A kihallgatás 3.

Egy óra felé ébredtem fel és a szobában körbepillantva jó néhány változást felfedeztem. Az asztalon ott állt a válltáskám, mellette az összecsukható állványra szerelt fényképezőgép és a távcső hevert. A fal egy részét eltávolították, a mélyedésben egy számítógép állt. Ez valószínűleg a hajó kommunikációs rendszerének az egyik terminálja lehet, mert az irodában is egy ilyet láttam, az a nő is egy ilyenen adta ki az utasításait.
Egy pillanat alatt elfutott a pulykaméreg.
Hát igen! Az a nő, az a nyavalyás szuka! (nem pont ezt gondoltam, de azt inkább nem írnám le ide!) Hogy nem szégyellt paprikajancsit csinálni belőlem az úgynevezett kihallgatásom közben! Beszélnem kell vele!

Elhatároztam, hogy addig dörömbölök, amíg ide nem jön valaki, hogy kiengedjen. Az ajtó felé tartva úgy döntöttem, hogy egy-két jól irányzott rúgással indítok, de ebből nem lett semmi! Közeledtemre ugyanis az ajtó egy halk szisszenéssel becsúszott a falba.
Egy pillanat alatt kijózanodtam. Óvatosan kikémleltem a folyosóra, mert egy röpke másodpercre felmerült bennem, hogy onnan nyitották ki, de semmilyen mozgást nem észleltem. Próbaképp hátráltam két lépést, mire az ajtó engedelmesen becsukódott. Volt egy olyan érzésem, hogy az ebédet már nem fogják a szobámban szervírozni. Én viszont csak most eszméltem rá, hogy farkaséhes vagyok!

Kiléptem a folyosóra. Ha van ebédlő ezen a csotrogányon, az biztosan valahol a központban lesz, így hát a reggel megismert úton elindultam. Metszettem a következő körfolyosót – itt állt a kereszteződésben a henger alakú liftakna – és folytattam az utat befelé. A következő körfolyosó már a legbelső volt, itt már csak jobbra, vagy balra mehettem. Találomra jobb felé indultam el rajta.
Menet közben a halványan derengő folyosó belső ajtóin piktogramokat fedeztem fel. Közelről is megszemléltem az egyiket: két vékony vonalon lógó karikák, alattuk zsámolyféle. Ez talán a tornaterem. Továbbléptem.
A következő két ajtón stilizált férfi és nőalak. Most nem kell kimennem. További ajtókon férfi és nőalak vízcseppel. Éreztem, hogy jó nyomon járok! Meg is találtam: dupla ajtó, a piktogramon középen karika, kétoldalt mellette stilizált kanál és villa. Úgy látszik, nincsen új a Nap alatt!
Tétován álldogáltam az ajtó előtt. Ugyan miért is hangolnák össze a fedélzeti időt a földi, ráadásul közép-európai idővel? Lehet, hogy itt most este van, vagy talán az éjszaka közepe! Megvontam a vállam. Mindegy! Valami ehetőt csak találok.
Az ajtóhoz közelebb lépve kiszűrődő beszédfoszlányokat kaptam el. Figyelmesen hallgatóztam, de most sem értettem belőle semmit. Beléptem.

