, hogy bepillantsak a hangyaboly életébe.
A repülőtér előtt várakozó taxik közül kényelmes utasnak csak a légkondicionálóval felszereltekbe érdemes beszállni, a sofőr messziről, sietősen jelzi az elengedhetetlen kényelmi felszerelés meglétét. A hűsebb levegő csillagászati áráról már csak később, ráérősen kapunk tájékoztatást.
A taxi alig indult el, de az máris megállapítható volt, hogy a zűrzavarnak ez a metropolisa, és bizonyára megnyerné, a világ legcsúnyább városa címére kiirt pályázatot is. Úgy tűnt ebben a városban még egyetlen házat, egyetlen villamost sem festettek ujjá. Amikor megemlítettem a taxisofőrnek ezt, azt válaszolta, hogy:
- Ó, Kedves Szahib! Lehet, hogy nem fénylik a város, de itt az emberek nem törik be egymás fejét egy nő miatt és nem ölik egymást a pénz miatt.
Ez mindenesetre elég megnyugtató volt. Azt már én teszem hozzá, hogy a városban virágzik az alkotóművészet, hiszen innen származnak India legkifejezőbb írói, itt vannak a leghatásosabb színházak és itt készülnek a legjobb indiai filmek.
Ahogy közeledtem az öregváros (belváros) felé megkezdődött a szekerek, biciklik, tehenek, ökrös fogatok, egekig málházott riksák és teherautók felvonulása. Eleinte, a bazárba érve megelégedettség telepedett rám, a bazárban gyönyörű réz- és famunkákat láttam. Dobozokat, amelyeket szantálfával béleltek, elefántcsont faragványokat, kézi hímzéseket, selyemruhákat, melyeket indiai asszonyok fontak-szőttek. A dobozkészítő maga olvasztja a rezet, maga fűrészeli a fát, maga rajzolja rá a mintát, amit aztán egyszerű szerszámaival kivés. Minden ciráda az indiai lélek ízlését tükrözi. Úgy láttam az indiai kézműves boldog, mert önmagából alkot és teremt. Beljebb furakodva a tolongó tömegbe a girhes tehenek és kóbor kutyák, a kígyók és békák, elhízott szakálas majmok és végnapjaikat számláló kopasz kakaduk váltak szánalmas mutatványosokká. Hamuval beszórt fakírok késekkel, kardokkal, bárdokkal hadonásztak eszeveszett módon.
A taxi ablaküvege kezdett bepárásodni a kinti hőségtől.
Ahogy a Howrah híd közelébe értünk egyre nyilvánvalóbbá vált – taxiból kiszállni nincs veszedelmesebb dolog Kolkatában, még az őserdő legmélyén az anyatigrissel való véletlen találka is biztonságosabb. Valami olyanfélét kell elképzelnünk, mint amikor a biztonságot adó hűs szobából egy kiszuperált gőzfürdő izzasztókamrájába löknek bennünket. Itt a pocakos, szőrös mellű, jóformán meztelen, verejtékszagú turbános férfiak, már minden talpalatti helyet elfoglaltak, az avas vaj szagával böfögték tele a kevéske, fullasztó levegőt, vörös bételes nyálukkal köpködik tele a tűhegynyi szabad réseket. A kasztjukhoz visszafogadottakon még bűzlik a tehénvizeletben mosakodásból visszamaradt szúrós szag. Eközben bazári majmok ugrabugrálnak vállainkon, kurkásszák hajszálaink között idegeinket, hívatlan inspectorok, hangyák és svábbogarak kutatják át minden porcikánkat bármi rágcsálni valót remélve. Amíg fejünk körül éles pengék suhognak, és elég óvatosak is vagyunk, addig kicsavarhatjuk izzadságtól átnedvesedett ruháinkat. Íme, egy emberek lakta hangyaboly. Ezt a „ sárváros”-t azonban szinte szétveti a viktoriánus Maidan park, a Vilmos erőddel, az egyik szélén futó, sugárúton felépült üzletekkel, éttermekkel, mozikkal, elegáns épületekkel.
A Hughli folyón a monstre Howrah hídon átkelve, aztán megint valami elképesztő helyre ér a kíváncsiskodó, a vasútállomás körül iszonyatos a felfordulás, itt dolgoznak a kolkatai masszőrök, borbélyok.
Távolabb a tömegben egy aggastyán mellett kedves kislány lépegetett, bizonyára az unokája volt. Két kecskét huzigáltak maguk után.
- Nem nagyapa és unoka! Ez is házaspár! Kecskét áldoznak Kálínak. Sok kecskét kell még áldozniuk, amíg a kislánynak az aggastyántól fia születik – mondta a taxisofőr.
Kalíghatra - „Kálí lépcsője” – érve borzongás vett erőt rajtam, a tolongásban a kecske nyakát két karcsú oszlop közé szorították, és egy csapással levágták a fejét. Így vagdalta fel annak idején Siva Kálít. Ahogy láttam Kálí egy vérszomjas istennő, emlékezetem szerint fekete testéből négy kar nyúlik ki, mindegyikben gyilkoló szerszámot tart, vértől csepegő nyelvét hosszan kinyújtja.
A taxisofőr a visszapillantó tükörben egy pillantást vetett rám, majd megjegyezte:
- Kálí egy nagyon jó istennő, csak éhes. Etetni kell vérrel, élettel, nehogy éhségét rajtunk csillapítsa.
Amikor a kecskefejek szűnni nem akaróan hullatnak, és vértócsában úszkálnak, azt mondom: elég a hindu lelkek és istenek világából! A sofőrt arra kérem, forduljon vissza és közben arra gondolok: meghasadt India lelke, vagy az én szemem lett vakká az élet jelenségeinek kettős értelmével kapcsolatban.
