A kihallgatás 2.

Újra a kezembe vettem az iratcsomó legfelső lapját és tanulmányozni kezdtem. Nyugtatónak ez sem rossz, ugyanis azt hiszem a hidegvéremre a következőkben igen nagy szükségem lesz! A jelek egyszerűek voltak, egyszerűbbek, mint a latin ábécé betűi. Húsz-harmincféle jelből állhat, mert egy soron belül több ismétlődést is felfedeztem. Nem voltak kis- és nagybetűk, de írásjeleket, pontot, vesszőket sok helyen látni lehetett.

Az ajtó hangjára összerezzentem és a kezemben a papírral megfordultam. Valami megmagyarázhatatlan szégyenérzés öntött el. Utoljára talán kölyökkoromban éreztem magam így, amikor megdézsmáltam a befőttet a spájzpolcon, de anyám tettemért.
Egyedül jött vissza. Lassan megkerülte az íróasztalt és leült a forgószékbe. Előrehajolt, állát összekulcsolt kezeire támasztotta. Érdekes, hogy egy ilyen messziről jött lénynek mennyire megegyezik a mimikája a földivel! Így lenne ez az egész univerzumban?
- Nos, akkor folytassuk ott, ahol abbahagytuk! – jelentette ki végül.
- Lenne néhány kérdésem nekem is, például…
- Higgye el, mindenre sor fogunk keríteni, azt a lapot pedig tegye vissza az asztalra, mielőtt még használhatatlanná gyűri! Egyébként úgy érzem, helyes következtetésekre jutott, így a kérdései jó részét egyelőre felesleges feltennie. Szeretném, ha mielőbb befejezné az elbeszélését, ezt ugyanis mint minden esetben, ha idegen értelemmel vesszük fel a kapcsolatot, hivatalosan is rögzíteni kell a hajónaplóban. Korábban erre nem figyelmeztettem, mert feleslegesnek tartottam, de minden szavát, pontosabban minden itt elhangzott szót tárol a központi számítógépünk.

Halálnyugodtan hátradőlt, aztán a sötét szemüveget feltolta a homlokára. Hát mégsem olyan, mint mi földi emberek! Zöld macskaszemeivel engem fixírozott, nekem pedig ismét végigfutott a hátamon a borzongás. Most sem tudtam sokáig állni a tekintetét, elfordítottam a fejem.
- Tehát, ha jól emlékszem, ott fejeztük be, hogy kiment ellenőrizni a szabadtéri kapcsoló-berendezés energiaérzékelőit.
- Igen, az áram és feszültségváltókat – nyögtem ki. Gondolataim egyáltalán nem akartak visszadöccenni a régi kerékvágásba. Habár már korábban számot vetettem azzal, hogy hová is kerülhettem, a nő szavai fejbekólintás erejével hatottak rám. Egyszerűen nem találtam a szavakat az elbeszélésem folytatásához.
- Bocsásson meg, nem akartam belezavarni a gondolataiba, de biztosan váratlanul érték a korábbi szavaim, és talán tudnék segíteni is – jelentette ki elgondolkodva.
- Tessék? Miben akar segíteni? – pillantottam óvatosan a szemébe.
- Hát a gondolkodásban – jelentette ki olyan természetességgel, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga.

Megvontam a vállam, nem értettem, milyen segítségre gondol igazából. Megpróbáltam valamennyire összeszedni magam, és hirtelen szokatlan élességgel villantak fel bennem annak az éjszakának az eseményei.
Napok óta súlyos köd terpeszkedett el az országon. Régóta ígérgették már a meteorológusok az időjárás-változást – a hidegfrontot – amely végre kisepri innen ezt a leves sűrűségű ködöt, de a frontok vagy elakadtak a hegyekben, vagy elsuhantak felettünk változást nem hozva. Kedd hajnalban is ez volt a helyzet, amikor felkapcsoltam a vezérlőteremben a szabadtér világítását az ablakból figyelve, hogy a narancssárga fényű, lassan begerjedő nátriumgőz lámpák hogyan változtatják a sötétséget vakító aranyszínű felhővé.