Hatalmas terem volt az ebédlő, és majdnem üres. Csak egyetlen hosszabb asztalnál ültek, első pillantásra talán húszan lehettek. Az őreim, az overallos férfi és a parancsnok kivételével még senkivel sem találkoztam, igyekeztem hát feltűnés nélkül végignézni őket. Ha jól számoltam, huszonegyen voltak, nők és férfiak vegyesen. Szokatlanul kevésnek tűnt nekem ez a létszám egy ekkora űrhajó működtetéséhez, pláne az ebédlő hatalmas méretéhez képest. De ami a legjobban meglepett az az volt, hogy velem szemben EMBEREK ültek, és nem holmi csápos űrlények! Ha az utcán találkoznék velük, hétköznapi járókelőknek nézném őket! Viszont egyenruha csak a parancsnokon volt, a többiek különböző overallokat hordtak.
A beszélgetés félbeszakadt, leplezetlenül engem méregettek. Az asztalfőn Dana ült, egy teríték és szék volt csak üres: a mellette lévő. Köszöntem – vajon mindenki érti azt, amit mondok? És ha igen, akkor mi módon? – majd odaoldalaztam a szabad terítékhez és leültem.
- Remélem, senki helyét nem foglalom el – fordultam a parancsnokhoz. Éreztem, a terem hőmérséklete egy pillanat alatt fagypont alá hűl és a többiek kezében megáll a kanál.
- Ez a hely villamosmérnökünk, Derel Strum helye volt. Mától az öné! – Szavai súlyosan és hidegen koppantak, visszhangot verve a teremben.
Hát ebbe jól beletenyereltem!
A tálra pillantottam, ami az asztal közepén állt valami levesfélével. Azt hittem, még annak a tartalma is jéggé dermedt ettől a két mondattól, de az továbbra is szenvtelenül gőzölgött. Már a nyelvemen volt a megfelelő válasz, de aztán inkább nekiláttam az evésnek. Ezt még megbeszéljük, gondoltam.
Megint a szokatlan ízek. Vajon nem mérgezőek ezek az ételek a számomra? Elhessegettem magamtól ezt a gondolatot. Akkor csak szólnának, nem? Egy-két dolgot persze nem tudtam hirtelen hová tenni, de végül is csak elboldogultam mindennel, ami az asztalon volt, a végére pedig még jól is laktam. Közben persze állandóan magamon éreztem a többiek tekintetét.

Szótlanul ettük végig az ebédet (eldöntöttem magamban, hogy ez az étkezés márpedig az), de úgy láttam, a legénység eléggé le van lombozódva. A végén Dana felállt és intett, hogy jöjjek és is.
- Azt javaslom, most nézzük végig az elektromos rendszert!
Jelentőségteljesen rám nézett.
- Az ötleteit pedig nem muszáj magába fojtania!
A folyosóra kiérve a parancsnok határozottan elindult. Követtem, és hátranézve láttam, hogy a többiek lassan utánunk szállingóznak.
Hát mit mondjak? A következő három óra alatt az egész hajót bejártuk! Bementünk a központi irányítóterembe, ahol a képernyők sötét lyukaknak tűntek a falon és a több száz műszer mutatója a nullán állt, az irányítópultok fényei kihunytak én pedig vaksin botorkáltam a félhomályban. Benéztünk a hatalmas kapcsolótermekbe, ahol a felrobbant berendezések törmelékei beborították a padlót és a falakból elégett kábelcsonkok meredeztek. Végigjártuk a gépcsarnokot, ahol a két nagyteljesítményű turbógenerátor szánalmas romjai hevertek szerte-széjjel. Engem pedig még így kiégett roncsként is szinte elkábított a csillaghajó iszonyú nagysága. Végül belevetettük magunkat az egész hajót pókhálóként át- és átszövő kábelalagutak bonyolult rendszerébe. De ide már csak ketten mentünk, a parancsnok és én. A pusztulás látványa mindenhová elkísért bennünket.

Egy dolog maradt csak épen: az űrhajó fúziós atomreaktora! Megbabonázva álltam a csillogó csőgubanc tövében. Itt állt hát előttem az emberiség egyik álma: a tiszta atomenergiát termelő, radioaktív bomlástermékeket nem létrehozó atommag-egyesülésen alapuló reaktor! Valószínűleg csak a gyors védelmei menthették meg a pusztulástól.
Úgy tűnt a számomra, hogy csak ez lenne pótolhatatlan veszteség, minden mást helyettesíteni tudunk. Hihetetlen volt, de úgy látszott, műszakilag nagyjából egy szinten mozoghat a két civilizáció. Aztán ráeszméltem, hogy ez csak bizonyos területeken igaz. Hiszen ők ismerik a csillagközi repülés titkát! És még valami… a fedélzeten számomra normális nagyságú gravitáció volt, ezt vajon hogyan hozzák létre?
Ekkor fogalmazódott meg bennem először az a gondolatot, ami aztán később megváltoztatta az egész életemet: segíteni fogok rajtuk, és velük fogok menni! De ezt a gondolatot akkor még gondosan eltemettem magamban, nehogy Dana megsejtse.

Körutunkat a parancsnoki irodában fejeztük be. A nő ledobta magát a forgófoteljába, de én ódzkodtam leülni a fémvázas székre. Nem akartam, hogy ez a beszélgetés is kihallgatás színezetet kapjon. A monitorok képernyőt kezdtem el nézegetni.
- Nos?
Megfordultam és különös, de szép szemébe néztem.
- Mire kíváncsi, parancsnok?
- Magából még harapófogóval is nehéz kihúzni a szót! Azt akarom tudni, mi a véleménye a hajóról? Javítható?
A lábammal megfordítottam a széket és a támlájára könyökölve lovagló ülésben ráültem. Résnyire összehúzta a szemét. Úgy látszik, nincs ínyére a lezserségem! Nem foglalkoztatott túlságosan.
- Hogy javítható-e a hajója? Természetesen!
A szemei csodálkozva elkerekedtek, de egy szót sem szólt. Megvontam a vállam.
- Nincs más dolguk, mint leszállni a Földön. Délelőtt említette, az áramot azért lopták, mert pályakorrekciót kellett végrehajtani. Tehát a hajó nem mozgásképtelen! Lenn pedig a legjobb specialisták veszik majd kezelésbe a Távoli Csillagot. Néhány hónap alatt mindent ki lehet javítani. Nem is értem, miért nem tették meg már ezt korábban!
Előredőlt a foteljében és merően rám nézett.
- Az űrhajót itt kell kijavítanunk a világűrben, és nem máshol! Szolgálati Szabályzatunk tiltja az olyan társadalmi berendezkedésű világokkal való kapcsolatfelvételt, mint amilyen a Föld is.

Nem szóltam semmit. Vártam, hogy folytassa. Felugrott a székéből és járkálni kezdett a monitorsor előtt. Gesztikulálva magyarázni kezdett.
- A Föld technikailag rendkívül fejlett világ, több területen már elérte azt a fejlettségi szintet, mint mi. De társadalmilag rendkívül elmaradott. Nem alakult még ki az egységes világállam, és ennek a létrejötte – a történelmüket ismerve – nem is várható belátható időn belül. A politikai és gazdasági érdekellentétek pedig szinte szétvetik a bolygót! Hiszen még a maga hazájától nem messze is az emberek egymást gyilkolják!
Ezt az utolsó szót olyan mérhetetlen undorral mondta ki, hogy egészen beleborzongtam.
- Nem, nem szállhatunk le! A hajó javítása közben a Föld olyan ismeretek birtokába jutna, amellyel immár nem csak önmagát, hanem a galaktika világainak egész sorát veszélyeztetné!
Megállt és a szemembe nézett.
- Ezt diktálja az önvédelem legelemibb ösztöne!
Hallgattam. Ehhez nincs mit hozzátenni. Danának tökéletesen igaza van. A csillagközi repülés titkának birtokában már nem csak önveszélyes, hanem közveszélyes őrült lehetne az emberiség az atomfegyver arzenáljának a birtokában!

Felálltam és eltöprengve körbesétáltam a szobában. Nyilvánvalónak tűnt előttem a békés szándékuk, ezért most már végleg eldöntöttem magamban, hogy segítek rajtuk. De hát a javítást önerőből megoldani képtelenség! Talán valahogy úgy kellene az egészet intézni, hogy ők mindvégig a háttérben maradhassanak…
Megéreztem, hogy a gondolataim nekilódulnak, és maximális fordulatszámra kapcsolnak az agyamban a képzeletbeli fogaskerekek.