Néhány perc múlva elindultam. Kinn ködbevesző hosszú sorokban, katonásan elvágólag álltak a külsőtéri berendezések. A levegőt betöltötte a párás időben a szigetelők felületén meginduló kisülések zizegő, sercegő hangja. A távolból csak fojtottan ért el ide a gőzturbinák sivítása és a transzformátorok mély, brummogó hangja. Ahogy a kapcsolók közötti úton végigbaktattam, szinte a zsigereimben éreztem, hogy körülvesz a százhúszezer voltos feszültség.
Lassan odaértem a dél-budai távvezeték kapcsolóihoz. A széles aszfaltútról letértem jobb felé és az akkumulátoros kézilámpát bekapcsolva bementem a berendezések közé. A lámpa fénye fehér alagutat vágott az itt már csak derengő világosságba. A deres füvön csúszkálva és botladozva körbejártam mindent, így érkeztem el a kerítéshez. Fázisonként megvizsgáltam az áramváltókat – ezek az embermagasságú böszme jószágok alakítják át az erősáramot műszerrel mérhető szintűvé – de itt sem volt semmi rendellenes. Végül a lámpával kivilágítottam a távvezeték kerítésen túl álló kezdőoszlopára. A fény végigpásztázott a méteres szigetelőláncokon.
Magamban átkozódva bandukoltam visszafelé az úton a vezérlőterembe. Azt hittem talán, hogy negyven megawattnyi energia csörgedező patak módjára fog eltűnni a földben? Egy ekkora zárlat akkorát durran, hogy még a lakótelepen is felébrednének tőle! Ennyi energiát ellopni pedig képtelenség!
Egy pillanatra megtorpantam. Talán nem is olyan képtelenség! A köd jótékonyan sok mindent eltakar! Ha lenne hozzá anyagom és néhány hét szabadidőm, még én is össze tudnék barkácsolni egy nagyfeszültségű áramlopó ketyerét. Aztán amikor továbbfűztem a gondolataimat, elmosolyodtam. Ugyanis csak egy baj lenne: nem tudnám hová tenni azt, amit elloptam. Dunsztosüvegbe nem lehet áramot eltenni télire. Még szalicillel sem…

Hirtelen felocsúdtam a gondolataimból. Mintha a gong szólalt volna meg mellettem. Mellettem? Így visszagondolva úgy éreztem, mintha bennem, a fejemben kondult volna meg. De hát ez képtelenség!
- Nos?
- Igen, valóban jártam kinn, de nem találtam… nem is találhattam semmi érdemlegest, de támadt akkor egy fantasztikus ötletem. Bár, így utólag belegondolva talán nem is olyan fantasztikus, ugye? Ugyanis ha tény, hogy az áram elindul tőlünk, de a vezeték másik végére már nem érkezik meg, akkor nem képzelt hibákat kell keresni a műszerekben, hanem a tolvajt!
Nem reagált a tüskére, figyelmes hallgatását buzdításnak vettem és egyre jobban belelendülve folytattam.
- Reggel, hazafelé a kocsiban egyre ezen járt az eszem. Egy megoldás kínálkozott csak a tolvaj megtalálására: be kellene járni a távvezeték nyomvonalát. Igen ám, de a vezeték alatt nincsen út, ha pedig távolabb megyek tőle, a ködtől semmit sem fogok látni! Ebben a légnemű levesben ötven lépésről még egy elefántot sem lehetne észrevenni! Persze gyalog is végig lehetne járni, de erre meg kevés az a néhány óra. A ház előtt a parkolóban éreztem meg először, hogy feltámadt a szél. Akkor még nem fogtam fel ennek a jelentőségét, felmentem és lefeküdtem aludni.
Délután kettő felé ébredtem fel arra, hogy pont az ágyamra tűz a nap. Felkeltem és az ablakon keresztül megszemléltem a világot. Hát, a szél bizony alaposan helyre tette, a ködöt a szó szoros értelmében mintha elfújták volna, és a levegőben szokatlan távlatok nyíltak. No, gondoltam, most már megnyugodhatsz! Egy ilyen holdvilágos, csillagfényes éjszakán ki fog áramot lopni? Világos: csakis az, akit bár meglepett ez a hirtelen időjárás-változás, de nagyon-nagyon szüksége van az energiára. Sőt, a tiszta idő még meg is könnyíti a dolgomat, egyszerűbben megtalálhatom azt, akit keresek.