Megpördültem. Hatalmas zöld szemeivel újra engem bűvölt. Két lépéssel az íróasztal előtt termettem, mindkét kezemmel rátenyerelve áthajoltam felette és mélyen a szemébe néztem.
- Kíméljen meg, legyen szíves a segítségétől! Ha van megoldás, úgyis rájövök magamtól is!
Elfordultam tőle és újra járkálni kezdtem. Kell lennie valamilyen megoldásnak! Az a legfontosabb, hogy mindenféleképpen biztosítani kell az inkognitójukat, talán közvetítőkkel kellene manipulálni! Tehát kéne egy megbízható szakértő, akinek helyén a szíve, nem jár el a szája, és el tudja intézni a vásárlásokat is! Hány ilyen embert ismerek? Leverten megcsóváltam a fejemet. Egyet sem…
Egy pillanatra megálltam. Egy hasonló embert mégiscsak ismerek: magamat! Néhány másodperc alatt összeállt bennem a kép. A komplett haditerv. Teljesen elkábított fantasztikus egyszerűsége.
De mielőtt még elmondanám neki… előtte még egyszer megleckéztetem… kamatostól fogja visszakapni azt, amit velem művelt a délelőtti kihallgatáskor…
Közömbös arccal a székemhez mentem és lassan leültem. Figyelmes tekintetével engem méregetett. Hát persze, hiszen tudja, mi játszódott le bennem az elmúlt néhány másodperc folyamán! Nézzük csak, mit vehetett észre mindebből: először eltökéltséget, aztán töprengést, majd örömöt, diadalt, utána elszántságot… és most megint töprengést. Nem szabad halogatni, gyorsan bele kell vágni, különben még megsejt valamit! A feladat adva van: matt három lépésben! Olyan nyugodtan igyekeztem megszólalni, ahogy csak bírtam.
- Nézze parancsnok… le kell szállniuk a Földön, a károkat csak ott lehet felszámolni, gondoljon csak a két turbógenerátorra… darabonként legalább nyolcvan-száz tonnásak…
Türelmetlenül közbevágott.
- Már megmondtam, hogy a Szolgálati Szabályzat értelmében…
- A pokolba a szabályzatokkal! Ez egy különleges megbízatású felderítőhajó…
- Hát ezt meg honnan tudja? – csattant fel az ő hangja is.
A tekintetem olyan volt, mint egy ma született bárányé, amikor a szemébe néztem.
- Maga mondta még délelőtt. És most döntse el, mi a fontosabb: a küldetés, vagy a Szabályzat?

Mivel hallgatott, néhány másodperc múlva folytattam.
- Szóval jó katonához illően a Szabályzat mindenekfelett. Higgye el, megértem magát. Eljönnek ki tudja, hány fényévnyire az otthonuktól és egy isten háta mögötti naprendszer eldugott bolygójánál javíthatatlanul elromlik a szekerük! De hát gondoljon csak bele: egész életüket itt akarják eltölteni a fémfalak közé zárva? Ha továbbmenni úgysem tudnak, jöjjenek le közénk, úgy hasonlítunk egymásra, mint két tojás, könnyűszerrel elvegyülhetnének közöttünk. Képzelje el, zöldek az erdők és selymes a fű, kék az ég és a tenger, csodálatos föveny borítja a partot… itt pedig nem látnak mást, mint a hideg fémfalakat és egymás overalljait…
Nagyon igyekezett, hogy magabiztos hangon szólaljon meg, de már csak árnya volt önmagának.
- A Szolgálati Szabályzat erről is egyértelműen rendelkezik… nem hagyhatjuk el a hajót…
Annyira fegyvertelenül állt előttem, hogy szinte szégyelltem megadni a kegyelemdöfést.
- Igen, igen… a Szabályzat… ön, mint katona feltétlen engedelmességgel tartozik neki. És a legénység? Lehet, hogy csak évek múlva fognak rájönni, de lehet hogy már csak napok kérdése az, hogy megértsék, ők ott lenn a tudásuk által gazdag emberek lehetnek. Mindegyikük csak egyetlen pici ötletet visz magával, és életük végéig gondtalanul élhetnek. És megkapják odalenn a pénzükért a legszebb csokibarnára sült lányokat és a legdeltásabb szörfösfiúkat, milliomosként dőzsölik majd át jachtjaikon az életüket és higgye el, a legkevésbé sem fogja érdekelni őket a Szabályzat és a küldetés… Tudja, itt a Földön a tengerészek a mi űrhajósaink. Van egy mondásuk: a kapitány utolsónak hagyja el a süllyedő hajót… de maga nem fogja elhagyni. Itt fog magányosan megöregedni… és ez még rosszabb a halálnál is, mert iszonyúan lassú és gyötrelmes folyamat…

Magába rogyva, megtörten ült a helyén. Amikor a szemébe néztem, lesütötte a szempilláit és két könnycsepp gördült végig az arcán.
Nem éreztem semmi örömet, sőt undorodtam magamtól. Szavakba öntöttem szorongásait, rémálmait, amiket eddig talán még önmagának sem mert bevallani és aztán ezt az egészet a nyakába zúdítottam.
Aljas dolog volt, amit Danával műveltem, de megérdemelte! Vagy talán csak önmagamat akarom mentegetni kicsinyes bosszúm miatt? Eh, utólag kár ezen töprengeni!

Felberregett az egyik telefon, vagyis pontosabban fojtott csengés hallatszott a telefonhoz hasonló valamik felől. Danára néztem, a fotelban kucorogva semmi jelét nem mutatta annak, hogy érdekelné a külvilág.
Óvatosan felemeltem az egyik hallgatót, de a szaggatott berregés nem szűnt meg. Felkaptam a másikat és a fülemhez emeltem.
- Tessék?
Ekkor már meg voltam győződve arról, valamiféleképp mindenki érti azt, amit mondok! A hallgatóból fojtott sutyorgás hallatszott, mintha a kagylót eltakarva megbeszélnének valamit. Kisvártatva beleszóltak.
- A parancsnokkal szeretnénk beszélni!
Danára pillantottam.
- A parancsnokot nem tudom most adni. Mi a problémájuk?
- A program szerint megkezdenénk a pályamódosítás végrehajtását.
Igen, hát persze! Délelőtt Dana ezt említette, emiatt kellett nekik az elektromos áram! Csak tudnám, mi hajtja a hajójukat!
És ekkor belém nyilallt egy gondolat: nem mutatták meg a hajtóműveket sem, amikor bejártuk a hajót! Elgondolkodva újra Danára pillantottam. Az ő helyében én sem tettem volna másképp! Nem szabad kiadni a titkokat egy ismeretlennek!
Viszont elhatároztam, most meglesem!
- Jó, kezdjék el! Én is indulok a vezérlőterembe!
Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, úgy megrohant a deja vu érzése! Aztán hirtelen kapcsoltam: hiszen az erőműben is ugyanezekkel a szavakkal szoktam letenni a telefont és elindulni a vezérlőtermekbe a kapcsolások megkezdése előtt!
- Nem fontos idejönnie – hallatszott a kagylóból – kiadom a képet a lenti főmonitorra!