Abbahagytam a monológom, mert újra meglepett szinte hihetetlen bőbeszédűségem. A nő az asztal túlsó feléről mérhetetlen figyelemmel nézett hatalmas zöld szemeivel. Valami eddig előttem ismeretlen belső késztetést éreztem, hogy folytassam, és csak mondjam a magamét. Persze lehet, hogy csak azért van, mert már annak is örülök, hogy valaki végre figyelmesen végighallgat.
Aztán ellenállhatatlan erővel újra megrohantak az emlékeim. Szótengerek torlódtak össze bennem, és kitöréssel fenyegettek. Hogy a gátszakadást elkerüljem, felhúztam a zsilipeket, és szinte kéjesen adtam át magam a beszéd örömének.
- Szóval délután elintéztem néhány függő ügyemet a hivatalokban, közben pedig állandóan járt az agyam. Mert lehet szenet lopni, meg persze benzint és olajat is egy későbbi felhasználás céljából, de az elektromos áram az egyetlen energiahordozó, amit abban a pillanatban fel kell használni, amint megtermelik, mivel akkumulátorokba tölteni nagy mennyiséget képtelenség. Nincs az országban annyi aksi, amennyibe csupán az egyetlen éjszaka, csekély két óra alatt eltűnt energia beleférne! Nem tudom érti-e, de engem a szakmai kíváncsiság hajtott, nem pedig az, hogy a tolvajt átadjam a rendőrségnek.

Éppen sötétedésre végeztem mindennel. Hazamentem, kibontottam egy sört és leültem a fotelba. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Először is, holdvilágos lesz-e az éjszaka? Kikémleltem az ablakon, még az erkélyre is kimentem, de a Holdat sehol sem láttam. Halvány sejtelmem sem volt, hogy lenyugodott-e már, vagy csak később fog felkelni? Aztán az eszembe jutott a zsebnaptáram. Előkotortam a táskámból és fellapoztam a Hold fényváltozásainál. A naptár szerint nyolcadikán lesz félhold, méghozzá utolsó negyed. Tehát körülbelül este tízkor fog felkelni a még majdnem telihold és hajnali három-négy óra felé lesz a legmagasabban. Jobb időt el sem lehet képzelni a megfigyeléshez. Előkapartam a szekrényből a távcsövet és a fényképezőgépet, aztán némi keresgélés után ráakadtam a statívra, vagyis az összecsukható fényképezőgép állványra is…

Óriási erőfeszítéssel magamba fojtottam a szót, és csak ekkor fogtam fel, hogy bőbeszédűségem okát nem magamban kell keresnem! Összeszorítottam a fogaimat és a szemébe néztem. Engem bűvölt! Fellángolt bennem a dac: csak azért sem fogok megszólalni! Arcomon görcsbe rándultak az izmok és megértettem, hogy ő az erősebb és már nem tudok sokáig ellenállni. De a gyűlölet egy ideig még erőt adott.
Képtelen voltam szabadulni a tekintetétől, összepréselt ajkaimon szótöredékek buktak elő. Amikor feladtam és újra beszélni kezdtem, szinte fizikai megkönnyebbülést éreztem.