A szemem sarkából láttam, hogy a szobában valami megváltozott. Letettem a telefont és hátrafordultam.
A jobboldali fal jókora része eltűnt, fekete üresség ásítozott csupán helyette. Talpra ugrottam és a hatalmas képernyő elé álltam. A sötét háttér előtt színes csíkok rohangáltak, majd a pillanat tört része alatt összeállt a kép.
Elbűvölő látvány volt. Mint egy gömbölyű, színes strandlabda, előttem lebegett a Föld. Sokszor láttam már ezt a képet könyvben, tévében, számítógép monitoron, de csak most értettem meg, hogy a legszebbnek hitt reprodukció is csak a valóság halvány árnyéka csupán. A tengerek, óceánok ultramarinja, az afrikai és dél-amerikai őserdők haragoszöldje, a Szahara sárgás foltja, a hatalmas légköri frontok ezüstszürkei ívei és spiráljai, a földgömböt koronázó Arktisz fehér hósipkája… úgy éreztem, csak ki kell nyújtanom a kezem, hogy megérinthessem. De az ujjaim a hideg falba ütköztek.
Meg mertem volna rá esküdni, hogy egy igazi ablak nyílt meg előttem, de a Föld képére színes ellipszisek, ívek rajzolódtak rá, metszéspontjaikban különféle jelekkel, majd a kép lassan távolodni kezdett egészen addig, míg meg nem jelent a Hold korongja is az ablakban. A Földtől induló piros csigavonal aztán a Hold körül ismét ellipszissé záródott. A rajzhoz egyre több szöveg csatlakozott, végül a jelek és a görbék már szinte teljesen beborították a képernyőt.

Csak lassan szabadultam a látvány hatása alól. Miközben elmerengve leültem, észrevettem, hogy Dana kifürkészhetetlen tekintetével engem figyel.
- Nos, parancsnok, holnap reggel munkához látok. A legfontosabb, hogy egyeztessük a mértékegység-rendszereinket. Ha ezzel megleszünk, kérek egy komplett tervdokumentációt a meghibásodott gépekről és berendezésekről már a földi mértékegységekkel. Gondolom, ez nem nehéz, valószínűleg ez az egész megvan valahol a számítógépen. Így már neki lehet látni a szükséges anyagok megrendelésének.
Szólásra nyitotta az ajkait, de nem engedtem szóhoz jutni.
- Tudom, mit akar kérdezni: mikor készülünk el a javítással? Már gondolkodtam rajta, másfél-két év szükséges legalább. Tudja, eléggé megnehezíti a helyzetünket, hogy nem fogadhatjuk el a hivatalos földi segítséget! No de sebaj, így is boldogulni fogunk! De lenne még egy fontos dolog! El kellene mielőbb dönteni, mit ajánlunk fel mindezért. Valami apróbb, de azért jelentős műszaki dolgot kellene kiválasztani, ami nem mond ellent a Szolgálati Szabályzat elveinek, de a szabadalmát lenn értékesítve, kapunk elég pénzt érte, hogy megvehessük azt, amire szükségünk van…

Dana értetlen arca láttán elnevettem magam. Még akkor is rázkódott a vállam, amikor felálltam és elindultam a kijárat felé.
Az ajtó elé érve megálltam és vártam, hogy kinyíljon. Hosszú másodpercek teltek el így, mire rájöttem, hogy most nem fog magától kinyílni és lassan, rosszat sejtve megfordultam. A tekintetét látva egy pillanat alatt lehervadt a számról a mosoly.
Aztán váratlanul iszonyú rosszullét fogott el. Az ajtókeretnek támaszkodva összegörnyedten próbáltam gyomorgörcseimen enyhíteni, de nem sok sikerrel. Ráemeltem a tekintetem: mosolygott!
- Egy dologról sohase feledkezzen meg, kedves István! Itt egyelőre én vagyok a parancsnok! És az is maradok! Hadd idézzem egy közmondásukat, ami különösen illik ide: Nem fér meg két dudás egy csárdában!
Csengően felkacagott. A hátam mögött meghallottam a már jól ismert szisszenést. Vigyort erőltettem az arcomra és kitámolyogtam a folyosóra. Ha jól számolom, ma már másodszor.

VÉGE (egyelőre)