- Te… hát… tehát… most már tudtam… mivel fogok vadászatra indulni, csak azt nem tudtam, hová? Még csak negyed kilenc felé járt az idő, álmos sem voltam, az egyhetes éjszakázás után teljesen átállt a szervezetem a nappali alvásra. Elég időm volt még hajnali kettőig az elmélkedésre. Leültem az asztalhoz és fellapoztam a világatlaszt Budapest és környéke teljes oldalas térképénél. Egy piros filctollal rajzolni kezdtem a távvezeték nyomvonalát: az erőművet a Duna felől kerüli meg egy jókora kanyart leírva, aztán felkapaszkodik az Érd és az erőmű közötti domb lankás déli lejtőjén. Ezután a vezeték leszalad az érdi ófaluba, majd a kis síkságon áthaladva és keresztezve a vasutakat ismét dombra fut fel: a Tétényi-fennsíkra. Itt aztán sokáig a főút mellett lakott területen kívül fut, majd egy éles kanyar után leereszkedik a fennsíkról a dél-budai állomásra. Úgy saccoltam, körülbelül húsz kilométer hosszú lehet. Elégedetten szemléltem a rajzomat, engem is meglepett, milyen jól ismerem a távvezeték nyomvonalát. De hát épp elégszer láttam már az autó és a vonat ablakából. Aztán az is az eszembe jutott, hová lenne érdemes települni a megfigyeléshez! Van fenn a fennsíkon egy kis dombgerinc, itt van a távvezeték talán a legközelebb az országúthoz, a dombról pedig valószínűleg messzire belátható a környék.
Még csak kilenc óra múlt, próbáltam húzni az időt. Komótosan megvacsoráztam, aztán bekapcsoltam a tévét. De nem volt nyugtom, fel-alá mászkáltam a lakásban és este tizenegykor már végképp nem bírtam tovább, elkezdtem készülődni. A meteorológiai jelentést csak fél füllel hallgattam az esti híradóban: hajnalra mínusz öt fokot jósoltak.
Próbáltam melegen öltözni, amit tudtam, magamra vettem, aztán úgy éjfél felé elindultam. Az állványt és a válltáskámat lenn a parkolóban a kocsi anyósülésére dobtam, akkor jutott csak eszembe, van-e elem a fényképezőgépben? Hát nem volt! Dühbe gurultam a saját ostobaságom miatt, aztán kitérőt tettem a bevásárlóközpont felé. Még szerencse, hogy éjjel-nappal nyitva van.

Éjfél után hétköznap nemigen van már forgalom az utakon, húsz perc alatt megérkeztem a dombhoz. Az autót félreállítottam a helyközi buszok megállójába, a menetrendet elolvasva láttam, hogy ilyenkor úgysem sűrűn járnak: az utolsó elment néhány perccel azelőtt, a következő pedig csak négy óra felé jön.
Felkapaszkodtam a kis gerincre és körülnézve elégedetten megállapítottam, hogy jól választottam. Dél felé tekintve alattam terült el Érd. A kristálytiszta időben narancssárga fénykígyókként kanyarogtak a főutak és a következő dombvonulat mögül idáig csillogott a kőolaj-finomító temérdek lámpája. Még az erőmű kéményeinek piros jelzőfényeit is szabad szemmel lehetett látni, de az épületei már elbújtak a domb mögött. A másik irányban csak a Hold világította be a terepet, ez az a szakasza a távvezetéknek, ahol több kilométeren át lakatlan területen vezet keresztül. Nagyon messziről idelátszottak Budapest fényei is. Az országút teljesen kihaltnak tűnt, mialatt nézelődtem, egyetlen autó nem sok, annyi nem ment végig rajta. Távcsövön keresztül persze alaposabban is körülnéztem. Elsősorban a távvezeték oszlopait kerestem, szerencsére szinte világítottak a sötétben. Úgy gondoltam, innen beláthatok egy legalább tíz kilométeres szakaszt belőle, vagyis körülbelül a felét. Az órámra néztem: egy óra múlt néhány perccel, és ettől pokolian elkezdtem fázni. Vacogó fogakkal indultam le a kocsihoz kissé felmelegedni. Járattam a motort vagy egy negyedóráig, míg úgy-ahogy kiengedtek a kezeim és előkészíthettem a fényképezőgépet. Beletettem az elemeket, felszereltem rá a távkioldót aztán az egészet felcsavaroztam az egyelőre összecsukott állványra. Fél kettő után visszakutyagoltam a dombra, felállítottam a fényképezőgépet és a távcsővel elkezdtem pásztázni a környéket hol dél, hol észak felé fordulva. Éreztem, ha valami történik, annak most kell történnie!

Megremegett a messzelátó a kezemben, amikor megláttam AZT! Hirtelen nem is találtam magamban megfelelő kifejezést rá. Látszatra a távvezeték felett lebegett, de persze éjszaka a nagyságot és távolságot nehéz felbecsülni. Olyan volt az alakja, mint egy vízcsepp, gömbölyű felével lefelé fordulva. Lassan ereszkedett lefelé semmiféle zajt sem keltve. A tőlem számított ötödik oszlopnál állapodott meg, mozdulatlanul lebegve a levegőben. Csúcsa az oszlop tetejével lehetett egy magasságban, gömbölyű alja talán négy-öt méterre volt a földtől. Döbbenten és hitetlenkedve figyeltem a távcsövön keresztül ezt a valamit. Szinte mindenre fel voltam készülve, de erre nem számítottam! Eszembe jutott a sok könyv, film, cikk és híresztelés az idegen bolygóról jött zöldszínű, gülüszemű és más egyéb űrlényekről. Mindig jót mulattam ezeken az ostoba képzelgéseken! Hiszem, ha látom – mondtam mindig, hát most tessék, itt vannak! Személyesen és életnagyságban! Beállítottam a fényképezőgépet és benyomva a távkioldó gombját hosszan exponálni kezdtem. Fény villant bevilágítva az űrhajót és a környező terepet, valószínűleg akkor csatlakozott a jármű a sodronyokhoz. Elégedetten elengedtem a távkioldót, felesleges tovább exponálnom, ha egyszer ők gondoskodnak a vakuról! Ezután készítettem még néhány felvételt a csak a Hold által megvilágított hajóról. Közelebb kéne menni hozzá, gondoltam, ezért összepakoltam a holmit és elindultam újra az autó felé. Nem volt érdemes gyalog nekiindulni, közelebb voltak a szoborparkhoz ugyanis, mint hozzám, ezért úgy döntöttem, elmegyek az autóval odáig, aztán a rövidebb úton közelítem meg őket. Az autó szerencsére a domb takarásában állt. Elindultam vele és a dombgerincig világítás nélkül mentem, úgy gondoltam, elsettenkedek mellettük, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve nem csak a tompított világítást kapcsoltam be, hanem a fényszórókat is és jól beleléptem a gázba. Hadd higgyék csak azt, hogy egy sietős éjszakai autós vagyok.

Leállítottam a kocsit a szoborpark murvás parkolójában és kiszállás közben egy pillantást vetettem a régi rendszer kerítésen túl csoportosuló kivilágított szobraira. Osztapenkó és Steimetz kapitányok bronzba merevedve, kezeikben zászlókat lobogtatva szaladtak felém. Elindultam. A távvezetéket az úttól fás-bokros ligetek választották el, igyekeztem ezek takarásában haladni, de lépten-nyomon szemét- és törmelék halmokba botlottam. A zseblámpámat nem mertem felkapcsolni, így kénytelen voltam alaposan a lábam alá nézni. Már negyed órája is mehettem, úgy gondoltam, elég közel járhatok már a hajóhoz. Egy facsoport legszélső borókafenyői közül kikémleltem: a csepp alakú űrhajó a következő oszlop túlsó oldalán lebegett. Mivel semmilyen mozgást nem észleltem, kiléptem a bokrok közül, hogy megfelelő helyet keressek a fényképezéshez. Hirtelen úgy éreztem, minden erő elszáll a tagjaimból. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett velem, de egyszerűen kiszaladtak a lábaim alólam. Utolsó erőmmel megpróbáltam visszamászni a törpefenyők közé, de azt hiszem nem sikerült…

Lassan merültem fel az emlékeim ködéből, a látásom fokozatosan kitisztult. A nő hátradőlt foteljében és fáradtan végigsimította a homlokát. Hatalmas macskaszemének pupillái függőleges réssé szűkültek, bennem pedig megszűnt az irdatlan közlésvágy, végtelen ürességet éreztem csak helyette.
Úgy láttam, őt is eléggé megviselte ez a fajta kihallgatás, ettől némi elégtételt éreztem. Lassan összeszedte magát és a szemembe nézett.
- Kedves István, engedje meg, hogy elsőként üdvözöljem az Öt Bolygó Szövetségének Távoli Csillag nevű különleges megbízatású hajóján. Dana Laru hadnagy vagyok, a hajó parancsnoka. Megmondom őszintén, kényszerűségből hoztuk ide, mert felfedezte a járőrhajónk tevékenységét, de most már tudom, hogy szükségünk van Önre. A Távoli Csillag elektromos energiatermelő és elosztórendszere egy baleset során megsérült, a hiba kijavítása közben villamosmérnökünk az életét vesztette. Szeretném, ha egy későbbi időpontban bejárnánk a hajót, és tanácsokat adna a javításhoz. – Az íróasztalon álló számítógéphez fordult és néhány betűt billentyűzött be rajta – kérem, most fáradjon vissza a szobájába!

Itt valami átkozottul nem stimmel! Gondolataim csigalassúsággal próbálták legyűrni az agysejtjeim közötti mérhetetlennek tűnő távolságokat. De erőfeszítésem végre meghozta gyümölcsét!
- Várjon csak! Hiszen működik az elektromos rendszerük! Van világítás, üzemelnek a monitorok és a számítógép is!
Leverten megcsóválta a fejét.
- A legfontosabb gépeket, amelyek a létfenntartáshoz szükségesek, napelemről működtetjük. De a hajó gyakorlatilag mozgásképtelen! Ma délután pályakorrekciót kell végrehajtanunk, és az ehhez szükséges energiát is kénytelenek voltunk az Önök energiarendszeréből vételezni.
Minden fáradtságom ellenére is elvigyorodtam. Még én is képtelen lennék ennél finomabb kifejezést találni a lopásra. Megvontam a vállam.
- Nem muszáj mentegetőznie, nem én vagyok a villanyszámlás!
Úgy vettem észre, nem tudja eléggé méltányolni a humoromat. Hátradőlt a foteljában és lehunyta a szemeit. Hogy a tekintete súlyát nem éreztem magamon, figyelmesen megnéztem az arcát. Most tűntek csak fel a szemei körül a sötét karikák. Úgy festett, nem sokat alhatott az utóbbi néhány napban. Én is valahogy így szoktam kinézni egy hét tizenhat-órázás után.

Felálltam a székről és kissé rogyadozó lábakkal elindultam az ajtó felé. Az az érzésem volt, hogy egy kifacsart és elhajított fél citrom hozzám képest a frissesség netovábbja. Már meg sem lepődtem azon, hogy most az ajtó kinyílt előttem, kitámolyogtam rajta a folyosóra. A lift felé vánszorogva lépések dobogását hallottam magam mögül, de még megfordulni sem volt kedvem. Egyszerre csak erős karok ragadtak meg és begyömöszöltek az ezen az emeleten várakozó felvonóba. Megfordultam és nekidőltem a falnak. Az őreim voltak.
- Látom, kissé megviselt a mai délelőtt – szólalt meg a magasabbik. – Hidd el, mi sem szívesen nézünk bele a parancsnok szemébe!
Erről az eszembe jutott valami. Egészen az ajtómig elrágódtam rajta, és úgy éreztem, érdemes megkérdezni.
- Ugye a parancsnokotok telepata?
Egymásra néztek, aztán ismét a magasabbik ragadta magához a szót.
- Hát persze. Végül is mutáns.
Azt hiszem, csupán értetlen arcom láttán folytatta.
- Azt hiszem, rossz kifejezést választottam. Arra gondoltam, hogy vegyes házasságból született. Tudod, nálunk a szövetségben nem divat az ilyesmi, de hát ez ízlés dolga. Az apja cyirrusi volt, de az anyja a mieink közül való. Gondolatátvitelre még ő sem képes, de érzések átadására és fogadására annál inkább. Van egy módszere arra is, hogy rég elfeledett emlékeket bányásszon elő belőled és a nyelvedet is meg tudja oldani. Ritkán szokott visszaélni vele, de téged eléggé kifacsart. Valószínűleg szüksége van a tudásodra, hogy kihúzzon bennünket ebből a slamasztikából.
- Mondhattátok volna…
Egy pillanatra elvigyorodott, aztán elgondolkodva rám nézett.
- Az a hír járja, hogy villamosmérnök vagy, méghozzá nem is akármilyen! A parancsnokra pedig ne haragudj, ő a flotta egyik legjobb kapitánya. Nélküle nem tudtunk volna áttörni az ostromzáron, meg egyébként is. Nem véletlenül bízták rá ezt az istenverte kísérleti hajtóművet sem. – Szánakozva végigmért – Most pedig menj aludni, mert itt alszol el az ajtódnak támaszkodva!
Rázuhantam az ágyamra. Azt hiszem, már röptömben elaludtam.

(folyt.köv.)